Heves Megyei Népújság, 1965. május (16. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-01 / 102. szám

Rimininél, a tenger partján ültünk és csendesen beszélgettünk, hogy mi volt utunk legnagyobb élménye. Róma, az örök város fensége? A Ko- lossze um, a Fórum, vagy Konstantin diadalíve? Vagy talán Firenze? Raffael, Michelangelo, Leonardo da Vinci és Tizian művei? Velence vidámsága, vagy Sorrento kedvessége? Sehogyan sem tudtunk dönteni. Akkor indítványozta valamelyikünk, hogy menjünk San Marinába, a világ legkisebb és egyik legrégibb köztársaságába.

Riminitöl délnyugatra, pár perces autóút után tábla jelezte: San Marino Köztársaság. Csak tábla állt ott. Sem katonaság, sem vám. őrség. A táj szépsége elragadó. Hét- száznehány méter

Bulgária:

magasra kapaszkodik a betonút és fent, ahonnan nehéz megkülönböztetni a közeli tengert és a távoli felhőket, ott állnak a főváros, San Marino ősi falai.

Az első érzésem az volt, hogy álmodom, vagy óriási színpadon járok. A város középkori bástyára emlékeztető kapujában vakító fehér egyenruhás, szép szál rendőr irányította az amerikai, francia, olasz és ki tudná felsorolni, hogy milyen jelzésű gépkocsikat. Modern villalakások, ódon középületek. üzletek és éttermek váltogatják egymást és a szűk utcákon tarka, vásári forgatag. bábeli nyelvzavar.

A város legmagasabb pontján, majdnem merőleges sziklacsúcsokra építették az ősi várat. Valaha a

politikai üldözöttek menedéke volt, ma jelkép, vagy csupán idegenforgalmi nevezetesség? San Marino évszázados ágyúi és nehány katonája ellenséges környezetben és segítség nélkül, hogyan védhetné meg a 60 négyzetkilométer nagyságú állam 15 ezer demokratikus érzelmű lakosát?

A térképek feltüntetik az országhatárt, külön pénze és kormánya van a kis köztársaságnak és kapuja nyitva minden békés látogató előtt. San Marino népe büszke arra, hogy fővárosát 301- ben alapították, államuk 1263 óta köztársaság és 1945-től 1957-ig — míg demokratikus kormányát aZ olasz blokád és csend- őrség meg nem döntötte — kommunisták és szocialisták vezették.

(F. L.)

Csaknem negyedszázaddal ezelőtt találkoztam először a háborúval. Lengyel katonák rokoni menedéket keresve jöttek át a határon, és városaik pusztulásáról hoztak szörnyű híreket. A német csizmák akkor már kelet felé masíroztak ...

Az elmúlt évben ismét találkoztam a háborúval. Igaz, nem a maga szörnyű valóságában, emlékeztető örökségével inkább ...

Sohasem hittem volna, hogy egy egyszerű, égnek meredező fal is bekerül az idegenforgalom vonzókörébe. Sőt, több külföldi nézője akad, mint egy csodálatosan szép barokk épületnek, vagy egy híres képtárnak.

Figyelmeztető emlékezet a gránátszaggatta romos fal felhőbe néző üres ablakaival, a

Csehszlovákia:

jelkép is egyben ott, az újjáépített Varsóban.

Külföldiek sokasága zarándokol az óvárosba, s az emberek kegyelettel állnak meg a pusztulás jelképe előtt, ahol mindig akad egy-egy önkéntes informátor, aki — ki tudja hányadszor — elmeséli egy város pusztulásának szomorú történetét, egy nép hősi küzdelmeit ...

S az emberek — bárhol is van hazájuk — mély együttérzéssel fogadják a kegyetlenül igaz szomorú históriát.

Jó lett volna vidámabb élményt rögzíteni e papíron, kedves epizódot, a barátságról, a fiatalokról, az új élet derűs pillanatairól . Ilyen is akadt bőven, de amíg rovom e sorokat, híreket mond a rádió: — bombázógépek repülnek „célpontjaik” fölé...

(márkusz)

Nyitott történelemkönyv

(röriifj ország:

Nena néni olajfája

Már a Parnasszus szerpentinjén kanyargóit autóbuszunk, amikor a sofőr hibát jelzett. Idegenvezetőnk —, akit min* denki csak Nena néninek szólított, s aki néhány év alatt tökéletesen elsajátította a magyar nyelvet — rövid sétát javasolt, amíg kijavítják a hibát. A fehér sziklalörmelék között fölfelé kapaszkodtunk, amikor kemény, örökzöld levelű, alacsony, berzedt, tövises, kis fa mellett megállította csoportunkat, s föltette a kérdést:

— Ismerik-e ezt a fát, s történetét?

Mi, turisták, tanácstalanul nézegettünk a kis fára.

— Ez a fa — úgy nézzék meg — Göröghon legszeretet- tebb, leghíresebb fája... olajfa. Annak is egyik elvadult fajtája, amely itt, ezen a sziklás vidéken néhány maroknyi földben a köveket szétporlasztva növekedik, s él sokszor több száz évig. Attikában ezeréves fákról is tudunk, s a görögök életében mindig nagy fontosságú volt: megmaradnak-e, szaporodnak-e az olajfák? A mi népünk számára nemcsak a megélhetést jelentették a milliószámra növő olajfák, de a béke, a barátkozás szimbólumává is váltak. Olyan megbecsülés övezte őket, hogy az olimpia győzteseinek aranykéssel vágtak ágat e fáról, s ez volt a legnagyobb elismerés.

A görögök most is azt tartják: az olajfa olyan, mint a béke, nehezen fogan, lassan érik gyümölcse, de ha gon* dósán ápolják, szeretik, megél a világ bármely részén, örömet hoz felnevelői számára.

— Jó lenne belőle hazavinni emlékbe — szóltam önkéntelenül.

Már letelt görögországi tartózkodásunk ideje, az autóbuszban ülve a repülőtér felé indultunk volna, amikor ismét megjelent Nena néni.

— Miszter Kovácsot... Kovácsot keresem. S a kinyitott ablakon benyújtott egy apró csomagot.

— Olajfának a magja — tette hozzá magyarázatképpen, s néhány tanáccsal is szolgált: — Vigyázzon, a kemény telet nehezen viseli el. Világosra tegye, az ablakhoz... és mondja el róla azokat, amit a Parnasszus alatt elmondtam

Elmondtam, Nena néni... (kovács)

Hajók a íensgereai

Balcsik kisebb kereskedelmi kikötő a Fekete-tenger partján. A hal, faggyú- és petróleumszag úgy benne van itt a levegőben, mint a Balkánhegység fenyveseinek gyantaillata a több ezer méteres csúcsokon. A falu a tengerpart fehér sziklái közé bújik és az udvarokról a gyerekek kavicsokkal riasztgatják a szemtelen sirályokat.

Bolgár barátommal egy török halász házába kopogtattunk. Három felesége közül keltő halakat tisztít, a harmadik a családnak készít reggelit. A házikó kívülről sziklaerődnek látszik, belülről viszont lakályos és tiszta.

A halásszal a tengerparton találkozunk. Viharoktól edzett, csontos arcú ember. Halásztársai közül három bolgár, kettő görög, egy török származású.

Bárka tetejéről figyeljük a

tengert. A hullámok a sziklákig csapódnak, nyomukban ott marad az aranysárga homok.

Aranypart. így nevezik a bolgár tengerpart e szakaszát, amely néhány év alatt a Riviéra hírével tart versenyt.

A halászok munkájukról, életükről beszélnek, amikor egy erős hajókürt hangját hozza felénk a szél. Néhány perccel később már a matrózok alakja is jói kivehető, meg a háromszínü zászló. Magyar kereskedelmi hajó vet horgonyt a kikötőben. Bolgár barátom mosolyog.

— Látod, milyen kicsi a világ. Itt, ebben a kis halászfaluban összefut az egész Európa. Ügy érzed, messze vagy hazádtól és máris magyar hajósokkal szoríthatsz kezet...

— szalay <—

történelemkönyv lapjain járnánk. Régi legendák, százados történeteik: ébredtek utcáról utcára. A Thurzó-ház előtt sétálva, meg az árkádos városháza bámulásakor már- már úgy éreztük, hogy magunk is szereplőivé váltunk a rég tovatűnt időiknek...! — A vaskos, öreg épület sarkánál jókora vasketrecet mutatott, magyarázott az idegen- vezető, abba zárták hajdan az éjszakai órákban egyedül csatangoló nőket, kikapós asz- szomyokat, hogy másnap a lakat mögött szenvedjék a járókelők szitkait, csúíolkodá- sát...

Mellettem, harminc körüli fiatalasszony rezzent e szavakra, s áramütés reakciójaként

tűnő. hirtelen mozdulattal rántott egyet férje karján. Fülig pirulva suttogott valami olyasfélét, ne is hallgassák ezt a mesét, menjenek tovább... És a ketrecnek hátat fordítva máris húzta arrébb hitvesét, szorosan hozzábújva próbálta elhitetni — saját magával: nem. őt semmiképpen sem zárhatnák abba a ketrecbe... S mert naiv tud lenni néha a fórfinóp is: talán hites ura sem kételkedett abban...

(—ni)

Olaszország:

Szovjet ssputnyik a római égbolton

Róma, 1960. augusztus 25. ' Ma nyitották meg a XVII. nyári olimpiai játékokat, s mi az IL-18-as fedélzetén kétezer méter magasból szemlélhettük ezt a pompás látványt, miután a gép két Hszteletkört írt le a napfényben fürdő olimpiai stadion felett.

Aztán leszállás t Fiuminicino repülőtéren„. vám- vizsgálat... autóbuszutazás Róma központjába... az első olasz vacsora szálláshelyünkön, a Pensione Na- vonaban — s máris nyakunkba vettük” a várost. Kitérőnk is akadt: Emilio Giuliani, a IRámái Magyar

Intézet technikai alkalmazottja kéz- ségesen vállalkozott rá, hogy megmutatja az éjszakai Rómát.

Séta közben Emilo meghívott egy pohár sörre. Persze, örömmel vettük a meghívást és a Via del Corsön betértünk a legközelebbi bistróba, ahol hó- fehérkötényes, kövér cameriere rakta elénk a gyönyö- ző italt.

— Amerikaiak? — fordult érdeklődve Emíliához.

— Á, dehogy! Magyarok.

— A fehérkötényes elhúzta a száját és szó nélkül otthagyott

bennünket — mi pedig egyszerre

keserűnek éreztük az olasz sört.

Kis idő múlva mozgolódás támadt a helyiségben. A vendégek sorra kitódultak a reklámfényes utcára és izgatottan mutogattak az égbolt felé, ahol a csillagok miriádja között méltóság- teljesen haladt egy szputnyik. A cameriere szájtát- va bámulta az egyre jobban távolodó, sárgás színű pontocskát, majd hirtelen elvigyo- rodott és hozzánk lépve a kezét nyújtotta:

— Sputnik — Communista sputniks. Va bene... Jól van—

(Somady)

A Montmartre

tenyérnyi „színpada” zsúfolva szakállas festőkkel, kopott állványokkal, ezernyi szájtáti turistával, önkéntes modellekkel, száznyi nyelv- bábeli zűrzavarával. Az épületek, az arasznyi bárok, a bággyadt sárgáskék ég a régi, de hol van itt Van Gogh, Manet, és hol a többiek, akiktől nevet kapott ez a kis tér a Sacré Coeur mögött?

A nagyok törpe torzói, szakállasán és mezitláb, gondosan elnyűtt ruhában, hogy a romantika még romantikusabb legyen — közepes, vagy egészen gyenge „alkotások”, félig kész „művek” előtt álldogálnak ecsettel, szénnel, vizet soha nem látott ujjaik között. Ez a ma már francia, sőt kimondottan párizsi „Hortobágy”, ahol éppúgy kapható most „délibáb minden mennyiségben”, mint volt kapható nálunk — mégis, mint fény a bogarakat. úgy vonz mindenkit: látni, nézni, ámul- ni és otthon elmondani.

De hát mi a titka a „bohémség” e talmi vásárának?

Miért zarándokot el ide áhítattat. alázattal a művészet tisztelője^

szájtátva, az otthoni hencegésre gondolva a baede- kerkuli?

A francia 1’ esprit! A nagyok képeinek, színeinek mindenen áttűző ragyogása, mély emberi és örök igazsága, a humanitás mélysége,

amelynek varázsától nem lehet és nem is szabad elszakadni, s amelyet megfakítani az ecset kóklerei« nek százai sem tudnak. Az embert művészet örök és mindenkié!

(gyurkó)

Német Demokratikus Köztársaság:

Új város a romok belvén

Sehol nem szeretik úgy városukat az NDK- ban, mint a drezdaiak. Az Elba partján épült, egyre terebélyesedő és szépülő városban bármerre jártam, a háziasz- szony, a diák és a villamosvezető egyforma lelkesedéssel beszélt a hét és fél évszázados Drezdáról. Magáénak vallotta a Zwingert, a XIX. században épült Operát, a város délkeleti részén épülő egyetemi városrészt.

Büszkeségtől csillogó saemük elködösödött, ha a romokban álló Frauenkirche és a Hofkirche kormos falai mellett vitt el utunk, vagy idomtalan halmazuk feltűnt az új épületek között. Másutt is láttam romokat, de ilyen megdöbbentő emlékeztetővel egyik sem bírt

. . 1945. február 13. Kilencszáz amerikai-angol repülőgép sötétítette el az égboltot Drezda felett, Nyolcezer robbanóbomba, ötezer gyújtóbomba, több tízezer gyújtólap és foszforos gyújtó pusztított. Az ősi Drezdából 19 négyzetkilométeres területen megsemmisült minden. A hatszázezer lakos 80 százaléka elpusztult. A világhírű város csaknem minden kulturális műemléke romokban hevert. Csonka falak meredtek a Zwinger helyén, eltűnt a föld színéről az Opera.:.

A halottnak hitt város azonban újra felépült. A város lakói, a segítségre siető német munkások újjáépítették az Operát, a város alapításának 750. évfordulóján ünnepélyesen megnyitották a Zwinger képtárát, lerombolt lakások helyére új városrészek épültek, a eddig már mintegy negyvenezer lakást adtak át. A repeszektől és lövedékektől sebzett parkban ötezer személyes szabadtéri színpad pompázik. Húszezer diák tanul az egyetemi városrészen épült műszaki főiskolán, itt kaptak helyet a közlekedési, zene- művészeti és képzőművészeti főiskolások.

Csak a Frauenkirche és a Hofkirche kormos falai merednek vádlón, még húsz év távolában is emlékeztetőül. Úgy hallottam, hogy az eddig gondosan elkerült romok bontásához az idén hozzákezdenek, fiatalok segítenek társadalmi munkában.■.

F ranciaország:

A párizsi „Hortobágy"

Lengyelország:

Felhőbe néző íal

S4N MARINO:

Évezredes eszmények — mai való sás

Sxorjeluuióí

Szovjet orvos és magyar beteg

Szocsi... Pálmaerdők, agávék „szökőkútjai”, cédrusligetek, tulipánfák és magnóliák. És üdülők, szanatóriumok végig a Fekete-tenger partján, 145 kilométer hosszúságban. A szovjet föld e szubtrópikus darabján töltöttem feledhetetlen két hetet, a „Kavkazkaja Rivjera” Szanatórium vendégeként. A szanatórium igazgató főorvosa két méter körüli hatalmas termet: Vatojan professzor. Idős, hetven felé ballagó férfi, hófehér hajjal, fekete, dús szemöldökkel, jóságot és derűt sugárzó egyéniség. Már az első napon fogadott, s órákon át hosszan, szívélyesen beszélgettünk. Tőle tudom a következő történetet: — Egy magyar házaspár érkezett szanatóriumunkba. Az asszonyka hirtelen és váratlanul megbetegedett. Súlyos volt a helyzete, élet és halál között lebegett... Gyorsan, műtőasztalra, operálni! Az operáció sikerült, az asszonyka szépen felgyógyult, s egészségesebben készült a hazautazásra, mint amikor hozzánk érkezett... És akkor jött hozzám a férje és mindenáron pénzt akart adni! Én nagyon elszomorodtam és rettenetesen szégyelltem, hogy nekem pénzt akar adni...

Évekkel előbb történt az eset, s Vatoján professzor beszélgetésünkkor is szenvedéllyel háborgott:

— Orvos vagyok, gyógyítok, ez a kötelességem, a munkám, amiért megbecsülnek, fizetnek. Ezért külön fizetség nem jár! Ha_ azért kíván megjutalmazni az ön honfitársa, mert megjavítottam cipőjének letört sarkát, ez örömmel töltött volna el, hogy meghonorálja ügyességemet, fáradságomat. De hát orvos vagyok, aki nem azért gyógyít, küzd a halál ellen, hogy pénzzel szégyenítsék! Van nekem fizetésem, nem is kevés, szépen és jól megélek belőle. Talán azt hitte az az ember, hogv pénzért mentettem életet?!.. Az igazi orvosnak lebecsülést, munkája, tettei lebecsülését jelenti, ha a meggyógyított pénzt kínál neki, s ha az orvos elfogadja a külön pénzt, már nem is orvos, nem is gyógyító, hanem f— kereskedő! Ezt írja meg, fiam.«... (pataky)

... Hogy a Lom. nici-csúos megmászása a dobsánál jégbarlang, az iglói diákok híres városának megtekintése eiőtt-e. vagy ép. pen utána kanyarodott farmotoros Ikarusunk Lőcsére, aligha tudnám már megmondani... Annyi azonban tény, hogy Cséh- szlováMából hozott emlékeim között ez az utóbbi is mindmáig elevenen él bennem.

Az ősi település, a megsüllyedt városfalak valami különös hangulatot árasztottak. Megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába valamennyiünket. Olyan volt, mintha óriási, nyitott