Heves Megyei Népújság, 1965. február (16. évfolyam, 27-50. szám)

1965-02-21 / 44. szám

rG. MOLNÁR FERENC V. /LKAK rt.Kt.NQ, • M ^ Asunä$fc(ß$e Mär csak egy láda szappan maradt a teherautón. A kocsi­kísérő fent állt a ponyvával fedett platón. Félig roggyantan. lustán támaszkodott a deszka- oldalhoz. öt nézte, ahogy kö­zeledett a kocsi szélére húzott ládához. A lábát nézte, mintha a lépéseit számolta volna. De egy szava sem volt hozzá. Megszokták egymást egy év alatt Némán végezték dolgu­kat A kocsikísérő adogatta az árut ő pedig hordta be a kis üzlet mögötti tenyérnyi raktár­ba. Segített. A boltosnak is, aki nem ért rá a vevők miatt az áruval bajlódni. Egy éve már. hogy a városból küldött árut ő cipeli be, ő veszi át Az üzlet vezetője egyedül van annyi vevőhöz, ő pedig ráér. Egy éve már, hogy itthon tén- feneg, munkáiüanuL Szilikózis. Kopár, tüdőre rakódott kőpor. Hiába vizes a bánya, hiába ossnálják vízöblítéssel a fúrást, a robbantáskor szétfröccsenő, finom ércszemcsék, a kemény mészkőszikla pora beleette magát a tüdejébe. Szilikózis. Egy éve táblából otthon. Neki szórakozás ez a kis »unka. Legfeljebb egv fél őrá. ig tart A boltvezető hálás ér­te, a vevők js hálásak, mert különben be kellene zárni a kis üzletet az áruátvétel ide­jére. Nem azért a kis pálin­káért teszi, amit ilyenkor kap a boltostól. Kell ez a munka. Meg kell mozgatni néha az izmait. Szilikózis. Néha kell egy kis munka. Mégiscsak tud 6 hasznot hajtant.' —------­Más odszorra töltötte meg a KATONA JUDIT: Költözködünk kis bőrönd a holmi. Elfér benne mindenünk szorongva. Nem biztatsz. Pár jó szót kéne szólni ha kulcs fordul a szűk hétköznapokra. Már megrekedtek benned a nyugalmak, hogy befejezd a félbehagyott verset s az izgalom a gyomrodban lyukaszgat, hogy írni kell. A versek menetelnek. Van erőd, higgy, dolgozz, élj és álmodj ha elmulasztod önmagadra törsz. Egy hét megint falun. Megyünk Bórámhoz. Nyugalom? Ott is szavakkal porolsz égve, féltőn, játszó indulattal s mindig lágyabb remegés fog el míg írod őket hajlékony grafittal éjjel s arcod napja fent delel sápadtan a földek homlokánál és rajta dolgos asszonyseregen, a Maroson, egy friss ráncon a számnál s fiadra hajló virág fejemen. KOVÁCS SÁNDOR: Szél és fenyők A csúcsokon ragyog az örök hó. Az örök évszak káprázata. Megőrzött néma kultusz, alig hiszed, hogy lent tombol a nyár. Felhők törékeny halmaza az időtlenségbe könnyen visszaszáll És aa örök szél, az őrök fenyők zöld tömbjét faragja egyre. Tűlevél szórja be az utakat, hullanak folyton peregve. De az ágak ujj hegyén, mint köröm nyersen millió új lomb fakad. Hó és Jég. Fénylő szél hasogat az erdőn át, akár a balta. Készül az ősz, de elébe áll szélnek és ősznek is a zöld fenyők hatalma! MOLNÁR JENŐ: Tavasz lesz ebből! Meglengetem a felébred a széL Mezőkön, utcákon nyargal, miket nem beszél! Nagyhangú. Mennyire harsog! Rázza a fákat. Reménység igéit fájja, fényt hoz és lázat Nyílnak az ablakok, ajtók, zendül az erdő. örülni tudunk egymásnak: tavasz lesz ebbőll ♦ ♦ ♦ * * ♦ * ♦ * ♦ ♦ ♦ 4 ♦ « ♦ 4 ♦ 4 ♦ ♦ ♦ 4 + 4 4 ♦ 4 ♦ ♦ ♦ * ♦ 4 ♦ A BARffT ENDRE poharat. Az egymásra rakott ládáknak vetette a hátát. Mi­előtt kiitta volna, a szeme elé emelte a pálinkát. Mint a víz, olyan a színe. Kint a gépko­csivezető most indította el a teherautót. FéLtúráztatta a motort. Mintha tőle köszönne eL Mosolygott Egyetlen haj­tással kiitia a pálinkát Mélyet lélegzett Nagyot kellett nyel­nie, Jó lenne valamit harapni utána. Széjjelnézett mit taláL hatna. Egy darabka kenyér, egy kis maradók felvágott jól­esne. Megfordult vele a raktár. Tótágast álltak a falaik, a mennyezet pedig a lába alá perdült Sötét lett, kegyetlenül nagy sötétség. Valami huppant Világosan hallotta, mintha zsák dőlt volna el. Puha kéz matatott a mellén. Hideg ujjak kaparásztak a bordóin. Most a bal csuklóját emelte meg valaki. Az idegen kéz bődének tapintása is ide­gen volt. Ez a kéz nem szokott a munkához. Kié lehet a kéz? Miért motoz rajta? Fel kelle­ne nyitnia a szemét. Fel kelle­ne ülnie. Hangokat is hall. Nem érti, mit mondanak. Meg kellene szólalnia. Ki motozhat pajta? Valaki hangosan zokog. Erő­sen és erőlködve préseli ki a jajgatást magából. Ez a fele­sége hangja. Volt felesége sír valahol a közeliben. Miért sir? & mit akar itt a volt fele­ba fektette, ő pedig hajtozott és sírt Néhány nap múlva megkér-9 dezte Bözsét, amikor este azj ágyat bontotta meg. — Mi lesz velem, te Bözse? ♦ — Semmi. 9 — Maradhatok? ♦ Bözse ránézett és nem szólt.» A tékintet® most is hideg volt. J mint mindig. Nem merte még 9 egyszer megkérdezni. j — De a táppénzem... Bözse kemény kézzel verte* meg a csíkos huzatú párnát 9 — Tudok én dolgozni. ♦ Akkor este feküdték egymás* mellett először az ágyban. Bö-J zse úgy bújt be mellé a dun'9 na alá, mintha mindenben elő- J re megegyeztek volna. De hi-* deg, istentelen hideg maradt. ♦ Hol van most Bözse? Miért* csak a volt felesége sápítozój jajgatását hallja? ♦ Szólítani akarta Bözsét, de* nem jött ki hang a száján. Nyit- * ni akarta a szemét, de a szem-9 héja nem engedelmeskedett. A? testét sem érezte. A puha kéz, már nem matatott rajta. Va-9 lahonnan beszéd sustargott, 9 úgy, mint mikor a hangszóró* bereked. Értelmetlenül, erőt-, lenül súrlódtak egymáshoz a* hangok. 9 És megint forogni kezdett* vele minden. Megint fejtetőre* álltak a falai:, megint a talpa* alá fordult a mennyezet. A fe- , je pedig nagyon nehéz lett. Ki K kellene rázni azt a nagy ólom- ♦ golyót a fejéből, as búm lei Galagó Lőrinc segédmunkás, 28 éves, nős, három gyermek apja — megsérült a lábán; egy frissen kovácsolt, ki nem hűlt, kékesvörös színű perselybe botlott, a nagykalapács-műhély- ben. Csúnya égett seb támadt ebből bal lábszárán, betegállo­mányba tették és kötözésre járt a városba. Ott ül most is a sebészeti ambulancián, a váróteremben. Apró termetű, vékonypénzű legény. De assert 6 az erős dolognak sosem mondott nemet. Kitartó volt, hajtotta magát, főleg a jobb keresetért — de azért is: ne mondja senki, hogy a munkát kerüli, mivél cigány. Utálta maga körül a mocskot, a ronggyal bélelt dikót, a rossz putrit. Arra vágyott, hogy kitörjön köréből valahogy. Persze, korai nősülése, az asszony és a három gyerek erősen visszahúzta. De most már mit te­hetne velük? Nem zavarhatja széjjel őket. S boldogságia az, hogy minden este haza vár jak. A gyárban, ahol munkára jelentkezett, nem fogadták ki­törő örömmel. A személyzetisnek is olyan tapasztalata volt — a cigányok legtöbbje dolgozik egy-két hónapig néha meg csak pór hétig aztán már elmaradozik, s egy nap be sem jön többé. Így hát benne se bízott. A műhelyben foghegyről be­széltek vele, vagy éppenséggel kigúnyolták. Már-már azon volt, hogy otthagyja a helyét. De mintha megváltoztak volna körülötte az emberek. Ugratták még de ebben már érzett va­lami kis szeretet és elismerést Büszke volt rá, hogy észre­vették az igyekezetét. Nemcsak az anyagmozgató társai — de a szakmunkások, meg a művezető is. Később, hónapok múlva — ha néhányan mentek valaho­vá, sorozni, fiöccsöt inni — szóltak neki: „Nohát Galagonya, ha nincs jobb dolgod, tartsál velünk.” Volt úgy, nem akarták engedni, hogy ó is fizessen, ne vonja el a családjától — de ilyenkor komolyan megsértődött. — Hát én is dolgozó férfi vagyok, akár a többi! Maguk meg így „letesznek” engemet? És meghozatta és kifizette a „randát", ahogyan flfflfc. Ivott velük, pedig az italt nem kívánta, nem is élvezte na­gyon Egyenrangú akart lenni a többivel; ezért még arra is rá­szánta magát, hogy szakmunkásnak kitanuljon. Hozzá is lá­tott, hogy elvégezze a tanfolyamot. Hát bizony, nagyon rosszkor került a lába alá az a sötét* vörösen izzó vaspersedy. Fájt a sebe kegyetlenül, de még fá­jóbb sebet kapott önérzete. Őt most ügyetlennek, botlábúnaki, meg vaksinak nevezhetik. Szinte hallotta már a szavakat. S ráadásul még másféle bajt, gondot is jelentett a sérülés. Fe­lesége erősen várja már a negyediket. Kellene a pénz nagyon — és éppen most csökken a keresete. Ezen rágódott egyre, míg várta, hogy sorra kerüljön a se­bészeti ambulancián. Még hárman vannak előtte Széles testű, zöld műbőrkabátos, negyvenes férfi ül mel­lette a támlás padom. Az ember álmos lehet — vagy inkább ittas. Olykor magában dörmög és meg-megbiHen a feje. Mel­lényzsebébe nyúl, régies ezüstórát húz elő, megnézi, visszarak­ja. Köhög, s mormol valamit. Közben bejön valaki, le akar ülni; így hát a pádon helyet kell szorítania; az ember felnéz Galagóra, s viszolyog, mert hogy hozzá kell érnie. — Hát te is idejársz? — mordul rá, mintha Ismerné, pe­dig sohase látták egymást; Galagó nem felel, egészen a pad szélére húzódik. Csend van, az idegen megint, az óráját húz­kodja elő, s mondja a többinek: — Hideg van ám odakint lesni a lőrinci buszt..' Valaki megkérdezi tőle: — Magának mi baja? Sérülés? — Nekem? Az égvilágon semmi. — teleszájjal beszél, a nevet hozzá. — Ha már a buszmegállót iderakták... Elhallgat és körülnéz gyanakodva, sértődötten. — Miért, talán útban vagyok? Nem várhat itt, csak aki­nek. .. sebje van? Azoknak van fenntartva csak? A kihívó hangra egy olajos zubbonyú ember — nyilván gépész, vagy lakatos — felel. — Azoknak hát, ha nem tudná, ez itten a sebészeti váró­szoba. — Jól van, no, de nagyon fent van. Szóval kilöknék in­nét? — Senki sem löki ki, csak épp csendességgel legyen! — No jó, ha annyira útban vagyok... Megyek, jön is már a busz. Feláll, ajtót nyit, s eltűnik. Csend lesz néhány percig. Bentről egy fehér köpenyes, csinos arcú ápolónő bészólítja a következő beteget. S akkor beront a kapatos ember. Arca vörös, egészen ki- hevült; a hangjában- nincs már kötekedés, hanem haragos in­dulat Rá támad Galagóra: Egy évvel ezelőtt kergette őt ki a házukból. Egy éve már, hogy nem beszélnek együtt. Pedig szomszédok maradtak, öt befogadta Bözse. az asz- szonynak a húga. Magányosan élt addig Bözse a régi házban, amit még jó száz évvel ezelőtt építettek a szépapjáék. A két ház kertje lábbal feküdt egy­máshoz. Vénlány volt Bözse. Vörös hajú vörös szeplős, ke­rek képű, vastag derekú, vas­tag lábú, hallgatag. Nem kel­lett senkinek. Pedig Bözse dol­gos volt Úgy bírta a munkát, mint bármelyik férfi. Vörös szempillái alól azonban min­dig dühösen nézett mindenkire. őrá se nézett másként akkor este, amikor ott gömyedezett az ablaka alatt Felfordult gyomrából jajgatva dőlt elő a savanyú borszag. Az ijedség és a szégyen öklendeztette meg Részegségében még a könnye is végigfolyt az arcán. — Menj a francba, te nyo­morék! — kiabált után- a fe­lesége a szomszédból. — Kinek kellesz? Csak zabálni, meg in­ni tudsz. Te, te férfi!... A felesége az utóbbi időben többet ivott, mint ő. Most is részeg volt Azért ordított tor- kaszakadtábói. Azért szidta. Kikergették, nyomorultnak kiáltották ki. Ezt szégyellte. Persze, a szilikózis. Bözse bevitte. A karjánál fogva húzta magával. Alig tudta tartani magát a lábain. Ha nem a vörös szeplős Bözse karolja biztosan elvágódott volna. A vastag Bözse úgy vitte magával, mint egy gye­rekét. Levetkőztette, ~megtÖrüT- té vizes ruhával a száját, ágy­annyira a nyakát. Ki kellene rázni, hogy fel tudja emelni a fejét. A kislányát még látni akarja. Meg akarja fogni kis rózsaszín öklöcskéjét, amit mindig két oldalról szorít a fejéhez. Pu­fók, pámás arca olyan a kis Erzsikének, mintha cukorhab' ból lenne. Ha jóllakott az any­ja mellén, pislogva, vaksin néz szét maga körül, mielőtt elal­szik. Akkor a legédesebb, ami­kor az öklét az orra élé eme­li. Alig mert hozzányúlni a törékeny holmiktól elszokott markával. Még kárt tesz ben­ne. Inkább csak nézte, ahogy az anyja bánt vele. Odaállt a fürösztő kád mellé, figyelte a kövér, hurkás karokat, lábakat. A kis Erzsiké néha nagyot csa­pott a vízbe, a permetből még az ő arcára is jutott. Volt feleségétől két gyere­kük született. Az egyik mér technikus, a másik maga is anya. Évele óta nem látta őket. Semmi sem húzta őket vissza a szülői házhoz, amióta az anyjuk ivásnak adta a fe­jét. Akkor kezdett el inni, amikor először fedezték fel az ő szilikózisát. Mindent össze­beszéltek a vénasszonyok a környéken, és minden pletyka visszakerült hozzájuk. A volt felesége a borhoz menekült Ha józan volt, meg sem áll­hatott előtte. Üldözte, mintha ő akarta volna magának azt a szilikózist. Eleinte kérte, hagy­ja az italt. Egyszer még kezet is emelt rá. Nem tudott mást kitalálni. Az asszony köröm­mel esett neki. Véresre marta az arcát. Egy hétig nem mert kimenni az utcára, embereik közé. Attól kezdve gyűlölték egymást. De együtt éltek, hogy ne kerüljenek a falu szájára. Mit tehetett mást. ő is inni kezdett. Dühösen, egymás ellen ittak mind a ketten. Aztán, ak­kor este elkergette a felesége ' hazulról. Felesége húga, a vö­rös szeplős Bözse, a vén lány fogadta be. Bagóhitre. Ügy mondták valamikor. Tudta, hogy a háta mögött kinevetik az emberek a vörös Bözse miatt Már nem bánta. Mit számít neki, a nyomoréknak, akiből soha nem lehet már ember. Lézengett otthon, amíg a szeplős Bözse a tsz-be járt Mondják, úgy dolgozott hogy túltett minden férfin. Öt nem merte még fél rossz szóval sem megbántani senki. Vörös Bö­zse dühös némasága minden­kit elriasztott Aztán jött a gyerek. Az em­berek már nem is csodálkoz­tak. Volt felesége úgy tett,* mint aki nem tud semmiről. A* kis Erzsiké melegséget árasz-1 tott maga körül. Meg kellett; enni rózsaszín, cukorháb tes-® tét. Az is boldogság volt, haj leült a kis ágya mellé, amíg* aludt a kedves. Figyelte a szu-J szogását Puhán, édesen szu-■ szogott J Hol van Erzsiké? 4 És hol van az anyja, a vörös J szeplős Bözse? • A vastag, erős, de néma Bö-« zse. A hideg, a hallgatag Bö-1 zse, aki olyan vadul morog j maga körül, amióta a kislány< megszületett, mint egy nős-j tényoroszlán. < Erzsikének erős támasza leszj benne, ö már úgysem ért sem- < mit. A szilikózis. Hetenként j kétszer elment a boltoshoz, ( amikor áru érkezett a város- j ból. A kocsikísérő kirakta a! ládákat a plató szélére, ő meg< becipelte mind a raktárba. ( Dolgozott. Mégsem volt nyo- j morék. A szilikózis még sem; tette pocsékká. i Mi volt az a huppanás a j raktárban? ( Ki motozott puha kézzel a; bordái között? < Miért csak a volt felesége j erőlködő jajgatását hallja? Hol van Bözse? A hatal- j más, erős, csupa szív Bözse, < akit senki nem mer egy fél j szóval sem megbántani. ! Hol van a kis Erzsiké? Hol! van? < Szólni kellene, de a fejében < hatalmas, nagy ólomgolyó van.; Négy nap múlva meghalt A ( szemét sem tudta előtte ki- j nyitni, a száját sem tudta ki-< nyitni. j A temetés után odament Bő- j zséhez a tsz-elnölk. j — Ha valamiben segítségre! volna szükséged... < Bözse hideg tekintete bele- i fojtotta a többit j — Megyek az ügyvédhez. A. lányomnak neve legyen, az ap-! ja neve legyen a lányomé. ( Vörös szempillás szeme meg; sem rebbent Gyorsan eiíor-. dúlt az elnöktől, mintha szé-1 gyellte volna magát valamiért, i Először életében. Három hét múlva meleg ta-1 karóba burícolta be a pólyás < kis Erzsikét, magára kendőt '{ kanyarított, fetnyaíálbolta a pó­lyát, markába tejjel telt cuc-1 lisüveget szorított, és elindult i a buszmegállóhoz. A hatalmas,1 vastag, erős. szótlan vörös Bö-! zse a városba utazott, a bíró- < ságra- J A kis Erzsikének az apja < nevét kell viselnie. !

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents