Heves Megyei Népújság, 1965. január (16. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-09 / 7. szám
Régi és új emberek a cukorgyárban ! de nem maradtam a kaptafánál. Beadtam az ipart, jobban megélek az itteni keresetből. 1800—2800 forintot haza tudok vinni havonként! Igaz, meg is dolgozom érte: páronként megmozgatjuk azt a 700—800 má- zsányi súlyt műszakonként... Sziráld cigányember Bubor- ka János. Üj dolgozója üzemének, ez az első szezonja. Véte- lezőtkérat kezdte, aztán került a répamosóba, előmunkásnak. Bevált-e? — Kitűnő munkaerő, szorgalmas, becsületes ember — mondja róla a műszakvezető — felettese, Fehér András el nem cserélné senki mással! Az idősebbek, Szabó Imre, Bizony Ferenc, Kasza Lajos, és a többiek nagy-nagy szeretettel, lelkiismeretességgel foglalkoznak az új emberekkel, a fiatalokkal, nevelik az utánpótlást a maguk helyébe... Sokat tesznek azért, hogy itt maradjanak, beilleszkedjenek kollektívájukba a jövevények, hogy állandóan frissítsék, erősítsék a cukorgyári törzsgárdát. Az újak, rakodók és főzők, csavarozok és előmunkások, kiiszerelők és technikusok örömmel fogadják ezt a segítséget, jólesik valamennyiüknek. .. Annak a vékony fiatalembernek, Monokinak is, akinek egészségi állapota nem bírta a mélyszíni bányamunkát, Kurittyántól Tatabányáig kereste a megélhetést, s akinek annyi ígérgetés után végül is ez a gyár adott újra kenyeret. Technikus lesz, újságolta csillogó szemmel. Hozzásegíti az üzem, műszaki embert nevel belőle. Gyóni Gyula össze vele, ctt, ahol a kaparószalag édes szeleteket hord a hatalmas fazekakba. Tizennégy főzőedény sorakozik a szalag mellett, l .műk fő, oldódik forró víz- L -H a cukor... Magyar szabadalom a berendezés, prototípus. Az 50-es évek végén szerelték fel. A szakmai beszélgetésről az emberekre terelődik a szó. Idénymunkás-e még a cukorgyári dolgozó? — Nagy számban... Sok még a szerződéses ember, aki „jobb híján”, vagy éppen őszi, téli elfoglaltság, pénzkereset miatt jön az üzembe, évek óta, tavasszal újra továbbáll... Nincs ami ide kösse őket? — Az utóbbi időben egyre inkább elmúlik a szakma idényjellege, lassan-lassan éves elfoglaltságot biztosít munkásainak. Cukorkészítés és üzemkarbantartás — s máris kezdhetjük a következő szezont. Évről évre többen maradnak itt, nagyobb számban honosodnak meg köztünk. Már megint jelentkezett négy új emberem: szezon végén sem hagyja itt a gyárat... Szász Mihály 1952-től jár szerződéses dolgozóként az üzemibe. Mindig csak a szezonban. Az idén már ő is marad, véglegesítette magát innen akar nyugdíjba menni. — Cipész vagyok egyébként, — A Hortobágyon rég letűnt világ után kutatnak a tudósok. A hajdan pusztaságban, a betyárok végtelen tanyáján tért hódított a mai ember... — Koch néni olvas, olvas, 82 éves már, de nem ismeri a szemüveget. Ajkáról tisztán, reszketés nélkül hullnak a szavak. A szilvásváradi öregek napközi otthonában, a jó meleg, kényelmesen berendezett, tágas helyiségben álmodozva, múltjukban elmerülve hallgatják a felolvasást az öregek. — A betyárok végtelen tanyáján ... — koppannak újra a szavak, s Koch néni észre sem veszi, hogy már másról beszélnek körülötte, mert szeme kitűnő, de hallása, az bizony már nem szolgálja gazdáját. Nem hallia hát, hopv Marczel mama — özv. Boros Simon Jánosné — hirtelen megelevenedve közbeszól. — Haj... a betyárok! Lelkem, kedvesem, az vót csak érdekes! Sose felejtem el. Amolyan ötéveske lehettem, itt laktam a második házba. Szembe a kocsma, mink ügye, ott raj- csúroztunk, hisz az vót az egyetlen hely a faluba’ ahol valami érdekességet lehetett látni. Este vót, malackát öltünk, nem hederítettek rám, a pajtásokkal átmentem én is a kocsmába. Hát...! Bő gatyába’ meg bő szárú ingbe’ egy deli szép legény mulat, meg táncol az asztal közepin. „Vid- róczki!” suttogták az asszonyok. Édes lelkem anyám akikor megtalált engem, oszt hazacipelt. Nagyon mérges vót szegény. Adta kölyke! Ráérsz még erre!” — mondta, aztán meg is no főzett Mikor mén a hurkát ették Édesék a konyhába, akkor ment a ház előtt a híres betyár. végigm.uzsikáltatta magát a falun ... — De az se vöt kutya, amikor én a szomszédból elloptam a tubarózsát! — kacarászik Varró Rudi bácsi. Prémes kabátja begombolva, úgy ül a napközi Ha a műszer csődöt mond... A BEA angol légitársaság egyik sugárhajtású repülőgépének pilótafülkéjében péntek reggel a koppenhágai repülőtér fölött, közvetlenül a leszállás előtt kigyulladt a vörös vészjelzés: a futómű elromlott. A 48 utast szállító gépóriás egy óráig körözött a repülőtér fölött, de — mint ezt a műszer jelezte — a futóművet nem sikerült kibocsátani^■. A gépen és a földön egyaránt nagy volt az izgalom. Az utasokat pokrócokkal és párnákkal látták el, hogy kényszerleszállás esetén megvédjék fejüket és végtagjaikat. A repülőtéri leszállóhely mentén mentőkocsik és tűzoltóautók tucatjai sorakoztak fel. Azok, akik rémületükben eltakarták a szemüket, nem látták, hogy a gép végül is simán és kecsesen ereszkedett alá, s a legnagyobb rendben gurult végig a kifutópályán, saját kerekén. Leszállás után derült ki ugyanis, hogy a futóműnek nem volt semmi baja, csak az ellenőrző műszer mondott otthonban. Meleg van, szakad rólam a víz, de az öreg békésen üldögél, mint mondják, akár egész nap is. Megszokta a kabátot. — Az úgy vót, hogy a szomszédomba’ vót egy olyan tubarózsa, mire az egész szilvá- si legénység foga fájt. Kilestem, mikor alszik el a gazdája, osztón odalopóztam, levág am a csengőt a karjáról — azzal akarta jeleztetni a tolvajt! — le a rózsát... — És elhozta nekem. — Rudi bácsi felesége arcán egy pillanatra végigsuhan az emlékezés. Rudi, a fiatal, bátor Rudi, aki az ő embere tett, s akivel kedves, öreg napjait most itt, a TIS£Hr 1-n7Öcc,ó,(T'^pri tölti. — Mesélgetünk, lelkem, egész nap egymásnak. Mivel tőtse az ember az idejit? Látásunk megromlott, gyerekeink szétszéledtek, miénk már csak a múlt — vélekedik Orbán néni. — De a múlt csűnva vót. Négyévesen árva maradtam. Magam adtam férhe’ magam, az uram meg hét esztendő múlva leégette a lábát Ózdon. Megőszültem a kórházba mellette... Húsz esztendő alatt tíz gyerekem született. Egyik meghalt, a másik született... Kihullt minden hajam szála. Három gyerekem él. De ez nem vót elég... Két onokám legvött hozzám. Kimentem velők cseresnvézni. Vihar kerekedett. Ott su Rótta a villám a két gvönvnrű fiút... A 92 éves öreg néni, akiről azt gondolná az ember, hogy minden könnyét elsírta, fénytelen szemmel, nedves arccal fordul az otthon vezetőjéhez. — Itt jó. Itt nagyon jó. Elballagok mindennap a lyányommal, beszélgetünk, emlékezünk, meg olyan aranyosak ezek a mi istápolóink, azok a szép veti ses valamik... — Vetítések, mamik ám! — javítja Réti Lászlóné otthon- vezető. — Vetített diafilmek. A Kárpáthy Zoltán, a Monte Christo, Gábor diák, meg a többi filmek, amiket meg tudnak alaposan néani. Én meg felolvasom a szöveget, s bizony jó mulatság, szívesen nézik a mi kedves öregjeink. ... a Hortobágyon kihalt a ro-man-ti-ka, helyét el-fog- lalta a ... — Majd délután folytatjuk Koch néni, drága! — Rétiiné elhajtja a kendőt az öreg mama fülétől, és végre elhallgat a felolvasás, ami mindeddig végigkísérte az élményeket, a beszélgetéseket. Koch néni majdcsak azért jár ide, hogy a gazdag könyvtár anyagából felolvasson, s szívesen felváltja a gondnoknőt, mert ő nem hall, s ha olvas, maga is élvezi a történetet. — Jó... — nyugszik bele, 8 szinte akkor eszmélve néz körül, mint változott meg a hallgató'Sága. Juszti mamáék már kártyáznak. Máriás, piros viszi, filkó... megy a játék, mogyoróra. Meg lyukas kétfillé- resre. Néha-néha a férfiak ij „belekomtárkodnak”, de azt nem szeretik. . „Magok csak mennyének külön! Ne üssék bele az orrukot mindenbe!” — perel még mindig a nyelvük, s a férfinépség hamar menedéket keres a vezetőnőnél. Egy kacsintás — egyetértés. Dominó kerül az asztalra, s mire a Szalajka Kisvendéglőből megérkezik az ebéd, már elfelejtve a múlt, a holnap, vidáman nekilátnak a finom bográcsgulyásnak, aminek húsát különösen nagy szeretettel főzte puhára a dédunokának is beillő fiatal szakács, Staudinger Péter. — Siessenek a tésztával, oda ne fagyjon! — inti az ételvivő- ket, s gazdagon szórja dióval a friss csíkot. Evéskor csend van. Megszokták a hajdani summások, hogy evéskor nem beszél az ember* mert üresen marad a gyomra. A saokás megmaradt, de a tálakból nem fogyhat el az étel* olyan nincs, hogy ne lehetne még egy repetát kérni. Szereti mindenki a kedves öregeket, akik nem terhelnek senkit panaszaikkal, aíkik számára ez az otthon — a megye első falusi öregek napközije — amit társadalmi összefogással hoztak létre — az emlékezés, a pihenés, a boldogság háza. Tegnap is mi volt? A száz- kezű gondnokaié diafilmet hozott, amin népviseleteket mutatott be. Nem is nagyon akarta levetíteni, hiszen nem történet, ugyan vajon érdekli-e majd az öregeket? Megpróbálta. Micsoda?! Az egyes népviseletek láttán egyszer csak Juszti mama ajkán felcsendült egy matyó nóta. Aztán a másik Galgahévízről, s mire vége lett a vetítésnek, nótasző* tói zengett az otthon. Mindenért hálásak, minden szívességet tízszer köszönnek meg, s minden kedvességért jósággal fizetnek. Olyan jó köztük lenni. Hallgatni a régmúlt időle, talán a távolság miatt színezett történeteit, belenézni a küzdelmes életbe, s a látottak alapján tö- refkedni arra, hogy mindenütt megbecsüljék az öregeket, hogy mindenütt megteremtsék nekik a nyugalmat, az igazi békés öregkort . és a Hortobágyon tért hódított az új nemzedék, a ma gyermekei, akik át-ala-kít-ják a ter-mésze-tet...” — kísér ki az ajtón Koch néni hangja, aki, mert mit sem hallva a körülötte zajló beszélgetésből* újra a betűhöz fordult.. Cs. Adám Fva Csopaki agnonómus volt és agglegény. Hogy miért agro- nómus, az nem szorul magyarázatra: ennek tanult ki, szerette a falut, a földet és értett is hozzá. De hogy miér1 maradt agglegény, annak külön históriája van. Apja elesett a háborúban és az özvegyen hagyott édesanyja nem ment újra férjhez, hanem nrnden szere', étét egyetlen fiára halmozta. Amikor elvégezte Keszthelyen az akadémiát, hazajött gazdálkodni. Annak idején a földjüket beadták a Dózsának, őt pedig meghívták agronómusnak. Nem házasodott meg, nem akart az anyja nyakára asz- szonyt hozni, megvoltak ők szépen kettesben. De miután az anyját eltemette, akkor sem Változtatott az életén. Megmaradt legénynek, jobban mondva agglegénynek, hiszen már a negyvenötödik évét taposta. A faluban persze megszólták — olyan helyen, ahol sok a gyerek és minden rendes ember megházasodik, könnyen szapuiják a magtalant és a nőtlent — de aztán egy-két. év és tudomásul vették. Ha neki így jó, ám legyen. Máskülönben, a dolgát jól végezte és nagy része volt abba. hogy a Dózsa szépen boldogult. — Biztosan van valakije a városban — mondogatták, mert látták, hogy vasárnaponként kibiciklizett az állomásra és beült a győri vonatba. Talán így is maradt volna végig, ha nem jön a faluba az új tanítónő, Takács Klára. Voltaképpen nem is új, hiszen Itt született, itt is serdült fel, Óz apját azonban, aki szintén BAL Ä X S SÁNDOR' MIÉRT MB-RJUTK mító volt, áthelyezték máshová és persze vitte a lányát '5. De most, hogy nyugalomba ment, az öreg Takács ide tért vissza, ahol most a lánya folytatta az ő mesterségét. Amikor meglátta Klárát, csak ámult. Mi lett abból a kis czöszke fruskából, akit még gyerekkorából ismert! Szép, sudár, komoly lány, olyan, mint az a fiatal nyárfa, amit ő ültetett az udvar végiben ezelőtt négy évvel. Amióta Takácsék visszajöttek, Csopakinak sűrűn akadt dolga náluk. Hol ez, hol az. Egyszer a "dagógusföld dolgában, nr' or a padlásteret elkérni gabonatárolás céljából, majd a villámhárítót javította meg ez iskolán, bár ez nem az ő dóig0, lett v űr-j. Mindig kitalált valamit, hogy a leányt láthassa. Klára, Klári, Klárika. Ö tette ezt vele, a szép barna szemével, a vlíd akaratlan kacérságával. Ezért van ma is itthon, ezért nem biciklizett az állomásra és nem ült a vonatra. Meghívták Ta- kácsékhoz uzsonnára, öltözik gondosan, veszi a sötétkék ruháját, köti az ezüstszürke nyakkendőjét, húzza az új cipőjét, pedig fenemód szorítja a lábát. Ha jól meggondolja — töprengett a ínkor előtt — nmj csak úgy zokniban folytatta a nyomozást. „Érthetetlen. Egyszerűen érthetetlen. Hová az atyaúristenbe lett az a bélyeg?” Tegnap meg megvolt és azóta senki sem járt itt, Julcsa néni sem takarított. Az idő pedig műt. már fél hetet mutatott az öreg falióra és ő még mindig nem indult el Kláriékhoz. A szudáni nélkül nem mehet. Leült a díványra, hogy kissé kifújja magát és ekkor mit lát? Az egyik ledobott cipő a talpával állott fölfelé és a talpán ott kéklik a keresett bélyeg. Nyilván odaragadt, keresés közben. — Megvagy! Megvagy — ugrott fel és azonnal nekilátott, leáztatni. Nagy gonddal tette, hogy a fogazata meg ne sérüljön. Értett hozzá, nemegyszer csinált már effélét és most is tökéletesen sikerült. Azután két selyem papír között gondosan. megszárította és beragasztotta a mappába, a helyére. No, most már mehet, ót kellene öltözködni, mosakodni, tiszta inget húzni, lenne abból nyolc óra is, mire elkészülne. Késő. most már nem mehet. Nem teheti magát nevetségessé. Majd elmondja Klárinak, hogyan járt a szudánival. Remélhetőleg megbocsát. De ha nem, akkor jobb is, akkor nem egymáshoz valók. Klári másnap nem fogadta a köszöntését és nem állt vele szóba többet. Csopakit a sízudáni megóvta a házasságtól. MiPßm& 3 janiuí.r Karrn-p Az emlékezés háza nagyon okos dolog ez. A lány mindössze huszonkét éves,' az apja lehetne, és mégis .mit csináljon, ha egyszer... Volt már ilyen eset, nem egy, még nagyobb korkülönbséggel is. Igen, ma lesz a napja, hogy megmondja neki. Eddig egy szóval sem említette, mennyire tetszik neki, de azért Klári tudja, érzi, és talán viszonozza is. Másképp miért ragyogna úgy fel az arca, ha találkoznak és miért hallgatná olyan figyelmesen, még akkor is, amikor az apjával a fej trágyázásról beszélget? Vagy talán talán csak teszi magát? Csak férjhez akar menni. Lehet Minden lány férjhez akar menni. De ő azt sem bánja és ma megmondja néki. Biztosan számít is rá, különben miért kiáltott volna utána az ablakból: — Aztán pontos legyen! Ebben az is benne,volt: — Beszélj már, vén csacsi, mondd meg, hogy... Megnézte az óráját. Fél öt. Fél hatra beszélték meg, még van egy órája. Milyen lassan telik ilyenkor az idő. Addig beragasztja a múlt héten szerzett bélyegeket. Mert mint minden agglegénynek, neki is megvolt a botgara: a bélyeggyűjtés. Már diákkorában elkezdte, de igazából az anyja halála után. Ejgástg csinos jys ssaíjhaméay& volt, köztük néhány ritka da- b. Ezért jár Győrbe, nem aszályt keresni, hanem bélyeget, k és eladott, csereberélt a -P számú győri bélyeggyűjtő. I. akik vasárnap délután tali koztak egy kerek asztal körül. Legutóbb is jó vásárt csinált. Adott két új-zéiandit és egy japánt egy szudániért, amiből nagyon kevés van a „piacon”. Sziép kék bélyeg, hibátlan fogazató, kakaócserjét ábrázol. gyönyörű példány. Odalépett a cublódhoz. abban tartotta a "ycf •-••««át. Ki akarta húzni a fiókját, de az nem engedett. Szokta ezt máskor is csinálni, kiszáradt már kilátott a ragasztásnak, mindegyiket a maga helyére. De hói a szutíáni? Itt lesz az, a több között, csak meg kell keresni Nyugodtan, nyugodtan! — biz. ta ugatta magát, de hogy neír találta, egyre nyugtalanabb lett Hová az ördögbe tűnt el? Újra meg újra átnézte a bélyegeket. átlapozta a mappát hogy nem csúszott-e be a lapol közé. Kiborította a sublód fiók. ját, hogy talán oda hullott Volt ott minden, naidrágszíj, cipőhúzó, kiégett villanykörte törött képkeret és sok más agg. legényi kacat de a bélyeg sehol. Megint neki a szobának. Vé. gigtapogatta a padlót: nem csúszott-e be valami repedésbe, benyúlt a szekrény alá, ki rázta még az ágyterítőt is, hátha oda repült. Nem maradt egy szöglet. egy polc. amit meg ne nézett volna. Hiába. Mér csupa por és piszok volt a ruhája, a gallérja összegyűrődött. a nyakkendője félrecsúszott, a keze fekete, a homlokáról csurgott a veríték. Ráadásul a sok topogástól, mász- kálástól az új cipőben szörnyen ésett *u.3éfcew terinhta Ml ás a lelke is ennek az öreg jószágnak, meg kellene faggyúzni. vagy gyalulni, no, majd a jövő héten sorát ejti. Nagyot rántott rajta, mire a fiók tetején levő mappa a nagy lendülettől kirepült és a még benőm ragasztott bélyegek szét- szálltak a szobában. Valami ötven—hatvan, mert az elmúlt hetekben a sók tennivaló, no meg a Klárika miatt nem jutott hozzá, hogy velük foglalkozzék. Fölkapta a földről a wawéL ' Répával telt vagonok nyújtóznak udvar-hosszant, hóvá!, hideggel viaskodó rakodók kezében lendül, lódul a sokágú villa: a hatalmas betonmedencékben valóságos kis hegyekké púposodik a cukomakvaló... S amint a vagonok kiürülne'., újabb szerelvények tolatnak a vágányokra, újabb teherautók érkeznek szakadatlan, reggeltől estig. Augusztus 29 óta, amikor az idei szezon megkezdődött. .. — Akkoriban még könnyebb volt a munkánk — meséli az egyik rakodó, Ludányi Lajos. Nem dolgoztunk talán kevesebbet, de az idő elviselhetőbb volt. Ilyenkor télen, bizony már nagyon hosszú a 8 órás műszak is... A bentieknek — a főzőüstök, sűrítők, finomítók, osztályozok, darabológépek mellett már könnyebb dolguk van: legalábbis egyre, a hidegre nern panaszkodhatnak! Nekivetkőzve, ingben, sokan meg csak úgy félmeztelen szaporázzák a munkát. Mióta? — Ki korábban, ki későbben kezdte. Én 1929-tól dolgozom itt, a Selypi Cukorgyárban — válaszolja a műszakvezető, vagy ahogyan a szakmában nevezik: a „manipuláns”, Kasza Lajos. A „J” diffúziónál akadtam Az évi tervíeljesílésrő!, a felszabadulási munkaversenyről tanácskozott a bányászszakszervezet központi vezetősége 31,7 millió tonna, 0,6 százalékkal nagyobb, mint a vasárnapi műszakokkal elért tavalyi ösz- szes termelés. Számszerűen tehát nem nagy a növekedés', megvalósítása mégsem könnyű, mert a legmesszebbmenő takarékossággal vasárnapi műszakok nélkül kell elérni. A kőolajtermelés 1,8 millió tonnás ez évi előirányzata a tavalyi termelés szintjén marad, hogy az iparág, amely az elmúlt években erős ütemben dolgozott. lélegzethez juthasson és állandósíthassa olajmezőinek hozamát. Földgázból a tavalyinál 300 millió köbméterrel többet juttatnak a fogyasztóknak. A beszámolót követő vitában, amelyben felszólalt Gál László, a SZOT titkára és Haracska Imre nehézipari miniszterhelyettes is, számos javaslatot terjesztettek elő az 1965. évi tervek gazdaságos teljesítésére. Pénteken összeült a Bányaipari Dolgozók Szakszervezetének központi vezetősége. A beszámoló, amelyet Simon Antal titikár terjesztett elő, megállapította, hogy a Nehézipari Minisztérium bányászati ágazata, a szén-, a kőolaj-, a bauxit-. az érc-, az ásványbányászat előzetes számítások szerint 101,4 százalékra teljesítette 1964. évi tervét. Az előirányzott költség- szintet azonban 0,9 százalékkal túllépte, részben az elemi csapások, részben a vasárnapi műszakok és vagonhiány következtében előállott többletköltségek miatt. Különösen elismerésre méltóan dolgozott a szénbányászat. Noha a természeti csiapásck nr tt napi háromezer tonna termelési kapacitást veszített. 314 000 tonnával túlteljesítette 31,2 millió tonnás évi tervét A szénbányászat ez évi terve
