Heves Megyei Népújság, 1965. április (16. évfolyam, 77-101. szám)
1965-04-24 / 96. szám
Amikor dühös volt, mindig ősszecsücsörítette a stzáját. Alit, mint a cövek. Szeme megszokta a homályt. Háta mögött az épület. Három emeletes. Szürke. Nemcsak most, nappal is szürke. Balra, a legfelső emelet utolsó négy ablakából pászmában dől a fény. Sárgás. Furcsa: mire lehullik elé, megszürkül az éjszakában. Attól van ez a szürke derengés idelenn. A harmadik emeletről mormoló duruzsolás ereszkedik alá. A hangok egybefolytak, semmitmondóvá zsugorodtak, a szavak foszlányait sem értette, csak zsongtak a fülében, akár kályha dudorászott volna. Nevetés csattant. „De örültök..: ” — gondolta bosszúsan. A válla fölött pillantott hátra, a magasba. Az ablakból kocka alakban ömlött a fény, és a sugárban látni lehetett a keresztfák árnyékát: négy részre osztották a sárgás, szabályos csóvát. „Minek örültök?” — a szája úgy mredt előre az orra alól, mint a tüske. Csönd volt. Idegesítő. Any- nyira idegesítő, hogy a tenyere viszketett. Szuszogva szedte a levegőt, és úgy érezte, mintha fojtogatná a csönd. Megint nevetés. A torka összestzorult „Hogyan tudnak nevetni?... Az ember .:. ” — ez a gondolat is befejezetlen maradt, Nagyot nyelt Vasárnap mindenki otthon van. És akkor az embert ideállítják silbakolni;: Az országút hajnalban kékesen csillog majd, akár valami messzire nyúló, kanyargó selyempántlika. Most csak egy hosszúkás szürke folt. A szürke folton kellene elindulni ..; Két kilométer. Nem térne le róla. Véletlenül sem. Erezné a domborúságán, hogyan, s merre kanyarog. Megérzi azt az ember vaksötétben is. Talán két kilométer sincs egészen. Ott a sárga ház. Az már: ház. A vasútállomás ..; Arra mentek el.,: Oldalt fordult úgy nézett, vágyón — arra:. s Délután mentefc Amikor ők átvették az őrséget, mindjárt azután. A vonathoz. A laktanya másik oldalán posztolt akkor, a kapuban. Neki mutatták a papírjaikat És neki néznie kellett a papírjaikat. Meg a boldog-mosolygós képüket. A szíve beílefacsarodott, ahogy nézte. A sárga irigység emésztette. Nem elég, hogy itt rostokol, sízemlélje végig a mások örömét Minden papírtulajdonos egy- egy stáció... A távolban — a laktanyai úton — csizma koppant. Odafenn fémes zörgés, Kattanás. Fölpillantott. A harmadik emeleten az egyik világos ablak kitárult. Valaki kihajolt az ablakon. „Még ez is ellenőrizni akar.” Egy ugrás. Az alak eltűnt a fényből. Nézett föl. Azt hitte a szeme káprázik. Az alak a két emelet között bimbálódzott Látta a kötelet. Fehér volt, valósággal világított a homályban. Ide-oda. Mint az órainga. Fuldokló sziszegés. Hörgés. Liheg és. Állt, nézte, és a homlokát kiverte a veríték, a szája önkéntelenül megnyílt. Akkorát nyelt, hogy a torka belefájdult, és azt hitte üvölt, pedig csak nyögött ő is: — Te!!! Ne! Ne! i*. Hörgés feleilt. A hideg futkározott a hátán, „Meghal.;; ” — a gondolattól elöntötte a forróság. Hogy ő látni fogja. Ahogy ez meghal. A fogát csikorgatta, s az ajka összecsücslörödött. „Az anyád keserves.,. Nekem ne halj meg itt!...” Lekapva válláról a géppisztolyt, csövét az égnek, ujja a billentyűre tapadt. Hosszú sorozat. Aztán mintha megsiketült volna, olyan csönd támadt. Hirtelen tucatnyi láb dobogását vélte hallani. „Hallucinálok.;: ” A szívét a torkában érezte; A kötél himbálózásia meg- lassúbbodott; „Jönnének már;;." — topogott türelmetlenségében. Az idő végtelennek tűnt. Végre! Elől az őrparancsnolc Futás közben a sapkáját igazította a fején, ö meg csak állt, kezében égnek fordított fegyverrel, mint az imént. A foga vacogott, és mintha a fejéből hirtelen kiszaladt volna mindenféle katonai jelentés-formula, semmi sem jutott eszébe abból, amit tanult A géppisztollyal, mint holmi bottal mutogatott az ablak félé, a nagy nehezen kinyögte: — Ott. .. Főhadnagy elvtárs. Az őrparancsnok egy pillanatig odabámult és lódult tovább az épület bejáratához. A többiek utána.. ; „Siessenek” —' makogta magában, és állt, ugyanott ahol a levegőbe lövöldözött, még a fegyvert sem akasztotta vissza, a vállára. Nézett fölfelé. „Nem is tolt le.;; Hogy rosszul jelentkeztem ...” — a gondolat keresztülisizaladt agyán, s nyomában tülekedett a sürgető kívánság: „Siessenek” A nyitott ablakban megjelent a főhadnagy feje. Gyors, kapkodó mozdulat: már a kötelet markolta. Az alak föl- emelkedett. — Hű, de könnyű :.: Ez a főhadnagy hangja volt „Nem lehet... A halott nehezebb ... Akkor a félhalott is... „ Nevetés. Megrázta a fejét ^Megőrültek ezek ? ...” Gurgulázó, hahotázó, kacagó nevetés. Még, és még .;. Mintha nem akarna vége szakadni. Folyton-folyvást. — Nem tudom ki volt az a pihentagyú, de ez megérte;:; Ez megint a főhadnagy volt Az ablakot becsukták. A hangok ismét az érthetet- lenségbe távolodnak, zsongó duruzsolássá olvadtak egybe. Az ablakból pászmában dőlt a fény, a szabályos kocka alakú csóvákban látni lehetett a keresztfák árnyékát. Idelenn: szürke homály. És csönd; Aztán csizmakopogás. Elől a főhadnagy. Sapkáját hetykén, oldalt csapta, fejét csóválta és nevetett ö csak bámult rá; — Elküldték a másik szakaszból egy embert a kantinba. Sokáig odavolt, hát kiagyalták, hogy megijesztik.:; összemesterkedtek egy ruhát, öngyilkosnak;;; Véletlenül maga ugrott be?«. Állt merev-mozdulatlanul. A nyelve nehezen forgott, és azt kérdezte: '< — Akkor:: 3 nem halt meg? A főhadnagy pislogott. Aztán megint nevetni kezdett, A könnyei potyogtak; — Hát nem érti? :.: Akkor szaladtak el az ablakból, amikor maga lőtt:., Addig nyögtek, hörögték ott— Még mindi g ; nem érti? ;; 3 „Akkor, tényleg nem halt meg— gondolta. Vállára lökte a fegyvert és kényszeredetten elmosolyodott; A készültség elvonult Magára maradt Háta mögött az épület Elől a kerítés. Azon túl az országút Hajnalban kékesen csillog majd a messzeségben; Jól érezte magát a csöndben. És ez különösnek tűnt. Hogy jól érzi magát. A homlokát üs összeráncolta, miközben ezen töprengett Furcsa és megmagyarázhatatlan: kellemesnek találja ezt a semmi-nem-történős áesorgást fegyverben. Sőt mintha ezért a semmi-nem-tör- ténésért állna. Csodálkozott ; ezen. De így volt; Fél szemmel fölsandított az ; épületre: a harmadik emelet > utolsó négy ablakából pásemá- ! ban világított a sárgás fény. ; Mire lehullott elé, megszürkült ; de azért homályt derített az éj- ; szakába; Elmosolyodott az ablakokra. Csönd volt. Nyugalmas, meg- í hitt zsongással otthonos csönd; KOVÁCS SÁNDOR: NAPOK Vannak szomorú napok, eső zuhog, szürke az ég, cipőd talpa elázik a nyers fa füstölögve ég, nem jön a rég várt levél, egész nap senki sem keres, magad vagy és kedvteüen ahhoz, hogy valakit keress. És vannak derűs napok, ragyogó reggel, csupa fény, sarkig nyitod az ablakot, mosolyod vibrál üvegén, füttyel indulsz s az első utcán szembejön veled új hírekkel barátod vagy sietve a kedvesed! FARKAS ANDRÁS: Sok-sok pihs csók... Nekem sokszor csak anny-nár a gondom, Hogy összegyűjtöm m ásóiéi veit, Keretben annak szépségétibontom, Amit igaz perc váratlan tut. Ezen a tiszta, egy-léleknyponton Csak fényesség van és a te szelíd, Fogalmazok csak, s míg a ót kimondom, Jó illatával minden megtel. Tegnap, hogy hosszú útról isszajöttünk, Anyjához így szól hízelegv lányom: Amit hoztál, ajándék, azt i bánom, De a jó kincs te vagy, martj közöttünk! — S hogy csillogó könnyét legóvja-védje, Sok-sok pihés csók volt szaa pecsétje. BÁRÁNYT FERENC: Én akkor csupán annyi láttam, hogy öten alszanak égj ágyban, folyton-folyvást pincéi* mentünk, s naponta egyszer, bab<t ettünk. Én nem értan Fullér kicsit, hogy mindig csak bújótskát játszik, a padláson leüt mened&et, ha a pincébe jött a néraet. Ha bomba robbant, ágy ti dörgött, azt gondoltam, hogy jön az ördög, s — jó fiú — a babot megettem, nehogy a pokolra cipeljen, S jött egy napon két kucsmás ember, puskával, mosolygó szemekkel.:; Tavasz volt, friss rügyek nevették, S Fullér bácsi nyújtózott egyet; PAPP MIKLÓS: DCépek, sítqúrbati Múlt-tavaszonként négysoros versekkel színezgettem a megmentő világot; ezek mélyebbről jöttek, s úgy Ruszém, hogy többek, mint a régi „villaKjások”. Hozzátok, mióta mentem ölelőbb lett szívem, karom: s gyerekkel egy új nap is ugrál bakot a hátamon; Fiammal játszottunk a parkban, elszaladt, hívtam: rám se nézett: nekiszaladt egy másik csöppnek ;;.s a parány-jövők megigéztoek. Velük ugrált egy kiskutya örömöt pergő ég alatt, s hancúroztak a tavasz-pöttyek, s olyan jó-dundik, mint a nap, Hangya-sereg szalad a földön, szememmel is futtatom őket: akarnának csak ennyire mind útunkkal, akik ismerősek; A rózsa ágak még dombokba hajlítottak, s a rögre unt sejtjeik szinte fölpattannak, s feszítettek, akár korunk. Levelet labdáztat a szél: pályája össze-vissza ív, repül, lehull és visszaszáll, s olyan formájú, mint a szív. Étel, és ember lesz a fűből; nagyítva és időben látok; egy bogámyi számy-perdiilésben maga fölött egy Ms országot. Duzzadjatok feszülő rügyek! velünk áldottak-terhesdk: hozzunk virágot, csudaszépet az új otthonba, emberek, ■FORGÁCS KÁROLY: Térdig járok az örömben Hófelhők húztak el fölöttem, dermedt testtel úsztam a ködben, húnyt szemű csillagok közt vártam a pirkadást, csak botorkáltam a sötétség vak útvesztőiben: Kiáltoztam, s nem szólt vissza igen, zörgettem ezer ajtón, ablakon, hátha valaki megfogja karom és szelíden asztalához vezet, mosolyogva ráz velem kezet s míg együtt jóízűen eszegetünk: erről és arról elbeszélgetünk. Hiába. Tört szárnyakkal hullt a vágy lábam elé. Botorkáltam tovább.., S hol legmélyebbre zuhant a sötét: kés-csattanással megreped az ég, rügyek, bimbók bőr-burka meghasadt, s hevertem fényt-virágzó fák alatt, fellobbantak gyógyító illatok, telt kelyhek bíztattak, hogy ihatok, megtöltekeztem fénnyel, szaggal, színnel, barátkoztam tenyérrel, fejjel, szívvel: hangtalan nyíltak küsizöbtelen ajtók, karját tárta, ki tegnap még sóhajtott, csókokat tűzött szántott homlokomra, az ablakokban álló lányok ajka s én csillagos homlokom tartva léptem a bársonyos barkák közé a réten. Térdig járok az örömben, vigaszban, téli fagyból tavaszba így utaztam, •MrPMV.NTÓJl (Oretkoviís László)*
