Heves Megyei Népújság, 1964. október (15. évfolyam, 230-256. szám)

1964-10-11 / 239. szám

A nagy vendég

Hangversenyére készül Fabio Casals

A gondolkodás, a tudomány és a művészet legnagyobbjai embernek is nagyok. Korul? haladó gondolatait, eszméit képviselik, szolgálják; állást foglalnak a legidőszerűbb kérdésekben ; magatartásukkal példát mutatnak.

A budapesti zenei hetek idei nagy vendége, Pablo Casals is

meg

gck voltak. Ö mutatta igazi arcukat és lehelte jük azt az életét, eleven, sőt nemegyszer korszerű tartalmat, amely eladdig csak a méüyü-! kön szunnyadt. Az ő muzsika-' lásábam ragyogtak fel szinte; egyik percről a másikra Johann' Sebastian Bach csellóra kom-! ponált szólószooátái. Ezek a'

A lány a rekamié sarkában 1 kuporgott. Olvasott. Féd karrá) I belekönyökölt a búzavirág- I kék, bársonyhuzatú díszpár- ! nába, úgy tartotta oda a köny- ; vet a hangulatlémpa sárga se- ' lyemernyője alá. Háta mögött | a faliszőnyeg kék volt, puha, j bolyhos velúr. Lazára fésült, bele-^ hosszú, szőke haja világitott a ■ n agy kékségből.

’ Belépett a bátyja. Hátrané- ; zett az ajtóra, majd egészein ; közel hajolva hozzá, kérdezte:

— Nem vettél észre tegnap semmit?

A lány úgy tett, mintha

nem értené a kérdést.

Bátyja a szomszéd szoba felé biccentette:

— Tudod.

— Mit kellene tudnom? — Megmerevedett.

— Hát köztük.

— Mit köztük?

— Ne játsszd az ártatlant!

— Elment az eszed — mutogatott a lány a homloka előtt. — Tisztára megbolondultál — Érezte, hogy elsápad; gyorsan olvasni akart tovább. Remegni kezdett kezében a könyv.

A férfit elfogta az indulat. Az alulról arcába tűző, tompa fényben, dúzzadt szemhéjak közé szorult, apró ijedt-dühös szemével olyan volt, mintha szorongató álomból lépett volna elő.

— Ez a női szolidaritás. Mit számít neked a bátyád becsülete?! Mit számít?!

— Védje meg mindenki a maga becsületét.

— Pedig neked szántam; férjül.

£ l A N HOLTAN:

— Talán felbíztatott valaki?

— Az a valaki csak a lelki- ismeretem lehetett.

— Mi bajod van már megint velem? — rántotta elő kezét a nadrágzsebéből. — Mi bajod?

— A régi.

— A régi, a régi. — Kirobbant, s reszkető újjain számolva, sorolni kezdte: — Senkinek halálát nem okoztam, senkit be nem csukattam; nem vétettem senkinek soha.

— Nem, nem vétettél — mondta az asszony. — Soha. Senkinek. — A hangja szenvtelen volt, nem lehetett tudni, hogy gúnyolódik-e, vagy helyesel. — Van ennek filozófiája is: élni és élni hagyni.

— Régi, bevált elv.

közülük való. Korunk egyik legnagyobb művésze, a Bartókok, Picassok, Chaplinek, Edzensiteinek sorábóL Casals az angol zened lexikon szerint századunknak az a zeneművésze, akinek elsőségét még soha senki sem vitatta. Ugyancsak ez a lexikon közli róla, hogy egy időben „politikai okokból megtagadta az Egyesült Államokban és Angliában való szereplését”! Ezt megelőzően, a spanyol polgárháború után, a forradalmi erők leverését követően elhagyta spanyol hazáját és kijelentette: addig nem lépi át annak határát, míg ott Franco bitorolja a hatalmat... Hangversenyeinek bevételét akkorában a spanyol menekültek és a polgár- háború áldozatai, valamint aaok családjai megsegítésére fordította. Ugyanezt tette a második világháború után, a fasizmus megnyomorítottjai érdekében. Szenvedélyes antifasiszta- Az a meggyőződése, hogy a gandolatnalk, művészetnek szabadságra és békére van szüksége.

Casals Olyan hangiszerré emelte a gordonkát, amilyen1 addig csak a hegedű meg a zongora volt: megadta a csellónak a valódi szólóhangszer rangját. A csellóra írt nagy klasszikus szólódaraibak az ö felléptéig jobbára csak zene- történeti csemegélc, ritkaséminden kíséret nélkül fel-? hangzó, egy szál gordonkára? írt darabok csak Casals művé-? szelének tüzéban forrósodták? eleven, szívdobogással teli, lük,? tető és valóságos koncertzené-$ vé.

Élet és művészet dolgaiban; egyaránt mai és haladó gon-; dolatok harcos képviselője.

A hazánkban tartózkodó mes-i tért már tavaly vártuk, ami-! kor a róla elnevezett nemzet-! közi csellcverseny zajlott Bu-! dapesten. Már . akkor ígéretet! tett, hogy az idén eljön. Saját! művét vezényli. Az október! tizenkettediki, hétfői Erkel! Szinház-beli hangversenyein te-! hát kettős minőségben ismer-! hét jük meg a páratlan mű-! vészt: zeneszerzői és karmes-1 téri oldaláról is. Mindkettő ki-! vóteles élménynek, kevesek! számára megadatott ajándék-! nak ígérkezik.

Casals is, fiatal és szép felesége is elragadtatással nyilat-! kozák fővárosunk szépségéről, életénefe szélességéről és moz-I galmasságáról. Ma még csak! zenekari próbák kezdődtek,] amelyet közvetlenül követnek; az énekes szólisták és az énekkar próbái is. Minden valószí-: nűség szerint egy-két nap múlva már hallhatni fogjuk Ca-! salsnak a magyar muzsikusokra! vonatkozó véleményét is.

(G. P.)

megindítottak az eljárást La- ta be nekem Laci az aprósá cika örökbefogadásáért. got, mikor ott jártam az inté-;

... Azóta két esztendő telt zetben.

el. A tanítóéknak saját kis- ... A Trabant kocsi vásárgyerekük is van már. lása körül egyelőre — kis ké— Az öcsikém... — mutat- sés mutatkozik...

— A férjemet, ha megengeded, majd én választom meg

Bátyja gúnyosain edfintoro- dott:

— Ne mondd! Talán nem is tetszett volna?!

A lány a szájához kapta a kezét, s beleharapott a mutatóujjába; nem akart kiabálni.

— Csak azit tudnám: mát esztek azon a nyiszlett emberen?

Mit esztek rajta?

— Ha nem mégy ká azonnal, hozzád vágok valamit.

A férfi hirtelen megrogy- gyant, nem szólt semmit. Állt a húga előtt, térdével a rekamié szélének támaszkodva.

Odaát, a szomszéd szobában biztos járású nőj léptek kopogtak el az ajtó előtt.

A férfi felemelte a kezét: Köztünk marad!

— Minek nézel te engem?! Minek nézel?!

— Jól van, na, jól van. Nem

!kell mindjárt megharagudni.

Szája élé tartott újjal mutatta: csak csendesen!

Az asszony a másak szobában a dohányzóasztalon tettvett, rendezgetett; rikkant az üveglapon a hamutartó, zör- ren.t a fém cigarettásdoboz, s rajta a felirat: „Szeretett fö- ! nökünknek... Kisipari szövetkezet dolgozói.” Vaskos iratcsomó akadt a kezébe. Mi ez?

— Beleolvasott; a második mondat után megismerte: az ura legújabb beszámolója. Sa- látás rendetlenül, ahogy találta, lelökte az asztalka alsó üveglapjára.

Bejött a férfi. Az asszony nem fordult hátra, úgy tett, mintha nem vette volna észre, csak egy lélegzetnyit ott maradt mozdulatlanul, az asztal fölé hajolva. Azután folytatta tovább a rendezgetést.

A könyvespolc csecse-becsé- it, porcelán figuráit törülgette, amikor megkérdezte:

■ Mondd: mi a te meggyőződésed tulajdonképpen?

A férfi meghökkent:

— Ez most hogy, miért jutott eszedbe?

■ Eszembe jutott. — Porcelán flamingót tartott a kezében.

— Neked.

— Neked mi bajod vele?

— Nekem?

— A rám bízott munkát mindig elvégeztem, mindig teljesítettem a kötelességem

— Mindig. A kötelességedet mindig teljesítetted.

— Mit akarsz ennél többet?!

— Grammal mérve: sok is. De van kilogramm, ás és mázsa.

— Miért nem mindjárt tonnával mérsz?

— Nem akarok igazságtalan lenni. — Helyére tolta a könyvespolc üveglapját, s átment a ruhásszekrényhez. A barokk ízléssel faragott, széles felső párkányt kezdte törülgetni. Dereka, háta nyúlánkan megfeszült Kiduzzadó melle minden mozdulatra megrezzent a szorosan rásimuló, ciklámenvörös pulóverben. Lábujj hegyre állt, karcsú bókája könnyedén rugózott a teste alatt.

II.

A férfi hangot váltott:

— A te legnagyobb bajod, látod: mindig mindent meg akarsz oldani. — Tétova léptekkel a feleségéhez ment: — Hagyni kell a dolgokat mentükre, megoldódik minden magától; mór persze, aminek murai], a többi meg nem fontos.

— Mindenkinék fontos valami.

— Egy a fontos: nem kell; mellre szívni az életet. Ez aj legfontosabb. — Megveregette felesége mezítelen karját.

Az asszony összerándult, a! férfi megijedt nyugtalan, ső-< tét szemétől. Szerette volna? már befejezni ezt a végeláthatatlan vitát, de tudta, ha így? most abbahagyja, holnap, vagy: holnapután kezdődik elölről a?! egész. Hirtelen fáradt lett, re-! ménytelenül fáradt. Lehup-' pant az egyik fotelbe, a hosz- szú, kissé karikás lábát egymásra vetve, végignyújtotta a; szőnyegen.

— Ilyenek vagyunk.

— Tévedsz, nem mindenki! ilyen.

— Nem, nem mindenki. —< Felugrott, kiabálni kezdett, or-^ dítani: Ö nem ilyen-. Ö nem ! Ö most is bátor, van meggyő-? ződése. Neki van. Tudom. Én??

csak cg)' opportunista állat vágj viegy szolga. Nekem már csak érdekeim vannak és ci- pőpaszta-vigyorom. Senki vagyok, semmi, belém kell rúgni.

— Te megőrültél.

— Mert az igazat mondom? Mindent tudok. Érted? Mindent tudok. Még a szád is úgy áll, amikor mondod: „lelkiismeret”, „meggyőződés”, mint az övé; a kezedet sem tudod már másképp tartani, mozgatni, csali mint ő. — S utánozta szájjal, kézzel.

Az asszony megszédült:

— Mondd csak! Mondd! — Hihetetlen és csodálatos érzés futott végig az idegzetén. Igen, igen, ez így igaz, ennyire övé már a másdin, ennyire belészí- vódott: egy vele, egészen egy. Reszketni kezdett és mosolyogni.

— Lelkfismeret, leMisme- ret, ezt tudod hajtogatni. Törődnél végre a saját lelkisme- reteddel.

— Gondolod, az jobb lenne?

: — Biztosan jobb lenne!

A férfi megaavarodott, ed- fulladt.

Bejött a lány. Először a bátyjára nézett, azután az asszonyra. Nem szóit semmit, odament sógornőjéhez, megfogta a könyökét, s a kanapéhoz vezette.

— Ülj le! — mondta. Vizet töltött neki, s a poharat a kezébe adta, és rászólt a bátyjára:

— Mosakodj meg! Neked is jót tesz egy kis hideg víz.

A férfi nem tiltakozott. Kiment.

— Köszönöm, drágám — mondta az asszony. Szégyellte magát, de erőtlen volt ahhoz,

— Nem, nem aJüanom. Aat

nem,

A lány az ablakhoz ment, * kinézett a derengő szürkületbe:

— Gyáva vagy megtenni? —

kérdezte.

— Te megfennéd?

— Tudod, hogy mógtenném. Hirtelen sarkon fordult; hosz- szú, szőke haja fémes suhogással csapódott a ablaküvegnek: — Te, te tudod a legjobban — kiáltotta, s csorogni kezdett * könnye.

Az aszony felugrott a kanapéról. Már ott is állt mellette. törölgette, csókolgatta az arcát.

Amikor a férfi visszajött, a két nőn nem látszott semmi; álltak az ablak előtt, egymáshoz bújva. A férfi nézte őket, nézle, azután járkálni kezdett. Nyújtott, ideges lépteiből tompán nyiszogott a parketta a vastag, bolyhos szőnyeg alatt.

Negyedszer fordult meg a konyveszekrény előtt, amikor felkapta a fejét:

— El akartok menni?

A két nő nem felelt.

— Menjetek. Igazatok varr: ebből a házból el kell menni, el kell menekülni. Itt minden szennyes és piszkos, tele van az egész ház hazugsággal. Igazatok van. Én egy rongy oppurtunista vagyok, egy Elvtelen János, csak azért, hogy». Legyintett: — Mindegy, hogy miért. — Várta, hogy mit mondanak, de azok ketten hallgattak, nem szóltak semmit. — Nincs egy szavalok sem? Rendben van. Akkor egyet kérdezek tőletek, egyetlenegyet? Ki költötte el azt a pénzt, amit én így kerestem? Ki költötte el? Én? Egyedi», én?

— Aljas vagy! — kiáltotta az asszony.

— Mert igazam van?

— Nincs igazad — vágott közbe a lány.

— Miért?! Egyszer sem adtátok vissza, te sem, kicsikém, hogy: szaga van. Vagy igen? Legyetek szívesek, emlékeztessetek rá, ha elfelejtettem volna.

A lány sírva fakadt:

— Felhánytorgatod, amit adtál?

— Semmit sem hánytorga- tok fed; egyszerűen megmutatom: kik vagytok ti, hol álltok, honnan ítélkeztek fölöttem. Nem árt ezt sem tudni.

Hirtelen szájába dugott egy cigarettát, gyufát kotort elő *

hogy visszautasítsa a gyöngédséget.

A lány arcon csókolta:

— Miért gyötrőd magadat? Elrontod mind a hármótok életét.

Az asszony kifakadt:

— Mit tehetnék? Mondd: mit?

— Csak egyet. —

HATVANT DANIEL:

nadrágzsebéből, s rágyújtott. — Tessék, induljatok. Siessétek, amíg nem késő. Van hóvá, vagy kihez menjek.

A két asszony nem mozdult, Álltak mind a hárman, szemközt a sötétben; csak a férfi le-fel köröző cigarettaoarazsa világított. Nem volt több szavuk egymáshoz.

Elrendeltetés

Azúr magasság, nem hiányzol, vattázott álom vagy csupán. Dűlőút, aszfalt és sikátor porzik fel lépésem után.

Rozsdás világ. Ám fényes- tisztuló vágyat tartogat.

Huzalok közé tekeredve bogozom ki a napokat.

Körülöttem e lázverte t. csapzott gallyaival bezár. Bokrosodó szavam a földe.

mely itt kínlódik, itt dale S ez elrendeltetés alól a halál nem oldoz fel töt