Heves Megyei Népújság, 1965. április (16. évfolyam, 77-101. szám)
1965-04-11 / 86. szám
A KÖLTÉSZET NAPJÁN FARKAS ANDRÁS: Mint a rikkancs kiváncsi utca hosszán... Mint a rikkancs kíváncsi utca hosszán, Szaladj, jó vers, bátran mutasd magad, Repülj, édes szó dalból kurta foszlány, Hirdesd a legszebb újdonságokat! Hajolj az értő és halló fülekhez. Suttogj, csacsogj, nevess, kiálts, ha keil! A ritmusnak a szél járása kedvez, .S kétszer barát, ki tisztán énekel. Meséld, hogy más vagy, mint az esti újság, És más vagy, mint a hír, a reggelig A napi hírek tegnapi an lusták, J§ az olvasó csak örömét leli, Mert minden hír emberről, embereknek Naponta szolgál sok száz érdeket, S amíg rotációsok, távírdák, telexele Zajonganalc a gyors hírek megett, Addig te, jó vers, forrongó szívekből, A szánkon át az utcán elszaladsz, A húsból, hitből úgy emelkedel föl, Mint némaságból csatazaj, a harc. Mert minden dallamos szó tartalommal Jövőért harcol, új lelket jelez, Valami még nem lévőt egybefoglal, Ami még nem tett, még csak légies, De már hiszi őt bízó alkotója, S hitével együtt ingyen adja át Azoknak, kik álmokra válaszolva Szabják meg, milyen is lesz a világ. Kossuth-díjas író, költó 1887- ben született Érsekújváron. Számos lapot szerkesztett, így például a Ma, Munka, Üj Idők, Alkotás, Kortárs című lapok, folyóiratok főszerkesztője volt. Első verseskötete Világanyám címmel 1915-ben jelent meg. Azóta napjainkig több mint hatvan könyve látott napvilágot magyar nyelven, regények, novellák, versek, képzőművészeti és irodalmi cikkei, tanulmányok. Kétszer (1935-ben és 1956-ban) adta ki válogatott verseit, önéletrajzi regényét Egy ember élete címmel a Nyugat' közölte (első három kötetét a folyóirat 1924., 1926. és 1927. évfolyamában, a negyediket, pedig 1931-ben, második kiadás: 1957). Fő művei még: Angyalföld, amelyből filmet is készítettek, Boldogtalan testvérek (válogatott elbeszélések, 1957), Marika énekelj! (két kisregény, 1962), Szerelem, szerelem (versek, 1962), Munkanélküliek (regény, 1962), Vagyonom és fegyvertáram (versek, 1963), Az út vége (regény, 1963) és A tölgyfa levelei (versek, a költő rajzaival, hanglemez-melléklettel, 1964y. Sokrétű irodalmi munkásságáért, de különösen az utóbbi években megjelent lírai és prózai alkotásaiért tüntették ki az idén a Kossuth-díj első fokozatával. HARGITAI ISTVÁN: Felkiáltójel A vonat szenvtelen ül kattog. Képek egymásután suhannak. Víztükör, gyárfüsit és letartott Határ a négyszögletű ablak... Véges vidék. — nem nagy határú. Ezerszer látott, megszokott. Hazai látvány, méteráru — Dokumentum filmnek kopott... Mégse! Ott a kopártetős Csúcson, — éppen ott pontosan! Szántóvető fogja erős Lovát s megy méltóságosan — Lassan tűnik a keskeny táblán Előbb a lovak háta el, — S az ember, mint ismert kiált vány Felett a felkiáltójel. Repülj hát szó, kíváncsi utca hosszán Kopogtass embert, lelket, ablakot, Jövőt hirdess, te dalból kurta foszlány. Jókedvvel kurjants: Pajtás, itt vagyok! És ez a hívás már a bölcseletnek Parányi, gyantás, csillogó rügye, S míg e rügytől új célok vemhesednek, Jön az idő, hogy dolgát megtegye* PAUL CELAN: Költemény cím nélkül Föld volt bennük, és csak ástak. Ástak és ástak, így futott el nappaluk és éjük. Nem dicsérték Istent aki, úgy hallották, mindezt akarta, aki, úgy hallották, mindezt kívánta. Ástak és nem hallottak immár, bölcsek nem lettek, nem leltek dalra, ki nem találtak semminő nyelvet, csak ástak. EU jött a csend és jött a villámlás, jöttek a tengerek mind. Ások és ásol, a féreg is ás, s a daloló azt mondja! ásnak. Ó egyik, semelyik, 6 senki, ó te: Hová mégy, arra a semmi lapul!? Ó, ásol, és ások feléd, oda le, és rándul az ujjunk, a gyűrű lehull. Fordította Bán Ervin Paul Celan baloldali osztrák költő. Bukovinában született, jelenleg Párizsban él. Itt közölt verse az NDK-ban jelent meg. Építés közlekedhettek egymással. Hetek óta éheztek már. Húsra vágyódtak. Hát egymásnak mentek. A fasiszta Hitler-katonák két napig is elnézték a fenevadak küzdelmét. Gyönyörködtek benne. Az oroszlán és a tigris előbb legyőzte a többieket, aztán egymásnak gyűrkőztek. Egyik sem győzött, nem bírtak egymással. Harmadnapra holtan rogytak össze. — Hát a majmok? — kérdezték a gyerekek. És ahogyan emlékszem, nagyon izgatottak voltak. — Nem bírták szegénykék a húsz—huszonöt fokos hideget Csak ültek, zsugorodtak és nem értették az egészet. Időnként átlestek a rácson. Addig remegtek, amíg megfagytak. A meleghez, csendhez, nyugalomhoz szokott krokodil is, a madarak százai, az óriáskígyó is éh- és fagyhalált szenvedett Még a sasokról szólnék, feltéve, hogy érdekel benneteket a sasok szomorú sorsa. — Nagyon, — mondta az egyik. — Engem nagyon érdekelnek a sasok, mert azok szabad madarak, bátrak és merészek. Az ég oroszlánjai. — Így is van, — hagytam jóvá tanácsnoki súlyommal. — Csak az öreg Kondorról mesélek nektek, mart ő volt az állatkert legrégibb lakója. Nagyon öreg volt már. Azt mondják, a Sziámot is öcsémnek nevezte, ha ugyan szóba állt vele. De nemigen állt szóba sen* kivel. Csak ült a ketrecében, a legfelső műszirten, háttal a közönségnek, amelynek kiváncsis- kodását ennyi évtized után már unta. Inkább a Nyugati-pályaudvarra befutó vonatokat nézte, amint pöfögve suhannak el. karvajszerű orra alá fújva a füstöt. Néha kiterítette szárnyát — csak ha nagyon sok nézője akadt — s ilyenkor úgy tett, mintha felszállna a rácson át a szabad ég felé. Aztán nem lett a dologból semmi, maradt a helyén, csak így számycsat- togva álmodozott. Nézte az elzúgó bombavetőket, vadászgépeket, azt hitte, kisebb-nagyobb sasok, irigyelte őket. Egy napion durranást hallott. Sasszeme még látta, mint pusztul nem messze tőle a kar járna, a nyergesgólya, az argala, a tyúklu- dak, az íbiszek, a batlák, kócsagok, üstökös gémek, csak azt nem látta, miként hull le ő maga is a műszirtről és terül el holtan, vagy száznegyven éves korában, egy repeszdarab- tól. A gyerekeket Kondor sor” sa láthatóan megrendítette. nem is kérdeztek semmit, hallgattak, mintegy a gyász jeléül. — A kétezerötszáz állatból bizony csak tizennégy maradt, öt víziló, egy Mala nevű indiai elefánttehén, egy kétpúpú teve, egy zebra, egy láma, egy délamerikai borz és négy kisebb madár. De szomorú kép volt ez! Mindenfelé rom, bombatölcsér, üszők és üres, szomorú ketrecek sora. — És aztán? — kérdezték aszal a tiszteletreméltó mohósággal, amellyel a csecsemő a tejet és a gyerek a történetet issza. — Egyszer csak egy majom került a ketrecbe. Fázott a kis ráncos öreg, mérges is volt, nagyon nehezen bírta a társta- len életet. Panaszkodott is nyilván egy arra tévedt kispajtásnak, aki meghallgatta a ptanaszát, gondolt egy nagyot és néhány társával együtt feljött a Városházára, azaz hozzám. a kulturális ügyek vezetőjéhez, mert az én nagy birodalmamba beletartozott az ál- áliatkert is. , k .„n„.t • — Éppen azért jöttünk mi is a bácsihoz. Akinek akkora a birodalma, az gondoskodjék is róla. Hát miféle állatkert az, amiben nincs igazi állat. — Igazatok van, tudom én azt, de hát ti is megértitek, előbb tető kell a házakra, meg híd kell, meg gyár kell, meg cipő talp nektek télire... — Jól van, jól van — mondták keményen. — Ezt már mind elmondta. De azért állat is kell. Ha a bácsinak mindez olyan nagy élményt jelentett gyerekkorában, nincs joga senkinek sem bennünket megfosztani örömeinktől. Elnéztem a csapatot. Követelőztek és én itt álltam köz- igazgatási tapasztalataimmal, hézagos költségvetéseimmel és olyan igazat adtam nekik, mint aki tudja, hogy az ifjúság boldogságából és örömeiből lecsípni csak egy csipetnyit is, a legnagyobb lelkiismeretlenség lenne. Aztán meg úgy gondoltam: p>arancs az parancs. Kezet ráztunk, elbúcsúztunk. Az egyik még visz- szafordult az ajtóból és azt mondta. — Jegesmedve is kell. Szigorúan mondta és én megértettem, hogy itt nem lehet sokat ktikoricázni. r C s néhány hónap múlva jöttek az állatok. Hát persze nem gyalog, hanem repülőgépen, hajón, vonaton, szépen becsomagolva, rácsos ládákban. A tigrisek együtt érkeztek két leopárddal, repülőn. Olyan ijedtek, kicsik voltak, mintha kettőig sem tudtak volna számolni. A két kis oroszlán. amikor megmutatták nekik lakótermeiket, örömükben csóválják farkukat, de amikor az áttatápoió meg akarta símogat- / ni őket, gyorsan feldöntötték,: mert kifejezésre akarták juttató | ni, hogy ők nem cicák, vagyi tejelő kecskék, akikkel csak; így lehet komázni. Két sas is érkezett, ők is re-1 pülőn. Sértődötten jöttek. A re- j pülőt holmi ormótlan sasnak nézték, akiknek a hasában kel-1 lett utazniuk. Mintha szüksé-i gük lett volna ilyen szélcsava-, ros, lármás és különös madárra! Aztán jöttek a medvék: a1 mosómedve, az örvösmedve, ők gyorsvonaton érkeztek; kicsit: fáradtak voltaik az úttól, új szállásukon kitűnően megreggeliztek, két nap alatt kialudták, magukat és az újságíró érdeklődésére kijelentették, hogy' ezentúl nem alusznak többé semmiféle téli álmot, csak olyan helyen csinálnak ilyesmit, ahol téli eledelt nem kapunak. Remélik, hogy itt ilyen tapintatlanság nem esik meg velük, s így semmi okuk sincs téli álomra berendezkedniük. Gyorsan értesítették az Északi- sarkon a jegesmedvét is, hogy' itt nagyon jó, a pesti gyerekek1 nagyon kedvesek, érdemes idei jönni. Erre aztán megjelent a jegesmedve is. Nem is egyedül,1 hanem négyesben, met kedveli l a jó társaságot, ha már itt nem kell fókára vadásznia, legalább legyen kivel elcsevegnie a me-1 leg, pesti téli esteken. N o, mondjatok olyan álla-; tot, ami nincs a mi állatkertünkben? Több van, mint volt. [ Mondtam is, amikor újra jött« a deputáció, most már kegye-* sebben, engesztelődve, hogy kö-í szönetüket fejezzék ki. Aztán í vigyázzatok is rájuk, ne enged-! jétek, hogy megint bombát < dobjanak közibük, hogy meginti megfagyjanak és elpusztítsák \ őket a gonoszok. . _,,i Üj város épül a régi házaktól délre közel a folyóhoz. Hatalmas gépek dolgoznak az emberek szoros igájában. Megmozgatják a földel, legyalulják a dombokat és az állványzat vasszerkezetével hálózzák be a tájat. Tavasz van most színesedne át a mező a madarak most építenék meg fészküket. De ütött a halál és a születés egyazon órája. Holnap már nem is ismersz rá a fcelyrs ahol az eget jegenyék támasztották alá ahol állataid legelésztek. A mindent kívánó nyughatatlan ember üti fel tanyáját. Meglátogatom őket üdvözlöm hetyke nagyhangú Halkat kecses mozgású lányaikat. VÁCI MIHÁLY Kossuth-díjas költő. Nyíregyházán született 1924-ben. Volt tanyai tanító, középiskolai diákotthon-igazgató, tisztviselő, lektor. Jelenleg az Üj írás című folyóirat szerkesztője, valamint Szabolcs megye országgyűlési képviselője. Verseskötetei: Ereszalja (1956), Nincsen számodra hely (1957), Bodza (1959), Mindenütt otthon (%961 és 1962). Ismertebb műfordítása az 1963- ban megjelent Tvardovszkij Egyre messzebb című poémája. Tizenegy költeményét közölte a Tiszta szigorúság (1963, második kiadás: 1964) című antológia. 1964-ben A zsezse-madár címmel tanulmányait, cikkeit je-’ lentette meg. Kétszer tüntették ki József Attila-díjjal, 1956-ban az Ereszalja és 1962-ben a Mindenütt otthon című köteteiért. Az eddiai legteljesebb gyűjteményét, mély t&rsadalmi felelősséget sugárzó új verseit jelentették meg 1964-ben Szegények hatalma címmel, amelyért az idén a Kossuth-díjban részesítették. Mint a kenyér Tavaszi szél szivárog, teli van véle az árok, térdig emelt szoknyában Iábolnak benne a lányok. Szívdobogásnyi rózsák, kertjeink lángbaborítják, messzi egek madara száll ide költeni hozzánk. Párolog, mintha esak fájna, eleven, lüktet a barázda, omlik a rög eke-élen, de még beledobban a tájba. Fáinknak édes a nedve, földjeink jó maggal vetve, tábláink árok-partján felesel a csalán nyelve. A föld illata szálldos, mélyre lélegzi a város, pirosul, szokik a vére súlyosabb szívdobbanáshoz. Mint a kenyér, ha dagasztják, kél melegen ez az ország. — Rozsda ne érjen a késhez, na karéjait osztják. KASSÁK LAJOS JÓZSEF ATTILA: ARS POETICA 1 Költő vagyok — mit érdekelne engem a költészet maga? Nem volna szép, ha égre kelne az éji folyó csillaga. Az idő lassan clszivárog, nem lógok a mesék tgjén, hörpintek valódi világot, habzó éggel a tetején. Szép a forrás — fürödni abban! A nyugalom, a remegés egymást öleli, s kél a habban kecsesen okos csevegés. Más költők — mi gondom ezekkel? Mocskolván magukat szegyig, koholt képekkel és szeszekkel mímeljen mámort mindegyik. Én túllépek e mai kocsmán, az értelemig és tovább! Szabad ésszel nem adom ocsmány módon a szolga ostobát. Ehess, ihass, ölelhess, alhass! A mindenséggel mérd magad! Sziszegve se szolgálok aljas, nyomorító hatalmakat. Nincs alkú — és hadd legyek boldog! Másként akárki meggyaláz s megjelölnek pirosló foltok, elissza nedveim a láz. Én nem fogom be pörös számat. A tudásnak teszek panaszt. Rám tekint, pártfogón e század: rám gondol szántván, a paraszt; engem sejdít a munkás teste két merev mozdulat között; rám vár a mozi előtt este suhanc, a rosszul öltözött. S hol a táborokba gyűlt bitangok verseim rendiét üldözik, fölindulnak testvéri tankok szertedübörgni rímeit. Én mondom: még nem nagy az ember. De képzeli, hát szertelen. Kísérje két szülője szemmel: a szellem és a szerelem!
