Heves Megyei Népújság, 1965. január (16. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-31 / 26. szám
Csokonai Vitéz Mihály BELLA ISTVÁN: Dobol az eső. Hogy esik! Maradj velem még reggelig! Akad talán számodra ágy, szék is, rárakni a ruhád. Mellém is fekhetsz. Fekhelyem, mert itt vagy, puhábbra vetem. Csönddel bélelem. Boldogabb holdakat gyújtok, mint a nap. (Greskovits László itlusztráctSfnt Es hallgatok, mert jól esik, hallgatni szívveréseid, mint csitul-némui el a harc, amíg hajaddal betakarsz. S már nem is kéne mondani, csak hallani és hallani. Dobol az eső. Hogy dobog! Benned zuhog. Bennem zuhog. » ♦ » ♦ # ♦ ♦ » ♦ » ♦ # ♦ » ♦ « ♦ » ♦ » ♦ # 4 # 4 » 4 * FÜLÖP LAJOS: Tél, Hortobágy Unalom. Hideg. Dohogó vonal Óránként érünk állomásokat. Nagy, fehér abrosz a látóhatár. Elszórt, kicsike, magányos tanyák. Itt a Halastó jégtükre ragyog. Az úton csontos, szikár magyarok. Alkonyi csöndben didergő világ. (Nyarat álmodik most a délibáb.) Pető fis puszta. Tágas messzeség. És csárda. (Kopott betyár-menedék.) Rideg élethez szokott környezet. Vigasztalan, szürkülő ég-orom. Hideg homokra hull a hó-szirom. De amott már — a város integet. A hirteLenóbem felvetett alap- gondolatból olyan prédikációt rögtönzött, hogy az ájtatos bihari magyarokat könnyeikre in. dította vele. ★ Más alkalommal kis alföldi kálvinista faluba ment ünnepi legációba. Ünnep előtti napon házi disznótorba hívták meg Csokonait, s az azt követő mulatozás következtében másnap álmosan és bizonytalanul ment fel a szószékre. A szentbeszéd előtti textust a bibliából föivéve, Csokonai Vitéz Mihály rákezdett a prédikációra: — Pál apostol szépen üdvözöl titeket — kezdte, de ekkor elakadt, összefutott a szeme előtt a betű. Űjra kezdte: — Pál apostol szépen üdvözöl titeket. — Megint elakadt, elvesztette a textust Nagyot sóhajtott majd újra kezdte harmadszor is: — Pál apostol szépen üdvözöl titeket! Ekkor hirtelen rákiáltott a padsorból a kis alföldi falu bírája: — És a község bírája alázatosan köszöni! ★ Amikor Csurgón tanítósko- dott, akkor voltak a keszthelyi Helikon-ünnepségek, amelyeken az irodalom emberei tömegesen sereglettek össze. A költő megelégedett azzal, hogy szerény bámulója legyen az ünnepségnek, tehát ahogy tellett, azaz gyalogszerrel ment el Csurgóról Keszthelyre, ahol odaérkeztekor minden zug természetesen tömve volt vendégekkel. így Csokonai, minthogy a kastélyba a világért sem mert volna menni, a vendéglőben nem kapott egyéb helyet* mint a bormérö-rekeszben. Ezzel is megelégedett a poéta és másnap reggel elment a várkertbe sétálni, s minthogy az ünnepély fontosságát maga is belátta, léLkesültségénefc nem tudott ellenállni, s a kerti asztalok egyikére ezt írta: Festetlek! itt voltam, -rmot árva poéta gyalog csak: Am de mezítláb is szívesen itt vagyok én. Csokonai Vitéz Mihály. Festetich is korán felkelt, hogy rendelkezéseinek pontos végrehajtásáról személyesen is meggyőződjék, s a kerti asztalok egyikén örömmel vette észre a friss írást. Hirtelen visszafordult a kastélyba, hogy a rendezőhivatal tud-e valamit Csokonai megérkezéséről, azonban ott semmi nyoma sem volt. Ekkor a vendéglőbe sietett Festetich, de a vendéglős Csokonai nevű vendégről mit sem tudott. — Nem szállt ide tekintetes, tudós Csokonai úr? — kérdezte Festetich, kicifrázván a címzést, ami különben mindennapi szokása volt. — A szobákban ilyen nevű nincsen — válaszolta a vendéglős. t Debrecenben járt elemi iskolába. Egyszer meglátogatta az iskolát Domokos uram, Debrecen városának híres főbírája és bement abba az osztályba is, amelyikben a kis Csokonai szorongott az iskola padjai között A gyermekek köziül többek feleletét meghallgatva, így szólt a tanítóhoz: — Ebben az osztályban tanul Csokonai Miska, a kis poéta? — Igen! — felelte a tanító és nyomban rákiáltott a padban szerényen meghúzódó gyerekre: — Állj fel csak, Miska! Csokonai felállott — No, fiam! — szólt hozzá a nagy tekintélyű főbíró uram. — Mondj rólaim egy verset, ha poéta vagy. Csokonai Miska gondolkodás nélkül kezdte: Debrecen, Kecskemét határa homokos, öt Debrecen várót bírája Domokos, bíáom a kezében van egy szép sárga fokos, De nem is vele emez-amaz lakos... Domokos főbíró aram egy ÜUogó aranyat adott jutalmul ids költőnek. ★ ívekkel később, Csokonai VL i Mihály a debreceni kollé- um ősi szokása szerint, a töb. diák módjára elment nyáréi legációba legátusnak, hogy falvakat járva a számára jegjelölt helyeken papoljon, tgyis szószékről prédikáljon. szedték össze a legátusok télire való pénzt a szalonnát, xzát, sőt nevet is szerezhettek ’öle, ha beletanultak a papi sterségbe. Egyik vasárnap délutánján, amikor Csokonai Vitéz Mihály a jó borból alaposan beszopogatott, a vidám társaság néhány tagja azt a tréfát gondolta ki, hogy prédikációs könyvét titokban kicserélték egy hasonló táhlájú nagy szakácskönyvvel. Amint a harmadikat is élha. rangozták, Csokonai kapja a keze ügyébe tett könyvet, hóna alá csapja, s megy vele egyenest a templomba. Ott a szószékre felállva, elmondta az aznapi könyörgést, s azzal felnyitotta a könyvet, ahol bele volt téve a jelzés, s abban a hitben, hogy a kikeresett textust fogja ott találni, elkezdte a szemébe ötlött sort biztos hangon felolvasni: — Az ecettel és... A leírás éppen valami ecetes uborka savanyításáról szólt; Csokonai azonnal észrevette a kellemetlen tévedést, s anélkül* hogy a legcsekélyebb zavarba jött volna, nagy lélekjelenléttel, a legkisebb fennakadás nélkül így folytatta: —... Az ecettel és epével megitatott úr Jézus Krisztus lehajtván fejét, ekképp sóhajtott: Beteljesedett! Festetich elgondolkodott: — Hát akkor höl lehet? Hiszen mindenütt kerestettem már a tekintetes poéta urat! A vendéglős szeme felcsillant: — Ha csak az nem lesz — találgatta —, aki a bormérőben van. Mert más hely már nem jutott neki. Festetich mindjárt sejtette, hogy Csokonai van ott, mert csak poétaember elégedhetett meg olyan szerény zuggal. Intett kocsisának, hogy az jöjjön az utca felől. Ő maga pedig bement a vendégházba, ahol Csokonai a bormérőben éppen a csizmáját akarta fölhúzni. — Szerencsés jó reggelt kívánok a tekintetes úrnak! — mondta Festetich fedetlen fővel, mire Csokonai Vitéz Mihály, csizmájának fölhúzásával vesződvén, oda sem tekintve mondta: — Hasonlóképpen kívánom! Festetich közelebb lépett a poétához: — Tekintetes Csokonai Vitéz Mihály urát van szerencsém tisztelni? Csokonai felnézett a messze földön híres irodalombarát főúrra: — Engem úgy hívnak — mondta, elkészülvén egyik lábbelijének sikeres fölhúzásával, s mielőtt a másikért nyúlt volna, Festetich karon fogta és a meglepett költőt cipelni kezdte: — A tekintetes úrnak nálam a helye! — mondta határozottan, a világért él nem eresztve Csoíkonait, az pedig megismerve Festetichet, egyszersmámt azt is'tudva, hogy milyen különc, csizmáját kezébe kapta és egy csizmás és egy mezítelen lábbal ült a hintóba. — Én Festetich György vagyok — mutatkozott be a vendéglátó, mikor már a kocsiban ülték. Csokonai elmosolyodott: — Mindjárt gondoltam, hegy kevesebb nem lehet, mint Festetich György, aki a magamfé- le szegény embert a bormérőben is megkeresi! És Festetich György saját szobáját osztotta meg a poétával, aki azzal ment vissza Csurgóra, hogy kevesen bár, dp néhányon mégis vannak, akik a szegény magyar költőt becsülni tudják. k [ Egyszer Csokonai Vitéz Mihály tíz font verpeléti dohányba fogadott Budai Jézsaiás professzor urammal, hogy Debrecen városában több az orvos, mint a csizmadia, a szűrszabó mester, a talyigás, a hentes, meg a kenyereskofa. A poéta fogfájást mímelve, kendővel kötötte fel a képét és kiment a debreceni nagy piacra. Itt gubásmester, kollégiumi senior, kenyereskofa, a főbíró uram, nótárius uram százfélét hamut, hideg vizet, forró vizet, ajánlott a fogfájásra: meleg zsállya-vizet, kőris-bogarat* szegfű-olajat, fodormenta-olajat, majoránna-olajat, fekete kutya szőrit égett borban főzve” gőzölést és egyebet. A végén maga Budai Jézsaiás professzor tette Csokonai Vitéz Mihály vállára a kezét, mondván: — A fogad bimlit, öcsérn- uram? Nohát csak egyetlen orvossága van annak, a borbély-j mester hideg vasa! Csokonai Vitéz Mihály elővette zsebkönyvét, feljegyezte a professzor tanácsát és így szólt: — Nagytiszteletű uram, a százhetvenkilencedik debreceni doktor, ihol a neveik lajstroma. Debrecenben mindenki doktor! Kérem hát azt a tíz font verpelétit! Ezzel a költ» leoldozta arcáról a kendőt. — Nagy imposztor vagy, kedves uramiöcsám! — mondta Budai Jézsaiás professzor uram. — Húsz font verpelétit küldök, ment megéri a tanulság arra nézve, hogy miijén bolond tudákos állat az ember! ★ A poéta nyugtalan vérű ember volt A csurgói református gimnáziumban is csak néhány hónapig bírta ki a tanárosko- dást A gimnázium igazgatója egyre marasztalta és poétikai hasonlatokkal akart a lelkére beszélni: — Poéta vagy öcsém, ám még a versnek is vagyon kiszabott mérték», miért nem ’ tartasz hát mértéket életed-1 ben? ■ Csokonai kihúzta magát és ezt válasizolta: 1 — Csakhogy én nőm vagyok \ vers, hanem poéta, bátyám- uram! — és eltávozott Csurgó*' rótt. i Révész Tibor 160 esztendővel ezelőtt, 1805. január 28-án Debrecenben hunyta le örökre szemeit Csokonai Vitéz Mihály, a magyar felvilágosodás legnagyobb lírikusa, legsokoldalúbb költőegyénisége. Életének apró eseményeit idézzük fel krónikánkban: az élő Csokonairól vallanak históriáink, anekdotáink. » [ Barbara apja a bányavál- ílalat drótkötélvasútjának gc- í pésze és őre. A drótkötélpá- !lya irtózatos meredélyek, sza- ►kadék, sziklatornyok oldalába | rögzítve vonul száz küométe- í léket a legnéptelenebb vadon- [öan. A bányaüzem kizárólag ►egy ritka ásványfajtát termel. [Alig van néhány munkása és ► a vállalat főtelepe is néhány ►rongyos viskó, egy kocsmát lés kéngázt okádó rongy kis [kohót jelent, a hozzáragasztott [kietlen lakóépülettel. ★ ► Barbara keréken szólva rétiben tőén csúnya. Sárgásvöröses [a haja, és olyan, mint egy [drótgombolyag. Bőre szappan► színű, szeplős. A fogai kilát- [szanak, olykor félő, hogy bele► akad ajka és fölsebződik. | Aranyos szive és türelmes j jókedélye, meg virágzó ifjú- jsága persze még mindig meg- ; maradhat Barbara értékének «fácánoknál, akiket nem okvetlenül ragad el a külső. ★ Egy nap öt fiatalember érkezett munkásokkal Barba- 1 ráék házába. öt mérnök. Számyvasút tervét kellett elkészítendők a helyszínen, egy új, gazdagabb bányatelephez. Fél nap alatt remek otthont teremtettek maguknak Barbaráéit mellett és berendezkedtek \ a munkára. A vezető egy óriás termetű, vörös hajú irlandi legény volt. Mint egy férfivá vált vásott kölyök, olyan volt az egész ember. Társai közül egyik kicsi. fekete, nőiesen szép arcú olasz, egy félbarna és egy szőke angol és egy furcsa, előkelő arcélű, szikár magyar volt. Az első estén Barbaráéi: vendégül látták a társaságot vacsorára. Parázs mulatság kerekedett a csöndes, erdei lak előtt. Barbara soha életében még ilyen boldog estét nem töltött. Egyetlen hölgy létére az egész társaság kényeztette. Vacsora után, az emelkedett hangulatban. a rádió zenéjére táncoltak. A fiatalemberek egymás karjából ragadták ki Barbarát. Egyetlen kivételiét! A magyar mérnök nem táncolt. Hihetetlen! De azt vallotta: nem tud táncolni. Legalább volt, aki Barbara apját szórakoztassa. Az öreg dohogva fogadta, hogy Barbarát a fiatalemberek a gyér világításban magukhoz szorítva forgatják. Barbara boldogan lejtett táncosaival. Elhallgatta, amint bókokat sugdostak a fülébe. Még az apróbb túllépéseket is megbocsátotta táncosainak. A mulatság befejezésével, a késő éji órákban Barbara éjjeli zenét is kapott Reszketett ágyában és sírt a gyönyörűségtől. ★ Attól fogva így ment. Ha a mérnökök nem éjszakáztak a bércen, a munkájuk miatt, akkor táncestély zajlott a kis erdei lak előtt, néha hajnalig. Barbara már megszokta, hogy a vörös irlandi lopva és alázattal megcsókolja tánc közben a füle cimpáját és súgja: — Imádom! Az olasz a Szent Szűzre esküszik, hogy soha még nőügy nem tetszett néki: soha még nő úgy nem gyötörte meg őt ridegségével és csélcsapságá- val. mint Barbara. A két angol pusmogásainak is csak ez maradt a veleje. Miért nem tünteti ki egyedül őt* a vallomás tevőt, Barbara egyedüli rokonszenvévet? A magyar mérnök marad ki csupán ezekből az ostromokból. ö sohasem jutott hozzá* nem táncolván, hogy Barbara a melléhez simuljon. Ű továbbra is Barbara apját itatta, szórakoztatta társaságával, vagy kártyázással ★ Aznap már összecsomagolták a mérnökök poggyászát az indulásra. A búcsúestét tartották Barbaráéiul ál. A jókedv sohasem csapott ilyen magasra. Az öreg gépész is felöntött alaposan a garatra. Tele torokkal, a magyar mérnök gitárkísérete mellett, ősrégi, óhazabeli dalokat énekelt az öreg a vacsora utáni közvetlen poharazgatás alatt. A fiatalemberék közben a szokásos program szerint a rádió zenéjére forgatni kezdték Barbarát. ★ Alig nyitották azonban ki a rádiót, rettentő robaj hangzott a hegyoldalból. Valami történt a vezetékkel. Az öreg gépész, kijózanodva ugrott fel. A mérnökök szintén. És rohantak mind a robbanás színhelyére. Csak Barbara maradt. Azaz. hogy... a mérnökök közül a magyar nyugodtan jön a ház mögül és leül az asztalhoz. — Mi az? Hát maga? — kérdezi Barbara. A magyar erre elkezd rémí- tően hahotázni. — Ne féljen. Barba rácska! — mondja azután. — Nincs semmi galiba! Én csináltam a viccet a robbanással. Hadd ugráljanak ezek a csirkefogók!
