Heves Megyei Népújság, 1964. december (15. évfolyam, 281-305. szám)

1964-12-25 / 302. szám

Á NÓ. ®?íí# megjegyeztek Hálából — kilakoltatás Bállá Ödön és Bexktai Ferenc riportregénye Új vendég a 216-osban Budapest felett kék az ég. Arany sugarakban fürdik a part A Belváros kis utcái fö­lött szikráznak a téli napsuga­rak. Valahol nyitva egy ablak* talán takarítanak: azon tisztán haliam a rádiót. Nem zenét játszik. Kemény, unos-untig ismert szavak pattognak a hangszóróból: „Légiriadó el­múlt. Légiriadó elmúlt. Buda­pest Veszprém, Győr.” A .férfit, aki az utcán, a si­mogató napfényben látszólag cél nélkül őgyeleg, nem zavar­ja se a Krokodil, se a felbőgő szirénák egyenletes üvöltése. Nézi a kis utca felélénkülő, for­galmát. Az Arkansas felöl már a harmadik csoport igyekszik, aktatáskával, kis csomaggal* nagy csomaggal. Két legeny- forma suhanc közösen ^ cipel egy bőröndöt. A vén koffer ol­dala szinte reped, úgy megtöm- ték a nagy bizsuboltban. A sa­4 rMPBMM, 1S64. december 25., péntek raknál, amikor fordulnak, kat­tan egyet a zár, lebilten a bő­rönd fedele, borul belőle a jár­dára a sok cigarettatárca, könyvjelző, dohányzókészlet. Még egy ragyogó koktél-shaker is, amilyennel a bárokban ke­veri a mixer a jóféle lóvékét Már megint egy plakát! Akármerre jár, ez a plakát néz vele szembe „Mindazok a honvédek, és sorköteleseik, akik nem jelentkeznek alaku­latuknál ... félkoncoltatnak—* Aláírás: Nidoá, várospa- ■ rancsnok. A férfi nézi a plakátot a dá­tumot — 1944. december 10. „Felkoncoltainak” — mi­csoda ostoba kifejezést Hanem Soós Péter tartalékos hadnagynak, aki két hete „el­szakadt alakulatától”, nincs oka, hogy mosolyogjon, akár­milyen ostoba is a plakátszö­veg. Otthon, a budai házban már nehéz megmaradni: Ko- hanek, a házmester-légópa- rancsnok csendes célzásai „életerős, fiatal emberekről, akik ki tudja, miért, itthon üldögélnek” — egyre közelebb járnak a veszélyesség határai­hoz. Kohanek fia géppisztollyal szaladgál És Soós Péter járja az utcákat és töpreng: hói le­hetne valami kiutat találni? Nem jó katonaszökevénynek tenni 1944 decemberében. Es Soós Péter amúgy sem alkal­mas a Nagy Kalandra. Csen­desebb kis tervezőmérnököt nem szült nála a föld. Anyu befőttjei és a nagy kőszegi kert diófái vették körül addig, amíg a kollégiumba nem ke­rült ... Aztán a tervezőaszta­lok csendje... Aztán egyszerre a katonáskodás, de az is csak úgy, mérnöfcmódra, tervezőin­tézetben. .. Amíg el nem jön a parancs: reggel hatkor indulás Németországba. De Soós Péter nem megy. És most itt áll a piakát előtt: „Felkoncoltainak:.. Egy kéz nehezedik a vállára. Megfordul, ideges, kapkodó fordulással. (Hányán fordulnak ilyen idegesen most minden hangos szóra* minden gesztus­ra ...) — Hát veled írd. van* öre­gem? Csücskös Bocskay sapka alól hideg, nyugodt szürke szem néz rá. Tiszti bőrkabát, rang­jelzéssel. Gyíkbőr bilgericsiz- ma — nincs belőle talán két pár se az országban. És tá­bornoki magabiztosság. — Tamás! — fut át az öröm Soós Péteren. Valóban örül: az osztálytárs, a gyerekkori barát, akit immár négy éve nem lá­tott, úgy bukkan fel tanács­talanságának sivatagában, mint valami jótékony oázis. S már kalauzolja is, főúri, tessékelő mozdulattal A kocsi felé. Vaj- sárg*, szép Opel-Kapitän áll a nyílt parancs. De ezután legyint erre is, mert minden mindegynek lát­szik. Ülnek a Negresco vörösbár­sony plüss székein. — Te ml az istennek vagy Ilyen levert? — töri meg a csen­dért Tamás.- Miért? Minek örülnek? Nincs mindenkinek német- passzusos kocsija. — Ez a mon­dat nagyon keserűen csendüL És kissé vád is. Tamás szeme előbb összeszűkül, aztán elkere­járda mellett, Péter eddig ész­re sem vette. — No, szállj be, megiszunk vglahol egy konyakot Péter áll a kocsi előtt és szin­te hipnotizáltan mered a szél­védő üvegre. A szélvédőn fe­hér papírlap, a közepén sasos- horogkeresztes pecsét, Német. kedik. Nevet. — Hát ez a bajod, te hülye? Hány ilyen nyüt pa­rancsot akarsz? Magam csiná­lom ... Csak írógép kell hozzá. Hányat akarsz? Igen, ez már mintha mégis a régi Tamás. A jó barát. Az Opel-Kapitän nélküli, okos, művelt, fölényes és ugyanak­kor a magabiztosságon túl is kalandvágya Tamás. Neki már el lehet mondani, mi a baji A „lépést, a házmester-ügyet. Tamás nevet az egészen, le­gyint. — Bár ez lenne a legna­gyobb bajunk, fiú! Pénzed van? Szabadkozó mosoly. — Ne légy gyerek... Meny­nyi kell? Százpengosök. Kötetnyi, csak úgy, zsebből. A kis mér­nök még mindig értettem. — Honnan van ennyi pénzed, Tomi? — Élni tudni kell, öregem — zárkózik el udvariasan a rész­letes válasz elől. Már rendel­kezik is! — Hazamésiz a cso­magodért és bejössz a Hungá­riába. A portásnak megmon­dod, én kéretem, adjon szobát. Megnyugtatlak, jó szobát kapsz. Ha beköltözöl, a többit elintézzük, iratokat, meg a többi. marhaságot. És este hat óra tájban egy kis kofferrel Soós Péter megáll a Grand Hotel Hungária már­ványoszlopos halijában. Az egyenruhás portás beidegzett pillantással méri "fel. Nagyon kicsi az a koffer. De a hangja udvarias, bár megadóan • eme­li fel a karját: — Szobánk, saj­nos nincs uram... *- Romhágyi főhadnagy úr... — kezd rá Péter, — Ja, már tudom... kérem* el van intézve — hangzik a válasz. És már csörren is a tábláról leakasztott nehéz kulcs. A 216-os. íFolytatjuk> A FELSŐ CIGÁNYTELEP az Ady Endre utca végében húzódik. Rozzant épületek, gondozatlan, riasztó külsejű ék. Nem embernek valók, egy éj­szakára sem. És mégis, hányán zsúfolódnak itt — egy életre; sötét és szűk, egészségtelen fa­lak között. Ide még járda sem vezet, megszakad ott, ahol a „magyarok” házsora véget ér. Ketten dagasztjuk a kásás, cuppogó sarat. Kísérőm egy szolgálatos rendőr. Lakatos Amália asszonyt keressük, Má­ria édesanyját. Csapzott, gubancos hajú nő fogad, karján egy pucér gyer­mek. Cigánymadonna-kép. — Amália Pásztóra ment — mondja. — És Kálmán idehaza van? — Beteg. Hatvanba ment el­lenőrzésre. Kálmán' Mária idősebb báty­ja. Lakatos János Kálmán. I Szerszámkovács a vasútnál. Mutatós, szép, új háza még vakolatlan; városba illő villa. Rolós ablakokkal. ) Lakatos János Kálmán kö- j zépmagas férfi. Az egri Tör- j vényház folyosóján találkoz­tunk. Tekintete nem árulko­dott ásatag, primitív szoká­sokhoz tapadt gondolatairól. A nyomozó ügyész azt kér­dezte tőle: — Miért szegyenítették meg a húgukat? — Megérdemelte, mert tisz­tességtelent csinált. Nálunk az a törvény, aki tisztességtelent művel, a- így kell megbüntet­ni... Levágni a haját, orrát A Nyugat hasábjain, 1934- ben arról folyt a vita: valóban sötét-e a középkor? S íme, 1964 is kellő bizonyítékot állít: Lő­rinciben levágták egy tizen­nyolc éves nő haját, mert nem a szülei akarata, megkö­vült családi „törvényékre” hallgatott, de saját eszére és szívére! És lehet, levágták vol­na az orrát, fülét is... amint fenyegetve fogadták. ­MINTHA ŐSERDEI sziget­re tévedtünk volna hirtelenjé­ben. Mintha a sötét középkor vermébe zuhantunk volna visz. sza, egyszerre nyomasztó és fojtó a levegő körös-körül a rozzant házak között S már a mutatós, városba illő, új villa is csak ócska díszlet, nem tud­ja eltakarni az ásatag gondo­latokat. Megállt ttt a fejekben az Idő, megállt — nagyon régen. Ilyenkor látni: hogy a tegnap a mát ne fertőzze, akad mo­csár, mit felszáríthatunk. Pataky Dezső ■ lépését figyelték, egyedül seho­■ vá nem melléted. Ám inába volt a kemény és erős őrizet, i Mária találkozni tedott a fia­talemberrel, akivel együtt ült az iskola padjaiban, aki min­den gondolatát kitö.’ lőtte. A „törvényszegőt” a család meg­bélyegezte: levágták szép fe­kete haját, lássa mindenki, hogy e nő „rossz” útra tért! Máriát már ez sem tudta visszatánto­rítani érzéseitől, akaratától. Megfenyegették: levágják az orrát meg a fülét! És Mária megszökött hazulról, annál keresett oltalmat, áld szerette őt. Hányszor , megpróbálták, hogy kettejüket szétváiasz- szák, elragadják egymástól a fiatalokat. Hogy sárba tapos­sák, megcsűíolják s beszeny- nyezzék kapcsolatukat. A -TÉGLAVISKÓBAN egy markáns férfi beszél: — Kiűzték, kérem, a csalá­dunkat a felső telepről. Volt ott három házunk, azokat tönkreverték, összöroritották. Az asszonyokban más nem vdlt csak rémület. Elmentünk Hatvanba. Aztán megvettük itt ezt a házhelyet, felépítet­tük rá ezt a viskót, legyen a gyerekeknek hol meghúzód­niuk. — És hivatalos helyen is mit csináltak, kérem. A taná­cson nyilvános bírósági tár­gyalás volt. És ott borzalmas verekedést kezdték. Nekem görbebottal betörték a fejem... Az egyik Lakatos fiú, Mária bátyja, börtönbe került. Ga­rázdaságért 6 hónapi szabad­ságvesztésre ítélték. A fiatal lány, a nővé szé­pült Mária, most már azzal él, akit szeret, akit maga válasz­tott. Balogh József asszonya lett. , Balogh munkaszerető, rendes ember, jó ideje a Hat­vani Konzervgyár munkása, s egy hónapban megkeres 1300— 1400 forintot Lehet-e még bármi is, ami gátat szakítana terveinek, ami keserűvé ron­taná életüket? — „Magyarok** Jöttek egy este a lányért Azt mondták, hogy ők nyomozók és mutattak jegy kapucédulát Rángatták, erőszakkal akarták elhurcolni a lányt Nem engedtük. A szélső házaknál várako­zott az autó, sietve beszálltak és eltűntek az éjszakában. S még „szerencséje” is volt a szélhámos bandának, mert nem akadt a három házikó la­kói között egy ember sem, aki fel tudta volna jegyezni az au­tó rendszámát Ha papír akad itt abból cigarettát csavarnak: az íróeszköz ismeretlen jószág. HÁROM HÁZIKÓ, faluszé­liek, téglából, vakolatlánul. A hatvani-tar jani műútról oda­látni, ott bújtak ki a földből, távol húzódva a „magyarok’ házaitól. A három építmény közül kettőnek van igazi ház- formája, a harmadik inkább valami fészernek látszik; a ne­gyedik „lakás” kerekeken álló bódéskocsá. Kisebb raja él itt a román cigányoknak — kita­szító ttan. Az apró első házból — az, amelyik fészernek látszik sok­színű, tarka ruhás asszony lép az „utcára”. Az idegen láttán cseppet sem barátságos, de az­tán hamar felenged. — Melegedünk már, azért tGzelgetünk... A bejárati nyíláson ajtó he­lyett csak egy viseltes, kopott, szögekre akasztott pokróc. El­képzelhetetlen, hogy a kamrá­nak is szűk helyiségben hány ember lakik. ,Van itt három ágy, vagy inkább ágyformájú deszkatákolmány; az asztal, a székek — ismeretlenek. A fe­hérre meszelt falon egy dísztá­nyér. Üvegpoharat is látok, más edénynek nyomát se. A tégla-viskó közepén villo­gó parázs, mezítláb sündörög­nek körülette a gyerekek. A kisebbeken csak inget látni, a hasukat éppen eltakarja Há­rom év körüli fiúcska hosszú mákszárrál piszkál a kukori­cacsutkák parazsába, szájába veszi és pöfékel A sarokba ál­lított ócska tűzhelyben is láng lobog; előtte — szinte belebúj­va a tűzbe — a csupasz földön, szép, prófétaarcú, fehér sza- kállú öreg — a nagyapa. FIATAL Nö ül az ágyon, Lakatos Mária. Finom vonású. Tizennyolc éves. Enyhesárga színű pulóver feszül rajta, szoknyája mintás, homokszür- k*. Fejét kendő takarja. A tarka ruhás asszony ma­gyaráz: — Pestről rendeltek neki urat, hogy ahhoz men­jen. Erőszakkal gyűrték, hogy ah­hoz menjen. — Csavargó volt. i, Mit tet­tek rajtam, miatta! Lerántja a fejéről a kendőt — ... Ezt csinálták a ha­jammal! Megjegyeztek. _ Az arcát ölelő hajától fejé­nek ékétől fosztották meg. Sötét, kegyetlen história .i. Mária szeretett egy fiút, s azt a család, anyja és bátyjai ellenezték. Pestről hoztak ne­ki férjet kényszerítették, azé legyen. Égy hétig sem élt a nem kívánt férfival otthagy­ta, megszökött tőle. A család *házi őrizetbe” vette, minden Mert ilyen is van: addig- addig mondták mindenfelé, mindenkinek: milyen, megér­tők, milyen emberségesek a magára maradt lányhoz, hogy a végén a járásbírósághoz fordultak, mondja ki az a ver­diktet — a „családtagként ke­zelt” Lehotai Julianna hagy­ja el nyomorúságos szobáját, és fizessen ez év augusztus 10- től visszamenőleg hatszáz fo­rint lakbért Moys Sándomé- nak, „nevelő szüleinek.” Az emberek felháborodtak. A környék lakói felszisszentek. Gyöngyösön beszédtéma lett Lehotai Julianna sorsa. Vol­tak, akik indulattól fűtött szavakkal beszéltek Moysékról, voltak, akik csak a fejüket csóválták elítélően, és voltaic, alak azonnali beavatkozást sürgettek. Lehotai Julianna őszinte barátokra talált. Köz­üggyé lett. Mii- bír el egy ember ? A hevesebb vérmérsékletű pártfogók kizsákmányolást em­legettek, ha Lehotai Julianna szóba került. Hosszú éveken át volt Móysék cselédje, anél­kül, hogy háztartási alkalma­zottként bejelentették volna az SZTK-hoz. De ilyet Moysék nem tehettek, mert ők Julian­nát családtagnak tekintették. Legalábbis így mondták. Csa­ládtag. Julianna mosott, takarított, meszelt, minden ház körüli munkát ő végzett. Mit kapott érte? Ugyan, hol szokás a csa­ládtagnak fizetést adni? Volt egy szobája Annak nevezték Moysék. Valamikor baramfiól lehetett, vagy ahhoz hasonló rendeltetésű. Lépcsőkön kell lemenni a szobába Kislányok­nak való babavárban inkább megfelelne szobának. Julianna maga vett néhány darab ágyneműt azon a pén­zen, amit másoktól kapott mo­sásért, takarításért. Aztán egy nap ezt az ágyneműt is elvet­ték Moysék, hogy megbüntes­sék a „háládatlan” lányt Ju­lianna a csupasz földön volt kénytelen feküdni. Ha nem találta Moysné élég tisztának a kimosott ruhát új­ra mosatta Juliannával. A konyhát hétszer kellett kime­szelnie a lánynak, amíg el­nyerte gondos „nevelőanyja’’ tetszését a munkájával. Akár­csak a mesében. Csak nem há­rom napig tartott az esztendő. Az évek ugyan teltek, évúze­-WWMMWWWWUWWUW dekké -nőtték, amíg betellett a pohár — Moysék szerint. Verték, éhezteilék Az ismerősök mondják el Ju­lianna sorsát, keservét, szen-j- védéséit. Bánhidi Lászlóné jól emlékszik a napra, augusztus 15-én ment hozzá Julianna A lánynak véres volt a haja, da­gadt a keze. Bánlrdíné mosta meg és borogatta a kezét. Azért verték meg Juliannát, mert nem mosott ki egy zsá­kot. Büntetésből egy dézsa vi­zet tettek a szobájába, a lép­csők alá, hogy beleessen. Négy napig feküdt a szobájában ét- len-szomjan. Három hétig járt a lány Bánhidiékhoz, mert nem mert hazamenni Moysélt- hoz, ahol családtagként kezel­ték. Csak este tíz után lopako­dott haza kis szobájába. Szeptember 4-én éjszaka sírva állított be ismét Bánhi­diékhoz. Iván Károly, Moysék albérlője vérié és rugdosta meg. Még az albérlő is Az albérlőkre minden mun­kát Juliannának kellett elvé­geznie. Érthető ez, hiszen csa­ládtag volt Moyséknál, nem ve­hette túlmunkáinak, mint ahogy túlórát sem kérhetett érte. Hiá­ba: a családtag az családtag Részt kell vennie a közös munkában. De hol volt itt kö­zös munka? Varga József két hónapig la­kott albérlőként Moyséknál. Ez alatt a két hónap alatt azt ta­pasztalta hogy mindent Juli­anna végzett. Ügy tudta, hogy Juliannát örökbe fogadták Moysék.'A lány mindig készsé­gesen végezte a feladatait So­ha nem feleselt nem morgott Csinálta, amit kiadtak neki. Iván Károlynál, akinek fér­je egy ideig albérlő volt Moy- séknáll, augusztus elején egy nap csak annyit látott, hogy Moysné kezében egy lavórral állt a földön fekvő Julianna fö­lött. Hogyan került a lány a földire, miért feküdt Moysné lábainál, mát akarhatott Moys­né a lavórral, erre már nem tu­dott Iván Károlyné magyará­zatot találni. Persze: nehéz 5s elképzelni, mj történhetett Moysné ég Ju­lianna között! Még két vélemény Az egyik véleményt dr. Var­ga Mihályné mondta eL Több­ször volt Moysék vendége. Bu­dapestről érkezett. Szerinte Ju­lianna nem viselkedett elég tisztelettel Moysék iránt, sok­szor feleselt velük, morgott, ha valamit mondtak, illetve kértek tőle. Ö nem győzte csitítani a lányt. Eev esetben azt javasol­ta Moyséknak. mondjanak fel Juliannának. (A családtagnak?) A másik vélemény Szladi- csek Istvánnétól származik. Igaz, kérdés formájában mond­ta ki, de ez a kérdés nagyon a lényegre mutat: milyen család­tag az, akinek soha nem jutott hely Moysék asztalánál? Nehéz elképzelni, hogy a családtag mindig a családtól elkülönítve étkezzék. ö mondta el, hogy Julianná­nak többször ki kellett mosnia ugyanazt a fehérneműt, több­ször kimeszelni egyetlen taka­rítás alkalmából a konyhát, hogy egy hétig a földön kellett feküdnie a lánynak, mert az ágyneműt kivették az ágyából Moysék. Mi lesz Juliannával? Moysék terve nem sikerült. A Gyöngyösi Járásbíróság el­utasította a keresetüket:- Juli­annát meghagyta a szobájában a nem jogerős ítélet De most már Juliannának az igazát kellene maradéktalanul kimondani. Azt, hogy hosszú évekig fillér bér nélkül szol­gált cselédként Moyséknál, hogy ezért a „családtagi ellátá­sán” túl őt bér illeti meg, hogy Moysék nem jelentették be az SZTK-nál mint alkalmazottat, pedig ez a nyugdíjigény miatt is lényeges dolog Moysék nem fogadták örökbe Juliannát Ne­velt lányuknak kell őt tekinte­ni? Lehet hogy a tételes jog­szabályok szerint valóban an­nak. De Moysék magatartásuk­kal, cselekedeteikkel bizonyí­tották be, hogy még a régi vi^ lág cselédeinél is rosszabb sor­sot kényszerítették a magányos lányra. A családtagi viszonyt csak pajzsként tartották ma­guk elé, ezzel álcázva ember­telen bánásmódjukat, amit még „elvi” indokolásuk sem ment, Julianna mellé odaálltafc a jóérzésű ismerősök, nem hagy­ták cserben. Talán, ezután is lesz gyámolítója. áld Julianna teljes igazát , jriverekszi”. G. Molnár Ferenc

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents