Heves Megyei Népújság, 1965. április (16. évfolyam, 77-101. szám)
1965-04-24 / 96. szám
KOVÁCS SÁNDOR: HIMNUSZ A gátak fölé áradt tavaszban örvénylenek az erdők. Szirmok zivatara sodorja az illatos napokat, S csivogva suhannak át a fecskék az ég kéklő rétjein, hol arany tengerek nyugtalan vize egymásba csap. Mindig ezt a zajló mozgást, elemi tavaszok jöttét vártad, mikor a letiport fűcsomó sem tud nyugodni már, s a lenyesett ág tiszta könnyei meghatják a földet, új erőt küld, biztatást, hogy fakadni kell, sírni kár; A suhogó szelet vártad a nagyon távoli szép hírekkel. A nyárfák csúcsán hallik a szó, figyelj a szavakra! Azt mondják, a tél fehér felhőkben még visszalátogat, de szigorú parancs készült, a gyökerek parancsa! A tavasz csak előre tart, nincs egyetlen útja hátra. Lehetősége: virágok s levelek birodalma, mögötte sár, barna cserjések, rozsdás Iándzsájú gyomok, füst ostora, ázott rőzsék, tüzek korma-hamva. Kövesd hát, bármi jöjjön, elemi tavaszod zöld folyását, törvényeit ne kőtáblák háta mutassa neked, hiszen tudod a parttalan nyárba kell elérkezned végül, hol a nap lassan megérleli nyers gyümölcseidet! KATONA JUDIT: Vonaton Egy sípszó s máris elmarad szívünktől kormos hajnali széllel a város, szívemben fiaim legyűrt hangja szűköl nem szokott még a vasdohogáshoz. Karomban enyhe otthon] meleg leng mint másokéban. Fáradt és komoly szövőlányok védnök a védhetetlent de mosoly csap ki gyűrt arcuk alól. Zaj, füst alvók meg-megránduló szája. Hideg fogad, szétfröccsenő röhej. A szemeket a szűk alvás kivájja munkások közt, sorsomhoz közel. Támad megint, fejünk felett körözve reumát sajdít csontunkba a fagy. Munkát, embert egyetlen út köt össze: békült magány s szívós akarat. CSUKA ZOLTÁN: A munka vérkeringésében De jó is benned élni, lüktető keringés, sodródni véled együtt, drága nép, és tudni azt: átgondolt terv, körültekintés számítja már ki cseppjeid helyét. Ha jő a műszák perce, mint a vérerekben, gyalog, biciklin, szét az utakon, vonul a nép, ezernyi, hullámzó seregben, busszal, vonattal, száz kis motoron. Ha kél napunk, a fény s a nép közös dagálya duzzadva ömlik, árad szerteszét, a munka indul akkor gyárkürtök szavára, s akár a kórus, zeng ezernyi gép. Vagy dél után, ha összecsap apály dagállyal, cs egymást váltva rendben elhalad, tudom, hogy benn a forrva zúgó gyárban a gépcsoport simán tovább szalad. Csak csepp vagyok, csak egy e forgó áramlásban, s oly jól esik kopogni gépemen, sort sorra róni télben avagy forró nyárban, és tudni: végre megleltem a helyem. ANTALFY ISTVÁN: i A végtelenhez mérem... Lobogjon kinn a fény, hadd lássam, aki jön-megy. Szokatlan gyorsan fut a mutató: valaki már tán alszik is... Tenyérnyi kert — tenyérnyi illat. Találkozás az ismeretien úton. Ringó hajók az óceánon, — te integetsz, hajad lobog... — fehér vitorlák tűnnek elő, s én qdamérem életemet a végtelenhez... POLNER ZOLTÁN: A történelem tigrise Az iszony végrendeletei: széttépett arcok. Én cslak a bullamerev egekre emlékszem. Lapul a történelem tigrise az éjben. Ki emlékszik a végrendeletekre? Honnan ez a sikoly szél, ez a Koponyák-hegye honnan? A történelem tigrise vár a bozótban; Véres állati üvöltés reszket a kövekben, füstölgő sírkövek: Lidice, Dachau, Auschwitz; A történelem tigrise puhán lopakszdk. Ki ne emlékezne a széttépett arcokra: gázkamrákban a világot szívünkre hagyták és láttátok a történelem fenevadját. G. MOLNÁR FtRtNC: H Megszokta már, hogy Ko* “ vácsné naponta végigmegy a gépek közt a csarnokban. Lassan, ráérősen, nézelődve lépked, az olajfoltokat óvatosan kikerüli, egy-egy távolabbra hullott forgácsspirált árrébb pöcköl a lábával, bal kezében a portörlőt lógatja, aminek itt semmi hasznát nem veszi, de az úgy hozzátartozott Kovács- néhoz, mint az örökké borotvá- latlan Juhász Bécihez a feje búbjára lökött zsokésapka. Kovácsáénak szüksége volt a takarításhoz a fanélldarabra, de Juhász Bérinek nem kellett a zsokésapkával kényszerrel ösz- szefogatnia a hajpamacsokat a kopasz fején. De Kovácsnét a portörlő, Juhász Bérit pedig a zsokésapka nélkül nem lehetett látni soha. A műszak vége előtt úgy egy órával sétált végig naponta Ko- vácsné a zajos, szúrós olajszagú, a frissen megmunkált fémtárgyak hideg szürkeségével megtelt levegőjű csarnokban. A fiatalabbak megszólították, és hogy ilyenkor mit mondhattak neki, az vigyorgó képükre volt írva. Az asszony azonban nem állt meg sehoL Megszokta már, hogy Kovács- né a műszak vége felé végigsétál a csarnokban a gépek között Az üvegfalú kalitkából láthatta mindennap. Azt is tudta, hogy Kovácsné csak a férje esztergapadja mellett áll meg. Percekig szótlanul nézi a lilás- kékes fémspirálokat figyel a gép zümmögésére, férje mozdulataira. A portörlőt ott fogja a bal kezében, jobb kezét a kék köpenyének zsebébe nyomja, aztán mielőtt megszólalna, a színes kendőt érinti meg a fején, de nem szándékolt mozdulat ez, inkább olyan, mint a kopogtatás az ajtón. Bátortalan, bizonytalan, figyelő, de a bebocsátás engedélyezésének reménye sem hiányzik belőle. Wagy tíz percig beszélget* neik. Hosszú szüneteket tartanak a mondatok között mintha nagyon meg kellene gondolniok a szavakat A férfi nem hagyja abba a munkát az asszony pedig vigyáz arra, hogy dolgozhasson a férje nyugodtan. Aztán ahogy jött, úgy megy kifelé Kovácsné a csarnokból. Lábával néhol arrébb pöccint egy forgácsdarabot kikerüli az olajtócsákat. Használt de nem elnyűtt szandál van a lábán a bokafix fölött. A lábaszára meztelen. Sima, barnás bőre hidegen fénylik. Talán csak a fénycsövek kékes világítása miatt tűnik olajosán hidegnek. Amikor Kovácsné az üvegkalitka elé ér, felnéz és mosolyog. Üdvözlés helyett mosolyog, de azért is, mert nem szól neki a a sétálás miatt. Sötét szemöldökű kék szeme ilyeiikor éppen olyan hidegen olajos fényű, mint meztelen lábszára. Még soha nem jutott eszébe; hogy jól megnézze Kovácsnét. Hány éves lehet? Harminc? A hordót húzna magára. Ez az asszony csak a Kovácsné, egyik legjobb esztergályosának a félesége, aki takarítónő a vállalatnál. Az öltöző, a fürdő felének a tisztán tartása a gondja. A két takarítónő egyike a fürdőben. Mindig bekötött fejjel, kék köpenyben, portörlővel a kezében látja őt. Kovácsné most ért oda az üvegkalitka elé. Még két lépés és fel fog nézni. Azzal az íztelen, se hideg, se meleg mosolyával üdvözli majd. Most, most kell felnéznie. Mi történt? Kovácsné megáll, nem mosolyog, csak néz rá. Mi ez? Kérdezni akar valamit? Miért nem mosolyog? Miént nem biccenti meg a fejét? Miért nem megy tovább? A kis Juhász Béri idefi- ** gyek Kopasz fejebúbjá- ról előre löki a zsekésapkát, és elejtett szájjal bámulja az üvegjkalitka előtt álló Kovácsnét. Mi ütött ebbe az asszonyba? Miért nem megy tovább, vagy miért nem jön be, ha mondani akar valamit? G szóljon neki? Nem hívhatja be, mert akkor azonnal elkezdenének találgatni a munkások: mi történhetett, hogy a főnök behívta Kovácsnét az üvegkalitkába. Még kínos tíz másodpercnyi bizonytalanság, aztán Kovácsné mégis tovább ment, de nem mosolygott. Gyorsan a műszaknaplóba fúrta a tekintetét, nehogy Kovácsné után nézzen. Percekig nem tudott egyetlen betűt leírni, csak Kovácsné olajosán hideg fényű szemét látta maga előtt A műszakjelentéssel a lefújás után tíz perccel megindult a főmérnökhöz Már eszében sem volt Kovácsné. Százhét százalékos teljesítmény, nyolc tized százalék selejt: ez járt a fejében. Egy héttel ezelőtt nem hitt volna ezekben, a számokban. Létszámcsökkentés, szigorú ukáz, megbolydult műhely, bizonytalan mozgású emberek, és tessék: egy hét múlva minden a legnagyobb rendben. Ismerte a munkásait, de hogy ilyen könnyen átvészeljék az átszervezést, ezt még ő sem gondolta. A főmérnök irodája előtt ott állt Kovácsné. —Magát vártam — lépett eléje. A jelentés elnehezült a kezében. — Kérni szeretnék valamit — nézett a szemébe Kovácsné. Várta, hogy folytassa. — Ne adjon szabadságot a férjemnek. Ilyen még nem voít. — Miért ne adjak? — idegeskedett, és szaval hangosabbra Kikerültek. — Mert biztosan görbe napot akar csinálni a haverjaival Szerzett egy kis pénzt, tudom. Fusizott a múlt héten. Kétszázat adott nekem is. De biztosan többet kapott. És most a haverokkal... — Rendben van! Türelmetlenül megkerülte * az asszonyt. Dühös volt Kovácsnéra. Persze, ő is olyan mint a többi. A férje gürizzen, gebedjen belé a pluszmunkába, a fusizásba, de hogy két fröcs- csöt megigyon a haverjaival, azt már nem. Csak tepemi, gyűrni mindent Az utolsó fillérig az asszony markába olvasni le a pénzt A főmérnök látta rajta, hogy ideges, de úgy csinált mintha nem vette volna észre. — Köszönöm! Ez jól ment — ezzel bocsátotta eL Még köszörüli is majdnem elfelejtett, mert Kovácsné járt az eszében. Micsoda asszony! Biztosan a legszívesebben pórázon fogná a férjét Mégis meg kellene adni a szabadságot Kovácsnak. Jó munkás, megérdemelné. Hadd nevelőd jön, a íéieA csarnokban Kovács várta a vaslemez ajtónál. — Főnök — törülte köziben az ujjait a pamutcsamóba —, két nap szabadság kellene, mert... — Most? — vágott a szavába. — Éppen most? — Tudom, hogy nehéz, de.i, — Most nem. Majd egy hónap múlva. — Indulni akart, de még visszafordult — Alig tértünk magunkhoz az átszervezés után. Nagyon csalódottan nézett rá Kovács. Legalább káromkodna mérgében! De csak a száját húzta eL A? fene egye meg! Mégis el kellett volna engednie. Kovácsné pedig gondolt volna róla, amit akar. Mit számít az, hogy az asszonynak megígérte. Kovács szorgalmas, rendes munkás. Másnap azonban Kovács nem jött műszakba. Kovácsné sem sétált végig a csarnokon a gépek között. A megszokott dolgok hiánya nyugtalanná tette. Elvárt volna annyit Kovácsáétól, hogy bejöjjön, és elmondja, mi van a férjével. De még két szóra sem tartja érdemesnek. A főmérnöktől jött ki a H műszakjelentés után, amikor Kovácsné ott várta megint a folyosón. Illetve, ő csak annyit látott, hogy egy csinos, fiatalasszony várakozik a folyosón, akin mogyorószín télikabát van, de nincs rajta begombolva, rövidre nyírott haja fiúsán a homlokába van fésülve, prémszegélyes kiscsizmába bújtatott lába jó alakú, barna táskát tart a bal kezében és rá mosolyog. A szeme kék, és ez a szem emlékeztette Kovácsné olajosán hideg kék szemére. — Magát vártam — állt eléje az asszony, amikor már él akarta kerülrü. — Kezét csókolom! — köszönt rá meglepetésében. — Köszönöm, hogy meghallgatta a kérésemet, de sajnos, ezzel sem segített. Milyen más így Kovácsné. Arra kellett vigyáznia, hogy ne bámulja leplezetlen csodálkoK — Látja, semmi értelme nem voiL — Nem volt — ismételte Kovácsné. — Pedig azt hittem... Tudja, ő jó ember, szorgalmas, csak az ital... Ha egyszer belekóstol ... És elég gyakran előfordul nála, csak nem akartam panaszkodni. . . A következő nap már műszakkezdés előtt ott volt Kovács az üvegkalitkában. — A haverokkal csináltunk egy kis murit — nézett rá megszeppen ten. — Tudja, főnök, hogy van ez. Volt egy kis du- gacs pénzem és... — És most vegyem igazoltnak a mulasztásod, ugye? Ezt akarod? — Nézze, főnök... — Tudom. Én se vagyok még öreg ember, most múltam negyvenéves, én is nős vagyok, nekem is jólesik egy kis kiruccanás és így tovább. Ezt akartad mondani? Persze. Igazad van! Teljesen igazad van. De ne nézz hülyének, éppen most csináljak szabálytalanságot, amikor az átszervezés... És egyébként is! |ogy mi van az egyébként is mögött, nem magyarázta meg. Kovács eloldalgott Most sem káromkodott, csak a száját húzta eL A kis Juhász Béri megemelte előtte zsokésapkáját, amikor elment a gépe mellett Kovács. — Vessz meg! — förmedt rá Kovács. A műszak vége előtt újból szokatlan dolog történt Kovácsné nem ment végig a csarnokon a gépek között, mint máskor, hanem egyenesen az üvegkalitkába nyitott be. — Megint kérni szeretnék valamit — Igazoljam a férje mulasztását? Az asszony bólintott rá éa mosolygott A szeme külön mosolygott, meleg, lilás fénnyel. — Ne minket büntessen. Ha igazolatlant írt, férjem nem kap prémiumot Otthon a két gyerek és az a néhány száz forint... Nézték egymást Most azt a másik Kovácsnét látta maga előtt, a mogyorószín télikabátban, prémszegélyes kiscsizmában, a fiús frizurávaL — Majd meglátom. — Köszönöm. Meghálálom! ovácsné még az ajtóból 1* visszamosolygott Gyára léptékkel ment a gépeik között a férje esztergapadja felé. Nem rugdalta félre az útjába akadt fémspirálokat és elfelejtett visszaszólni a kis Juhász Bérinek, aki zsokésapkáját is lekapta előtte. Amikor a főmérnöktől jött vissza a jelentés után, a belső portán utána szólt Péter bácsi. — Balogh elvtárs! Jöjjön csak, van itt magának valami. Egy demizsont húzott élő a* öreg az asztala alóL — No fene! Jókedve volt megint jól zárták a műszakot Kovácsné in azt mondta, majd meghálálom, most meg ez a bor! Az öregnek a szeme közé nevetett. — Honnan van ez, Péter bácsi? Már a szájánál volt a demizson. — Kovácsné hagyta itt. Azt mondta, adjam oda Balogh elvtársnak. Hát nem tudja? Ügy vágta le az asztalra a demizsont hogy csikorgóit a fűzfafonás rajta. — Adja vissza neki. — De hát... Ha most találkozna Kovácsné val! Most megmondaná, hogy... — Jó estét! Micsoda mosoly! Mogyoró- szín télikabát, fiús frizura, prémszegélyes kiscsizma és ... — Mit gondol maga rólam, Kovácsné? — Nem értem. öt mondatba préselte bele a dühét. Ügy sistergett a hangja, mint az esztergapadé. Kovácsné szeme egyre kerekebb lett. Ahelyett, hogy szégyellné magát, csodálkozik. Megbolondult ez az asszony? — Én csak meg akartam hálálni ... — így? Kovácsné tekintete egyszerre megváltozott. — Másként gondolta? Még egy óra múlva is ezt 1 11 a tekintetet látta maga előtt, amikor hazafelé ballagott Másként gondolta? Min'ha újra hallaná az asszony hangját. Ott hagyta, nem is válaszolt a kérdésre. Másként gondolta? már mindiesy.
