Heves Megyei Népújság, 1964. december (15. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-25 / 302. szám
) J. rr^í „Karácsony... sül a kappan a nyárson!” Ezt a felszedett ostoba kis rigmust mormoltam magamban, míg a föld-alá rohangálok között föl-alá rohangáltam a keskeny udvarom Lábaimon . Krisztus-sarut hordtam zoknival, testemen csíkos vászon- nadrágot, nyári kék lüszterka- bátot rövidújjú inggel és — tisztesség ne essék szólván — habselyem női bugyit. Társaimnak sem volt sokkal jobb az öltözetük, de azért — régi dachaui szokás szerint — kora hajnalbán kikergettek a barakkból a mínusz tízfokos hidegbe, s mi szederjes arccal úgy cikáztunk a két drótkerítés között, mintha azt keres- nők, melyik szegletben van melegebb. Ámbár engem ez alkalommal a hidegnél is inkább kergetett a belső izgalom. Előtte való esté, december J3-án, lefekvés előtt közölte velem Kis Zsiga, hogy a magyarok részére karácsony ünnepet rendezünk, s azon én szavalok. Belekábultam a meglepetésbe, s örömbe. — József Attilát? — kérdeztem elfogódva. — Nem — felelte 5. — Adyt. bolgár lesz a részvevők több/ «égé. Persze, az is boldoggá tett, iiogy Adyt mondhatok. De melyik versét válasszam? Talán »zt, hogy „Nyakatokon vad, űri tatárok, s mégis büszke a au fi fejetek...?” . a0‘ Kis Zsiga jó húsz évvel volt tálam örgebb, s már nyolc éve pörtönben ült. Ezen az estén különösen gyengén érezte magát, talán már benne bujkált a tífusz, mely aztán elvitte nem egészen két hét alatt. De betegsége sem tudta kiölni belőle száraz humorát. Átpillantott a szomszédos ágyra, amelyen Szegedi Maszák Aladár, későbbi diszindens New York-i követünk búslakodott magában és felnevetett: — Tudod, van akinek büszke a feje és. van akiknek nem az. Nem kell túlozni. Egyébként sem tudhatjuk e pillanatban, lehe<t-e Dachauban egyáltalán ünnepelni. — Ez így ■'olt igaz. Könnyen előfordulhatott, hogy mire összegyűltünk az ünnepre, már szét is vernek bennünket, vagy utólag viszik sten-bunkerbe a versmondót és a szónokot. Azt sem tudhattuk, hogyha minden rend.ben véget ér, nem je- lent-e föl másnap a táborpa- rancsnokságnak egy magyar. Már eredetileg is rendkívül vegyes társaságot szállítottak Dachauba a nyilasok: száz- százhúsz kommunistát az ország különböző , börtöneiből, szociáldemokrata , párt- és szakszervezeti funkcionáriusokat, ellenzéki és kormánypolitikusokat, mindenfelől összeszedett zsidókat, eh'télt kémeket, toloncba hurcolt koldusokat — no meg más embereket, akik azt sem tudták, miért vannak velünk,, s az eltelt másfél hónap alatt különféle transzportokban elszállították a fiatalabbak jó részét, közöttük a kommunisták több mint felét Mi, ittmaradtak, nehezen lélegzetűink a zavaros tömegben, nem tudtuk, hogy akivel beszélünk, nem talált-e már kapcsolatot a láger régebbi spiclijeivel, s nem árulja-e el mindenik szavunk. Hanem a karácsony estét mégis meg kellett tartanunk. Ezt nemcsak a politikai kötelesség kívánta, de az életösztön is. Például a hideg ellen mindenki gyors mozgással védekezett. A barakk falánál folyt a dachaui tánc. Mintegy százszázötven ember, szorosan ösz- szebújva melengette egymást és jobb lábáról a bal lábára, bal lábáról a jobb lábára hold- kórosán, órákon át hajladozott. Aki bent volt a tömegben, nem érezte a tánc borzalmát, csak a testéhez simuló testele melegét, saját leheletét s mint a ringatott csecsemő, a ringás hipnózisát. Aki kívülről nézte, azt hamar hányingerig fejlődő szédülés fogta el, s valami görcsös, telhetetlen harag. A szerencsétlenek szeme lehúnyva, vágy révetegen mered a semmibe, arcukon a hasis-evőkre emlékeztető révület — mintha valami félőrült szekta végezte volna félelmetes és ocsmány istentiszteletét. Vagy még inkább, mintha egy falka juh bújt volna ösz- sze rémületében a farkasok elől... Aki bent volt a kötőben, ke-* vésbé érezte a hideget, mints aki magában vacogott És még-^ is, ez az utóbbi viselkedés biztosított jobban á megfagy ás, s* a halál egyéb formái ellen, f, mert ezen a borzalmas helyen« aki emberségét feladta, az fel-’ adta életét is vele. Én jól értettem, ez a mi ka- rácsonyestünk kitűnő alkalom; lehet arra, hogy széttörjük a' közöny és elembertelenedés ( egyre jobban .körénk feszülő J abroncsát és hittem: akkor« ebben a versnek is döntő sze- ‘ repe lest amit szavalni fogok. I De hogy mit válasszak, azt j egyre kevésbé tudtam eldön-« terű. Éjjel pedig álmot láttam. Pivnicán voltam, egy Dráván túli falucskában, hol gyermek- < ANTALFY ISTVÁN: Ezt nézem csak Ezt nézem csak most, ezt a rózsát, amelynek színe mint a láng, .melynek szirmán harmat csillog, oly meghatóan, mint anyánk szemén a könny, ha ajtajánál megállók és bekopogok, nem kérdezi, hogy miért jöttem, ’ én nem mondom, hogy „itt vagyok!’* csak megölel, szótlan, magához, reszketős kézzel már szegény, — rá gondolok most. őt idézem, mig e pár sort megírom én. koromban nyaraltam egyszer néhány hetet Két ló húzta parasztszekéren vágtattunk a tanyára a jól ismert úton — de mire beértünk a nagy faházba, már nem nyár, hanem karácsony este volt. A terem közepén, izzó roston óriási disznó és legalább száz pulyka sült, s mi, gyerekek, neveletlenül ugráltuk körül a nagyon forró tüzet, s azt kiabáltuk: „Karácsony! Ég a, kappan a rácsonC Nagyon kövérek voltunk, nagyon boldogok és mindennek Rubens festményeihez hasonló vörös színe volt. Aztán egyszerre minden elsápadt és kihűlt. Már nem gyerek voltam, hanem felnőtt és meztelenül dideregtem a hómező közepén. Szemben velem egy ezrednyi koldus járta a dachaui táncot Szavalnom kellett volna nekik, de nem jött hang a számra. Pedig tudtam, hogy nékem is közibük kell állnom, ha nem tudok választant Hasztalan, sürgetett még az álmom is, csak ebéd után döntöttem végre el, hogy mit szavalok. Akkor, mikor a Stubenältester, a lengyel pap — Változnak a szépségideálok. A reneszánsz teltidomú madonnái ma zokogtxi szednék a Préludint, a középkor aszkéta termetű szemforgató asszonyaira azt mondanák, hogy csúf csontváz, de még Mo~ na Lisa kezéért sem törnék magukat korunk férfiai, pedig a nevezett hölgy korúnak szépségideálja volt. Na persze, változik a férfiideál is. Hol vannak már a lovagkor páncélos vitézei, akik az életűket akarták áldozni1 imádott hölgyeik mosolyáért, amikor ma egy pár nylon harisnyáért akár nevetést is kaphatnak. hogy részéről is megünnepeljük a karácsonyt — elrendelte a tetűvizitet megelőző általa nos tetvészkedést, s háromszáz ember ült .félmeztelenül a pádon, hogy ki bányássza inge és gatyája koreaiból az undorító férgeket. Az ostoba kis mondó- ka, amely egész nap, mint a -"Sergek a testet, marta a telkemet, váratlanul tovatűnt és Idegen fényeséggel egy költemény úszott be az idétlen foglalkozásukat űző emberek fölött: „Örök, vigyázzatok a strázsán, Csillag-szórók az éjszakák, Szentjánosbogarak a kertben Micsoda ötlet...! Szikrázó tűzbogapak látványa a tetvész- kedők között, a teremben, ahol reggelenként legalább húsz bolha és megfelelő számú poloska nyüzsög minden egyes pokrócon, mi pedig vakarózunk és kínlódunk a pokrócok alatt...! Párás, díszkócos tán- ci termek emlékei itt, ahol a dachaui tánc őrjöng...! Lélegzetem állt el az izgalomtól, amikor elhatároztam, hogy mégis ezt fogom elmondani. Aztán jött az este, s mi kö- rülálltuk a dísztelen, hosszú asztalt Karácsony este volt, tehát elénekeltünk egy karácsonyi dalt, majd Baráti Huszár Aladár, a kormánypolitikusok egyik vezére beszélt Aztán dideregve és borzongva eikezdtem a verset mondani. Azelőtt én nem szerettem ezt a költeményt Nem jártam Florencben és nem voltak báli emlékeim — engem szigorúbb világ névéit és szigorúbb világ nevelte azok többségét is, akik az asztal körül ott álltaik vélem. Sohasem burkolóztak selymes és csillogó fényekbe a mi örömeink. És mégis, a szenny és piszok közepén úgy éreztük, mintha nekünk írta volna a költő az idegenszerű szavait „Oly szomorú embernek lenni. És szörnyűek az állat-hős igék. S a csillagszóró éjszakák Ma sem engedik feledtetni Az ember Szépbe-szőtt hitét, S akik még vagytok, őrzőn, árván, őrzők: vigyázzatok a strá— zsán.*• Óriási csend követte a költeményt Az ünneplők sápadtan nézték egymást és sokuknak könnyes lett a szemük. Aztán előbbre lépett Kis Zsiga és megtörölte szemüvegét: „Emberek vagyunk, barátaim .. .*• ★ Nincs több mesélni valóm. Csak még annyi, hogy a karácsonyi ünnepektől fogva a mi barakkunk udvaráról véglegesen eltűnt a dachaui tánc. TÚROSÁN MIKLÓS: Modellt <3 a házmestemé. (tus) i TÉTl? éi f áT'iifütT É | PARKAS ANDRÁS: Szerettem, nem hibáztam.« And minden napomban hátra Tan még. Amiért élni érdemes, Amiért bármi mást is megtagadnék. Az egyetlen parancs: Szeress! Szeress! E szó varázslatát olyan rág Anyámtól kaptam végzetes Ajándékként, hogy mindent érte adnék. Szelíden, szisszen, szól: Szeress! Parancs e daliam! Mennyi gyűlöletnek Hömpölygő árját zárja d, Mikor a szitkok és átkok remegnek. Anyai intés ráfelel: Az élet küzdelem volt földi lázban, Mikor szerettem, semmit nem hibáztam. A dolgot fejlődésében szemlélve: a nemek, úgy látszik, megunták az évezredes harcot, mindjobban közelednek egymáshoz, és a békés koegzisztencia elvét e területre is kiterjesztik. (A békés egymás mellett élés általában a nemekre vonatkozik és nem minden házaspárra.) Hasonulni kezdünk egymáshoz. A nők férfiasodnak. Levágatják « a hajukat, nadrágot $ öltenek, motoroznak, t rumot isznak és néhányan úgy káromkodnak, mint egy hajdani huszárőrmester. A férfiak, honorálva a látható közeledést, szintén lépést tesznek a női nem felé, és távolodnak a régi férfiideáltól. Megnövesztik a hajukat, néhányan már bodorítják is. Színes strandtáskában cipelik az egy csomag Kossuth-jukat, mozdulataik, járásuk kecses, légies, és szemérmes pironkodással fogadják, ha udvarolnak nekik. Nem óhajtok elhamarkodottan pálcát törni e kezdeményezés felett. De félek, hogy itt nem állnak meg, és kitalálják a férfiak részére a szoknyadivatot, amit azért is ellenzék, mert kényelmetlen, és nagyon vékonyak a lábaim. Rettegek attól, hogy egy Váci utcai maszek dél-' szicíliai halászblúz címén olyan ingeket hoz a férfidivatba, amelyből kilóg a váltam. Félek, hogy 20 év múlva a következő kis tudózik, és kedvenc itala a törköly. Széles vállait kiemeli a válltömés, lábain kecses szöges **VV*UT sításban kell beszámolnom lapomnak egy női és férfi szépségversenyről: „Az év szépségversenyének két győztese áll előttünk. A női mezőny legjobbjának Érvnek Margit bizonyult. 20 éves szépség. Pipábakancs. Divatos kefe- frizurát visel, az üzeníi labdarúgó-válogatott jobbszélsője. Hajadon, ugyanis utolsó vőlegényét egy kisebb vitájuk következtében nyolc napon túl gyógyuló sérüléssel jelenleg is ápolják. A férfigyőztes, Hajnal Alfonz, bájos, törékeny jelenség. Platinaszőke haja remek keretbe foglalja nyájas, mosolygós arcát. Chanel kölnit használ, kedves virága a rezeda, ívelt nyaka merészen emelkedik ki elől raf- fölt, hátul dekoltált blúzából. Üj vonalú nadrágján három hói és faltni emeli Iá csodálatos alakját. Életmódja is abszolút férfias. Nem iszik, nem dohányzik, sportokkal nem rontja alakját. Kedvenc szórakozása c horgolás. Így várja az igazit, akinek már ösz- szegyűjtötte a stafírun- got. A két győztest hosz- szú ideig ünnepelte a közönség. .. Hasonló sikert arattak a további helyezettek, míg a lemaradónak lehajtott fővel kullogtak iá a teremből. Az utóbbiak között találtuk Knidoszi Aphroditét, Brigitte Bardot és Sophia Lorent. A férfimezőny sereghajtói a Belvederi Apolló, Charles Boyer és Y vés Montand voltak!” ősz Ferem
