Heves Megyei Népújság, 1965. január (16. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-17 / 14. szám

Közgazdasági módszerekkel Takarékos készieígasdálkodást A vállalati készleteknek — az alapanyagoknak, az alkat­részeknek és íélkészáruknak — az a rendeltetésük, hogy a gazdálkodás zavartalanságát, a termelés folyamatosságát és ütemességét biztosítsák. Ebből az összefüggésből mégsem le­het azt a következtetést levon­ni: minél magasabb a vállalati készletállomány, annál zavar­talanabb a gazdálkodás, a ter­melés menete. A gazdasági életben ugyanis nem mindig a matematika logikája érvénye­sül. A vállalati raktárakban lévő készletek nagysága, érté­ke a termelés költségeit is jö­vedelmezőségét is befolyásolja. Éppen ezért a vállalatoknak a termelés folyamatosságát a le­hető legkisebb anyag- és fél­készállománnyal kell biztosí- taniok. A vállalatok gazdálko­dását tanulmányozva sajnos ezzel ellentétes tendencia is megfigyelhető. Az ötéves terv első négy esz­tendejében az állami ipar ter­melése mintegy 40 százalékkal emelkedett. Ugyanebben az időben a készletek gyorsabban, négy év alatt 50 százalékkal nőttek. A termelés- és a kész­letnövekedés eltérő ütemé­ben az jut kifejezésre, hogy az állami iparban növekedett a termelés forgóeszköz-ingyenes­sége. Lényegében arról van szó, hogy az iparvállalatok készleteinek emelkedése nem­csak a termelés, hanem a nem­zeti jövedelem fejlődésének, gyarapodásának az ütemét is meghaladja, s ez a tendencia a népgazdaság fejlesztésének lehetőségeit ugyancsak korlá­tozza. Az év végi készletek ugyanis a nemzeti jövedelem egyre nagyobb hányadát kö­tötték le: 1960-ban 62,2 száza­lékát, 1961-ben 66,5, 1962-ben 68,7, 1963-ban 69,4* 1964-ben pedig mintegy 70 százalékát Mivel a lakosság fogyasztásá­nak, a beruházásoknak a nem­zeti jövedelem az egyetlen for­rása és fedezete, a felesleges készletnövekedés és forgó­eszköz-lekötés azt jelenti, hogy a Vállalatok egy része ebben a tekintetben a lakosság fogyasz­tásának és a beruházások ro­vására gazdálkodott* Az 1985 évi népgazdasági terv a termelés mennyiségi felfutásának mérséklése mel­lett a minőségi jellegű felada­tok — például a termelékeny­ségnövelés, önköltségcsökken­tés — fokozódó szerepét tük­rözi* Ez utóbbiak sorába tarto­zik: a készletek normalizálása, csökkentése. Ha ennek lehető­ségét vizsgáljuk, abból kell ki­indulni, hogy a termelési fel­adat folyamatos ellátásához szükséges készletek nagyságát mindenekelőtt az anyagután- pútlás üteme határozza meg: a vállalati készletek csökken­tésének tehát egyik feltétele: az utánpótlási idő csökkentése. Ennek a feladatnak a megol­dása a készletező és értékesítő vállalatokra hárul. A felhasználók igényeinek gyorsabb — lényegében raktá­ri kiszolgálássá] történő kielé­gítése jórészt attól függ, mi­lyen mennyiségű készletállo­mánnyal rendelkeznek az ér­tékesítő vállalatok. Az után­pótlási idő ütemét emellett a készletező vállalatok kereske­delmi és közgazdasági munká­jának minősége is befolyásol­ja. Példaképpen említjük, hogy az Anilinfesték- és Ve­gyianyagforgalmi Vállalat mindössze 25 százalékos kész­letemelkedés mellett kétszerié nagyobb forgalmat bonyolított le 1964-ben. Lényegében zök­kenőmentesen, mégpedig oly módon, hogy az iparvállalatok negyedéves rendeléseit a szük­ségletnek megfelelő ütemben elégítette ki. Ebben az ered­ményben nem kis szerepe van annak, hogy ez a készletező vállalat már a tervezés előtt igényfelmérést végez, szoros kapcsolatot tart fenn a fel­használókkal, saját készletei mellett számba veszi az ipar- vállalatok raktáraiban lévő készleteket, tájékozódik a vár­ható választéki igényekről, stb. Tehát a készletező válla­lat nemcsak értékesít, hanem saját anyagprofiljában nép- gazdasági szinten gazdálkodik, kereskedelmi és közgazdasági módszerekkel igyekszik fél­adatát megoldani. Az iparvállalatok joggal mondhatják: így kellene ezt tenni minden készletező válla­latnál. De tegyük hozzá: nem­csak a készletezőknél, hanem a felhasználóknál is. A felesle­ges ipari készletek keletkezésé­nek elemzéséből ugyanis az de­rül ki, hogy a szükségtelenül lekötött készleteknek mintegy féle — közvetve, vagy közvetle­nül — összefügg az igények, a szükségletek módosulásával. A termelés csak akkor tudja ki­elégíteni a változó keresletet, ha az iparvállalatok előrelátó­an foglalkoznak a szükségletek, az igények vizsgálatával, ha nem öncélúan a termelést, ha­nem a szükségleteit kielégíté­sét tekintik alapvető feladatuk­nak. A termelők nem várhat­ják passzívan a rendeléseket, a kapacitás feltöltését, hanem az egyes tervidőszakok előtt ope­ratív piac- és igénykutatással igyekezzenek felmérni a szük­ségleteket, biztosítani a meg­rendeléseket s ennek ismereté­ben szerezzék be az anyagot, a xélkészterméket, s ennek meg­felelően gondoskodjanak a szükséges kooperációról is. A vállalatok anyag- és kész­letgazdálkodási módszerei je­lenleg nincsenek kellően össz­hangban a szükségletre való termelés követelményeivel. A készletnövekedés egyik oíka, hogy a vállalatok az anyagbe­szerzési normákat többnyire csak a gazdálkodás alá vont termékeknél alkalmazzák; a normák jelentős részét nem műszaki—gazdasági számítások alapján alakítják ki; anyag- megrendeléseiknél jórészt fi­gyelmen kívül hagyják megle­vő készleteiket. A gyártás anyag- és félkésztermék-szük­ségletét a vállalatok jelentős részénél nem a gyártmányösz- szetétel figyelembevétdével számítják ki, hanem az egyes tételeket a termelésfelfutás ará­nyában automatikusan emelik. A szükségtelenül lekötött készletek, s ezen belül az igényváltozás miatt keletkezett feleslegek aránya ott a legje­lentősebb, ahol a gyártmány­összetétel a műszaki fejlesztés eredményeként állandóan vál­tozik. Ebből természetesen nem az következik, hogy fékezni, lassítani kell a gyártmányösz- szetétel korszerűsítését, hanem: csökkenteni kell a korszerű termékek gyártására való át­térés készletnövelő hatását. Egyebek között azzal, hogy az anyagot nem tapasztalati ala­pon, hanem a változó gyárt­mány-összetétel pontos figye­lembe vétele szerint rendelik. Emellett szükséges a takaré­kos készletgazdálkodást műszá­léi módszerekkel elősegíteni. Eb­ből a szempontból a tipizált al­katrészek, építőelemek, szerel­vények, vagyis a korszerű konstrukciós elvek széles körű alkalmazásának van nagy je­lentősége. A népgazdaság anyagkészle­teinek zömét — mintegy 60—70 százalékát — a felhasználó ipar­vállalatok tárolják, a felesle­ges készleteik többsége is a fel­használóknál képződik. A he­lyes és takarékos készletgazdál­kodás kialakításában az anyagi ösztönzés rendszere — a szi­gorúbb hitelezési és kamatfel­téttel, az eszközlekötési járulék — is segíthet. Minden olyan erőfeszítés, amely a takarékos készletgazdálkodás céljából történik, bőségesen visszatérői. Garamvölgyi István 1 Kopogtak az ablakon. Kecs- már Antalné ijedten ült fel az ágyában. Huszonkét éves öz­vegysége alatt nem nagyon szokott hozzá az ilyesmihez. Pillanatra felrémlett benne: „jaj, a lányom!” S már kapta is magára a kendőt, hogy ajtót nyisson. — Jaj de megijesztettél, te gyerek! Mi van? — nézett a belépőre. — Nincs tán valami baj nálatok? — Nincs, anyám, csak úgy gondoltuk, hogy nekem mosl van két nap szabadságom, reg­gel le kéne ölni a disznót. A vő — Nagy Sándor — es­tére ért át a Füzesabonyi Ál­lami Gazdaságból, ahol laknak, s ahol a konyhán dolgozik már hosszú évek óta. — De hát... se készülve, meg meg is etettem a jószágot, hogy gondolod akkor? — Semmit se féljen, anyám, elbántam már én nagyobb hí­zókkal is a konyhán! Ebben maradtak a Hunyadi úti kis házban, s amikor a ke- recsendi toronyban ötöt haran­goztak, Kecsmáréknál fel­gyűlt a villany. Szucsik sógor is csak előkerült, aztán — ahogy ilyenkor szokás — sok kedveskedéssel kicsalogatták a kocát békés magányából, s or­vul leszúrták. Szép, piros véréből a házi­asszony nagyszerű reggelit ka- varintott, s míg porzsolták a közel kétmázsás állatot, benn vígan pattogó tűzön forrt a bor. Csípett a hideg, de ez a jó! Ilyen idő kell a disznó­ölésre! A szomszéd kislány is fel­ébredt. Szőke haja még kócos az éjszakai édes alvástól, de kis kezét már a tűz fölé tart­ja, s csillogó szemmel kérdi: — Bátya! Kapok fülit? — Majd ha hazajössz — hangzik az elszomorító válasz. Mert hol van már az az idő, amikor a kisiskolásóknak ün­nep volt a disznóölés és itthon maradt az iskolából!? Ahogy dereng az ég alja, úgy jönnék a rokonok, segíte­ni. Kecsmárné maga lenne meg a veje, ha nem lenne az a jó szokás falun, hogy a lányt keresztanyja még talán az anyjánál is jobban támogatja. Jön is már Szucsik Sándomé. Keze nyomán pattan a szilánk, fát vág a pörzsölőbe, edények halmazát rendezi, nyikorog, akadozik a kerekes kút, hama­rosan annak is sima lesz a já­rása. Kinn az udvaron vígan fo­lyik a munka. Sándor, a vő, egy pillanatra beugrik, meg­szomjazott — nagy kancsó vi­zet hörpint le egy szuszra. S ahogy kiér, már csendül is aj­megtn gerlőd tél, hogy van bá­torsága a közeledben maradni, 6 nem bújik szégyenében a föld alá. Másszor meg az dühített, hogy „gyávaságból” dolgozik ízzadásig. Még arra is gondol­tál, tán bosszantani akar, azért tart ki. Bebizonyítani, ő is van olyan kemény legény, mint te voltál akkor... Néha úgy vetted észre, mintha beszélni akarna veled. De a brigád valamelyik tagja mindig odakerült ilyenkor. Ta­lán féltették Simonicsot? Hát­ha gorombáskodnál vele? Magadnak se tagadtad, te is kerülted. Gyűlölted, vagy saj­náltad? Utáltad, vagy lenéz­ted? Nem tudtad még tisztázni melyiket vállalnád, ha kérdez­tek volna. Amikor Simonies az első fi­zetését fölvette, minden előz­mény nélkül, a többiek füle- hallatára, váratlanul tudtodra adta: — Én még tartozom magá­nak, Tarlós elv társ! — mondta nyíltan, de talán csak te érez­ted ki szavaiból az elszántsá­got. Nem számítottál erre a for­dulatra. És zavart a többiek kí­váncsisága is. Várakozóan hall­gattál. — Nem akarom egy bocsá­natkéréssel megbántani, mert... mert azt én kevésnek tartom. És biztosan megérti, mit je­lenthetett nekem ez a két hét, maga mellett dolgozni™ Nem volt könnyű... Elhiszem, hogy Tarlós elvtársinak se... ítéljen fölöttem! Oka van rá. És joga is...! A brigád tagjai karéjban: feszülten bámultak és hallgat mint ahogy 5 hajdan téged, amikor eléje vezettek. — Mit? Én ... én visszaad­nék mindent. Kamatostól! — mondta, ami kiáltásnak hatott volna, ha álln ak a gépek «a mindig itt tart? Nem tanult többet a múltból? ... Szégyell­je magát! — Kérem, Tarlós elvtárs — fehéredet! el Sdmonics, és pilla­natok alatt úgy megroggyant, mintha váratlan terhet raktak volna a hátára. — Igen, szégyellne magát! Meggondolta, mire biztat? . •. Hát azt nem! De mennyire nem, Simonies szaktárs! Na­gyon egyszerű lenne! Olyan egyszerű, mint akkor hitték... Nem, én nem teszem! Nem te­hetem, érti! Nem te-he-tem! — ismételted szenvedélyesen. — Miért nem? — kérdezte suta bizonytalansággal. de nyomban lehajtotta á fejét za­varában. — 'Mert én nem kételkedem annyira, hogy azért ne bíznék magában. S azután, nem nekem tartozik, érti? Nem, nem! Ve­gye végre tudomásul, hogy ma­ga ntíndnyájuntonák tartozik!... — Igen, Tarlós elvtárs, ér­tem ... Értem és éppen azért köszönöm. •. — Mit akar köszönni? — néztél rá már ingerülten, hogy hagyja abba, mert sosem bír­tad az alázatoskodó emlbereket — Hogy nem zavart el mind­járt. Hogy módot adott... — Hát te csakugyan szeren­csétlen figura vagy. Simi! — vágta hátba valaki a brigád­ból. — Egy gilisztában több a gerinc, mint benned! — Nyugodj meg. mi majd embert r>ofozunk belőled! Jó helyre kerültél! — fenyegette meg tréfásan egy másik bri­gádtag. — Nem lehettél te rossz gyerek, csak nagyon buta vol­tál. Igaz-e, Tarlós szaki? Nem feleltél. De elfogadtad Simonies tétován nyújtott ke­zét, és nyugtatóan megszorítot­tad. Iduska kontya nagyobb mint az öreg mamáé! Szája se marad el a menyecskééktől természetes hát, hogy ott lábat- lankodik mindenütt, s elsőnek kíváncsi mindenre. kán a nóta. Ügy látszik még­sem a bor teszi.. * — Jó kedve van bátyámnak! — újabb kislány az udvaron. Még négyéveske, de már zseb­re tett kézzel asszisztál a kis Papp Ida. — Bátyám! Le ne vágja a fejit! — Márpedig levágom! — mondja Sándor, s hamarosan villan a kés, csattan a kis fej­sze, s a nagy hízó darabokban kerül a konyhaasztalra, Kint már fő, fortyog a víz, a katla­nok alatt vidáman pattog a tűz. Délre a zsírnakvaló is az üstbe kerül, s alig két óra táj­ban már nagy sereg rokon közreműködésével készül a kolbász, a hurka, aprózva a sajtnak való, s a tűzhelyen ha­talmas fazékban étvágyger­jesztő illatot terjeszt a húsle­ves. Érdekes. Akárki lépd is át a ház küszöbét, mindenki a hen­tesnek „álcázott” vő körül ténfereg. Kinek egy darab főtt máj, kinek bőre, kinek füle, kinek dagadozó friss hús jut. Csoda, hogy el nem fogy, mi­előtt kcndéiba kerül! — Dehogy fogy! Egészségére mindenkinek! — szíveskedik a háziasszony, s mire délutánba hajlik az idő, már mindenki csak téblábol, elvégezték a nagyja munkát, jöhet a finom disznótoros vacsora! A gyere­kek sorba állnak a kis tányé­rokkal, az ő feladatuk, hogy a rokonságnak szétvigyék a kós­tolót. Jár érte egy kis pénz­mag, amiből nagyszerű cukrot lehet vásárolni! Boszorkányos gyorsasággal dolgoznak ezek az asszonyok! A mindenütt zsíros, agyonfog- dosott kilincsek, ajtók, aszta­lok ragyognak a tisztaságtól, a konyha olyan, mintha nem is lett volna benne ilyen nagy munka. Az asztalon fehér te­rítő, középen a párolgó húsle­ves és néhány perc múlva a tányérokból kavarog a pogány áldozat — gyomruknak bemu­tatva — a plafon felé. Megér­demelt vacsora, s buzogó jó­kedv, ez a jellemző. Hamaro­san megérkezik a fiatal asz- szomy is a gazdaságból, s ez egyszer mosolyogva veszi tu­domásul, hogy most kimaradt a disznóöléses „házibuliból”. Estére itt már teknőben a hús, a szalonna, s ha másnap reggel végigmennék Kecsma- rék a kerecsenéi utcákon, s disznóölést látnak, csak sóhaj­tanak: — Csakhogy mi már túl va­gyunk rajta! Mert a disznóölés csak an­nak jó, aki a végére érkezik, vagy a füstről szedi a kol­bászt. Am csinálni...?! Nehéz és nagyon fárasztó munka! (ádám) Zárva a megyei filmtár A megyei művelődési ház asztalán egyre szaporodnak a levelek. Bár a megye külön­böző községeiből érkeztek, s megfogalmazás! módjuk is el­térő, tartalmuk nagyjából azonos, filmet kérnek a mű­velődési ház keskenyfilmtá- rától. Nincs ebben semmi kü­lönleges, hiszen a munkás- akadémiák, ismeretterjesztő előadások, vagy éppen a ter­melőszövetkezeti akadémiák előadásainál igen nagy segít­séget nyújtanak a szemléltető, oktató filmek. Mi sem bizonyítja ezt job­ban, mint az a tény, hogy év­ről évre egyre nagyobb a filmtár forgalma. Az elmúlt évben is mintegy 1500-ra te­hető a kikölcsönzött filmek száma. S különösen ebben az idő­szakban van — azaz csak lenne — a legnagyobb szük­ség a filmekre, hiszen most van a legtöbb előadás. Film azonban nincs. Azaz hogy van és még sincs. A filmtár ugyanis jó néhány napia nem működik, ielenleg senki sincs, aki a kölcsönzői feladatot ellátná a művelődé­si házban. A levelek pedig egyre ér­keznek. Egyelőre még kérnek, de rövidesen sürgetni fognak. Hiszen elfogadott tény, hogy a korszerű, modem népműve­lésben egyre nagyobb szerepe van a szemléltetésnek. S pél­dák, adatok sokasága bizo­nyítja, mennyivel szívesebben mennek az emberek az olyan előadásokra, amelyek filmve­títéssel vannak összekapcsol­va. A népművelési munka most érkezett el első féléves szaka­szának befejezéséhez. Szerte a megye művelődési otthonai­ban most a legmozgalmasabb az élet, előadások, rendezvé­nyek követik egymást. Éppen ezért hibáztatható, hogy eb­ben a népművelési vezetők szempontjából döntően fon­tos időszakban szűnt meg a filmtár tevékenysége. Jó lenne minél sürgősebben változtatni ezen a helyzeten. Hogy ne porosodjanak a hasz­nos filmtekercsek továbbra is kihasználatlanul Egerben a filmtár polcain. k. I. nxEpmm 1965. január IX, vasárnap tök. Nem értették, mi dúlhat köztetek? — Maga mit tenne az én he- lyemlben? — kérdezted csönde­sen, és olyan fürkészve nézited, csönd van. Elfogott az indulat és szána­lom. — Maga szerencsétlen! — szaladt ki a szádon. — Még

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents