Heves Megyei Népújság, 1965. március (16. évfolyam, 51-76. szám)

1965-03-21 / 68. szám

Az egri vár élete Nyitás előtt az állandó kiállításon E1 lehet mondani az egri vár életét? A néma lőrések, szel- !ős kaputornyok, csipkés bás­tyafokok, falmeredélyek, ágyú­szaggatta kövek históriáját? A föld históriáját, amelynek min­den centimétere vérrel megön­tözött? EH lehet-e mondani a hazaszeretet, a honvédő hősies­ség oltárát? A jelképet, mely együtt az időé s a történelemé? Az ember belép a tömör kő­falak közé és várja, az egyik kiszögellés mögül egyszerre megszólal Sebestyén diák lant­ja, Kis csapat élén Balassi Bá­lint uram vágtat nyalka lovon le a völgybe, friss patakvizet itatni. Dobó, a tölgyerős, páncé­los várkapitány sorakozót fúvat harcosainak. És dudorászva egy részeg vallon bukdácsol a köve­ken. Századok vihara hagyta itt keze nyomát, a történelem zord éghajlata nem kímélt itt sem­mit. A várnak egyetlen közép­kori épülete maradt — a góti­kus palota. 1470 körül, több ki­sebb épületből alakították át, ekkor kapta a földszinti árkád­sort, a lépcsőt s az emeleti fo­lyosót És ma ugyanolyan, mint akkor volt Kozák Károly ré­gész és Détsy Mihály építész visszaadta a köveknek a törté­nelmi formát Hajdanta lakott itt püspök, várparancsnok, pa­sa; volt a palota börtön, fegy­verraktár, magtár és kaszár­nya. És most a történelem rit­ka emlékhelye. Még állványok ölelték a falakat, múzeumi szakemberek már azon töp­rengtek, mit kezdjenek majd vele, mi célra lenne a legalkal­masabb. A palota állandó ki­állításnak nyújt most otthont Nyolc kiseb b-nagyóbb termé­ben az egri vár életének tár­gyi anyagai, emlékei sorakoz­nak az üveg-vitrinekben. Az elerendezési elv tiszta, világos, áttekinthető; a kivitelezés szem­léltető, tetszetős, modern. ★ A püspökség és a vár kiala­kulásával ismerkedhet a láto­gató az első teremben. XII. századi számadáskönyvek tudó­sítanak arról, hogy 12 mester­ség — kőműves, kőfaragó, ács, asztalos, üveges, lakatos, kály­hás, festő, szobrász, kubikus, téglavető és mészégető — volt képviselve a várépítkezésnél. Szerszámaikból is bemutatnak: kőfejtő csákányt, ácsszekercét; csak töredékben maradt fenn egy vakolókariál. A XIV—XV. század kézmű­veseinek és jobbágyságának munkaeszközeit állították ki a második teremben: kovács-szer­számokat, hentesek-mészárosok, kismesterségek, földművelők különböző szerszámait. Hogy csak az érdekesebbeket említ­sük: szőlőmetsző kacor, kétágú villa, sebészek kétféle pengéje, olló, gyűszű, fűzőtű, stb. Hangulatos enteriőr a harma­dik terem. Reneszánsz bútorok a püspöki lakosztályból, művé­szi ötvösmunkák. A kézzel írt kódexek és ősnyomtatványok bizonyítják, a magas egyházi személyiségek nagy műveltségű emberek voltak, szerették és tá­mogatták, pártolták a művésze­teket. A felsorakoztatott em­lékanyag egyszersmind a XV. századi Eger kultúrájáról is hű képet közvetít, példázza, meny­nyire jelentős szerepet vitt a város az új, humanista mű­veltség terjesztésében. A „harcos egyház”-nak mar a XV. században is aikadtak „jeles” képviselői. A püspöki várban jól felszerelt védősereg tanyázott, s egy-egy csatára maga a püspök is táborba szállt. Épp a püspöki sereg zsoldosai verték szét Verpelét mellett a fellázadt jobbágyok — Dózsa egyik alvezérénefk — se­regét A török fenyegető elő­retörésével nem számoltak, s azt a belső védelmi erőt szór­ták szét, amely az „igaz hitű- ekkel” felvehette volna a har­cot. A török veszedelmet érzékel­teti, az egri vár 1532. évi hősi védelmének emel emléket a gótikus palota nagytermének történeti anyaga. A fővezér Ahmed basa és a budai Ali ba­sa egyesült seregével, 10 000 fő­nyi törökkel 38 napon át küz­dött vitézül a maroknyi, két- ezemyi várvédő. Láthatni az ozmán és magyar korabeli fegyvereket; az ostromló törö­kök felvonulását az Eger-patak völgyében nagyméretű maket­ten ábrázolják. Vitrinek üveg­lapjai alatt olvashatjuk Dobó és Mekcsey leveleit, számadás­könyveket, kémjelentéseket. Balassi élete, munkássága el­választhatatlan az egri vár tör­ténetétől. A költő nagyméretű olajportréja alatt helyet kap­tak versei: „Egriek, vitézek, végeknek tüköri / Kiknek vi­tézségét minden föld beszéli.. Dobó fiainak hősi tette, amely sok időre visszavetette a török terjeszkedését, bejárta az eu­rópai országokat. A noszvaji templom festett falmennyezete az állandó ki­állítás egyik legszebb dísze. Az egyik tábláról azt is leolvas­hatjuk, kinek köszönhetjük ezt az értéket: „ISTEN SEGEDEL­ME BÜL MUNKÁLOTA MIS- KO ASZTALOS IMRE...” A XV. század vége felé val­lon zsoldosok katonáskodtak az egri várban, s át is adták az erődítményt a töröknek. Majd évszázados ozmán uralom kö­szöntött a város népére. Erre a korra a török stílus, török ízlés nyomta rá bélyegét — gazdag tárgyi emlékanyag idézi fel a 91 évig tartó hódoltság ipari, kereskedelmi, művészeti életé­nek állapotát. A terem közepén kiállított fedeles díszkapu az akkori idők iparművészeti re­meke. A Rákóczi szabadságharc egri emlékeivel ismertet meg bennünket a hetedik terem. A Sóház utcai sírból előkerült kuruc-süveg is itt látható, ko­rabeli fegyverek társaságában. A nyolcadik teremben a góti­kus palota fűtéssel kapcsolatos tárgyait mutatják be. ★ EH lehet mondani az egri vár életét? Csak vázlatosan. Maga a kiálítás szemléletesebb és bő­beszédűbb. Ma délelőtt 11 óra­kor a közönség előtt is meg­nyitják a gazdag történelmi tárlatot. Ezen a napon bárki tanúja lehet, hogy valóban rit­ka értékű emlékhellyel lett gazdagabb a város. (p. d.) Akarata, munkakedve, lelkesedése ma is töretlen 1945. MÁRCIUS VÉGE. A meggyötört élet lábadozni kead. A határban aknavigyázva em­berek dolgoznak. Főleg asszo­nyok. Meg gyerekek. Egy hulámos hajú, lángolóan barna szemű férfi, csak úgy, hátizsákosán, elgondolkozva áll a félig épített lőrinci erőmű lábánál. Pestről jött. Most érke­zett. Hogyan kezdje? Képes lesz-e arra, hogy ele­get tegyen megbízatásának? Nagyon akarja. Sikerülni kell. Akarja, mert tanító, mert csaknem két évtizedbe került, hogy azzá legyen. Akarja, mert felesége első kisgyermekükkel a szíve alatt lesi, várja az értesí­tést: jöhet! Van lakás, van éle­lem, van állás. Néhány évig itt maradnák, így beszélték meg. Mig a viszo­nyok rendeződnek. Aztán visz- sza a fővárosba, vissza a kedves szülőhazába, a pesti iskolák va­lamelyikébe! Vissza innen eb­ből a félig tanyából... ! — És azóta is itt vagyok. 20 kerek esztendeje. Pusztaváry Károly szemben ül velem. Mosolyogva, de még ma is érezhető nosztalgiával mondta az előbbieket, s körül­tekintett — kimondhatatlan bi­zonyítékként — az erőműd is­kola korszerű, modem igazga­tói irodájában. Az ablakon ki­nézve látom a négy kéményt. Dolgozik az erőmű. S tövében, az iskolában ma is nagy tem­pót diktál a tettrekészségét, akaratát, mozgékonyságát és nagy lendítőerejét megőrzött tanító — a húsz éve igazgató Pusztaváry Károly. HOGY IS VOLT? Honnan is indult? S hogyan volt ereje megalkotni, s azóta is vezetni egy iskolát... ? — Sok a vargabetű az én éle­temben. 1909-ban születtem Bu­dapesten. Apám meghalt az el­ső világháborúban, s én mint hadiárva Hollandiába kerültem. Tanulni. Tanulni? Asztalos szakmára. Egy évig csali a nyel­vet gyűrtem, elf elejtettem ma­gyarul. Aztán a keserves küz­delem a segédlevélért, Négy évem maradt a tulipánok föld­jén. Hazajöttem. Hazajöttem, mert nem tudtam volna ott ma­radni. De minek? Mindent kez­denem kellett élőiről. Inas, aid mindenhez ért, hiszen segédle­vele van! Kellettem. Szívesen fogadtak, csak éppen az olcsó munkaerő kellett, nem segéd, inas. Űjabb három év. Műbú- tor-asztalosként dolgoztam há­rom évig. S mind ez idő alatt ott motoszkált bennem a gondo­lat — tanító szeretnék lenni. Még altkor is, amikor betöltöt­tem a huszonegyedik életéve­met. És már jól kerestem. Ta­nító ... 1934-ben korén gedóllyel be­iratkoztam a tanítóképzőbe. Az osztálytársaim gyerekek voltak hozzám képest. Tanáraim egyi- ke-másika „bátyám”-nak szólí­tott. Nehéz volt. Közben a szak­mám segített, mert pénz kellett otthonról én nem. sok támoga­tást kaptam. 1939-ben végez­tem. Harmincéves voltam ... A legrosszabb időszak. Kezé­ben az oklevél, tanítani nem tud a fővárosban, mert ahhoz egyéves szeminárium kell, amit a város közoktatási atyameste­rei mintegy privilégiumot szá­molnak el. Albérletben húzó­dik, otthon már nincs helye. Dolgozik. Keze alatt pattan a forgács, éjszaka pedig tanul, s elvégzi a szemináriumot. El, mert el akarj a ! Sikerül. De minek? Katona­ság szabdalja munkáját. Nevelő a Diana úton, a tbc-utákezelt gyerekeknél. Az árvaházi gye­rekekkel a hegyekbe menekül­nek a bombázások elől. Aztán újra Pest. Újra katonaság. Újra elengedik, számon se tudja tar­tani, hogyan alakultak azok az utolsó hónapok. ÉS AMIKOR FELSZABA­DULT a főváros azon része, ahol tanít, érdekes megbízatást kap: szervezze meg az iskolát Lőrinciben, ahol „ ... az amúgy is leszerelés alatt álló erőmű...” dolgozóinak gyerekeit kell ta­nítani. ... és akkor állt meg az erő­mű lábánál, akkor ötlött fel benne a gondolat: félig tanya, félig település, mit is bírhat itt ki egy budapesti ember? — Huszonöt gyerek, egy tan­terem, hat osztály. Reggeltől délig. Délután a polgári és gim­náziumi tanulók magántanítá­sa, mert azok még nem járhat­tak iskolába, évet nem akartak veszíteni. Éjjel-nappal munka. De milyen jó volt. Ez már az életet jelentette! És 1945. ápri­lis elsején megkezdtem a taní­tást Egyedül. Nőtt terebélyesedett az isko­la. Egyre többen költöztek le, dolgozni akartak és élni az em­berei', Az erőműt mégsem sze­relték let, hanem bővítették, emelték, szemlátomást azt akart« már mindenki, hogy mi­nél előbb dolgozzon. Aztán ott voltak a gyerekek. A gyerekok, akik szemében, a növekvő fa­lak mér a jövőt jelentették. Az osztályfőnöki órák, ahol el­hangzottak a háborús gyerekek kívánságai: mérnök, orvos aka­rok lenni! A tanító pedig a so* kát próbált ember, a már há­rom gyerekes édesapa nagysze­rű lelkesedése — ápolni az ál­mokat és segíteni megvalósulá­sukat. Az igazgatói irodában, az igazigatéi asztal fölött a falon ott az első tabló. Hátrafordul és mesél Pusztaváry Károly: — Alföldy Zoli itt mérnök az erőműben. Stróbl Lali vörös- diplomás mérnök és erőművek tervezésén dolgozik... Kersch- baum Júlia orvos lett... na­gyon jó fejű kislány volt. Bán Éva technikus... a többiek is itt vannak, tanítom a gyerekei­ket ... ÉS A CSALÁD? A gyerekek? Az első, akiért vállalta húsz év előtt a munkát? — Az első gyerek? Nem. Ha valami sikerül, akkor az aztán sikerül! Alig volt élelmünk, alig volt tüzelőnk, s mikor a feleségem órája eljött, legna­gyobb meglepetésemre iker kis­lányokkal ajándékozott meg. Ma már nagyok. Húszévesek. Sajnos, a sorsukat nem tudom olyan egyszerűen rendezni. A nagyobb dekoratőr akar lenni. Dolgozik már érettségi óta, s nem tudom bejuttatni az isko­lába. A kisebb, az az én szí­vósságomat örökölte, az nem enged a maga igazából. Majd bejut. Ot nem is nagyon féltem. A harmadik, az kohómérnök akar lenni. Lesz is, bízom ben­ne. De azért szeretném már, ha a helyükön lennének. Lassan megfáradok. Negyven éve, hogy először vettem kezembe szer* számot, negyven éve dolgózom. Lassan elfáradok;... Szavait meghazudtolja a sze­me, amiben ma is töretlen aka­rat és munkakedv tükröződik. S meghazudtolja a szó nemes érteimében az az iskola, ami­nek folyosóin ott vannak a gye­rekek munkái, az ő irányítása alatt működő gyakorlati foglal­kozások látható, nagyszerű eredményei Nem tud ő már el­szakadni a munkától... ÉS NEM IS AKAR, mert így született. Április elsején ju­bilál az erőmű iskolája, amihez ez a sokat megjárt ember úgy hozzátartozik mint a falak; amit lia képletesen is, de saját kezével emelt, hogy utánpótlá­sa legyen a munkának; az alko­tásnak, a megújhodott életneta Cs. Adám Éva BALCZER ELEMÉR: nos hasította a hideg, sárga habokat Reflektorok pásztázták a vizet — Sztoj! — hallatszott az egyik katona kiáltása. A motorcsónak futása lelassult Kis kört irt le. A víziből felbukkant egy borzas fej. A csónakból tapoga­tózva nyújtották a csáüdyát a vízben vergődő ember felé A fej azonban újból leimerült. Nem nyúlt a csák- lya után a fuldokló ember. Visszar utasította az életet A fiatal, tagbaszakadt szőke orosz, aki a vizet csáklyázta, dühbe gu­rult — Ostoba magyar! Meg akarsz halni...?! Nagyot káromkodott. Ledobta magáról a köpenyt és a sapkát S beugrott a vízbe. Erős tempókkal, elszántan küzdött a jeges hullámok­Jeges szél kavarta a sárga, zava­ros hullámokat. Levéltelen faágak, korhadt deszkadarabok sodródtak a vízben. A pontonokból összerótt hídon egy kopott, katonaruhás alak állt El- merülten nézte a lomhán hömpöly­gő folyót. Lehangoló és idegen volt a víz. A fogságban mindig a szelíd, kék Dunára emlékezett. Milyen más most a víz. Üszkös, romos házak sötétlettek a két parton. Felrobban­tott hidak rozsdás roncsaira hullt a gyér esti fény. Sivárnak és re­ménytelennek tűnt minden. A vad szélroham belekapott az ócska katonaköpenybe, mintha le akarná cibálni róla. A katona moz­dulatlanul állt. Mereven bámulta a vizet. Szinte nem is érezte a csont­jaiba hasító, metszőén hideg szelet. Ez hát mindennek a vége... A piszkos, sárga víz elnyeli utolsó re­ményét is. A hullámok mindent és mindenkit befogadnak... Némák, hallgatagok ... nagy titkok őrzői. A zavaros ár jó barátja az embernek. Megszabadítja minden kíntól és gyötrelemtől. A víz az egyetlen, amely mindent elmos. Évmilliók alatt felőrli a sziklákat. Elmossa a háborút, szerelmet, mindent. A katona sóhajtott. Mély. hörgés­szerű hang szakadt fel belőle. Zajos asszonycsapat jött mögötte a hídon. Vastag kendőbe bugyolált fejüket nekifeszítették a szélnek. Valami vaskos tréfát mondhatott az elől toaladó, alacsony, kövér ásszengi mert a többiek nagyot nevettek. Az­zal a csiklandozó rejtelmes kaca- rászással, ahogyan csak az asszo­nyok tudnak nevetni. A férfi néki­dőlt a hídkorlátnak. Égő, üres te­kintettel bámult utánuk. Hihetetlen­nek tűnt előtte, hogy másoknak jó­kedvük van. Valami marokra fog­ta a gyomrát, Mi ez...? Roppant erejű pörölyök ütései záporoztak az agyában... A sötétlő víz tükrében mintha egy szép szenvedő női arc nézne feléje... Fájdalmas mosollyal, kínban vonagló ajkakkal... A katona eltakarta a szemét, de képtelen volt szabadulni a szörnyű víziótóL A kis vörös folt a fehér kötényen nőtt... egyre nagyobb lett... rémületesen növekedett... A férfi keze ráfeszült a korlátra. Hal­kan, rekedten bukott ki belőle a szó: — Váírj, kedves, megyék én is... Hirtelen fellépett a híd korlát­jára, s mintha csak egy nyitva ha­gyott ajtón sétálna be, a mély, sö­téten kavargó vízbe vetette magát. A híd majdnem néptelen volt. A pisla alkomyi fényben két szovjet katona baktatott egy zsákókkal meg­rakott lovas kocsi után. Az egyik katona énekelt Egyikét azoknak a mélabűs dallamoknak, amelyekben az orosz nép évszázados nyomorúsá­ga sírt A másik diünrayögő, mély hangon kísérte, és ütemesen verte hozzá karjával a taktust, kurta szá­rú csizmáján. Bajtársa hirtelen karcai ragadta: — EíémM Az űcQüfc magyar . . .I A másik hirtelen lekapta a vál­láról a puskát. Hármat a levegőbe lőtt. A dörrenéseket felkapta a szél, s különös, éles hangon verteik visz- sza a budai hegyek. A partom álló, fából eszkábált őrikalyiba ajtaja ki­vágódott, két orosz katona futott a víz fölé. Pillanatok alatt nyüzsgött a part. felberregett egy motorcsónak. Éles, szaggatott pöfögéssei hasította a vizet amint elindult a folyó közepe felé. A hullámok elnyújtott V-alakban csapódtok a öarfhee» amint a asofeo­IfoaL Ä magyar köpenye szétterült a vízen. Néhány méterrel odább fe­kete gyűrűket hagyva, alattomosan kavargóit a víz. A csónakban, álló magas, fekete szovjet katona fel­kiáltott: — Szerjózsa! Vigyázz! örvény...! Már csőik oaaíáaéierefe választot­ták el az életuntat az örvény szélé­től, amely nem messze a pontonhíd lábánál kavargóit. A fiatal, szőke orosz ereje végső megfeszítésével elkapta a vízen elterülő köpeny sarkát. A jéghideg víztől dermedt ujjakkal kapaszkodott bele. S fúj­va, ziháló tüdővel nagyot rántott rajta. A parton halálos csend volt. Néma döbbenettel figyelte az összeverő­dött tömeg a két ember küzdelmét a jeges vízben. Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel az emberekben, amikos? a két. elgyötört testet a csónakba emelték. A motoros kikötött. A ka­tona ruhás, ájult embert bevitték az őrházba. Odabent jó meleg volt Az aszta­lon sápadtan, vértelen arccal feküdt az öngyilkos férfi. A kopott, csunom- víz nadrágot, zubbonyt köpenyt le­húzták róla. A magas, fekete katona, aki a motorost vezette, szétfeszítette a férfi kékre fagyott, szederjes aj­kait, s néhány korty vodkát öntött az áléit ember szájába. A tagbaszakadt, szőke katona a sarokban szárítkozott. Kis tócsákban állt a víz a kerek, alacsony vas­kályha körül. Káromkodva csavarta ki ruháiból az agyagos, jéghideg vizet^ Kezeieje lilában játszott. Bőre libabőrös volt. Amikor a zsebéből előhalászta a jókora horpadt pléh- dóznit a pocsékká ázott rríahorkával, dühösen kifakadt: — Átkozott, nyakas magyar! Hagy­talak volna inkább a vízbe veszni .., A magas fekete katona, aki az életunttal vesződött, hirtelen fel­kiáltott — Szerjózsa! Nézd, magához tér.-. Az asztalon fekvő áléit . test meg­mozdult. Az ájulásból eszmélő em­ber révedező tekintettel nézett körül a kis őrszóbában. A szőke orosz az asztalhoz lépett. Átkozta ostobaságát, hogy egy őrült vadidegen emberért kockára tette az életét. Mert ez az ember csak őrült lehet. Megúszta a háborút, amikor milliók elpusztultak. S most akar meghalni, amikor végre es­hetne. iEoíytatiidcj

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents