Heves Megyei Népújság, 1964. szeptember (15. évfolyam, 204-229. szám)

1964-09-13 / 215. szám

/ML

S1MONYI IMRE:

KÉT DAL

Emlékszel

hogy abban az időben valami dallamot dúdoltál szüntelen?

Én meg egy szövegtöredéket skandáltam amelynek valahol elkallódott a daliama

Aztán

valahogy úgy alakult hogy valaki ismert egy szöveget és az illett a te dallamodhoz.

S én is találtam valami kottalapot ahhoz a régi szövegtöredékhez.

De akkor az már

egy másik daliam volt és egy másik szöveg.

Két teljesen más dal, barátom.

HATVANI DANIEL:

Talpfákon át

Vasút mellett gyalogiít.

Zajos fiist-gőz-koszorúk hervadnak el perc alatt, csillog páros fém-szalag.

Ol&jcseppek, fű, virág.

Megyek a talpfákon át, mint kinek nincs dolga más; — nap felé száll két darázs.

Kamasz nyártól terhes ég: lángol kék-zöld messzeség. Szélfújta lomb parazsa: fáradságom mély szava.

Kova, zúzottkő, nehéz szikla itt a tespedés.

Rajta épült utakon mozdul lábam és karom.

S megyek így, gyalogosan, lelkem zuhogó folyam, nézik benne testüket karcsú-szép felhő-szüzek.

HARGITAI ISTVÁN:

Radnóti Miklós

Ki látta, hogy az égő csipkesor Felgyűlt s kilobbant a bús Sipka-hágón, Mikor a forró lehű mély pokol Tombolni kezdett itt, s a túlvilágon;

Tépett tajtékú, hirtelen folyók Balkán szurdokain rettegve nézték Az esett holdat s a fegyver golyók Nyomán, ott vérfolyóknak vízesését.

Te meg valami új elemmel töltve Életről énekeltél, bár üvöltve Őrzött a véreb és óvott; a drótfal;

Daloltál a hitveshez s messzetévedt Razglednicáidra úgy folyt a véred,

Mint kopár tájakra az altatódat

Balogh László és Dargai Lajos

kiállításáról

Balogh László: Vers-illusztráció

Ezekben a napokban az egri művelődési ház ifjúsági klubjában Balogh László és Dargai Lajos műveivel találkozhat a közönség.

Balogh László csaknem tucatnyi olajfestménye között csak egy portré és egy önarckép akad, a többi tájkép, vágj' intérieur.

Bizonyára többekben felmerül a kérdés a festmények szemlélése közben: miért pasz- szív az élettel és témáival szemben, sőt a fogalmazási módot illetően is ez a fiatal és egyébként oly energikus festő? Ha olajjal fest, néha az üres plakátszerűségig felületes. Miért lendületesebb, miért fogalmaz szabatosabban, a lényeget és az egyéniséget fel- mutatóan, ha a rézkarcok kisebb méreteihez, zártabb formanyelvéhez közelít?

• Balogh László most, fejlődése kritikus szakaszában helyes irányt lát meg, amikor a rézkarc, a vonalak szürkébb, bár olykor bonyolultabb világát keresi. Olajfestményeinél nem egy esetben akad olyan érzésünk, mintha a színfoltok

izgalmas rendetlensége, a mondanivaló és a formáWniem lennének a kívánt harmóniában. Az Eger környéki táj nyugtalan és nyugtalanító vonalaival, keresetten feldobott színfoltjaival fogja a szemlélő tekintetét egy pillanatra, még kutatásra is ingerel, de a nyugtalanságnál, a festőben levő és a tájba belelátott ideges ingerültségnél nem érzünk meg többet az alkotástól.

Az az érzésünk is, hogv a művész szerény tárgyakkal körülzárt, csaknem raktárszerü világban él. ahol az élet mozgalmas derűje, az emberek könnyei, nevetése nem találhatnak otthonra. Még két portréja is a passzív melankólia bizonyos jegyeit viseli magán.

Rézkarcai elvenebbek Nem a sport-téma miatt, hanem azért, mert ebben a szűkebb, de nem leszűkített körben, a vonalaknak ebben a rendezettebb világában otthonosabban mozog. Vers-illusztrációi gazdagabbak tartalomban, formában is biztosabbak, harmóniát érezhetőbbek, mint olajfestményei.

Dargai Lajos: Mestrovics-portré

Dargai Lajos fiatal szobrász, korát és pályáját tekintve egyaránt. Pécsi élményanyaga, a

vendéglátó környezet által diktált munkakedv, az ifjúkori kutatás láza érződik tizenhárom rajzán, két ólomdomborításán, fiúportréján és a két aktszobron is. Ahogyan a test formái, vonalai megjelennek Dargai Lajos rajzain, megminl tázott aktjain, mutatják, hogy a formák birtokbavételének küzdelme már folyik a szobrászban. Ha visszatekintünk a fiatal szobrász utolsó tárlati szereplésére a Líceum dísztermében. akkor a fejlődés és az érlelődés nyilvánvaló jegyeit fedezzük fel munkáin. Szerényen. a bizonytalanságból is táplálkozó izgalommal és lelkesedéssel nyúl a megformálandó anyaghoz és — úgy látszik — minél ellenállóbb az anyag, annál jobban és becsületesebben megdolgozik az alkotás élményéért és eredményéért.

Dargai Lajos Mestrovics-ér- méről külön kell szólnunk. Az érem nem hibátlan, mégis visszaadja a nagy alkotó karakterét, sajátosan értelmezett megfogalmazásban i*. Dargai Lajosnál is azt kell mondanunk: kisebb mértékben, a szemmel jobban átfogható, a belső tűzzel forróbban átvihető megoldásokhoz, formákhoz, közölnivalókhoz kellene nyúlnia, főként fejlődésének, érdeklődésének ebben a kezdeti szakaszában. A gondos, olykor aprózó, elmélyült, fáradságos műhelymunka bőséges kamatot hoz, amikor a mű. vész belső élményének elsöprő dinamikája felszínre hoz témákat, arcokat, drámai vagy tragikus mozzanatokat, mint a nyilvánvaló példakép, Meßtro- vics esetében is. Ehhez türelem, elszántság & sok-sok őszinteség szükséges. És még valami és ez mindkét kiállító esetében megszívlelendő: a divat múló hóbortjait fel kell ismerni és azokkal — még nagy tekintélyek esetében ’s — le kell számolni.

(farkas)

resi, mert az kiadóeabb. Meg a kisebbet, mert azt egészben is elviheti, akinek csak kevesebb kell. Pedig a magyar fajta zölddinyóben csak a vastaghéjú és a nagyja a jó. Az apróbb ízetlen, a vékonyhéjú pedig megtörődik a szállításnál, rozsdavörös lesz a színe és kellemetlen, túlérett izű. Különösen a magjánál élvezhetetlen, akárcsak a késő nyári, már szakadt diny- njf. Az ilyennek legfeljebb csak a szívét lehet kienni, de nekem az se kéne. Persze az se jó, ha túlságosan keményhúsú, eres a dinnye.' Viszont nem okvetlenül fontos, hogy vérpiros legyen a színe. Sőt! Sokszor egy rózsaszín húsú izesebb, egészségesebb. Nem vagyok soviniszta, de nem szeretem, amikor mindig csak a hevesi diny- nyét dicsérik. Általában nem rajongok a túlkulturált fajdinnyéért. Emlékszel, micsoda remek parasztdinnyéket hoztak be Nyíregyházára, a Zöldség térre meg a Búza térre, Újfe- hértó környékéről? ... Azit a dinnyét nyugodtan bele lehetett huppantani a nyitott kútba, nem repedt meg és nem kapott nyomódást a héja; pár óra múlva pompásan lehűlt és fél lehetett vágni... De azt is tudom, hogy sokan megijednek, ha a görögdinnye sárgabé- lű. Először is édesmindegy, hogy sárga vagy pirgs a húsa, de meg aztán miféle ember az, aki már lékelés előtt nem tudja, hogy az a dinnye sárgabélű lesz?... De idegenkednek a barátmagvűtól is, holott az érett dinnye magvának nem muszáj feketének lennie... A csikóshéjú, hosszúkás kaszadinnyéért biztosan nem rajonganak a formája miatt, pedig abban ritkán csalódik az em- bec... A hideg ráz valósággal.

valahányszor azt hallom, hogy ikrás húsú dinnyét akarnak... Csak a heringben keresem az ikrásat, dinnyében én a kásásat kedvelem... A sütőtöknél, akarom mondani a bécsi töknél, ugyanezt parázsnak mondom, mert a jó tök se nem kásás, se nem ikrás, hanem csak parázs, vagyis omlós, porhanyós, ellentétben a nyálkás, csuparost sülttökkel...

n ekkor már javában ettem a fiiét is, a töikká- posztát is, de Józsi, akiben úgy látszik a pomológus a nyelvésszel keveredett, még csak most akart az ételnek nekilátni. Ebben a pillanatban azonban megállt a kés a kezében, és megütközve felkiáltott:

— Odanézz! Hogy’ eszi a dinnyét az a szerencsétlen!

A jelzett irányban egy férfi- vendéget láttam, aki szép adag görögdinnyét fogyasztott, láthatóan jó étvággyal.

— Mit akarsz tőle — mondtam —, hiszen teljesen korrektül eszik, késsel és villával. Hogy baljában van a kés és jobb kezében a villa? Biztosan sete.

— Nem arról van szó! — dühöngött Józsi. — Kenyér nélkül eszif...

V

alóban, a szomszédunk csak úgy minden nélkül falatozta a dinnyét. Egyszeriben megértettem a barátom izgalmát, habár ehhez a látványhoz én már régen hozzászoktam. Nyírségi ember szemében valósággal véteknek számít, a görögdinnyét kenyér nélkül enni. Ha száz éve élnék már Pesten, én akkor se fcud*> rék ilyesmire vetemedni.

HEVES FERENC:

minutálbam belém ütött a gyermekkorom! ... Annák az egy szem epernek az íze—szaga egy századmásodpercre felidézte és visszadta az egész ifjúságot... Nem tudom ezt neked pontosan megmagyarázni, de esküszöm, hogy így volt.

S

zákra Józsival együtt végeztem a mohón terjeszkedő nyírségi város gimnáziumában, ö most is ott él vidéken, s ha néha Pesten összeaikadiunk, örömmel töltünk egymással egy-két érát. Most ott ültünk a kis étterem teraszán, délidőben, s mindketten bécsi fiiét rendeltünk tökfőzelékkel. De az étel kiválasztása Józsi barátom részéről nem ment minden szó nélkül.

— Tökfőzelék, tökfőzelék — dünnyögte kedvetlenül. — Hiszen szó se róla, tőik is meg főzelék is ez, de én már csak tökkáposztának mondom a tökfcáposztát... Mert ha egyszer laskára gyalulták a tököt, akkor annak már csak tökkáposzta a becsületes magyar neve.

Szikra Józsival nem jó vitatkozni, ha bizonyos elnevezésekről van szó; nagyon önző ember, makacsul ragaszkodik a szűkebb hazája tájnyelvéhez. Most is tovább fűzte gondolatait.

— Ilyenkor, gyümölcsidény- ben nem is szívesen jövök Pestre — mondta. — Még szerencse, hogy a köszméte — és nem pöszméte! — szezonján már túl vagyunk, mert mindig a guta környékez, ha a köszmétét egresnek mondják előttem. Mintha nem tudnák, hogy az egres az apró szemű, még teljesen éretlen szőlő, amelyet az ecetes ugorkába rak a háziasszony, a ikapor mellé, hogy

még savanyúbb, még zamatosabb legyen az ugorka ... Igenis, ne szólj közbe, nem uborka, hanem ugorka.

— Ebben egyetértünk — szóltam —, szerintem is más a köszméte és más az egres. Aztán meg én is ugorkát szoktam kérni a hús mellé, nem pedig uborkát.

J

ózsi elégedetten bólintott — Látom, még nem fajzottái el egészen ebben a nagy városban. Remélhetőleg a faepret 6e nevezed még szedernek, hiszen a szeder bokron terem és igen messze esik az epertől. Tudhatod, nálunk odahaza mindig kevés szeder termett, azt inkább a Hegyaljáról hozták befőzésre, de annál több volt az eper. Emlékszel, hányszor másztunk fel az eperfára, ha éhesek voltunk, egy karéj kenyérrel a fogunk közt, aztán fekete eperrel bedörzsöltük a kenyeret, attól ez liláspiros színt kapott, meg némi kis zamatot is, és jóízűen meguzsonnáztunk?

A pincér letette asztalunkra a bécsi fiiét tökfőzelékkel, vagy ha úgy tetszik: tökkáposztával. De Józsi még nem nyúlt a párolgó ételhez; egyre mélyebben beevezett a régi emlékek édes vizébe.

— Te — mondta szinte felzaklatva —, egyszer a nyár eleién csak úgy időtöltésből kisétáltam a sóstói erdő alá, a kó- taji országúira. Ott, az erdei temető közelében, egy alacsony

eperfáról szórakozottan, letéptem egy szem fehér epret, és gépiesen, talán valami régről

megmaradt mozdulattal a szájamba vettem. Mert epret már nem szoktam enni, csak földi- * epret. Hát abban a pillanatban, ahogy a félig érett eper íze végigfolyt az ínyemen, abban a

N

em kellett bővebben magyarázkodnia, megértettem és elhittem, amit az egykori iskolatárs mondott. De Szikra Jóska nem afféle ábrándozó széplélek, már megint prózaibb dolgokról kezdett beszélni.

— Azt sem

értem — mondta —, hogy a pesti vendéglőkben télen a húshoz szeletelt céklát adnak savanyúságnak. A céklát én is szeretem, de nem szeletelve. Meg kell azt reszelni, és ugyancsak reszelt tormával kell elkészíteni. A te édesanyád nem így csinálta?

— De igen — feleltem —, ebben is tökéletesen igazat adok neked.

— Aztán meg itt van ez a dolog a dinnyével. A sárgáiban az ananászdinnyét nálatok jobban keresik, mint a turkesztánt, vagy a togót. Micsoda mánia ez? Hát van jobb egy cserhéjú, leveses zöidbálűnél? Vagy egy kősárgánál? Hiába, a pesti ember teljesen analfabéta, ha dinnyéről van szó. A görögdinnyében is a vékonyhájűt ke