Heves Megyei Népújság, 1964. október (15. évfolyam, 230-256. szám)

1964-10-11 / 239. szám

ft A csillagos éggel meg az emberi arccal nem tud betel­ni a szem. Az arc világa an­nak a növénynek, melyet em­bernek nevezünk, örök moz­gásban lévő virág: a nevetés­től, rajongástól, vagy méla­bútól a csüggedésig, a holt természet mozdulatlanságáig folyton változtatja vonásait; Számomra, mióta az eszemet tudom, az emberi arc volt mindig a legvonzóbb, a leg- tündöklőbb paránya környező kis világomnak. Emlékszem tájakra és városokra , de az emberi arcok — akár ébren láttam őket, akár (álomban — maguktól bukkannak fel, s kí­nosan sokáig, Vagy fájdalma­san rövid ideig időznek lelki szemeim előtt, gyakran velem együtt élnek, vagy szeszélye­sen eltűnnek végiképp és mi sem idézheti őket vissza em­lékezetembe; Az emberi ar­cokban tükröző­dik a világ minden útja, az emberiség min­den képzete és cselekedete, .minden vágya és szüksége, az ember vágya és esélye, mind­az, ami meg­tartja és eme­li őt, minden, ami lerontja és vesztébe dönti, az is, amiről ébren álmodik, s ami csak nagy ritkán válik valóra, de ha mégis, ak­kor benne ölt formát, az em­beri arcban nyer kifejezést. ★ Hajlott korú paraszt. Arcát a munka, a földdel járó gond, az időjárás viszontagságai ba­rázdálják keresztül-kasul. A fogak összeszorítása. a görcsös erőlködés, a hunyorgás és pil- logatás, amint a szemek és talk. Ádámcsutkája kiugró, nyaka ráncos és erős. A két szem nem néz már teljesen párhuzamosan; kissé a maga útján jár mindenik. Min­den vonása kialakult és egy­mástól elhatárolt már: az érett évek egyensúlya és nyugalma az egész arcon; ★ — Már mért küldene el? Ezt hallom, de látom is. Lá­tom az öreg kádárműhelyt: el- feketült kormos falakkal, az egymás hegyén-hátán sorako­zó hordók és a halom hulladék előtt törköly és száraz mag szétszórt törmelékével. Széles ajtajában a gazda. Csak a há­tát látom, s még inkább a ha­li nanadrágj a két szárát, s tö- rökös félcipőjét. Alig vagyok hatéves, s egy jókora geren­dán ülök, egy marék aszalt szilvával. Annál jobban látom nem a százados, beláthatatlan nyomor előtt mélységesen. „Nincs rám szüksége” — is­métli meg tétován, mintha két egyszerű fogalmat sem tudna összekapcsolni, sem kö­vetkeztetésre jutni, s így hát szomorúan, tompán hozzáfűzi: „Már mért küldene el?” A beszélgetés folytatását, vagy dűlőre jutást — ha volt egyáltalán — nem jegyeztem meg. Bennem így rögzítődött örökre a gazda és a napszá­mos, amint állnak az ajtóban, a novemberi szélben az egyik háttal, a másik velem szem­közt, arcán az emberi nyomo­rúsággal, mit leírni, sem kitö­rölni az emlékezetemből nem nem lehet. Még egy arc. — „Ments isten!" — mondja valaki. A hang nem a vázolandó ar­cot hagyja el, hanem valame­lyikét a hajlott hátú asszonyok közül, akik az udvaron álldo­gálnak, s fe­jüket össze­dugva súgnak- búgnak. Ezt az arcot nem kí­séri hang, se mozdulat: né­mának és moz­dulatlannak lá­tom. Színésznő volt. Egy eme­leten lakott ve­lünk. Nyolc, vagy kilenc éves lehettem. A csinos nő el- elküldött oly­kor hol ciga­rettáért, hol a postára, egy- egy feladan4ó levéllel. Ju­talmam egy szem illatos nagy bonbon volt mindig a varázsdobozból, no meg a művésznő jelenléte. Mert olykor megengedte, hogy elüldögéljek nála, a pam- lag tövében, a sárga bársony- ülőkén. Ha odahaza volt, rend­szerint azon a pamlagon he­vert. Én meg csak ültem és rajongással néztem az arcát, kissé csüggetegen is, hogy töb­bé soha el nem felejtsem. Kifejezésében valami álmatag szórakozottság borongott, holott a szemek uralták azt az arcot. A sötét, nem egészen fekete szemek, melyeket ismeretlen forrásból sugárzó fénynek hol zafírkék, hol lángarany vissz­fénye hatott át. Majd egy-egy pillanatra kialudt az a fény és a kissé dülledt szemek meg­fakultak, mint az antik szob­roké. Ritka szép csillogásé, csak­nem mozdulatlan volt az a árcizmok is védekeznek a kö­nyörtelen hőség, a fagy és hó­vihar éllen: kusza barázdákat rajzol a paraszt arca, rrieiy lassacskán magára ölti barna, vagy sárga színét a földnek, melynek untalanul .görnyedez fölébe. És mire a parasztem­ber betölti életének negyvene­dik évét, arca másíthatatlanul befejezett. Bőre. kemény és fcarna, vonásai élesen kirajzol­a töpörödött napsziámost, fol­tokban, rongyokban. Gúnyá­jából és tartásából ítélve ez az ember nem paraszt, nem vá­rosi munkás, nem koldus, és nem félkegyelmű. Nincs meg­határozható helye a társada­lomban. Arca is erre vall: fő­képpen az arca: ráncos és fa­kó, ha színnek mondha­tó egyáltalán ez a szür­keség. Az életkort nem lehet megállapítani er­ről az arcról, mely sze­líd bárgyúságon kívül aligha árul el egyebet. Megvan rajta minden, csali éppen közös kife­jezés nélkül, az egy nyomorúságot kivéve. Ami nem betegség, nem is éhség, nem szegény­ség, hanem mindez együtt, nemzedékről nemzedékre felhalmo­zódva, s belesűrítve az elesettségbe, melynek száz meg száz oka van,- Miért? Mire a gazda nyugodtan és kurtán: „Nincs rád szüksé­gem.” „Nincs rám szüksége, tudom, nincs rám szüksége” — feleli .étó előtt álldogáló megsemmki It ember alázato­san, rí . „Halunk taposott földnél ( icsonyabb. Hu­nyászí .ás ii. m nem is a- gaz­dája e . aláz! dik szinte, ha­szempár, s belülről világította meg és oltotta ki a tulajdono­sa rejtelmesen, a csupán általa ismert rendezői szabályok szerint: mert mintha nem is nézni és látni akartait volna azok a szemek, hanem máso­kat elvakítani, elkápráztatni, megbűvölni. Ártatlan gyerme­ki csodálattal néztem, de nem sokáig láthattam azt a szem­párt. Még ugyanabban az évben, hogy odaköltözött, meg­gyilkolták a művésznőt. Az udvaron súgtak-búgtak az asszonyok. „Ments isten!” Az egyetlen, ami a művésznő­ből még sokáig megmaradt: a tüneményesen szép szempár. * És így sorjában, egyik arc a másik után. Szeretnék mind­egyikről mondani valamit, csak egy pillanatra megállítani mind, de > mielőtt rájuk nyit­nám fürkésző szeme­met, már homályba vész, ez is eltűnik, az is. Aztán mások vil­lannak elém, egy­mást előzve, tolong­4V A gyermekotthon két üres pedagógusi helyére ifjú házas­pár került. A nyáron házasod­tak, nagyon jól jött hát szá­mukra a lehetőség: együtt dol­gozhatnak, az intézetben szép, alkóvos szolgálati szobájuk lesz, s alig húsz kilométernyire vannak a- megyeszékhelytől, ahol az asszony szülei laknak. Ügy tervezgették: két-három ■sztendő és lesz egy kis Tra­bant kocsijuk, — akkor pedig, — akárcsak a városban lakná­nak! Vidáman, könnyű szívvel, sok ambícióval láttak munká­hoz. Az asszonyka barátságot kötött a gyerekekkel,. ha pedig az óvodások csoportjával ta­lálkozott, el nem mulasztott volna egy alkalmat sem, hogy ne simogassa meg a csöppsé­geket. Kölönösen megszeretett egy villogó szemű kisfiút, — no természetesen, az is őt. Ha meglátta, odafutott hozzá, két kis karjával átölelte a dere­kát, s nem nyugodott addig, ".míg csókot nem kapott. Egy hét múlva pedig már így kö­szöntötte: — Szervusz, anyu! Az asszonyka nevetve nnesél- '.e a férjének. S mikor a kis Laci a kertben bizalmasan odabújt hozzá, megfogta a ke­va, lebegve, versenyt válogat- \ ják egymást — és mind, mind* belémha tolnak. Kezdet és vég< nélküli megvilágított szalagon < vonulnak átal az emberi ar- < cok, s én beleveszem e soka-! ság forgatagába, némán és< alaktalanul, mint kavargó hó-< viharba« DUDÁS KÁLMÁN fordítása.! IVO ANDRISS Nobel-díjas $ jugoszláv író. Trávnikban szü-< letett 1892-ben. A szarajevói '< merénylet után, mint gimna-! zistát, börtönre ítélték. Jogi < doktorátust szerzett Grácban, J majd diplomataként működött < 1941-ig. ‘Két lírakötetén kívül; számos novellagyűjteménye és! négy regénye jelent meg ed-; dig: Híd a Drinán, a Trávniki! krónika, a Kisasszony és Az> elátkozott udvar. Valamennyit^ kiadták magyar nyelven is. SZEKERES ILONA: zét, s hazavitte a szobájukba. — Vendéget hoztam! — ki­áltott vidáman. Lehajolt a gyerekhez: — Mond meg szé­pen, ki vagyok én? — Anyu! — felelte nagyon természetes hangon a fiúcska. Nevettek rajta. Akkor pedig a férj simogatta meg buksiját: — No és ón, — ki vagyok? — Apu! — hangzott a válasz. S hogy látta, milyen sikere van a tudományával, többször elismételte: — Anyu ... Apu ... Elmaradhatatlan társuk lett a kis Laci. Egyszer megbetegedett. Láza­san feküdt a betegszobában, és sírva hajtogatta: — Anyu ... Hol van anyu ... Az igazi édesanyja még cse­csemőkorában elhagyta. Azóta sem érdeklődött. Az ápolónő ^V^WVWAAAAAAÁAAAVA(lW»AAÁA/WVWvNNAiWVWlA|VV\/VWvAAAA/VW FARKAS ANDRÁS: Qhiárön — mondják Nyáron — mondják — időelőtti Levélnek a fáról leszökni. Mikor búzát szemel a hörcsög, Zamatot kapnak a gyümölcsök. Mikor a részeg déli napnak Fáklyái a szélben dagadnak, S a perzselő nap fúva éget Agyat, szívet, eget, vidéket. Mikor minden lobogva érik, Haragos zöldből szűzfehérig. Nyáron hullásra nem figyelnek. Se fontosnak, se néma jelnek, Múló betegségnek ha nézik. A jókedv tart az őszi mézig. Nyáron pusztult levél zenéje Nem hull zajos fülek tövére. Hiszen e romlás puszta sóhaj, Nem kér, nem vádol, nem is óhajt. Csali szótlanul, tettel jelezne, Mint háború révén az eszme. Suttogva szól a többiekhez, Akiknek sors, szerencse kedvez: Erősnek és hasztalannak Az évek porladnak, szaladnak, Nem is egyszerre, ámde végül A földön minden összekékül, - Az élő a hitet, a kételyt Megszenvedi önérzetével, A hullónak, az elhalónak Bármit hiába válaszolnak. De aki él, bízzék, reméljen. Higgyen saját ítéletében, Ismerje a tettek fegyelmét, Hogy tévedésbe ne tereljék Hazug álmok, vásári lárma. És mint a gazda körbejárva E sárgolyón, a vén világon, Az izzadt mánál többre vágyjon, És vallja meg, mit élt, mit érzett, Mi a becsület és a végzet, S ha többre is jut erejéből, Harsogva törjön ég felé, föl, Olyan irányt, példát mutatva, Amit nem ismert anyja—apja. Mert áll a sorsban tiszta törvény: Nem az az érték, ami történt, De a tudás, amit öröklünk, 8 beérve itt játszik közöttünk. pzért a nyáron hullt levélben Intés lobog, lám’ más hogy éljen. KATONA JUDIT: MYOLC LÉPÉS Bennünket szűk szoba négy fala lökdös. Szét kéne tömi s fényözönhöz jutni. Aláállni, fürödni benne, belespriccelni a szemedbe, két kézzel a hajadra szórni, játékosan mind rád locsolni, belemerülni jólesően elázni benne mit esőben és úgy forogni mint az örvény ma nem lehet, nincs erre törvény. Ma összeszorlt gyerekágy s asztal és kékfoltosra verem magam míg eljutok az ajtótól haraggal kimért nyolc lépéssel a falig zárkájába parancsolt fiamhoz ki kék szemével sóvárogva néz rám mászna, lépne kicsit de a falak nyolc lépésről álljt kiáltanak. Mégis ez az otthon, amihez öröm köt. Bennünket szűk szoba négy fala lökdös. fok egy sezlont, beállították az alkóvba, s önmaguk igazo­lására mondták egymásnak: — Úgyis kell még egy fek­hely ... Laci tehát napközben az óvodásokkal élt, esténként pe­dig a tanftóéknál aludt. Egy szombat estén a fiata­lok a városba mentek, hogy megnézzék a színház bemuta­tóját. S csak az éjszakai vo­nattal tértek vissza. Aludt mindenki, amikor hazaértek. S a sötét folyosón, az ajtajuk küszöbén éppen, hogy nem léptek rá egy mozdulatlan va­lamire. A férfi rávilágított a zseblámpával. — Nézd, Laci! Felkapta az átfázott, álmos gyereket. Az pedig már mo­solygott is: — Anyu ... Apu ... — ölelgette őket. Laci bizony ezen az estén sem maradt a helyén, az óvo­dások hálótermében. Ügy tett, mintha aludnék: aztán, hogy minden elcsendesedett, pizsa­mában kiszökött a folyosóra, át az udvaron, a pedagógus la­kásokig. Szerencséje volt: nera vette észre senki. nem is sejtette, kit nevez „anyunak” a gyermek. Vígasztalóan simogatta hát az arcát, s mesét mondott neki arról, hogy majd egyszer el­jön hozzá a mama. A fiatal tanítónő megtudta, mi történt a kisgyerekkel. A betegszobába sietett, s csoko­ládét vitt neki. Lacika boldo­gan kiáltott fel: — Már el is jöttél hoz­zám? ... Fogta a kezét, nem engedte volna el a világért sem. Este­ledett, az asszonykának men­nie kellett volna, de sajnálta magára hagyni a gyereket. Megegyezett az ápolónővel, öl­bekapta, s vitte haza. Ettől kezdve odaszokott a kicsi Laci. Egészségesen sem lehetett volna elkergetni „anyu”-éktóL Azok pedig vet­Csak „apu”, meg „anyu”, akik másnap hivatalosan is

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents