Heves Megyei Népújság, 1965. április (16. évfolyam, 77-101. szám)
1965-04-11 / 86. szám
KOCZKAS SÁNDOR: Egy születésnapról l^ÜLÖNÖS ÉS MEGHATO, hogy még csak hatvanéves lenne. Pedig már hu. szonnyolc esztendeje elment közülünk. A köt tő képes arra, hogy személyes közelségünkké hozza mindazt, amit megélt, ami körülvette őt: tért és időt. embereket, társadalmat, nemzetet, az „adott világ varázsait”. Milyen ismerőssé vált az a ferencvárosi ház is, amelyben „a kártyás munkásnak fiúként” és Pőcze Borbála életébe „fejkendőbe kötözött gondnak” világra jött. Talán Kiskőrösön, vagy Ér- rnindszentan Debrecenben vagy Rácegrespusztán lehetne az ember még ennyire ottho_ nos. Versekben megőrzött szülőházak és dajkáló tájak vallanak ma is a küzdelmes múltról, amelyben a történelem szükségszerűségével készült a má jelenünk. De ki volt közülük olyan rajta kívül, aki annyi joggal leírhatta volna még: „Énbennem öleld meg hősét, az újnak készülő világ”? S annyi igazsággal? Akkor, az első április 11-én, 1905-ben még sokan, ,hazátlan bitang”-nak titulálták mindazokat, akikben készült az új világ. Werbőczy volt a tekintély és ismételten óbresztgetni kellett Dózsát A munkásokat jószerivel még a nemzetbe sem fogadták be. Adynak kellet* jönni, hogy az orosz 1905- ről érkező kósza hírekben felismerje: „a proletárság visszaadta a népet a népnek”. Hogy a nép ismét forradalmas, mert új osztály szerveződött erővé benne, g hogy a Hadak Ütjén már nem a legenda, nem „Csaba népe”, de a „fölkelt Nép” hoz újuláist a nemzetnek. Ilyen, módon készült történelem és irodalom, hogy útjára indítsa az új költőt, aki érzésben. gondolatban már a szocializmus világaiba nőtt Ott a ferencvárosi bérházban nemcsak egy „csodálatos kedvessége” férfi, nemcsak egy nagy költő indult el nehéz emberi sorsra. Az a nap egy újfajta költészet születésnapja is volt. Van abban valami mély és csodálatos, hogy József Attila születésnapja „ünnep" lett. hogy ezt a sokáig szürke napot a költészet napjává avattuk. Talán azért is, mert alig van költő, aki annyira nem „ünnepi” és ünnepélyes, mint ő. József Attilát nem lehet a régi magyar társadalomban srokásos-hagyományos módon ünnepelni. Költői beszédében nincsenek szólamok, közhelyek, retorikus fordulatok. Igaz, számtalan jelmondat, szinte tételes gondolat idézhető a verseiből, de mind- — a szó magasabb értel- — közmondások, afo- jfcmák, megkapó képekbe formált emberi igazságok, öt. csak ■Docialista módon lehet ünnepelni: szavait átélni, megérteni —, cselekvésre váltani kell. Minden másféle közvetítés méltatlan hozzá: mellébeszélés vagy üres jélkendezés. A MÁBÓL, E KETTŐS, ünnep távlatából visz- mauézve mindazt látnunk és C69A IMRE: József Attila már az első pillanattól mintha húszán feszültek kívülről az ajtónak __ s te egymagad tartottad ott betttt aztán harminckét rettenetes esztendőn keresztül mintha állandóan legalább húszán feszülteit volna annnk az ajtónak a te addig tartottad ott beiül míg egy napon az ajtó is ellened fordult de akkora robajjal mintha a föld fordult volna ki sarkaiból mintha a mennybolt szakadt volna le pedig csupán egy ájult nemzet zuhant teád . ,... ÍJ ivatali korszakomból” W11 sok emléket őrzök, ki- I vált abból az első időből, ’amelynek lényege nemcsak az ‘újjáépítés volt. hanem az új ) építése is. Ott ültem nagy hi- } vatali dolgozószobámban, vagy • hat telefonom mellett, előttem ) aktahalmaz, s egymás után ér_ } keznek afféle küldöttségek’ : Micsoda ügyek! Sose gondol- ► tam, hogy ilyesmiket oldat meg 1 velem az élet Jönnek a lilipu- \ tiak. kérdezik, mihez kezd jelnek ebben az új világban? j Jönnék a panoptikumból, rrá- jhez kezdjenek ama tenmészet- j rajzi felvilágosító viasztár- ■ gyakkal, amelyeknek Izetlen• ségét okmányban bélyegeztük meg. Jönnek a mutatványosok a Ligetből, kérdezvén, hogy vajon község esi tve lesznek-e majd ők is a barlangvasúttal és a körhintával egyetemben? Csupa történet csupa emlék. Ügy tűnik, mintha mulatságos dolgok lennének, holott minden kérdés mögött emberek változó sorsa, hogy ne mondjam „életműve” áll. Aztán egyszer csak jönnek az úttörők. A kispajtások, de a nagyobbak is, 9 szemükben az a becsületes szigorúság, amely jogos követelések lázában ég. Hogy hányán lehettek, már nem emlékszem, de népes de- putáció volt és azt kérték, hogy a már három éve felszabadult fővárosnak legyen végre „igazi” állatkertje. Mert hát igazi állat az nem a mindennapos madár, nem a szarvas- marha, nem a disznó, nem az aprójószág. Hiába mondtam nekik, hogy tető kell a házakra. villany az ország minden zugába, cipő és bakancs a lábakra, ők csak hajtogatták, hogy a fővárosban állatkert kell és kész. Beszéltem ón nekik költségvetésről és mondhatom, meg is értették, hogy komoly dolgokról van szó, de azért nem engedték a negyvennyolcból. Az egyik gyerek azt kérdezte: — Mit csinál az elefánt, az oroszlán olyankor? Mármint olyankor, amikor bombák hullanak a városra, házak omlanak össze, egyszóval háború van. I agy dolgozószobám volt, az összes gyerek letelepedhetett törökülésben, közibük ültem én magam is. Azt mondtam nekik; — Utána jártam a dolognak és megtudtam, hogy mit csinált az elefánt, az oroszlán, a tigris, az óriáskígyó, a jegesmedve, a póniló, a zsiráf és a többiek. Nagyon figyelitek. Én meg csak meséltem, s ha talán nem is volt minden pontosan úgy, ahogy mondtam, megnyugtatott minden elbeszélés mély törvénye, hogy nemcsak az igazat kell mondani, hanem a valódit — Bizony az állatok is megszenvedték a magukét. Itt van például Sziám. Ti már nem ismertétek az öreget, de én még ültem a széles hátára rakott nyeregben és két négernek kormozott állatápoló kíséretében baktattunk vele körbe az állatkertben. Az öreg Sziám — így becézték mindenütt — lefogyott és hiába lengette kére(Greskovfts László rajza) getó ormányát, amellyel egyébként már két embert ölelt halálra százesztendős életében* nem adott neki senki egy falatot sem. A hitlerista katonák csak szuronnyal böködték ormányát, így szórakoztatták. Végül egy német tank nekiment hátulról és ha Sziám fel is fordította a tankot, mert rettentő erő volt benne öreg napjaira is, a tank rátaposott a fülére, agyarára, ormányára és ezt már ő se bírta. Még aznap kiszenvedett. — Ö, 6 — mondták a gyerekek, mert a történet megindította őket. IJ ekilendültem, bár tartot™ tam tőle, hogy valamilyen nagyon nagy és komoly ember be talál nyitni a tanácsnoki dolgozószobába és ott lát bennünket törökülésben a földön. Az volna csak szép. ösz- szeverbuvált kis tekintélyemet egyszeriben elfricskázná az ormótlan felnőttség szigora. Hanem már mélyebben benne voltam magam is az elbeszélés lázában, semhogy abból egykönnyen ki lehetett volna billenteni. Így hát folytattam: — A fasiszta Hitler-katonák öldösték az állatokat és ha kedvük szottyant bölény-, zebra-, kenguru-, antilop-, gímszarvas-, dámvad-, őzhúsra —, hát nosza elő a bicskát, puskát, fejszét, revolvert és egy-kettőre megölték őket. — Disznóság — mondták a gyerekek. — Itt van például a nagyon mérges fenevadak esete. Húst persze nem adtak nekik. Ami volt, maguknak tartották, mert hiszen ők is fenevadak voltak, csak senkinek sem okoztak örömet. Az egyik légiakna elpusztította az állatokat elkülönítő tolóajtókat, s így szabadon felfognunk kell, amit költészetében példaként, gondolati, emberi és lírai örökségkén' ránk hagyott. Nemcsak próbáló küzdelmeit, nehéz gyötrődéseit és nemcsak költészete csúcsait, magasba röppenő, egyetemességet hordozó költeményeit De azt is, hogy hosszú tíz esztendő érlelő keresése után teljesedett be életművében mindaz, amire mát első ösztönös kísérleteiben is vállalkozott, amire élmény és világnézet késztette-formálta: egyéniségében a szocialista költői magatartás és költeményeiben a szocialista realizmus. S hogy e „vállalkozás” folyamán átértékelt minden kialakult hagyományt. Valóságot és történelmet, filozófiát és költészetet, esztétikát és képalkotást. Nincs a mi irodalmunkban hozzá hasonló költő, aki olyan mélyen átélte volna s a világ és a maga költő „világa” végső rendező elvének fogadta volna el a történelmi szükségszerűség gondolatát. Szemlélete társadalmi dialektikájából érthető az az új költészet, amit hozott és amit hagyományként, utána induló költőiknek „kezdő sebességként” hátrahagyott A meglévőt, a valóság részleteit apró moccanásaiban is pontosan ismerte és kérlelhetetlenül kifejezte: nyomorról, gyengeségről, öntudatlanságról, az „adott világ” borzalmairól szinte természettudományosán aprólékos „látleletet” sűrített képeibe, verseibe. De sehol sem ragadt bele a valóság töredékeibe, a megállapított pillanatba, az egyszeribe, a jelenségek halmazába. Még a mozdulatlanságban is benne látta a mozgás képességét, mint a Külvárosi éj „kopár rétjein” elhagyott papírban: „Hogy mászna! Mocorog s indulni erőtlen...” S mennyire elevenen érzékelte, hogy az elesettek serege, akiknek szállásain „éhínség, fegyver, vakhit és loolera dúlt”. — ugyanakkor „új nép, másfajta raj” is, akikben megvan a képesség, hogy helytálljanak „az emberiségért az örök talajon”. Tárgyak és dolgok, emberek és osztályok az 6 verseiben nemcsak jelen való átmenetiségükben villannak fel, de távlataikban is: amit lát és láttat, abban mindig benne mozdul a jövő. Nincs abban semmi csodálatos, hogy József Attila a fasizmus saorításában is így tudott álmodozni: „A szabadság sétára megy, (kit könny és vér teremtett). Kezénél fogva vezeti szép gyermekét, a rendet.” Ez a pontosság és távlatossá?, ez a „dialektikus” „álmodozás” éppen az új költészet lényege. íyfOST, HOGY EGYSZER- RE ünnepeljük a magyar szoci alista líra első klasz- szikusát és egyre gazdagodó, élő költészetünket, — jó és időszerű a József Attila-i tanulságokra emlékeztetni, ö, akit egyéni és társadalmi létében a tömény „pesszimizmus” légkörébe szorítottak, csodálatos emberi erőfeszítéssel teremtette meg a „történelmi opA KÖLTÉSZET NAPJÁN ■ timdzmus” költői életművét, j , Az élet számára már nem ad1 háttá meg a ttsztultabb jövőt,;- de törhetetlen bizalma a törté-1- nelem logikájában, a népben,- a tömegekben bizonyossá tette,! 1, hogy majd rövidesen eljön al- kor, amikor „megvilágosul gyö- j f nyörű képességünk, a rend". . Mert a költészetet József Attila ! . nem az érdek nélküli tetszés i r megvalósulásának ítélte: érdek j s és költőiség, társadalmi haszon! ä és lírai cselekvés nála nincs1 . ellentmondásban egymással. j ' Nem „örök” szépség és „álltái- mi” időszerűség szembeállítá-1 sáról, hanem mély filozófiai j , egységéből fakadt az ars poe- • ticá-ja: „Ehess, ihass, ölelhess,: 1 alhass!) A mindenséggel mérd' ' magad”. Csak a nagy élőd nyo-j 1 mába szegődő mai lírikusok- 9 kezdik érteni igazán, hogy az' * a mélyen materialista valló- \ 5 más mennyire eleven költői ‘ program. Tömör két sorban ‘ 1 együtt a leghétköznapibb „ér- j 5 dek” és az egyetemes emberi: 1 „távlat”. » Ezért olyan otthonos nekünk1 József Attila költőd világa. A i- kor, amelyben versei tökéletes j- formákba ötvöződtek, már elmúlt, tovatűnt, de a tájak, a1 . dolgok, az emberek, a gondok j * és távlatok mégis ismerősek. ■ ' Poétikussá varázsolta a külvá-1 i rosokat és a transzformátoro-1- kát, ezt a proletár-harcokkal; 3 telített XX. századot és magát : a világűrt is, amit akkor mégI ■ csak képzeletben járhatott az, ’ ember. Otthonossá, poétikussá - mert emberivé, nekünkvalóvá ' ■ tette. I e AKI VELE ÉG, aki ta-i | nul tőle, annak ezt az, j otthonos varázst kell a mi vi- ' lágunkban is átvennie, újjá-j formálnia egyetemes örökségé-, . bők így lesz teljessé ez az éven- ’ ként ismétlődő születésnap.1 t Emléke igazán csak költői: kezdeményezésekben élhet.,- Mert József Attila a világ köl-, tői meghódításában mindig j 1 előre ment Egyetemes gondjai . volt, egyetlen vezérlő gondola- j _ ta: „az emberi fölszabadulás”, j 1
