Heves Megyei Népújság, 1965. május (16. évfolyam, 102-126. szám)
1965-05-23 / 120. szám
A televízió a vidékről, a vi idék és a televízió nézői érdekében, ismételten sorozatokat indít. Egyik nagy érdeklődéssel fogadott vállalkozása, a városok vetélkedője is azzal kezdődött, hogy Egert Veszprémmel versenyeztette, most meg a tavaly kezdett sorozatában megyénket mutatta be az ország más vidékeinek. A megvalósulásból visszakövetkeztetve az elgondolásokra, azt kell hinnünk, hogy az utóbbi évek fejlődésével, a százados értékek és B mai lüktető élet felmutatásával akarta a tévé ismertetni a megyét, három városát, a megye nevezetességeit, hogy a kíváncsiakban vágyat ébresszen hazánk eme változatos, látnivalókban gazdag vidékének felkeresésére. Ügy érezzük, hogy a megvalósulás alatta máradt a várakozásnak, mér ami a mi várakozásunkat illeti, azokét, akik itt, b megyében élünk és a bentlakók szemével, szeretetével BBemléljük szűkebb hazánkat. Amit a kamera észrevett Tizenöt alkalommal — hosz- fzabb-rövidebb időt szentelvén a különböző témáknak — foglalkozott a tévé Heves megyével. A megye székhelyével, Egerrel kezdte, már csak azért fc, mert itt, az Egri csillagok Városában akad a legtöbb érdekesség, látnivaló a régiből és az Újból egyaránt. A vár, a vármúzeumban felhalmozott történelmi anyag érdekes, szemét- léikét gyönyörködtető; elindítja a képzeletet. Azt azonban kétkedve hisszük, hogy az ostrom adatainak száraz felsorolása (hány ágyúgolyót lőtt pl. a török, az egri falakra) bárkinek Is újat, érzékeltetőt mondhatott az. akkori hadviselési méretekről. Tudjuk, nem könnyű riportokat filmszerű elevenséggel elkészíteni „civilekkel”. Mégis az a véleményünk, hogy a riporterrel együtt mozogva, sétálva, a megkérdezett szakemberek is kevesebb feszengéssel, találékonyabban, könnyedebb stílusban adtak volna választ azokról a témákról, jelenségekről, amiket menet közben a céltudatos rendezés elébük visz. Ez a megállapítás vonatkozik a múzeumi beszélgetésre, a megye vezetőivel készített „szel!ős” interjúra, a mátrade- recskei — elgondolásában egészen kitűnő — riportra is. A mozgalmasság eleven hatására néldának éppen ebből a tv-hét- ből hozzuk elő a hatvani pályaudvarról készített közvetítést, annak valóban riportízű mozgalmasságát. A Mátráról és a Heves megyében címmel beiktatott kis- filmek érdeklődést keltettek. Nem mindenki számára reprezentálta Eger iskolavárosi voltát az állami borpincében rendezett húszéves érettségi találkozó: igaz, a régi diákévek mókái csaknem mindenkivel megestek, azokról frissen, országos szinten is újat szólani borpincei hangulatban nem egyszerű kívánság. A Randevú Egerben zenés műsora az Eger Szálló halijában aktualizált szövegeivel — ötletnek legalábbis jónak bizonyult Minden jó, ha vége jó — mondja a közmondás. S ebben az egyhetes Heves megyei műsorban igazán jó csak a vége volt, — a vasárnap. A parád- fürdői esemény-sorozat élénk, emléknek is megmaradó színes forgatagként pergett le. Esett az eső, a képek sem mindig mutatták a vidámság teljes ragyogását, a kamerák mellé álló, az eseményeket kommentáló riporterek, vendégek is meg-megfáradtak a pontos fogalmazás miunkájában, de a parádfürdői főtér nagy, szabadtéri színpadnak felfogott aszfaltszőnyegén jöttek, áradtak a falvak lakói, népviseletben, palócörökségük, foglalkozásaik, szokásaik, taglejtéseik, nótáik, táncaik öltözetében, hogy mind ez a nagy ünnepi népvándorlás a palóc lakodalmas játék intermezzóján át beletorkolják a fiatalság báljába. Amit a kamera nem vett észre Valahogyan az az érzésünk, hogy kevés embert szólaltattak meg a megyéből. Kellett volna beszélgetniük a riportereknek otthonaikban és munka közben az emberekkel, parasztokkal, munkásokkal, értelmiségiekkel: beszéljenek magukról, gondjaikról, körülményeikről; a tsz- ről, amelyben fejlett szőlőkultúra folyik, a nemrég épült gyárról, amelyről két évtizeddel ezelőtt álmodni sem lehetett. Aztán itt van a színház. Ezen a Heves megyei héten Veszprémből adott közvetítést a te- levMó. Nem lehetett volna adni színházi estét Egerből? Nem hinnénk, hogy kóruséneklés dolgában az országos átlag megett kullognánk. Néhány kamarakórusunk, az egri tanárképzősök kara, a hevesi járási pedagógus énekkar, vagy akár a kömlői férfikórus is, ízelítőt adhatott volna abból a készülődésből, amely az országos egri dalosünnepségeket megelőzi. A megyei irodalmi színpad a győri fesztiválon ismét bizonyságot tett arról, hogy kezdeményezéseivel, tartalmas munkájával a vers, a pódium hí; veit szaporítja: bizonyára tudtak volna szolgálni egy rövid, a megyét, vagy akár . Egert bemutató összeállítással. Egerben és a megyében az iskolák mellett megannyi könyvtár is található. Hálás téma egy rövid riport számára böngészni évszázados fóliánsok és mai kötetek között. Célszerű lett volna a már ismert, de még nagyrészt kiaknázatlan idegenforgalmi adottságainkra is felhívni az országos figyelmet: bemutatni néhány tájat a Bükkből, akár Felsőtárkányt, Síkfőkutat, Noszvajt, Szilvásváradot, Bükkszéket. Változatos ez a vidék, a megye tájakban, történelmében, emlékekben, népszokásokban, népviseletben, táncokban, egyaránt. Ugyanígy sokszínű és sokrétű jövője is. A visontai bányászat és az új szőlőtelepítések izgalma valahol az emberekben összefügg, az élet dinamikája az emberekben mozog. Ezt az úszósportban éppúgy észre kell vennünk, mint a gyárak munkásainál, a tiszai halászoknál éppúgy, mint a tárkányi mészégetőknél, az egercsehi bányászoknál, vagy az oltványtermelő aba- sáriaknál. Téma akad száz, csak fel kell készülni rá, szavakban, képekben — kinek- kinek. Gazdagabb képet kaphatott volna a televízió nézőközönsége megyénkről, ha a műsor szerkesztői ellátogatnak a megye tudományos intézményeihez, kutatókhoz, tanárokhoz, a színház művészeihez, a gazdasági élet több kiváló irányítójához, zenészekhez, festőművészekhez, művelődési házak vezetőihez, könyvtárosokhoz — mi jelenti számukra ebben a megyében az életet, mivel akarják gazdagítani a vidéket, az országot és önmaguk életét. Lehet, hogy egy ilyen műsor összeállítása bonyolultabb feladatot jelentett volna, de nem lett volna kár a fáradságért: a megye és a tévé közönsége mélyebb ismeretséget kötött volna egymással. (farkas) A szorgalmas káli cigányfíatalok A káli művelődési otthon és az általános iskola évről évre eredményesen szervezi meg a község cigánylakossága számára is a tanulást. Tavaly egy fiatal nevelőkből alakult munkaközösség vállalta és segítette az írni-olvasni nem tudó cigányfiatalok tanítását az alapismereti tanfolyamon. Áz idén egy másik csoport fiatal vizsgázott eredményesen az általános iskola összevont ötödik és hatodik osztályának anyagából. Április közepén újabb 12 fős csoport jelentkezett továbbtanulásra és azóta Kovács Józsefné nevelő irányításával egyre többet sajátítanak el a tananyagból. Az itt tanuló fiatal és idősebb emberek, mint Suha Ernő, Báder Béla, Kökény Lajos, Lakatos László, Csík György, Pusoma Pál és társai nemcsak a tanulásban kitartóak, hanem rendszeresen járnak dolgozni a munkahelyükre is. Ez a csoport a jövő hónapban vizsgá zik a tanultakból. Cs. I. A Ludas Matyi szóvá tette, hogy egyik laptársunk a Tatabányán felhasználatlanul heverő 37 000 motoros bukósisakról rossz számítást közölt. Azt írta ugyanis az illető lap, hogy ezekkel a fejburkoló sisakokkal ki lehetne rakni az országutat Tatabányától Budapestig. Dr. Árgus utánaszámolt és azt állítja, hogy ehhez a kirakósdi művelethez kereken négymillió bukósisak kellene... Mi is utánaszámítottunk. Ha a távolság a IMdas szerint 50 kilométer, akkor az ugyebár 50 000 méter. Ha méterenként négyet tennénk az útra (több nem fér el), éppen 200 000 sisak kellene egy sorba. De az út 6 méter széles, keresztben 24 sisak is elfér. Ez 24 ilyen sort jelent. Pestig 24x200 ezer, tehát nem négymillió, hanem nyolcszázezerrel több sisak kellene... De hát kicsire ne nézzünk. (Különben sincs annyi sem, ahány motoros van.) ★ Az angol királynő jelenleg Nyugat-Németországban tartózkodik. Olvastuk a Népújságban, hogy ebből az alkalomból vezércikket írt a WELT (amit lehetne eredeti nevén DIE WELT-nek nevezni). Azt írja: „Anglia most az évszázados angol koronát is felhasználja”, a politikai társasviszonyban ._ Talán száz éves az angol királyság? Ó nem, az angol korona kicsit már több, mint évszázados... Írhatta volna nyugodtan a német újság, vagy a fordító, hogy évezredes. Hiszen Anglia már a 870-es években királyság volt. Annak bizony már jó pár száz éve... (Dr. Szemes) Megbillent a bal szárny Ülök a repülőgép kényelmes, légkondicionált kabinjában. Élvezem a repülést, soha nem tudok napirendre térni az ember képességei felett, amely képes egy hatalmas monstrumot ennyi utassal és ilyen magasra emelni. — Elég jó gép ez... — mondja útitársam. — Mi az, hogy elég jó... Kitűnő... — mondom én. — Na...na. Vigyázzunk a jelzőkkel — ingatja a fejét és még ujjait is felemeli intőn, nehogy felelőtlenül bánjak azokkal a jelzőkkel. Magasság hatezer méter, de a jező akkor is jelző... — Miért vigyázzak. Kényelmes, gyors, az út kellemes és... — És... és? Na ugye... A biztonságost maga sem merte kimondani... Ezért figyelmeztettem, hogy nem kitűnő, csak elég jó. Nézze, hogy inog a szárnya, látja? Kinézek az ablakon. Tényleg. Inog a szárnya. Alattam hatezer méter a földig, középen egy csomó felhő, s mindezek felett inog a gépnek a szárnya. t-i Persze hogy inog... Miért ne. Biztos valami légzsák fölött haladtunk el — kapok észbe és próbálom hirdetni repülési tudásomat. — Na igen... légzsák. Aztán egyszer csak nincs szárny. Légzsák van, szárny nincs. Ilyenkor úgy pereg bele a földbe a repülőgép, mint valami csavarhúzó — ül kényelmesebben útitársam és kíváncsian néz rám, mit szólok a dugóhúzóhoz. — Milyenkor? — De értetlen... Ha leszakad a fél szárny, akkor az aerodinamika törvényei szerint... Kicsit ideges leszek, általában nem szeretem az ilyen törvényeket, hatezer méter magasban pedig egyesen utálom őket... —...bár — folytatja nyugodtan és nagy szakértelemmel a szárnyleszakadás nagyon ritka. Előfordul, de nagyon ritka. Gyakoribb, hogy valahol, a varratnál fejön egy szegecs, a levegő feltépi az egészet és a gép valósággal szétrobban. Ez a gyakoribb — gyújt rá és nézem a kezét, nem remeg. Amikor felszálltam a gépre, és is észrevettem, hogy szegecselés is van rajta. Sok. És mintha egy szegecs nem állt volna úgy, ahogy kellene... Ha az mondjuk most, éppen most meglazulna és jönne az a levegő, meg a robbanás... — Ne bolondozzon itt nekem! — förme- dek útitársamra. — A repülőgépet átvizsgálják felszállás előtt... S különben is a repülőutazás ma már biztonságosabb, mintha biciklivel menne az ember... — Gondolja? —nézett rám gyúnyosan. Tényleg: valóban ezt gondolom én? Gondolja a fene. Azért mégis hatezer méter, meg benzin- tartály, meg fél szárny, meg szegecs. Csendben kiver a veríték... — ...most zuhant le egy gép. Közvetlen a leszállás előtt, mert az a legveszélyesebb. Le- és felszállni. Mondom, lezuhant és 121 halott. Nem is kellett őket eltemetni — veri le a hamut a cigaretta parazsáról. — Es tudja mitől zuhant le? Fogódzkodjék meg, nem fogja elhinni... Egy seregély, egy vacak madár bekerült oda, ahol a motor van... A gép billent egyet. Rémülten kapaszkodtam meg és behunytam a szemem. En- édesjóatyuristenem most a szárny szakadt le, vagy egy seregély jött? — Csak nem fél? kérdezte társam egykedvűen. — Nem... és nem nyögtem —, hiszen ez egy eléggé jó gép. — Ez egy kitűnő gép, kérem... — De hát maga mondta, hogy vigyázni kell a jelzőkkel — törültem le a hideg verítéket... — Vigyázni egy másmilyen gépen~< De ez kitűnő gép. í— Honnan tudja? — Biztosítási szakember vagyok, kérem és csak ilyen gépen utazom... Ezután még nem fizettünk soha temetkezési segélyt — mosolygott rám hatezer méter magasan, amikor megbillent a bal szárny. (egri) .\\\\\\\\V\\\\\V..\W.\\\Y.\\\\\\\\\\V\\\\\\\V.Vv\W\\\\\\\\\\\\\\W VVXWVxXVCVX'XXV«>X<XV<N'(XXXXXX\X>XXXXX\V<XX\XVXXXXVVXXXXXXXW;>XX?CÄW,XVXXXV>XViXV írta : Horst Czerny és Klaus Scheel Fordította: Tihanyi Vera Személyes munkatársa, Eitel Lange, aki az utolsó négy évet Göring közvetlen közelében töltötte, így emlékezik: „Tudomásom van arról, hogy a Gerch jószágigazgató által a birodalmi marsall és a családja személyes használatára még 1945. tavaszán felhalmozott készlet elegendő lett volna egy tízezer lakosú város ellátására.” Nehéz útra vállalkozott Kannenberg, a Führer „házi intendánsa” is. Hitler borpincéjének maradék készletét, több ezer palack italt Drezdában tároltak. Kannenberget Bormann látta el a szükséges szállítóeszközökkel és írásokkal, hogy háboríthatatlanul haladhasson a túlzsúfolt országutakon. ERICH KOCHNAK sokféle címe volt: Kelet-Poroszország gauleitere, „birodalmi védelmi bíztus.?* stb. frpgwftMtyhhm vette azonban, ha a „Kelet urának” szólítják. Magánva- gyonát 331,7 millió márkára becsülték, amit mint „Ukrajna birodalmi biztosa” és 121 üzem „tulajdonosa” rabolt össze A háborúnak a nácik számára végzetes kimenetele páni félelemmel töltötte el és fanatizmusában elrendelte, hogy a nőknek és a gyermekeknek el kell hagyniuk a harci cselekmények színhelyét. Kijelentette: „Kelet-Poroszországban egy méternyi földet sem engedünk át az ellenségnek, kitartunk állásainkbaní” A magas rangú úr természetesen egy pillanatig sem gondolt arra, hogy maga is részt vegyen e terület „védelmében”. Saját élete sokkal kedvesebb volt számára, mint a másoké. A külön számára fenntartott jégtörőn menekült, először Koppenhága felé, onnan pedig Schleswig—Hbls- ftatoba, Denzíg (ma Göatrik — a ford.) gauleitere, Forster is a tengeri utat választotta a sok megpróbáltatással járó menetelés helyett. Egy luxusgőzösön oldott kereket. Ű tköz- ben hajója találkozott egy menekültekkel túlzsúfolt komppal, amely a vízen kigyulladt Forster megtagadta^ hogy segítséget nyújtson a szo- rongatottaknak. Ekkor váratlanul német torpedónaszád tűnt fel. A parancsnok felszólította a luxusgőzös személyzetét, hogy vegye vontatókötélre a kompot és szállítsa partra. Forster visszaordított: „Ezen a gőzösön Danzig gauleitere utazik. Ha továbbra is háborgatnak, felelősségre vonatom magukat! A parancsnok azonban hajthatatlan maradt: „Ez parancs, gauleiter úr. Vagy segít a kompon, vagy tüzet nyittatok önökre!” Forster fogcsikorgatva engedett a felm^mMUágnak nrxóg maradt elég ideje, hogy később megszökjön. A többi gauleiter sem volt kivétel. Valamennyien gyáván megfutamodtak és hamis név alatt „merültek alá”. A fasiszták lelkén száradó szörnyű menekülés, a népvándorlás modern változata, naponta új áldozatokat követelt. Tömegesen hulltak el az úton, senki sem sietett segítségükre. Voltak azonban „menekültek”, akik mindezt megtakaríthatták. A Bajor-Alpokban bújtak el és semmiben sem szenvedtek szükséget Mayrhofen községi tanácsa — a sokat megénekelt Ziller-völgyben — csak hatalmas összegek lefizetése ellenében adott tartózkodási engedélyt A kis helységben virágzott a fekete-kereskedelem, horribilis összegekért minden volt vaj, tej sajt, kenyér, kolbász és cigaretta. A pénz és értéktárgyak nélkül érkező menekülteket nyomorúságos tömegszállásokon helyezték eL Ez lett az igazi „nép- és sorsközösségből”. Erich Kästner így emlékezik: „Egy útnak indított tanítóképző diákjainak el kellett hagyniuk a vendégfogadót, ahol éppen megszálltak. Az új vendégek vezérkari tisztek voltak. Ebben az időben az utak tele voltak ezredek és hadosztályok nélküli ezredesekkel és hadosztályparancsnokokkal. Munka nélkül maradtak, lefoglalták a szállásokat, kialudták magukat, élvezték a friss hegyi levegőt, megbeszélték a helyzetet és, űsszebangották, milyen vár 4 r^KPmjG UM& május 23» vasárnap 19. Stílbútoraikat, szőnyegeiket, képgyűjteményeiket és ékszereiket szakszerűen becsomagolva, természetesen magukkal vitték. Friedrich Flick például magántitkárával, Robert Tillmannal együtt (később szövetségi miniszter Ade- nuer kormányában és a CDU lökhelyettese) nyugati birkára vonult vissza. Göring „birodalmi marsall” is „úton volt”. Sok mindent nem tudott magával vinni az Alpokba, ami nagyon is a szivéhez nőtt. Lakhelyén, Karin- hallban halmozta fel az egész Európában összerabolt műkincseket. Nagy részüket ott kellett hagynia. Arról azonban gondoskodott, hogy elég enni- és innivalót vigyen magával. laszt adjanak a kínos kérdésekre.” A Bajor-Alpok sok náci nagyságnak nyújtott menedéket. Legtöbbjük már előre gondoskodott magáról és eldugott helyeken víkend-házakat és villákat vásároltak. A háború utolsó napjaiban Wendelstein közelében tanyázott a Wehrmacht főparancsnokságának kémfőnöke, Reinhard Gehlen vezérőrnagy is. Legfontosabb iratait és kartotékjait magával hozta, közöttük a megszállt országok, főleg a keletiek, náci ügynökeinek listáját. Háromszoros mikrofilmmásolatot készíttetett róluk és időjárást álló tokokban helyeztette el. Ugyancsak magánál tartotta legfontosabb munkatársainak új címeit és fedőneveit is. Sokan nyilváníttatták magukat holttá. Gehlen mindezt jól tudta és ezzel az értékes kinccsel a birtokában várta a háború végét és az új kezdetet. Az amerikaiakra számított. 1945. május 8. után a Bajor- Alpok menekültje, az amerikaiak jól fizetett szolgálatába, lépett. Ma ő Nyugat-Németor- szág legfőbb kémfőnöke. A Wehrmacht főparancsnoksága is „úton volt”. Parancsot kapott, hogy a vezérkariakat feltétlenül és időben kell kiszabadítani a Keleti-tenger partjain keletkezett katlanból és biztonságba helyezni. ÍFolytatjtátl A televízió Heves megyei hetéről
