Heves Megyei Népújság, 1965. április (16. évfolyam, 77-101. szám)
1965-04-18 / 92. szám
Fütyülni — például. S egy ország ül a televízió képernyője előtt, hogy tanúja, hogy maga is döntő bírája legyen: tud-e fütyülni, vagy sem. Népszerűek, ha néha szidottak is a televíziós vetélkedők, ahol egy ország előtt, egy országból döntőbe jutott néhány, vagy néhány tíz ember igazolja hogy mit tud. Van, aki nem kap helyet a széliben, van, aki kevés pontszámmal csak egy könyvre, s van, aki külföldi útra aspiráns, de végeredményben nem is a díjak az érdekesek, hanem az a gondolat: Ki mit tud? És másnap reggel az esti vetélkedőn töprengve, s felforrósodott szívvel azt mérlegelve, hogy lám kis ország, kis nép, de mennyi mindenki tud menynyi mindent, kénytelen kelletlen torpan meg az ember... Megint bontják az úttestet. Egy éve sincs, hogy több százezer forintért megcsinálták, s most megint bontják, hogy újabb százezer forintokat költ- sünk el. Mert ebben a mindenki tud mindent országban pont azt nem tudták, hogy például néhány hónap múlva a gázvezetéket is a föld és az aszfalt alá kell süllyeszteni. Az egri Széchenyi utcában az útépítők már most másfél hónapos késéssel számolnak holmi kooperáció miatt... Mert fütyülni, slágert énekelni azt tudunk, de kooperálni azt úgy látszik nem. Mint ahogy azt sem tudtuk előre, hogy az új KRESZ előírja a bukósisakot, ami’ mert nem lehet kapni — mert népi táncot is tudunk járni a kamera előtt, csak ilyen dolgokban közösen tervezni — azt nem. Nagyszerű és népszerű, hogy vetélkedünk a kamera előtt, vetélkedünk a sportpályákon, vetélkedünk száz gyorsból, bűvészkedésből és Vergiliusból... Követ arra, aki elítéli, mert mindezek hozzátartoznak életünkhöz, gazdagítják, szépítik -azt és egyben számot is adnak: mennyit gazdagodott és szépült népünk szellemi kincses- háza. De lenne legalább mindenki előtt csak megközelítő er is ilyen népszerű a munka, a szervezés, a termelés, az irányítás „Ki mit tud”-ja, mert ha van is ilyen, a nemes vetélkedők igen alacsony pontszá- mot kapnának. ' Az egyébként jó hírű Parád- aasvári Üveggyárban szépen és gondosan megszervezték már az elmúlt esztendőben is a szocialista munkaversenyt. Valóban: ki mit tud! De senki sem tud semmit, mert elíelejRégi álmok ébresztése tették, hogy az elmúlt évi versenyt legalábbis illemből értékelni kellett volna. Elképzelhető ezek után, milyen tekintélye lehet az idei verseny szervezőinek! Hány és hány üzemben, építkezéseken fordult elő és fordul elő ma is, hogy egyszerű nemtörődömségből órák és tízezer forintok mennek veszendőbe, mertaz üzemi „Ki mit tud”-ban, amelyet sajnos nagyon ritkán, vagy alig zsűriznek kellően, nem érzik az emberek a kamerát: a milliókat! Pedig ott vannak a kamerák, s ott a monitorok is, ott az építkezés tövében, a gépek mellett, a traktorok nyerge fölött egyaránt, csak még nem figyelnek fel rá sok helyen eléggé! A pénteken, Egerben tartott iparvezetők tanácskozásán sok szép és örvendetes példa hangzott el, hogy mind több azoknak a száma, akik a termelés kvízjátékán is megállják a helyüket, s egyáltalán nem tekintik azt „játéknak”. De hangzott el arra is példa, hogy bár léptünk előre, nem is keveset, korántsem koppannak egyszerre még ezek a léptek, az országépítés nemes vetélkedőjében gyakori az effajta számot- adás is: ki, mit nem tud! Egyik üzemünkben — helyesen —, felelősségire vonták a selejtgyártót, nem mulasztva el annak magyarázását sem. hogy selejt itt, selejt ott: milliókat fizethet rá az ország. „Miért bennünket, mólosokat büntetnék száz, vagy éppen kétszáz forintért... S akik százezreket pocsékolnak a tervezésnél?” — volt válasz az érvekre. „Az már nem az én feladatom” — tárta szét a karját a művezető és megelégedetten távozott. Pedig egy fél mondat erejéig maradhatott volna még, csak addig, amíg kifejti: séd ej tért, százforintokért kis, százezrekért nagy büntetést kap. aki a maga posztján, felelőtlenül herdálja a nép vagyonát. Közös gondjaink és közös dolgaink közepette egyformán felelnünk kell a fillérekért és a százezrekért, a képzettség, a lehetőség, a „Ki mit tud” arányában. És ez már nem játék! Igaz, ritka alkalom, hogy a kamerák ott álljanak a munkapadok, a tervezői, az irányítói asztal mögött, ritkán kerülnék a jupiterlámpák fényébe a dolgozó, alkotó milliók. De mégis tudunk egymásról, szinte látjuk egymást szerte az országban, a munka minden területén, botlásainkban, eredményeikben egyaránt. A megvett áru minősége és bősége, a cipő, amely szép, vagy amely megvetően, néhány nap alatt el dobja megúnt talpát, a tévé, amivel örömet szereztek nekem, neked, vagy amit káromkodva vihetsz rögtön a szervizbe és más ezernyi termék, termés és más ezernyi emberi viszony, kapcsolat az üzemben, hivatalban, intézménynél: monitor, amin egy ország lát és mérlegel; kamera, amelyet egy ország kezel, hogy gyakran saját magát is láthassa: mit tudok én! örvendetes, hogy ily magasra csapott hazánkban a vetélkedés nemes láza, hogy a füttytől a „fegyvert és vitézt énckéLék’Mg minden és mindenki megméretik: ki, mit tud! Vetélkedjünk hát a termelésben, az alkotásban, a munkában, a fegyelemben, az élet szürkébb” színpadán, amely azonban, örökös és nagyszerűbb, mint ama kicsi, ott a kamerák előtt. Vetélkedjünk, mert ebben a versenyben, ebben a komoly-játékban ugyan nem lesz abszolút első, de soha ennyi győztest még! Egy ország, egy egész nép adhat majd számot egy egésez világnak: mi így és ennyit tudunk! És talán ez sem kis dolog! Gyurkó Géza „INDULJUNK EL a budapesti nagy középponti indóházból, üljünk fel arra a vonatra, amelyet a pályaudvar minden helyiségében felszerelt villamos jelzőtáblák és órák: Gödöllő, Aszód, Hatvan, Gyöngyös, Ver- pelét, Eger, Bánréve, Dobsina, Poprád, Zakopane, Krakkó felé indulónak jeleznek...” Fél évszázada lódult neki izgalmas útjának a képzeletbeli szerelvény ... Egy régi könyv sár^Ró lapjain korabeli álmokat élesztget a késői olvasó. Gyöngyös jövőjéről. Arról, hogy milyen lesz majd a Mátraalji város — harminc, ötven, vagy éppen száz esztendő múlva... ? Mártonffy Lajos címzetes főszolgabíró uram, Kemény János polgármester, s előttük, utánuk még annyian mások szinte mindig ugyanazzal kezdték: a vasúti fővonalat „átvezették” szűkebb pátriájukon, rangos pályaudvart „építettek” rá hatalmas raktárakkal, büszke, nagy csarnokkal. Vigasztalásul... amiért a Miskolc felé pöfögő mozdony annyira elkerülte ezt a vidéket... Azután újabbak rajzolódtak: Történet = köszönésben elmondva. — Kezicsókolom bácsi kérem... — Szervusz, kislány ... — Jó napot kívánok ... — Jó napot, nagylány/ — Kezét csókolom, kedves kisasszony ... — Jó napot kívánok! — Kezicsókolom és jó estét! — Szia, Pubi, te még élsz? Bedobsz a kislánynak egy konyakot? Szerelmes a nap a holdba, a hold meg a csillagokba ... most már értem a protuberanciákat, a düh-, illetve a napkitöréseket. Melyik álló csillag bírná azt el, hogy szerelmes legyen egy vacak bolygó még vacakabb holdjába, az meg mondjuk a Bika csillagképpel kacérkodjon? Lám, így előzte meg a magyar nóta a csillagászat tudományát! f-ó) „A rédei dombhátról letekintve, bámulatba ejt Gyöngyös város kiterjedése — gyárkéményei után ítélve — nagymértékben kifejlett gyáripara. Fogalmat nyújt erről az, hogy csak a kovaföldet feldolgozó és szárító telep, továbbá a vasúti mozdony - és kocsigyártó, illetve javító főműhely egymaguk. kü- lön-külön pár ezer munkásnak adnak kenyeret...” És álmodtak még egy sereg mást. Széles, fákkal szegélyezett, aszfaltozott utcákat, tetszetős házakat, nyüzsgő műhelyeket, hatalmas, közös pincéket a szőlősdombok meg a hegy levének, „iparos-inas otthont” s egy „közművelődési házat” múzeummal, könyvtárral — olyannal, amelynek „örökbecsű mag- vát képezi a ferencrendiek nagy értékű, régi könyvtára”. Régi álmokat keresek a mában ... SZÉLES, VIRAGOS utcákat is találok. Emeletes házakból meg kis családiakból egy új városrész nőtt a régi mellé, műhelyek, üzemek egész sora épült — bányát nyitottak, modem hús- feldolgozó kombináttá lépett elő az egykori vágóhíd, korszerű sütőüzem, tejfeldolgozó született, hogy csak a legjelentősebbeket vegyük észre — és azok a nagy gyárak is meglettek! Igaz, az egyikben sem készítenek vasúti kocsikat meg mozdonyokat, hanem csak kitérőket, biztosító berendezéseket, a kovafeldolgozás helyett pedig éppenséggel tranzisztorokkal, diódákkal adnak magukról hírt, és okos automatákkal, értékes gépekkel üzennek külföldre — de ugye, így i s elfogadjuk... ? Van művelődési ház (jóllehet nagyobb, szebb is lehetne már) s egy régi kastélyban helyet kapott a múzeum is, jutott terem a könyvtárnak, melyek része lett az emlegetett nagy értékű gyűjtemény — és közkincs... Ipari tanulókká váltak az inasok, tágas, jól felszerelt iskolában, kényelmes lakóotthonban készülnek szakmáikra. Könnyen ráakadni a nagy szabadtéri színpadra (persze, el tudom képzelni, hogy ötven éve másabbnak, a mostaninál hasznosabbnak álmodták (meg a sporttelepre), melyről a füves, egészségesebb játéktér inkább hiányzik —, mint az épülő tekepályák). Nem találom a villamosokat (talán a gyöngyösiek sem keresik — s beérnék a sűrűbben, és nagyobb területen közlekedő helyi járatú autóbuszokkal is) — s különös, még hírét, nyomát sem a Csathó-kerti, egykor híres timsós, vasas fürdőnek, melyet a parádival tartottak egyenrangúnak, amit országos hírűvé akartak fejleszteni!?!) „... bekövetkezik az idő, ami-, tor Mátrafüred vasúti megállA leend” — olvasom másutt ÍGY TÖRTÉNT. Ügy érezni, megvalósult ez az álom akkos is, ha nem felsővezetékes vonalon futnak a szerelvények — hanem csupán Diesel-mozdony szállítja az erdők fáját hegyek kövét meg az utasokat... De mi is lett hát Bene sorsa? Mátrafüred ismertté vélt aa országban, népszerű kiránduló- hellyé, üdülőhellyé fejlődött — miként szerették volna már fél évszázaddal ezelőtt is. „Szállodáiban”, nyaralóiban, gondozott parkjaiban, ligeteiben ezrek keresnek pihenést évről évre... S nemcsak Füred, az egész Mátra olyan lett — sőt talán még kulturáltabb is — mini aminőnék hitték... *... ha van közönség, ha vaa megfelelő szálloda, kellő sétatér, lesz nyomban térzene, • ezenkívül is rendes eső és déW utáni muzsika...” Van közönség, s az üdülőkő« kívül néhány turistaszálló ál akad (gyöngyösi, Gyöngyös környéki vállalati üdülők is elkelnének) —, de bizony szegényes máig is a szórakoztató műsor, s nehezen érthető, hogy tavasztól őszig a városban is csata elvétve rendeznek ilyeneket (!!) RÉGI KÖNYV, sárguló lap- jairól — régi álmokait idéztem nyomukat keresvén a mában .. I Jólesett itt-ott felismerni közülük egyet-egyet, meg az újabbakat, s érezni, hogy legtöbbjükben a mai emberek — mostani számadók — munkája is benne van. És jólesne hinni; hogy újabb tíz, húsz év múlva a még késlekedő álmok is megvalósulnak rendre. Nem okoa gondot a vízellátás, a csatornázás, járda lesz minden utcában s a földutak, meg a makadám helyén aszfalt (ez utóbbiból jelenleg mindössze 13 kilométernyi van az előzőek negyvenével, illetve huszonötével szemben!) — és végre igazán város lesz a város... (gyón!) Itt járt a háború... A HÁBORÚ NYOMAT, szörnyűséges emlékeit kerestem az egykori hitbizomány földjén, hol „erdők, mezők s amit a két szem beláthatott, mind az egri érsekség, a boldog szegénységet hirdető keresztény egyház tulajdona volt” — Felsőtárkámyhan. 44 őszére ide értek — Miskolcon át, a hegyek között — a Volgától hátráló, megvert náci hordák s a velük szaladó magyar egységek maradványai. „Akkor már mindannyiunkban ott bujkált a rémület: meddig szaladunk még a németekkel?... és terjedt el az igazság, bármennyire is tagadták a tisztek, hogy feil akarnak vinni Németországba... Ha már meg kell dögleni, dögöljünk meg itthon! Akasz- szanak jól mindannyiunkat, magyarokat!... — morogták az emberek, s még aznap megkezdődött újra a szölafösés. Mire Felsőtárkányba érkeztünk, az oszlopnak csak a fele volt meg.” Asztalos István, a néhány éve elhunyt romániai magyar író vallotta ezt a múltra való emlékeztetőként ..fró a hadak útján” című krónikájá_ ban, Szovátától a „hadak útját”. „hol gyalog, hol meg köbér alatt, szekéren” tette meg. Az író-szakaszvezető sem akart „hátrébb maradni az okosságban”, és megszökött. A SZIKLAFORRÁSSAL át- elLenben, áprilisi eső után szá. rítkozó udvaron. Testes asz- eaony mondja: * — Úgy volt az. hogy széledtek szerte-széjjel mind, ahol csak tehették. A faluban Is levetkőztek a mundérból vagy harmincötén. Volt. aki menedéket adott nekik aki elrejtette a szerencsétleneket, ha meg a tábori csendőrök jöttek, hazudtak is, hogy „az uram!... a fiam!” A gonoszabbja, a félő- sebbje, kiadta, elárulta a szökevényeket. A félősebbje. Sokam féltek és nemcsak a tábori csendőröktől, de egyáltalában minden egyenruhás, fegyveres embertől. A nyilaskeresztesek pszichikai módszerességgel jártak elől a falu megfélemlítésében. Asztalos István ttja: „Vagy két-három zöldinges vetődött oda valahonnan, s a még ottlevő öttel ígértek mindent Feisőtárkánynak, ami nem kerül pénzbe. A falu bólogatott is buzgón, s arra gondolt: rosszabb már úgyse lehet.” No, egy ilyen ígérgető, hitvány. mitugrálsz „nyilaska” alaposan megkapta a magáét egy Bardócz Károly nevezetű katonától. Ez a Bardócz a bor mákanyával érzéstelenítette gondolatait, a bar mákanyával próbált örömet lopni a kilátástalan napok percedbe. Tárkán yban is bort szerzett, a bar jólesett s még nótáztak is hárman. Ekkor rontott közéjük a „nyilaska”: — Mi van itt, lázadás?! — Hát maga ki!? — így a nyilaska Bardócznak. Csattogott a mellüknek szege, zett puska závárja: Előre, indulj! Bardócz felállt, a nyilast leütötte a földre és összetaposták, mert taposni már segített a két ivótárs is. A nyilas valahogy levonszolta magát a községházig, s ott felverte a katonai őrséget, hogy az egységnél lázadás tört ki. Bardócz ártatlan, képpel adta elő az esetet az őrparancsnoknak: — Csen des kén dudo- rásztunk a szekér mellett, mikor ránk tört egy partizán, vagy ki tudja mi. fegyverrel. Persze, megijedtünk, de sikerült lefegyverezni, akkor meg elfutott... A megtaposott nyilas magából kikelten kiabált: — Én nemzetőr vágyéit! Az őrparancsnok azonban kurtán leintette: — Ez egy katonai szekér, ember, hogy mert maga idejönni?! Köszönje, hogy nem lyuggatták ki a bőrét ... A „testvér” tajtékzott dühében: — Megtapostak hogy merték, mikor látták, hogy ki vagyok!? Én nyilas vagyok!... Bardócz csak annyit mondott: — Nyilas? Nem jelent az semmit... Egy hétig sem pihentek a hátráló magyarok Tárkányban, az oroszok már Egert közelítették, s kellett, hogy szalad. janak tovább. Akkorára azonban már a németek vertek fészket a faluban, s még kutyább idő kezdődött. SIMON JÖZSEFNÉ ma már nem fiatal asszony. Nem szívesen idézi vissza az akkori napok történetét, de amit mond, az mind igaz, hiteles. Szavai a szemtanúé, aki saját bőrén érezte a háború kegyetlenségét — Éheztünk. A németeknek meg egész nagy nyája volt ökrök, tehenek, amiket ki tudja honnét hajtottak magukkal. Ott döglöstek rakásra a bikaistállóban, egy napon 25—30 jószág is. Mit evett volna szegény jószág, mikor az embernek se nagyon akadt már betevő falat. Megették kínjukban a trágyát is. De akármeny- nyi elhúllt a jószág közül, akadt a németeknek még bőven. .. Két csepp gyermekem volt, de egy csipetnyi sót sem löktek volna az embernek, ■ azt is sajnálták... Egy napon aknák süvöltése, ágyúszó, detonációk sorozata szagatta szét a falu csendjét. — A németek az Őrhegyről lőtték a Várhegyet, mert ott már az oroszok voltak. Az aknák, ágyúgolyók átszálltak a falu felett, de nagyon sok belőle a házakra hullott, i; A lecsapódó akna megölt egy fiatalasszonyt. Talán 20 éves múlhatott A lánykori nevét mondják: Dénes Erzsi. Az embere odaveszett a fronton, s a halál a férje után küldte őt is. Virágjában tiporták el életét Varró István erdészt és asz- szonylányát, Klárát saját házak udvarán terítette le a német fegyverek lövedéke. Sokan úgy emlékeznek, úgy beszélik a faluban, hogy a németek valamiért megharagudtak rájuk, s bosszúból gyilkolták meg kettőjüket. Könnyen lehet, hogy egyszerűen passzióból öltek. Az erdész kertje végében, 5—600 méternyire ásí- toztak a nácik bunkerjai. A KIS FŰRÉSZTELEPEN rendbe rakott borda-fák „máglyái”. A hajdani malomhoz vezető utat már régi idők óta benőtte a fű, s már csak a megmaradt diófa-sor emlékeztet arra, hogy egyszer búzával megrakott szekerek zörögtek itt a köveken. Az öreg diófa tövében, szikkadt rönkön pihen Kakukk csárdás Sándor, a tárkányi Matuzsálem. 83 esztendős. Épp ebédjét költi. Parázson pirított szalonna zsírját cseppentgeti kenyérre — Emlékszik még a háborúra, apóka? — Melyikre? Mert én egyikre se kívánkozok... — A legutolsót mondja. A másodikat... Nehezen emeli kezét, s az őrhegyre mutat — Ott a gerincen volt a németek bunker-sora. Két héten át szóltak a fegyverek... Mikor a németnek szorulni kellett, a gerincen túlra vontatták az ágyúikat. Leshely, úgy nevezik azt . a részt, ahol rövidre időztek. Onnan eresztgették az áldást nyolc ágyúból. 1944. december 10-én vonultak toe az oroszok Tárkányba, Miskolc felől. Nem sokkal előtte, a német lerobbantotta az útra a Vaskapu szikláját. Rengeteg ekrazittal. (Simonná: — Volt 43 mázsa ekrazit...) De mit számított az, semmit. Az oroszt nem állíthatta meg! BÜKK- ÉS TÖLGYRÖNKÖKKEL húz mellettünk az erdei vasút keskeny vágányain egy zöldszínű, sárga betétes Diesel-es szerelvény. — A háborúnak már csak a nyomait találtam, mikor Ide kerültem — mondja Felbinger István, az erdei vasútüzem rokonszenves, nyíltarcú vezetője. — A vonalak sok kárt szenvedtek, de kimondottan erőszakos rongálás, robbantás nem volt. Az üzem emberei mindenre számítva mentettek, amit tudtak. Kiloptak egy mozdonyt a telepről, s a pet- resi kavicsbányában kiemelték a sínekről, s a bokros rész elrejtette. Ez a mozdony gondoskodott azután arról, hogy a városnak, Egernek ne legyen fa-gondja. Ez a megmentett kismozdony szállította a fát a pékeknek. És így volt kenyérit A háború nyomát, szörnyűséges emlékeit kerestem Felső- trákányban. Nem felejtettek az emberek semmit, de ami történt, arra nem szívesen emlékeznek vissza. Gondolataikból is szeretnék kitörölni — a háborút Pataky Dezső CMMPÜJSMGj 3 1965. április 18„ vasárnap líi mit tud?
