Heves Megyei Népújság, 1965. május (16. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-07 / 106. szám

Földművelő szakmunkások Tahiu. mmin.meV'hSmt IJem is olyan régen a földművelő amolyan univerzális, a mezőgazdálko­dás minden csínjához-bínjá- noz értő ember volt. Igaz, tudása a legtöbb esetben csak tapasztaláson, apáról fiúra szálló hagyományokon alapult, de általában elegen­dő volt a kis gazdaság elve­zetéséhez, a tennivalók ellá­tásához. Elvégre a mezőgaz­dálkodás szintje évtizedekig, sőt évszázadokig alig válto­zott. Vagy, ha született is valami újdonság, az nemigen vonult be a kisbirtokra. De két-három évtized alatt a mezőgazdaság jobban meg­változott, mint a megelőző évszádokban együttvéve. Be­vonult a technika, a kémia, a modern kor sok vívmánya. A nagyüzemek kialakulásá­val a gazdálkodás keretei kiszélesedtek, emellett a ve­tésszerkezet is más arányo­kat öltött, több a gyümölcs, a szőlő, a zöldség és az ipari növény. Ma már alig találunk olyan parasztembert, aki ilyen keretek között minden­ben otthonosan mozogna. Sőt, egyre égetőbb „hiány­cikk”: a szaktudás. A ko­rábbi sokrétűség ma csak alapot ad ahhoz, hogy a pa­rasztember kitűnő ismerője legyen egy-egy munkaágnak. Igényes tudást kívánó szak­máról beszélhetünk a mező- gazdaságban is, akárcsak az iparban. Aszakképés azonban még az első lépéseknél tart. A szövetkezeti tagok tulajdon­képpen csak 1961-ben kezd­ték el látogatni a mezőgaz­dasági szakmunkás-tanfolya­mokat. A kezdeti gyenge elő­rehaladást az utóbbi egy-két évben végre valamelyest erő­teljesebb folytatás követte, így 1964 közepéig országo­san több mint 65 ezer szö­vetkezeti tag kapott szak­munkás-bizonyítványt, az idén pedig további 94 ezren tanulnak szakmát. Ezek kö­zül több mint 22 ezren még az idei nyárig megszerzik az oklevelet s vele együtt a ko­rábbit jóval meghaladó tu­dást. E zek a számok már örö­met váltanak ki azok­ból, akik mezőgazdaságunk jövőjére tekintenek. A szak­képzett tsz-tagok aránya azonban most is kevés. Pedig hát a szaktudás óriási kincs. Anélkül nem kamatozik meg­felelően a mezőgazdaságba áramló technika. Ezért van az, hogy noha pédául az ön­tözhető területünk nagysága meghaladja a félmillió hol­dat, sok olyan gazdaság akad az országban, hol a hozamok éppen hogy elérik a szárazon tartott táblák holdankénti átlagát. Többek között azért, mert kevés ott az öntözéshez értő parasztember. Vagy egy másik tény: a mintegy 60 ezer traktorunkkal szinte minden talajmunkát, vetést és a betakarítás nagyobbik felét elvégezhetnénk, ha két műszakban dolgoznának a gépek. De ennek nagy aka­dály, hogy nincs elég trakto­ros. Gazdaságaink a munkák késése miatt sok ezer mázsa terményt vesztenek. Ezzel is magyarázható, hogy hoza­maink a lehetségesnél las­sabban emelkednek, búzából most alig 2,5 mázsával na­gyobb az átlagtermés, mint az 1931—40-es években. A fejlődés nagyon fontos emelője éppen a szaktudás lenne. Sokkal könnyebb meg­teremteni, mint azokat a sú­lyos milliárdokat, amelyek a mezőgazdaság technikai szín­vonalának emeléséhez szük­ségesek. Azok a szövetkeze­tek, amelyek csak a beruhá­zásoktól várják a gyorsabb boldogulást, alighanem sok­kal tovább maradnak gond­ban, mint azok, ahol a tag­ság igyekszik elsajátítani a korszerű ismereteket és szak­tudásával gazdagítja az adott lehetőségeket. Nemrég az egyik tsz-ben jártunk, a kertészeti szoci­alista brigádnál. Valamennyi tagja elvégezte a szakmun- kás-tanfolyamot. Teljesítmé­nyük időközben szépen növe­kedett, több paradicsomot, paprikát és zellert termeltek, mint korábban. Pedig semmi más nem történt, mint hogy alaposan megtanulták azt, amit csinálnak. Immár nem­csak akkor szakszerű a bri­gád munkája, ha ott áll mel­lettük a főkertész és tanácso­kat ad. Hiszen ők is szakem­bereivé váltak a zöldség ter­mesztésnek. Mennyi ilyen alapos tudá­sú emberre lenne még szük­ségük a szövetkezetekben?! És mi mindent érhetnének el, ha valamennyi tsz-tag mes­tere lenne a mezőgazdaság valamelyik szakmájának! Fel sem lehet pontosan mérni, hogy a szaktudás mennyit hozhat métermázsákban, li­terekben — áruban kifejezve. Hát még mennyivel növeli a szövetkezetek vagyonát, a tsz- tagok jövedelmét. Mégis miért indult olyan ■ * tichezen és miért nem elég elterjedt még most sem a szakmunkásképzés falun? Annyi bizonyos, ha a paraszt­ember túl van az Ötven esz- esztendőn, nem könnyen vál­lalkozik tanfolyamok elvég­zésére. Sokan hangoztatják, ha ez a téma kerül szóba: „Szívesen csinálok bármit, letörök 10 holddal több ku­koricát, vagy zsákolok, csak ne kívánják, hogy beüljek az iskolapadba ...” De az eddig kiadott szakmunkás-bizonyít­ványok jóval több mint há­romnegyedét idősebb pa­rasztemberek szerezték meg. Tehát az okot nemcsak a hú- zódozásban kereshetjük. Nagyon is hiányzik ebben a kérdésben az úgynevezett „hivatalos ügybuzgalom.” A tanácsi szervek nem minde­nütt foglalkoznak kellő ener­giával a tanfolyamok szer­vezésével, a tanulás népsze­rűsítésével, a tsz-ek vezetői között is akadnak, akik nem becsülik eléggé a szaktudást. Nem ritka az olyan példa, hogy valaki elvégzi a tanfo­lyamot, visszatér a tsz-be és nem kap a szakmájának meg­felelő munkát. Egészen más területre osztják be, mint amit tanult. Ilyen „fényűzést” bizony nem engedhetünk meg magunknak. Elsősorban mert nem nékülözhetjük a szak­munkásokat. Másodszor pe­dig: milyen célt lássanak maguk előtt, főleg a fiatalok, ha ilyesmi megtörténhet? Nem érünk rá arra, hogy a szakmunkásképzés kitere- bélyesedésére évekig vár­junk. Az idő, az élet sürget: egyre több a gép a mezőgaz­daságban, százegynehány nö­vényvédőszert használunk, növekszik az egy holdra jutó műtrágya, hatszáz új növény­fajta honosodott meg ha­zánkban, a korszerű állatte­nyésztés a hozamok növelé­sének sok-sok módszerét te­remtette meg. H ogy mindezt jól hasz­nosítsuk, ahhoz mind több szakmunkásra van szük­ségük a tsz-eknek. Tavaly fellendült a szakmunkáskép­zés, szépen gyarapodott a tanfolyamok hallgatóinak száma. Jó lenne, ha ez a fej­lődés az idén és jövőre még jelentősebben meggyorsulna, s az immár több tucatnyira szaporodott paraszti szakmák az igényeknek megfelelően kapnának hozzáértő szakem­bert és még nagyobb megbe­csülést. 0. Házak — lakók nélkül Két sor házból áll a falu. A nyolcvannyolc háznak a fele már a felszabadulás óta épült, valamennyi szép, mo­dern épület. Az egyik kaput azonban zárva találom. Az udvart benőtte a fű, életnek, mozgásnak semmi nyoma, zörgetésre, kiabálásra se jön elő senki, csak egy fiúcska szólal meg félszegen: — Bácsi kérem! Itt senki sem lakik ... Később a tanácsnál be­szélgetünk erről az elnökkel. A gyereknek igaza van. Két öreg élt itt és halt el örökö­sök nélkül. — Ez mind gyakoribb eset Kisfüzesen — magyarázza az elnök. Tőle tudom meg, hogy a termelőszövetkezet egy egész családi házat bérel iro­dának, ilyen üres lakásban lakik a kihelyezett tsz-elnök és néhány év múlva a fel­végben több olyan ház is lesz, amelynek kapujára vég­legesen lakatot tesznek. Kuborczik Ferenc tsz-elnök a szomszédba mutat. — Itt lakik egy lány. Nem­sokára férjhez megy és há­rom ház várja az új párt. Kettő, — ha kihalnak a nagy­szülők — üresen marad. A tanítónővel az iskolában találkozom. Délidő van, a gyerekek hazafelé mennek. Az alsó négy osztály létszá­ma 12. Jövőre 11, aztán 9 és 1968-ban már csak 7 alsó ta­gozatos gyerek lesz Kisfüze­sen. Meglepő képet mutat a születési-elhalálozási statisz­tika is. 1961-ben nem volt születés, azt követően csak egy-kettő évente. — Tavaly egy kislány szü­letett a faluban. Az én kislá­nyom — mondja mosolyogva az elnök. 1959. óta a háza- sulók vagy férjhezmenők mind elköltöztek a falukéi Ezért kerül egymás után la­kat a házak ajtajára... Pócs János hatvan körüli ember, bár a termelőszövet­kezetben középkorúnak szá­mít. ö a növénytermesztési brigádvezető, azelőtt tizen- egynéhány holdon gazdálko­dott. Ismeri a falut, az érte­lem se hiányzik ahhoz, hogy véleményt mondjon: — Az egyke régi divat a mi falunkban. A föld, a va­gyon, a gazdagodást vágy szülte. Ezzel járt együtt, hogy a szülök előre eltervezték, kit vegyen el feleségül a legény. Így tűntek aztán el a baráz­dák, így került össze a föld..l A régi divat Kisfüzesen semmit sem változott. Az öre­gek „elmennek”, a születések száma kevés, a fiatalság — mintegy negyvenen — máshoá keres munkát... Az iskolából kerül hozzám a községi monográfia, amely szerint a falu már az 1200-as években lakott település volt. Elgondolkodom: milyen érde­kes a települések élete. Ha­sonló az emberekéhez. Szület­nek, fejlődnek, vegetálnak, vagy tovább élnek. A szur­dokvölgyben elbújó fálucska életét, sorsát történelme során mindig gazdasági helyzete ha­tározta meg. A volt urasági kastély helyére ostomyéllel mutat egy öreg füzesi ember: Nézze csak, barátom! Ott állt régen az urasági kúria; Kö­veiből a parasztok építettek házat... Félezer holdon gazdálkodik a szövetkezet. Tavaly harminc forint volt a munkaegység ér­téke, Szajlán, a szomszédban: hatvan. A gyenge eredmény oka többféle. A múlt évben a gyümölcsösből a vezetőség el­felejtette leszedetni az almát, hátul kullogtak a munkában sokan a tagok közüL Baj volt a szervezéssel, a határozott irányítással. A maszek világ­ban nehéz ezreket, tízezreket hozott a marhahízlalás. Most alig akad egy-két hízóállat a Eck Gyula Az öreg fa évről évre hazavárja lakóit. Tegnap 13 egri főiskolai hallgató tartotta meg tudomá­nyos előadását a főiskolai na­pok alkalmából. Közülük mu­tatunk be hármat. AZ ÁLLATTANOS „Munkámat tanári felada­taimra való előkészületként végeztem”. — Ezt írta Nagy Éva harmadéves egri főiskolás tudományos dolgozata össze­foglalásában. „Mikromorfológiai vizsgáló­módszerek szerepe az általá­nos iskolai tanár munkájá­ban”. Ez a tudományos munka címe, amit Nagy Éva biológia —földrajz—mezőgazdasági is­meretek szakos hallgató írt. — Még soha nem láttam ilyen szép metszeteket je­lentette ki hozzászólásában egy biológus egyetemi hallga­tó Budapesten. Nagy Éva, a VII. országos tudományos diákköri konferencián előadta dolgozatát. Sokan hozzászól­tak. Sokan elismeréssel. Ke­vesebben gáncsoskodva. Díjat nyert, 500 forintot és elismerő oklevelet kapott. — Megkérdezték, hogy va­jon gondolkodtam-e azon, hogy az általános iskolában milyen lehetősége van a szemléltetés­re egy állattant tanító bioló­gus tanárnak. Én éppen azért öltem munkámba már másfél év óta heti 10—12 órát, hogy legyen lehetősége minden ál­talános iskolának a szemléltető biológia oktatására. Különö­sen most, hogy hetedik osz­tályban az új tananyag szerint, szükség van a mikroszkopizá- lásra — mondja Nagy Éva. Szorgalmát és talán ener­giáját is jutalmazták azzal, hogy az országos diákköri konferenciák történetében ö volt az első főiskolás és eddig &z egyetlen is, aki fészt vett Nemcsak hárman vannak ... ezen. Pedig már hétszer ren­dezték meg. — Sok metszetet készítettem. Először nehezen ment. De irá­nyítással dolgoztam. Főleg dr. Bende Sándor tanszékvezető és dr. Vágás Endre adjunktus voltak segítségemre. Mind­egyik metszetből 18—20 dara­bot készítettem. A főiskolának is maradt. Boncolt nyulat, patkányt, macskát, békát, kutyát... Az­tán vegyszerekkel rögzítette a metszéssel Kivágandó részt. Mikrotonnal — egy finom kis műszerrel — leheletvékony metszeteket készített. Utána megfestette azokat, mert mik­roszkópban csak így lehet lát­ni a sejteket (a festés ebben az esetben nem más, mint fi­zikai-kémiai eljárás), majd le­zárta, tartósította őket. Követ­kezett a metszetek fényképe­zése és színes diapozitívok ké­szítése. Ezeket vetítette ki a hallgatóság előtt. Tanulmányozott hozzá szak- irodalmat ... s mindezt a heti kötelező 36 órája mellett. — Szabad időm nincs. A szombat délután lenne, de ak­kor hazautazom Miskolcra. Valamikor orvos akart lenni. Nem mert jelentkezni, mert húszán pályáztak az osztály­ból, ahová járt. Egerbe felvet­ték, előfelvételivel. — Az egyetemet is szeret­ném elvégezni, levelezőn. Már az első évben át akartam menni Debrecenbe, de nagyon megszerettem a várost és a fő­iskolát. Egyáltalán nem bá­nom, hogy nem lettem orvos. Kutató biológus szeretnék len­ni. Először tanítani fogok. Miskolcra vagy a környékére szeretnék kerülni Tanítani fog. Lehet, hogy később kutató lesz. Dolgozata tudományos munka az iskolá­ért. A NÖVÉNYTANOS Tóth László negyedéves bio­lógia—földrajz—rajz szakos hallgató. Nehéz a laikusnak egyszerre megértenie még a címet is: „Kisegedi növény- fossziliák indentifikálása”. Aki meg szeretné érteni, annak: kisegedi növénymarad- ványok meghatározása. Ezek a maradványok nagyon távol állnak egy élő növénytől. Ezek halottak. Már sok millió év óta, a földtörténet harmadko­ra óta. Tóth László 150 növény kö­vületet fejtett, hasított, ütöge- *ett, preparált ki október óta. Bizonytalan munka ez: ki­megy a Kisegedre, ott nézege­ti, kifejti a kőzeteket. Sokszor kárbavész a kalapácsos mun­ka, mert nem talál semmit. Ha talál, jönnek a finomabb eszközök: a kés, meg a tű. Amennyire csak lehet, lefejti a kőzetet — az agyagpalát — növénykövületről. Aztán a lenyomatból — mintha a nö­vény negatív tükörképét lát­nánk egy filmtekercsen — visszaidézi, lerajzolja (rajz szakos is), rekonstruálja a mil­lió évekkel ezelőtt élt, és már rég kipusztult növényt. Majd meghatározza: 25 harmadko­ri növényfajt írt le. És, hogy mindenkinek hozzáférhető le­gyen, epidiaszkóppal kivetíti a rajzokat előadása közben. — A harmadkori karakter­fajokat megtaláltam. A híres, már nyugdíjas ősnövénytan Judos, Aóreánszkjr professzor. remek tanácsokat adott. Az anyagomat összehasonlítottam az egri vármúzeum anyagával is, azzal, amit a kisegedi nö­vényflóra neves egri tudósa, Legányi Ferenc gyűjtött — mondja Tóth László, a fekete hajú, fekete pulóveres, nagyon pontos és rendszerezett mon­datokban beszélő fiatalember. Szombaton fog ballagni. Vé­gez. — Szeretem a tanári mun­kát. Apám is tanár. Szeretnék otthon, Sajókeresztúron taní­tani. Közben az egyetemet le­velezőn akarom elvégezni. Mindig lavíroztam a biológia és a rajz között. Valamikor képzőművészetire jelentkez­tem. Az is lehet, hogy egyszer kutató leszek. A kutatásaimat nem hagyom abba. Nagyon érdekel az ősnövénytan. Igaz, hogy olyan l’art pour l’art jött a dolog, aztán dr. Pócs Tamás tanszékvezető biztatására, fo­kozott kedvvel fogtam hozzá. Szabad ideje Tóth László­nak sincs. Néha órákról kellett elkérnie magát: ment a Kis­egedre. Elengedték, hiszen je­les rendű. — Nagyon sokat változott a növényzet a harmadkor óta. A flóra változásából lehet kö­vetkeztetni az éghajlatválto­zásokra. A kettő dialektikus egységben van: az egyik vál­tozása maga után vonja a má­sik változását. Ez a természet dialektikája. A gyerekeket is erre fogja majd tanítani. A FÖLDRAJZOS Népköztársasági ösztöndíjas. A Kun Béla Kollégium KISZ- fatkara. Biológia—joidng*-» rajz szakos Gáspár Emil har­madéves hallgató is. ■„Talajfagy és hóvastagság mérése a Szépasszonyvölgy- ben” című dolgozatának ada­tait tavaly óta gyűjti Gallik Antallal együtt. Kevesen vannak, akik a Szépasszonyvölgybe azért men­nek, mert a völgy egy részle­tének különböző pontjait há­rom kutatógödörben — az er­dőrészlet alatt, a szőlős, déli lejtőn és a völgytalpon — mérjék: a hőmérsékletet, a hó­vastagságot. Az adatokból ösz- szeálltak a rajzok, grafikonok és a húsz oldalnyi szöveg. — Minden segítséget, a tel­jes felszerelést megkaptuk a földrajz tanszéktől, személy szerint dr. Futó József docens tanárunktól. Ö keltette fel ben­nünk az érdeklődést a mete­orológia iránt — mondja a magas, megnyerő Gáspár Emil. Póztalan, őszinte mondatai még a mai fiatalokkal szem­benálló néhány öregebbet is lefegyvereznék. — Apám és nagyapám is pe­dagógus volt. Otthon, Vácdu- kán, szeretném az apró embe­reket nevelni. Soha nem akar­tam városba kerülni. Szeretem a természetet és a földrajzot. Jó szakember akarok lenni. Levelezőn elvégzem az egye­temet. Éjfélnél előbb ritkán fekszik le. A kollégium munkatervei, zárójelentések, ezernyi nagy és kis problémák, mindig • adód­nak egy kollégiumi titkár szá­mára. ★ De nemcsak hárman vannak. Baekovits György háztájiban. A tehenészetük viszont jó és szinte minden családnak van fejőstehene. Kisfüzesről — a tsz-ből és a háztájiból — évente ezer hek­toliter tejeit adnák el közfo­gyasztásra. Sikerrel kísérle­teznek apróma gtermesztésse 1, de minden csak miniatűrben képzelhető itt el. A tanya sze­gényes. — Miért nem építenek Kis­füzesen korszerű istállót? — Száz férőhelyesnél kisebb épületre tervet sem adnak. Ha lenne ilyen, abba meg nem volna mit tenni, ötszáz hold föld nem bír el többet. Így aztán az az igazság, hogy van szövetkezet, de nincs nagyüzem, mert a hegyek megálljt parancsolnak az eké­nek. Nincs mezőgazdász, szakképzett állattenyésztő sem. — Miért? — Nem nehéz a válasz. Egy ilyen kis gazdaság nem bírna el több gépet, szakembert. Pócs János brigádvezető ké­sőbb maga mondja ki az íté­letet: kicsik vagyunk egyedül. Erőlködünk, sokszor kevés ha­szonért. Ezért vágyik el itt­honról a fiatalság, ezért hal ki a falu... (Folytatása következik) Szalay István MtPÜJS&G 3 U65k május X,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents