Heves Megyei Népújság, 1965. március (16. évfolyam, 51-76. szám)

1965-03-18 / 65. szám

Két zászlóalj Hatvanhét szülő kapott hivatalos értesítést Györ­gyösön, hogy gyermeke ügyében jöjjön be az. isko­lába rendkívüli szülői érte­kezletre. Régi bútordarab vagyok utár én. is az öreg só­házi iskolában, de nem em­lékszem, hegy valaha is ilyen szép számmal, szinte maradéktalanul eleget tet- rek volna a szülők az isko­la hívó szavának. Tudom, nem öröm külön meghívóvá! felkeresni az is­kolát, mert ilyen esetben nem sok kellemességet tu­dunk adni a szülőknek. A szülők mégis eljöttek, és ez is mutatja, készek segíteni az iskolának a gyermekek nevelésében. Amikor ott ültünk szem­ben egymással, és néztem a várakozó, érdeklődő, kiván­csi tekinteteket, nem volt könnyű megfelelő szavakat találnom. Mit mondjak, mit adjak? Hogyan segíthetünk egymásnak? Mégiscsak el­kezdtem. Azután a szülők vették át a szót. Szinte azonos meg­fogalmazásban ismétlődött a véleményük: a teljes szigor szükségességét emlegették. Meg kell a gyerekeket bün­tetni, hiszen „mi is kaptunk eleget, mégis itt vagyunk”. Igaz, Makarenko azt mondta: büntetés nélkül csirkefogókat nevelünk. A jutalmazás mellett a bünte­tésnek is szerepelnie kell ott és akkor, amikor arra szük­ség van. De a megalázó bün­tetést sohasem szentesítette a pedagógia, és ma meg sem engedi. Állapodjunk meg tehát abban, hogy csak a követke­zetes, türelmes, áldozatos nevelés segíthet a hibák ki­javításában. Éljünk a ju­talmazással és a büntetéssel egyaránt, mindig a maga helyén. De a verés nem le­het nevelési eszköz. Az is helytelen, ha a gyereket egész napra az asztal mellé ültetjük büntetésből. Ha minél többet beszé­lünk mi. szülők és nevelők egymással, ha tapasztalata­inkat minél gyakrabban el­mondjuk egymásnak, ha se­gítjük egymást, közös mun­kánkkal feltétlenül ered­ményt érünk el. Farkas Gábor, a III. sz. Ált. Iskola igazgatója Arcok a IV/B-ből milni. Ha lehetne, mindig ezt csinálnám. Négy polgárit vé­geztem én altikor, amikor még időben voltam. De aztán... nem sikerült a többi. Műsze­rész lettem. Nem válók meg a szaikrnámtól ma sem, nem azért kell nekem az érettségi, öt­ven elmúltam már. senki nem kötelezett volna tanulásra. De van-e szebb dolog, mint ön­ként vállalni olyan kötelezett­séget, aminek becsületből kell eleget tenni? Könnyű volt a négy év? Nem mondhatnám. Televízió, mozi, színház, rádió* szépirodalom, mind megsíny­lette. Jobban mondva: én. De mennyivel több hozzáértéssel, mennyivel több érdeklődéssel nézhetem, hallgathatom ezután a színházat, a rádiót, olvasha­tom a könyveket? Ezt nem le­het megfizetni, s nem lehet eléggé méltányolni. Érzem, hogy ez az érettségi saját ma­gam előtt is többre emel. És a gyerekek is... SÁFRÁNY ANDRÁS Kózsaszentmárton. Vb-titkár. — Heten voltunk testvérek. Tizenhét éves voltam már 1945- ben. Édesapám meghalt. Hová menjek egy ilyen nagy csa­ládból? Dolgozni, dolgozni* dolgozni... De aztán 1950. ok­tóber 22-én, amikor létrejötteik a tanácsok, bekerültem, elvé­geztem az egvéves titkári isko­lát. aztán 1951 óta egyfolytá­ban vb-titkár vagyok. 1955 óta pedig — éppen tíz éve — Ró­zsában. Mit mondják? Éppen ideje, hogy elvégezzem a gim­náziumot! S már megyek is tovább, jövőre kezdem a ta­nácsakadémiát. Megvolt a fel­vételim. Nincs mit hozzáfűzni, ilyen az élet — haladni kell, Csak jobb lett volna akkor — időben. Arcok, villanások, vélemé­nyek. Előttük pohár, a kabát­hajtókán, a blúzokon piros gomb. Negyven, ötvenévesék, szemükben kedves izgalom — gombavató, szabad dohányozni, szabad twt inni. rettegve és tréfásan beszélni a nagy mu­musról, az érettségiről, mert hiszen a szokásokat éppúgy őrzik, mint az egyéb diákjel- legzetességeket — a felelést és az izgulást — s most kaptak engedélyt: a felnőtt diákokból másodszor is felnőtt lett a IV/B. huszonkét tagú csoport­ja ... C7. Ádám £va tengerészgyalogos Á The Illustrated London News című konzervatív angol képes hetilap sok Képpel il­lusztrált cikket közölt „A küz­delem erősödik Dél-Vietnam- ban” címmel. És miközben vi­lágszerte tiltakoznak az USA- agresszió ellen, a dél-vietnami amerikai *tanácsadók” és Khanh-típusú zsoldosaik soro­zatosan provokálják a Vietna­mi Demokratikus Köztársasá­got, s megpróbálják biztonsá­gosabbá tenni állásaikat Dél- Vietnam területén. A Pentagon most már nem csuDán ..tanácsadókat”, hanem schau riportere állítja, a 45 dél-vietnami tartomány közül az amerikai zsoldban álló kor­mány csak tízet tart szilárdan a kezében. De a lakosság min­denütt a felkelőket támogatja* Mindennél nyomatékosabb bi­zonyítéka ennek az a tény, hogy amíg 1963-ban a kormány 5 600 000 tonna rizshez jutott, tavaly már csupán 2 millió tonnához. A legfontosabb élel­miszer tehát nagyobb részt a felkelők rendelkezésére áll. Maga a dzsungelháború olyan, hogy abban a fejlett haditechni­ka kevésbé érvényesül, ellen­egy „partizángyanús” Ax amerikai „tanácsadók” vallatnak dél-vietnami parasztot. sorkatonákat is küld Dél-Viet­namba. Két amerikai tengerész, gyalogos zászlóalj már a hely­színre érkezett és tüzelőállá­sokba vonult. A londoni rádió kommentárja szerint az ameri­kai zászlóaljak felbukkanása nemcsak beavatkozás a száraz­földi harcokba, hanem másva­lami is. „Bizonyítékok vannak arra, — hangoztatja a BBC —, hogy a repülőtereket őrző dél- vietnami katonák és a Vietcong partizánok között bizonyos összjáték van.” Beszédes elismerése ez an­nak a ténynek, hogy Dél-Viet­nam népe mind határozottab­ban meggyűlöli az idegen hata­lom fegyveres képviselőit. A jenkik hovatovább attól tart­hatnak, hogy egy napon az egész néppel találják magukat szemben. A The Illustrated London News képed ugyanerre Egy édesanya, aki a gyermekeivel öle át egy „rókalyukban” sa. egyik USA helikopter-támadást. ben a kormánycsapabok katonái közül mind többen szöknek át a felszabadítókhoz teljes fegy­verzetükkel. Mérhetetlenül sokat szenved a dél-vietnami nép. Az USA katonai „tanácsadók” minden­lát gyanúsnak találnak. Kegyet­len módszerekkel vallatják a partizángyanús férfiakat. Egy­beterelik a „gyanús falvak” né­pét és különféle módszerekkel „hatni” igyekeznek rájuk. Az értelmetlen légi bojnbázásdk előd a lakosság „rókalyukakba” húzódik, s elképzelhető, mit gondol a földek, erdők és fal­vak felégetőiről, az ártatlanok vérének Montéiról. Az Illustrated London News képei fontos dokumentumok, s alkalmasak arra, hogy felráz­zák a világ leltoiismeretét. Egy bizonyos: ezt a háborút a Pen­tagon erkölcsileg már elveszí­tette, de katonailag sem nyer­heti meg soha ... Arcok. Kicsit fáradt tekinte­tek, ünneplő ruhába öltö­zött meberek. Nők. Férfiak. Szemük alatt finom ráncok jel­zik az idő múlását, de ahogy ülnek a féldíszített tanterem­ben. cseppet sem különböznek az igazi diákoktól. Izgulnak, pedig hol van még az érettsé­gi!? Tanáraik szavát lesik, pe­dig egylknél-másiknál jóval idősebbek. Gombavató a hatvani Baj­zában, a felnőtt tagozat IV/B. osztályában. Sorsforduló negyven-ötven­éves korban? Nem. Mérföldkő — az önként vál­lalt négyéves tanulás vége. ★ DEMETER SÁNDORNÉ. Azt mondja, harmincéves volt akkor, 1945-ben, s már több­szörös édesanya. Varrónő. A nagyobb fia ma atomfizikus, a kisebb... Csak együtt érünk el eredményt Utalnak. Amint a Frankfurter Rund­Egybe terelik s m lakóhelyükről elhajtani készülnek a „gyanús falvak” lakóit. — Egyszerre érettségizünk, most, júniusban. Dobott, amikor beléptem a művelődési ház nagytermébe. Három fiatal tánczenész gya­korolt a színpadon. Más senki, á terem üres volt. Hol van akkor Sallai Sán­dor, a pétervásári járási mű­velődési ház művészeti elő­adója? Az iroda ajtaján cédu­la volt: ,A nagyteremben va­gyok. Sallai.” A pulóveres dobos int: men­jek oda. Közben játszanak to­vább. — Sallai vagyok — mondja. Amíg lejön a színpadról, van időm arra, hogy meglepetésem palástoljam, de ami biztos, az biztos: — Maga a művészeti felőadó? * Szeptemberben érkezett. — Rendesen fogadtak, bíz­tak az emberben. Annyira fiatal — húszéves —, hogy bizony elkelt egy kis bizalom. Ab§ jött ki az iskola padjaiból, s máris egy egész járás, 23 község, művészeti előadója. Csepe’en érettségizett. Utá­na egy évig Pesten kultúrott- honban tevékenykedett. Majd megpályázta ezt az állást. — Pesten nincsenek ilyen lehetőségek. Ott könnyen el­vész az ember. A népművelő munkának falun van nagyobb jelentősége és értelme. Én ezt akartam csinálni. Már a gim­náziumban szerveztem, ren­deztem, játszottam. — M'ért éppen ezt a vidé­ket, ezt a községet választotta? — Mindegy volt. Akkor er­re volt lehetőség. Ugyanígy el­mentem volna máshová is. 4 raüPÄfssG­&K5. március 18„ csütörtök Kitárták az ablakokat Később mondja: — Nem ér­dekes, hogy itt születtem a szomszédban, Tárnáiéi eszen? A szüleim látogatóban voltak lent Pestről, akkor pár napra. Megszülettem. Aztán rögtön hazamentünk. Azóta is csak kis koromban, egy-két hetet töltöttem ott, nyaranta. Emlé­keim gyerekkoriak; s most na­gyon furcsa találkozni régi is­merősökkel, akik még mindig, úgy titokban, gyereknek néz­nek, És csodálkoznak: hogy csöppentem ide? * — „Péterkén, úgysem lehet semmit csinálni.” Sokszor hal­lottam itt ezt a szólásmondást — meséli. — Igaz ez? — Ha valaki akar valamit csinálni, s nem marad meg csak az akaratnál... Gazda nélküli házhoz ha­sonlított a művelődési ház, amikor ide jött. A jól felsze­relt otthonban szinte minden volt. De a fotelokat, székeket szakadozottá, az íróasztalokat rozogákká tette az időtlen, lel­kiismeretlen és hanyag veze­tés. Igazgatók igazgatók sar­kát taposták, egymást válto­gatták sűrűn a kultúrház élén. Aztán már nem volt erre al­kalmas ember a körzetben és pályázatot hirdettek. Így ke­rült ide ő, és a 22 éves igaz­gató, Hidy Pál, aki a Szom­bathelyi Felsőfokú Tanítókép­ző népművelés tagozatán utol­só éves hallgató volt. Most le­velezőn folytatja tanulmá­nyait. Fiatalok az élen. De a mű­velődési ház is fiatalabbá vált, új, tiszta lappal induit: a já­rási tanács 70 euer tavaiét biztosított festésre, a színpad, a világítás korszerűsítésére, a nagyterem álmennyezetének létrehozására, a rossz beren­dezés megjavítására. És a népművelő munka is megújult? * — Az első este kitártuk az ablakokat, felgyújtottuk az összes villanyokat, lemezeket tettünk fel a lemezjátszóra. Jó hangosra vettük. Hadd hall­ják az emberek, a fiatalok. Csalogatónak szántuk. — Sikerült a csalogatás? — Igen. A fiatalok maguké­nak érzik a kultúrházat. Nincs olyan este, hogy egy páran ne jönnének be beszélgetni, hang­lemezeket hallgatni, tévét néz­ni. Minden vasárnap táncos klubest van. Élet költözött a kultúrházba. Most is hallatszik a nagyte­remből a szaxofon hangja^ az alagsorból a cimbalom, ahol a népi zenekar próbál. — Este jönnek a színjátszók. Goldoni Két úr szolgája című darabját próbáljuk. Gyermek színjátszó csoportunk is van. Aztán két tánccsoport (felnőtt és gyermek). Meg foto szak­kör. Benéztem az alsó ablako­kon, tömve a terem: traktoros- iskola. — Megszerveztük, pedagó­giai előadássorozattal, a szü­lők akadémiáját. Zongoraszó üti meg a fü­lem. — Egerből jár ki zongora- tanár. — Tervezzük, hogy az iro­dalmi színpad tagjai az esz­presszó egyik szeparált részé­ben verset mondanak. Fiatal, törékeny felesége ve­zeti az irodalmi színpadot. Képesítés nélküli pedagógus, az iskola alsó tagozatán tanít. Orosz, angol nyelvvizsgával egy külkereskedelmi vállalat­nál dolgozott Budapesten. — El akarom végezni a fő­iskolát levelező tagzaton — mondja. A férj pedig a Debreceni Tanárképző Főiskola népmű­velési szakára jelentkezik. ★ — Megszokták márPétervá­sárát? — Nem mennék vissza. Budapestre. Fa felmegyünk, jó visszajönni. — A lakás? — Albérlet. Egy szoba, konyha. Szépen kifestettem — mondja — Sallai Sándor —, (diákkoromban, a nyári vaká­cióban szobafestőnek is fel­csaptam; a szegény diáknak kellett a pénz, hiszen egy egy­szerű csepeli munkás az apám), egy fél Varia-bútonal tovább „variáltuk” a berende­zést. Szép a szoba, még eddig mindenkinek tetszett. Víz nincs, fűteni is nehezen lehet. — Nem sokat vagyunk ott­hon. Napközben dolgozunk. Este is dolgozunk: olyankor folynak a próbák. ★ Ebben a pillanatban csengett a telefon. (Interurbán): Hidy Pál, a kultúrház igazgatója kórt: — Nagyon sajnálom, hogy nem tudtam találkozni tegnap magukkal, ón akkor nem lehettem otthon. Pedig nagyon szerettem volna elbe­szélgetni ... Lesz még rá lehetőség. Majd ha terveik valóra váltak. Bcrkovits György — Miért most...? — Mert akkor nem lehetett. S miért most? Azért, mert itt tanítok szabást, varrást az is­kolában a gyakorlati foglalko­zás keretében. A mai gimna­zisták Lói nem maradhatok el műveltségben. És a fiaim miatt is. Meg aztán olyan jó hallani soha nem hallott dolgokról, ismerkedni az ismeretlennel, s esténként hozzáértően beszél­getni, tanulni a fiammal. Csak ezért... SULYOK GYÖRGYNÉ. OTP-dolgozó. Fél évszázad pergett le eseménytelen életé­ben. S most — érettségizik. Miiért? — Sokan voltunk testvérek. Akikor még csak a fiúk tanít­tatására fordítottak gondot. Mi, lányok? Majd csak férjhez me­gyünk ... — mondogatták. Ne­kem is ez lett a sorsom. Nem egészen szerencsésen. Ó, ha akkor tanulhatok! Azt hiszi, hogy most későn van? Nem. Senki nem kényszerített arra, hogy tanuljak. Megfiatalod­tam. Nem, nem az arcom. Én magiam. A szívem. Diák lehe­tek egy kicsit. ami nem lehet­tem akkor. Jó ülni a padban, jó hallgatni az előadásokat, iz­gulni a dolgozatok sikeréért, s jó tudni, hogy az emberben még ebben a kodban is él a tudás vágya, s nem érzi magát öregnek, hanem alkotó, a fia­talokkal egyenrangú ember­nek ... BALOGH IMRE. Villanyszerelő az ÉMÁSZ-nál. Tizennégy éves volt, amikor a háború megszakította elképze­léseit — Békési vagyok. Itt voltaim Hatvanban katona, megnősül­tem és itt ragadtam. Nem je­lent nekem a világon semmi anyagi előnyt, ha elvégzem a gimnáziumot Maradok vil­lanyszerélő, bár lehet hogy belekóstolva a tanulásba, még meggondolom magam!? De nem ez vezetett a gimnázium­ba. A feleségem 1962-ben elvé­gezte. Itt. Levelezőn. Én sem akartam lemaradni. Most még segít velem izgul, de már né­hány hónap múlva teljesen egyenrangú felek leszünk! No, h& nem haragszik, koccintsunk a piros gombra, mert ez ne­kem nagyon sokat jelent! SIMON ISTVÁN, műszerész Hatvanból. — Nem akarok „mellébe- ßzölni”, de akár hiszik, akár nem. én nagyon szeretek ta-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents