Heves Megyei Népújság, 1965. január (16. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-31 / 26. szám
♦ ♦ ♦ $ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ * PAPP MIKLÓS: Vers, magunkról Két virág vagyunk fehér és fekete virág hívásaink a hegyekről visszaverődnek és szétfutnak a hangok vagy nem beszélünk érthetően Két virág vagyunk együtt a világbozótban nem könnyebb, mint nagy verset írni van annyi, mint az atom óriás árnya virágul nehéz beszélni Két virág vagyunk májusi téli virág ketten szellőt, illatot érezni mindig labdázni templomos bizakodással kacagni egyre Két virág vagyunk ketten lila és piros virág bántjuk szeretjük egymást messzire van a tiszta mező az a csodásán távol Három szót akarok hinni békét simogatást s hogy nincs messze az a messzi tisztás s úgy adjuk egymásnak magunkat hogy mindketten nagyobbak legyünk. CSANÁDY JÁNOS: TELI Hóban állnak nehéz traktorok. Fut a szán', a könnyű hó ropog. Nap süt, hull az óimos zúzmara, tündércsengőt ráz a lo nyaka; láthatatlan szájon kisosikát. meleg oldalához sdmulót köt magához. A nap aranya alatt büszkén görbül kis nyaka, ha rászusszan egy ló-anya csók. Mint kiket meglódított a tél, egy varjúhad az ég szélinél vészt jósló iramban kevereg, Ég és föld között egy korong keres síkját rajzoljak, mely billeget károgva, mint kárhozott sereg: hódítani, rabolni kitört, de már elfeledte, hol a föld, meQy felemel; ápol. eltemet! Fázva csipogják anyjuk nevét a kék ágakon a cinegék. Fölöttük a galambházakban — úgy tudják, központi fűtés van. Alattuk az élelmes veréb vigyázza a nagyságos macskák késrejtegető, kesztyűs mancsát, míg kilopja a tyúkok szemét. Fent dolgoznak szorgos cinegék. Nyugton növeszt most bundát, hasat kutya, macska a kályha alatt, Nagyon jó barátok lettek ők tavaszig míg ezt a jég-időt — rejtegetve az orr fintorát — jó melegben álmodozni át. De egy langyos tavaszi nupaa elcsattan majd pár véres pofon, s felébreszti a jámbor kutyát Kint fagy hasit fákat ágakat. A tavalyi akác jól hasad: fejszét üt egy kemény kéz bele, szikrázik a fejsze élete s elsőként vág a görcsök közé. Aztán mar fa-ék hasit eret a hasábban, míg kettéreped. S a föld-kemény téli táj fölé puha füstöt csavar a — meleg PA TfíUY DEZSŐ A vonat mohón falta a kilométereket, ázott földeket habzsolt be, lombjuktól megfosztott fákat, kis bakterházakat. A sarokban fiatal leány figyelte állhatatosan az ablakon át az elsuhanó tájat; szemben vele idősebb vénkisasszony szunyókált, hervadt, pirasítós arcú, szemüveges. A harmadik nő egy képes újságban lapozgatott. — Tinka...! Krisztinka! — Ö, istenem... Nagy fekete szemek, felkunkorodó szempillák. Tíz, tizenöt éve láttam utoljára s ezek a szemek azóta inkább szépültek. —... Judit? Judit a nővére volt, talán szerettem is, de feleségül venni sosem akartam. Pedig a szülők néhány hónapi udvarolga- tás után már úgy néztek rám, mint leendő vejükre. Nem is tévedtek érzésükben, csak abban, hogy majd Juditot választom. Mikor egyik könyvemben megtalálta a Tinkához írott verseket, a szülei előtt sem maradhatott tovább titoknak a dolog Meleg június eleji vasárnap volt, s a verandán terítettek ebédhez. Judit anyja kedélyes, finom célzásokkal ugratott. Azt szerette volna tudni, mikorra is gondoltam Judittal az eljegyzést. — Tisztázni szeretnék egy kínos félreértést... — mondtam, — Félreértés?! — Az asszony meghökkenten nézett. — ...Tinkát szeretem. Tinka, aki eddig lehajtott fejjel kuncogott az asztal sarkán, e szaval ra pirultan felugrott s a hái.ba rohant. — Mit tettél a nővéreddel? Te taknyos... szégyentelen... gyalázatos kis fruska! A Tinka fejére szórt felháborodott szitkok utánam úsztak az utcára is. Sajnáltam, hiszen nem érdemelte a szidást, semmiről sem tudott előzőleg, semmiért nem volt hibás. Az eset után két napra táviratot kaptam, meghalt aas anyám. Idegösszeroppanással vittek kórházba, s a temetés is nélkülem zajlott le. Az államvizsga már a nyakamon volt, s a betegség is csak az időmet rabolta, megfeszített erővel fogtam a tanuláshoz. Tinkát többé nem láttam, vidékre küldték nyaralni. Búcsút mondtam a városnak. Hiába kínáltak jó állást, rarendőröm parancsnoka fogadott. — Mondja, kommunista maga? — kérdezte a törzsőrmester. — Igen, ez természetes. — Ügy?! — Furcsának tartom, hogy ez egyáltalán kérdéses lehet! — Ne kakaskodjon, fiatalember! Nem kedélyes társalgás ez, ahol maga partner lehetne. Ha úgy tetszik, számonkérésre rendeltük ide. — Számonkérésre nincs joí gok... Majd, ha visszajönnek, akkor irta, hogy üdvözletét küldi átvágjunk szömyűlködő pofát, tala a magyar mérnök is, mint akik nem tudnak semmiről. Érti? Barbara nevetett A mérnök pezsgőt töltött és megkínálta Barbarát. Barbara az asztal mellett állott. A rádióból szólt a jazz. — Iszom, ha táncol velem! Mert magának a hazugságát úgysem hiszem, hogy nem tud táncolni. Ragadja meg az utolsó alkalmat, hogy táncol velem! A magyar mérnök erre letette poharát és furcsán, merően bámult Barbarára egy pillanatig. Ettől a pillantástól Barbara egyszerre rémes, reszkető zavarba jött. De a magyar már felemelkedett ültéből és karja, mint a táncos mozdulata, Barbara dereka felé indult Barbara valami olyan, pokoli, mindent legázoló erő kiszolgáltatottjának érezte magát, mint még soha senki férfiemberrel szemben. Odarogyott szinte a mérnök karjára és mint aki teljes önkívületében cselekszik, a fejét lankadtam erőtlen hajtotta a magyar vállára. A következő pillanatban a magyar ajka már Barbaráéhoz tapadt: — Drága! — csak ennyit (suttogott köziben Barbarának-, ★ Később levelet kaptak Barbaráéi-: a mérnököktől. Barbarát üdvözölte soraiban az ír- landi. a két angol, az olasz, ahogyan sorban táncolt velük. A magyar kézjegyét hiába ke- Másfél év múlva a* öreg teste a többi között, Az olasz génász sásadanol megtelne»/ dett. Barbara kísérte el a városba. Aztán fölhívta a magyár mérnök szállóját. Ilyen bahfafltáaatf Magával a mérnökkel kötötték össze a vonalat. Vele beszélt Meghívta őt és apját, felgyógyulása után. vendégül egy estére. Egyedül ment el a mérnökhöz. A mérnök kedvesen, bőkezűen, kifogástalanul viselkedett. De Barbara mást, többet várt. A gyöngédségnek egy bizonyos vonalán ő maga kívánta túlléptetni a mérnököt... Ez azonban eredménytelen maradt. .. Végre egy kis lokálban kötöttek ki. A mérnök nem szabadkozott itt a tánc elől. Mikor visszamentek a helyükre, egy kis diszkrét páholyba, Barbarának hangosan dobogni kezdett a szíve — Maga... izé! — kezdte. Látom, egyre nem akar emlékezni. Mi már izé... bizalmasabb ... Vagy hát mit kertelek! Maga megcsókolt engem az utolsó estén ... A mérnök zavarba Jött egy. pillanatra. Aztán mosolygón, 1 mentegetőzve így válaszolt: — Igen. kissé többet ittunk akkor a kelleténél... Ne rója hát fel nékem, ha szemtelen- kedtem magával..; Barbara megráákődott. Utána mereven, bénultan félre' fordult. Majd szinte nyersen szólt a mérnökre: — Köszönöm a vendéglátást. Kérem, hozasson egy taxit... — Nézze, Barbara — akarta enyhíteni kínos helyzetét a mérnök, de Barbara felugrott mellőle. Isten véle! Ne kövessen! És otthagyta a mérnököt, az első és utolsó szexéLméb diák szüleit figyelmeztettem a várható veszélyre. Idejében szóltam, de semmit sem használt. — A tanácselnök és a párt- tflkár elvtárs gyermekét megbuktatta, ez osztályidegenek kölykeit pedig nemi — Ami t tettem, pedagógusi leik i ismeretem diktálta. — Ez, fiatalember, politikai kérdés, nem pedagógusi!... Behívattak katonának. De fegyver helyett lapátot, csákányt nyomtak a kezembe. Gyárépítéseknél dolgoztam, ku- lákfiúkkal, régi ügyvédek fiaival. Egyszóval csupa olyanokkal, akik osztályidegennek számítottak, a társadalom ellenségeinek. Én semmivel se kaptam különb bánásmódot, mint ők, a kosztot is ugyanúgy szidtam, s azokat is, akik erre a sorsra kényszerítettek. De a munkát szívesen végeztem, egyszer se zártak fogdába emiatt. Mikor letelt a munkaszolgálat, ott is maradtam az új gyárban. Két szakmából is oklevelet szereztem és most már vezető vagyok az anyagosztályon. Persze, tanári diplomámnak is hasznát veszem, mert előadónak bíztak meg a munkásakadémián. — Krisziánka, te semmit sem változtál Inkább fiatalodsz. KShajításnyira az pereg a tolla. Felriasztanám ha kővem volna. ég Sárga viharé nap bűjkál szurok begyében. Magasba hajtanám, hogy elérjem. Zöld tüzekben tollászkodik felhőket hullat. Csak tudnám a kövek hol lapulnak. Szivdobogásnyira az ég izzik & szárnya. Nyitva a csillagok kalitkája. Követ keres a gyere1- férfi leinti szeretné emlékeit hazavinni. — ö, pedig sokszor te keQ már tagadnom az éveimet... Váltókon csattogtak át a vonat kerekei. — Sokszor írtam neked és választ egy levelemre se kaptam ... — Én nem kaptam tóled levelet soha — mondta csendesen Krisztina. — Pedig válaszoltam volna... Távolban már a város fény- füzérei hunyorogtak. Krisztina a csomagjait rendezte, leszálláshoz készült. — Emlékszel, írtál hozzám verseket... Tudod, Judittól elloptam és sokáig őriztem. Lehet, talán még megvannak valahol ... A mozdony háromszor sípolt. — Te tovább utazol? — kérdezte. Leszálltam a vonatról én is. Majd táviratozok az üzembe — gondoltam —, hogy egy kicsit kések. Csendes kis presszóba tértünk be. Krisztina édeset ivott, valami likőrt, és magam konyakot rendeltem. — Mondd, megnősültél? — kérdezte Krisztina. — Dehogyis! — nevettem. — Nemrég is pofont kaptam egy férjtől. Gondolkoztam, hogy visszaadom neki... — Ó. te! Asszonyokat csá- bítsz és férjeket is verni akarsz? — De Tfinka, egy nő se db esekszik azzal, hogy férje van! Krisztina komoran nézett iám. Taxiba ültünk, s egy keskeny utca sarkán kiszálltunk. — Nem igaz. Trnka, semmi sem igaz! — szorítottam meg a karját. — Miről beszélsz? — ... amit az asszonyokról, a férjekről, meg a pofonokról mondtam... Az az igazság, hogy mindig a veled való találkozásra vártam. Elrontották az életünket Azt hittem, csak lángolás volt, amit éreztem és az idő elfeledteti velem azt is. hogy valaha léteztél Nem így történt... Krisztina zavartan a csór magjait babrálta. — Itt lakom — mutatta a kezével Az apró, földszintes ház ablakai fényesen világítottak. — Talán a gyermekeid vár. nak rád ott az ablakok mögött... Krisztina szófia» nézett rám. Mintha még mélyebbre vált volna a szája körül a két éles vonáL — .. .Gyere, szívesen, fogadnak. Férjem ... nagyon barátságos. Majd azt mondják* hogy gyermekkori barátok voltunk, megérti... a nagyszobá- ban ágyazok majd. ott aludhatsz. Hol csavarognál ebben az idegen városban ilyen hideg éjszakán. Az utolsó vonat már úgyis elment A sötét udvar ismeretlen mélye elnyelte alakját A váróteremben bűz és füst fogadott Fáradt, elcsigázott munkaruhás emberek feküdtek végignyúlva a lócákon, fejük alatt kofferekkel, kitömött aktatáskával Az egyik pénztárablak függönye mögött még fényt láttam. Bekopogtattam az üvegen és jegyet váltottam. Vártam a legelső hajnali vonatot, — Azt mi döntjük el! Válaszoljon, mivel magyarázza, hegy az osztályellenség köly- keinek kedvez, a kommunista szülők gyermekeit pedig üldözi. — Nem kivételezek senkivel, ezt szeretném, ha tudomásul vennék. Én az iskolapadokban csak diákokat látok, nem osztályellenséget vagy kommunistát Családlátogatások alkalmával minden rosszul tanuló kóbb a falusi katedrát választottam. Kis, apró falucska volt, másfél ezer lelkes, ahol megtelepedtem. Falusi pedagógusságom nem tartott sokáig. Félévkor a nyolcadik osztályosoknak a fele megbukott kezem alatt s ezt a falu vezetői — lévén a bukottak között az ő csemetéjük is — megbocsáthatatlan bűnnek tekintették. Behívattak a pártirodára, ahol a párttitkár, a községi tanács elnöke s a POLNER ZOLTÁN: GYERMEKKOR
