Heves Megyei Népújság, 1965. június (16. évfolyam, 127-152. szám)
1965-06-25 / 148. szám
I Az első vonalban Segítsük rendszeresen a pártalapszervezeteket A pártmunka *"* eredményének komoly tekinthetjük, hogy az elmúlt időszakban a kommunisták figyelmét elsősorban a gazdasági feladatokra összpontosította. Ez a helyes törekvés azonban nem szabad, hogy háttérbe szorítsa az elvi, ideológiai munkát. Éppen ezért ebben a tekintetben ugyancsak messzemenő segítséget kell adnunk a pártalapszervezetek számárg. A politikai, a gazdasági munka eredményei, a határozatok, az alkotó elképzelések azokban a legkisebb kollektívákban valósulnak meg, amelyeknek tevékenysége a legközvetlenebbül kapcsolódik a gyakorlati munkához. Ez a tény már önmagában is jelzi, mennyire fontos szerepet töltenek be a pártban az alapszervezetek, amelyek — mint azt mondani szoktuk — az „első vonalban” harcolnak a párt politikájának végrehajtásáért. Ha ennyire fontos szerepük van az alapszervezeteknek, természetes, hogy tevékenységük irányának megszabása, munkájuk javítása, segítése, ellenőrzése a felsőbb pártszervezetek legfontosabb feladata. Hosszú idő óta törekszünk arra, hogy az alapszervezetek minél önállóbban dolgozzanak. Ez a törekvés a pártmunka évek óta követett új stílusából fakad. A pártdemokrácia kiszélesítése, a nagyobb bizalom az alsóbb szervek iránt, az irányítás bürokratizmusának csökkenése, a szakmai hozzáértés fontosságának növelése a pártmunkában, a helyi adottságokat jobban figyelembe vevő politika mindmind önállóságra ösztönöz, sőt egyenesen meg is követeli azt az alapszervezetektől. Az önállóság természetesen nem teszi feleslegessé a rendszeres segítést, ellenőrzést; sőt megköveteli, hogy a helyi politika kialakításában, megvitatásában is legyen szerepük a felsőbb pártszervezeteknek. A segítés persze nem je- ” lenthet „agyontámoga- tást”, hiszen a segítés legfőbb célja éppen az, hogy önállóságra szoktassák, neveljék az alapszervezeteket. A felsőbb pártszerveknek mindenekelőtt abban kell segíteniük, hogy az alapszervezetekben egységesen értelmezzék a különböző határozatokat, feladatokat, hogy figyelembe vegyék a helyi adottságokat és egységesen dolgozzanak a végrehajtásban. A felsőbb pártszervek így lényegében az alapszervezetek munkáján mérhetik le: mennyiben bizonyultak helyesnek a ..fent” hozott határozatok, mivel kell kiegészíteni, esetleg módosítani azokat. A vezetésnek, az irányításnak és ellenőrzésnek ezek a tartalmi kérdései már önmagukban is megszabják: milyen módszerekkel kell segíteni az alapszervezeteket. Közvetlenül, életközelségből s csakis a helyi ismeretek birtokában — ez a legfontosabb. Az alapszervezetektől azt várjuk, hogy mindennapos meggyőző, felvilágosító munkával töltsék meg a pártmunka kereteit. Ez a követelmény az alapszervezetek segítésének vonatkozásában a felső, irányító szervekre is érvényes. Találkozni jó kezdeményezésekkel, például, hogy üzemi pártbizottságok tagjai alapszervezeti instruktorok, rendszeres segítői, ellenőrzői és tanácsadói az alapszervezeti vezetőségnek. A járásokban azonban már aligha jutnak el rendszeresen minden alapszervezetbe a párt-végrehajtóbizottság tagjai. Az értekezletek, a papírmunka csökkentése azonban itt is jelentős időt szabadíthat fel. Másrészt megfontolandó: nem helyesebb munkamódszer-e, ha inkább kevesebb, az arra jobban rászoruló alapszervezettel foglalkozunk, de alaposan, egyszóval, ahol a legjobban kell a segítség. A felsőbb irányító párt™ szervek szüntelenül keresik a munka segítésének legjobb módszereit. Az alapszervezetek vezetőségei a megmondhatói: nem akkor érzik, hogy törődnek velük, ha általános felhívásokat, mindenütt, érvényes elveket kapnak munkájukhoz, hanem ha a valóságos, a helyi problémáikban, gondjaikban is maguk mellett érzik a felsőbb párt- szervezeteket. Ez a törődés legfőbb követelménye és leghatékonyabb módszere. (Faragó) A munkahely és az idegrendszer A kórházak idegosztályaira ideges panaszokkal bekerülők 30 százaléka munkahelyi konfliktusok következtében beteg. AZ EMBER ÉLETÉNEK harmadrészét a munkahelyén tölti. Ezért, nem közömbös, hogy itt milyen hatások érik, a munkában eltöltött harminc, negyven esztendő alatt hogyan érzi magát. •Nálunk a munka jellege megváltozott és a társadalom számára hasznos munka mind több örömet jelent az egyénnek is. Idők folyamán a munka életszükségletté válik, mind több örömet nyújt és lehetőség nyílik arra, hogy a nehéz — testet lelket nyúzó — fizikai munka megszűnésével az ember a munkában tényleg örömét találja és maximális érdeklődéssel, sőt izgalommal végezze azt. Aki kedvvel dolgozik, szereti szakmáját, hivatását, akit fűt a munkában elért sí-' kér, az alkotásvágy, az érzi a munka örömét, annak száVIT-küldöHeinh: LÉYAI MARGIT Még nem volt külföldön. Most megy először és egyenesen Afrikába, az algériai VIT-re. Lévai Margit borjúgondozó az andornaktályai Viharsarok Tsz-ben. Négy éve reggel négy órakor kel és dolgozik 9-ig. Azután délután kettőtől este 8-ig. Nincs sok szabad ideje, mert bizony az a szabad délelőtt is igencsak elmegy a ház körüli munkákkal. De azért szakított időt a tanulásra. A hároméves szarvasmarhatenyésztő szakmunkásképzőre jár. Most végezte az első évet. Tervezi, hogy elkezdi a baromfigondozó szakmunkásiskolát is. — Lehet, hogy majd átmegyek a tsz tojótyúkjaihoz. így más lesz a munkabeosztás: két műszak. Lévai Margit dolgozik, tanul és társadalmi munkás is. 1961 óta KISZ-vezetőségi tag; ISZM-felelős. Párttag 1963 óta. A magas, kontyos, fiatal lány egyszerűen, póztalanul beszél. — Jó a tsz-ben. Megtaláltam a számításom. Szeretem a szakmám, szeretem az állatokat. MHV6M l$Jl * ítmuuí Laboda Lali, a „Keopsz” kávéház állandó vendége már régen szakítani kívánt éppen csak megtűrt helyzetével a Törzsasztalnál. Ezért elhatározta, .hogy most már ö is ír valami jó zaftosat ifjúságunk erkölcsi válságáról. Ugyanis az asztal fejesei között már elég hosszú idpje nemes verseny folyt, ki tud — ahogy „Keopsz”-nyelven kifejezték, — minél penészesebbet írni a mai fiatalokról. Bún Barnabás kisebb eposzt írt huligánok rémtet- teiről, Langy Alajos szociográfiai értekezést az ifjak között népbetegségként fellépő és csak „QuinoseptiV’-lcl gyógyítható közönyről, s a csak nemrég feltűnt Mukk Elemér is benyújtott egy színháznak egy ifjúsági témájú darabot: „Hurrá, rohadunk” címmel. És bár az utóbbi darabot egyelőre nem fogják bemutatni, mert a színházat közben lebontották, a dramaturgnak tetszett Elemér alkotása és Laboda Lali érző szivet emiatt is rágta az irigység. Hiszen már 18 éves és még egyetlen dramaturggal sem találkozott. Az első lépés az irodalmi pályán az volt, hogy Lali kiirt néhány jelzőt asztaltársai műveiből. „Hullaszaga”, „merevközönyös”, „ál- mábanisásító”, „csupa- reflex’* — sorakoztak a jelzők az „APlSZ”-nál vásárolt kockás füzetben. Az utóbbi jelző különösen tetszett neki. A témákat azonban nem lophatta el, — szegény fiúk maguk is oly kínos-keservesen csenték azokat régebbi korok alkotóitól — s arra sem kérhette az őt oly fölényesen lekeze- lőket, hogy legyenek szívesek, adjanak neki kölcsön valami jó cselekményt, majd elsején megadja... És mert Lalinak magának hiányos élettapasztalatai voltak — a nyolcadik általánossal befejezte tanulmányait, aztán egy ideig otthon magánzóit, majd törzsvendég lett a „Keopsz”-ban — elhatározta, hogy magához az ifjúsághoz fordul egy kis original életunalomért és egyéb penészért. Este megszólította egyetemista bátyját, Jenőt, aki nagyon csodálkozott, mert Lali már elég hosszú ideje nemigen állt szóba családtagjaival, lévén ugyebár ő író, aki folyton a gondolataival van elfoglalva. — Te, Jenő, mondj nekem valamit a mai egyetemistákat jellemző, gyanakvó közönyről... Nagyon fontos... Jenő folytatta (és fokozta) már előbb megkezdett ámulását, — majd idegesen válaszolt: — Nem értlek pontosan, de majd később megbeszéljük, mert most el kell rohannom. Műegyetemisták és bölcsészek közös vitát rendezünk a kibernetika társadalmi jelentőségéről... — Kibernetika, az nem jó — gondolta Lali és húgához fordult, a 16 éves Klárihoz. — Klárikám, — kérte a csinos, kicsit huncut arcú lányt — részletezd nekem, milyen erkölcstelen ajánlatokat tettek neked az utolsó időkben a gimnáziumba veled járó fiúk. — Mondjam a Póker Lajos esetét? — Mondjad! — csillant fel Lali szeme és már hozta is a kockás füzetet. De az ifjú írónak nem volt módja az írásra, mert Póker Lajos azt az erkölcstelenséget követte el, hogy miután Klárit előzőleg biztosította arról, hogy azt sem tudja, kicsoda Martinovics Ignác és Klári a diák-körben nagy előadást tartott a magyar jakobinusról, az a piszok Póker felállt és — hozzászólásában — minden dicsőséget elaratott a lány elől. — Marha! — jelentette ki húgának Lali, ami egyrészt nem volt udvarias tőle, másrészt okos sem, mert meghallotta ezt atyja, a fiára már évek óta „pikkelő” idősebb Laboda Jenő és erkölcsi prédikációban részesítette. — Te fekete bárány... — fejezte be szavait. A megtalált életút örömével mondja, hogy mennyivel jobb otthon a faluban, a tsz-ben dolgozni, mint különböző „csellengő munkákat” (az ő szavai) végezni, amint ezt még sok falusi fiatal ma is csinálja. Négy évvel ezelőtt ő is dolgozott MEZÖ- KER-nél és könyvkötészetben ... — Most már egyre több fiatal jön vissza a tsz-be. De még ma is sokan mondják gyerekeiknek: „ha nem tanulsz, mész a tsz-be”. S ha egy fiatal a tsz-ben dolgozik, még mindig vannak, akik lenézik, legyintenek rá: „Máshová nem tudott elmenni dolgozni...?” Lévai Margit állatgondozó, tsz-tag, tanul, otthon dolgozik a falujában ... és az algériai magyar VIT-delegáció tagja. (—vits) Lali, a bárány már ’ farkassá vált dühében, i amikor az utcára ért. • Szerencséjére azonban * találkozott egykori ősz-? tálytársával, Szántó ; Rudival. Rudi ipari ta- \, nuló lett, s most szak- J munkásként dolgozik egy nagy, Buda környé- ■ ki gyárban. Lali valósággal lerohanta őt: — Rudikám, mondd, miféle huligánságok történtek mostanában nálatok? A nagyorrú kicsit „jampi” módra öltözködő Szántó Rudi komolyan utánagondolt a kérdésnek. — Nagyon régen nem történt ilyesmi. — Senkit sem öltek meg? — Nem. — Lopás? — kérdezte Lali, reménykedve. — Nem volt — válaszolta a nagyorrú. — És táppénzcsalás sem,... — Akkor nagyon unalmas lehet nálatok!, — fakadt ki a „Keopsz” törzsvendége. — De mondd csak, mit csináljak én, ha az ifjúság penészesedéséről akarok írni? Hogyan' fogjam hálómba az ifjúság édes jómadarát? Kiről írjak? Szántó Rudi arcán egy vonásocska sem rezdült: — Van egy javasla-< tóm... Ha már minden-', áron penészvirágról akarsz írni... — Na!... Halljuk! — Amit mondok, már eszedbe juthatott vol-\ na: — írjál saját ma-< gadról... A. G, mára a munka már nem szükséges rossz, nem is csak kenyérkereseti lehetőség. Puskint egyszer megkérdezték: Mikor a legboldogabb? — Amikor eredményesen dolgoztam — volt a válasz. Az, hogy mennyire és milyen fokon válhatott már életszükségletünkké a munka, a választott foglalkozáson kívül a munkahely viszonyai- tó is függ. A környezet, ahol dolgozunk, ahol életünk harmadrészét töltjük, meghatározó lehet az egyes ember munkához való viszonyában, tudatváltozásában. — Milyen helyed van? — kérdik egymástól az emberek. — Nagyszerű — hangzik gyakran a válasz sok évi ottlét után is. A közelmúltban találkoztam valakivel, aki tizenöt év után új munkahelyre került és sírva, nehéz szívvel búcsúzott munkatársaitól, a kollektívától, akik között hosszú időt töltött el. Mások a kérdésre szomorúan válaszolnak és szombaton már előre rettegik a hétfőt, amikor újra munkába kell állni. Nem szeretnek dolgozni talán? Rendszerint nem erről van szó, hanem arról, hogy a munkahelyen olyan légkör van, amely lidércként ül rá a lelkűkre és elveszi a kedvüket a munkától. EGYES ORSZÁGOKBAN ma már tudományosan foglalkoznak a munkahelyek pszichológiájával. E tudományág, bár még gyermekcipőkben jár, fontos kérdésekre adhat választ: Hogy érzik magukat egyes munkahelyeken az emberek? Miért jól, miért rosszul? Milyen vezetési stílus szükséges ahhoz, hogy az együtt végzett munka a természetes és rendkívüli expo- náltságot levezesse, milyen lelki alkatúak azok a vezetők és dolgozók, akik maguk körül „elektromos”, állandóan feszült légkört teremtenek, amely aztán rányomja a bélyegét a termelésre is. Az effajta kutatások elsősorban a tőkés országokban indultok meg, hiszen a tőkés számára a dolgozó maximális erőkifejtése pénzt, profitot jelent és egyáltalán nem közömbös, hogy milyen értékű munkát végeznek üzemében a munkások. Orvospszichológusok számításokat végeztek arra vonatkozóan, hány munkaórakiesést jelentenek az ideges fejfájások, a munka során feleslegesen ért lelki izgalmak. Ha messzemenően figyelembe vesszük e számítások valószínűtlenségét, vagy túlzásait, akkor is meglepő képet kapunk. AZ UTÓBBI ÉVEKBEN különös érdeklődés kíséri mind orvosi körökben, mind közéletünkben a keringési betegségekben szenvedők számának rohamos emelkedését. Az orvostudomány előrehaladásának köszönhető, hogy hajdani népbetegségeink kihalóban vannak, 1900 és 1950 között egy negyedére csökkent a tbc-s megbetegedések száma, hogy a heveny fertőző betegségek — amelyek alig fél évszázada még tizedelték a lakosságot, — ma már szinte alig jelentenek veszélyt, és a rák, az emberiség réme, különösen ha korán felismerik, szintén gyógyítható. Újra csak orvosi kutatásokra és statisztikára hivatkozva meg lehet említeni, hogy az elmúlt néhány évtized alatt hatszorosára nőtt a keringési betegségek száma, sok a magas vérnyomásban szenvedő beteg, gyakori a szívkoszorúérgörcs, a gyorsan halált okozó trombózis. Ilyen betegségekben főként azok szenvednek, akik tartós idegizgalmaknak vannak kitéve, így a vezető állásúak, hajszolt szellemi munkát végzők és nem utolsósorban azok, akik ilyen, vagy olyan okok miatt állandó lelki permanen- ciában étnek. Ha elfogadjuk az „idegrendszeri kopás” tényét, amely nagyban függ a munkahelyen kialakult viszonyoktól, a környezettől, a kollektíva magatartásától, úgy azon is érdemes gondolkodni, mit lehetne tenni, hogy ez a szellemi, idegrendszeri kopás a legminimálisabb legyen. Nyugodt légkörben képzelhető csak el békés alkotómunka. Az ideges kapkodás, a hajsza, a folytonos intrikák, mind olyan tényezők, amelyek gátolják a folyamatos termelést, a tervszerű munkát. Amikor az idegek megóvásáról esik szó, nem a lelki mi- mcizákra gondolunk, akik minden bíráló szóra, vagy megjegyzésre ideges türelmetlenséggel reagálnak. Az éPi egészséges idegzetű emberek tíz- és százezreit óvjuk, akik nyugodt körülmények között akarnak dolgozni és élni. EBBEN A VONATKOZÁS* BAN a vezetőkre — a kisebb beosztású vezetőkre is — jelentős felelősség hárul. Csupán egy-két példát, miben látjuk a vezetők ilyen irányú tennivalóit: a személyi ügyek vég nélküli elhúzódása, intrikák, áskálódások eltűrése, a brigádokban, munkacsapiatokban, az osztályokon, vagy üzemrészekben fellelhető, a dolgozókat állandó idegizgalmakban tartó ügyek el nem intézése jó tápot nyújtanak arra, hogy feleslegesen dolgoztassuk az idegrendszert, hogy elterelődjék a figyelem a tényleges munkáról. Sok helyen akad egy-két ember, akiknek éltető eleme az intrika, a bajkeverés. Ezeknek tápot adni súlyos vezetési hiba. A vezetők részéről tapasztalható igazságtalanság, elnéző, egyesekkel szemben indokolatlanul „megértő” magatartás mind nyugtalanítják a becsületesen dolgozókat, sértik igazságérzetüket, megrendítik bizalmukat a vezetésben. Szerencsére ma már sok olyan vezető van, aki nem tűri a nyitott ügyeket, és ha valami probléma merül fel, lehetőleg rövid úton tisztázza azt. Ezek a vezetők tudják, csakis nyugodt, kiegyensúlyozott munkakörülmények segíthetik elő a termelést, és óvják a dolgozókat a felesleges idegizgalmaktól. Hiba lenne azonban mindent a vezetőktől várni. Ki- nek-kinek magában kell elsősorban tisztáznia: megtesz-e mindent, hogy maga is és környezete is nyugodtan éljen? És ahogyan a család békéjére, harmóniájára vigyázni köteles mindenki a családban, úgy őrizni kell ezt a harmóniát a dolgozók közösségében is. Nem az őszinte, segítő szándékú bírálat elfojtásáról, a kritika kigyomlálásáról van szó, sokkal inkább a jó közösségi szellem kialakításáról, a tudatformálás nehéz munkájáról. Törvényeink a testi sértést — súlyossága szerint — büntetik. A „lelki .sértést”, amely emészti az idegrendszert és súlyos esetekben tragédiákhoz vezethet, nem büntetheti törvény, önmagunknak kell olyan helyzetet és légkört teremtenünk, hogy elsősorban munkahelyünkön érezzük magunkat jól és az ott eltöltött idő a lehető legkellemesebb, a végzett munka a társadalom számára hasznos, önmagunk számára életszükséglet legyen. AZ IDEGRENDSZER, az emberi lélek, amely anyagi természeténél fogva rendkívül finom és érzékeny, megérdemel minden kíméletet, minden óvintézkedést. Napjainkban érdemes megtanulni, hogy nemcsak a kezünkre, vagy lábunkra, de szellemi épségünkre is vigyáznunk kell. Ez önmagunk, és a társadalom érdeke is. Szalay István íxípBjs&g,3 1965. június 9* szerd*
