Heves Megyei Népújság, 1964. szeptember (15. évfolyam, 204-229. szám)

1964-09-06 / 209. szám

$

V

ége a beiratkozásoknak, kezdődik az iskola. Télé az állomás, amikor befut a délutáni vonat, s a mozdonyvezető figyelmesebben indít ilyenkor, hogy időt adjon egy utolsó csókra, kézszorításra a búcsúzkodóknak.

»Vigyázz magadra! írjál” ■*- Mintha összebeszéltek volna, szeptemberi papák és mamáik, valamennyien ezt kiáltják még egyszer a lépcsőtől meg a vonat ablakából.

A mi korosztályunk sem különbözött a többitől, ugyanolyan megilletődve fogadtuk az első tanárt, aki átlépte az osztályterem küszöbét, mint bizonyára elődeink beláthatatlan sora. Másnap, szünetben már nálunk is röpködött a kréta meg a szivacs, harmadnap a folyósán nehéz csatát vívtunk az A osztállyal. Délutánonként felvertük az iskolakeirtet, kardot, lándzsát szerkesztettünk és zajos háborúkat rendeztünk.

Akkor kötöttünk örök barátságot Nyeszivel. Tűnődve piszkálta lándzsájával a süppedős avart

— Tudod mát? — nézett a seemem közé. — Kössünk szövetséget.

— Vérszerződést — bólintottam rá, bár nem sző szerint értettem én, csak úgy a hatás és a komolyság kedvéért Hanem Nyeszinék tetszett ez az ötlet nagyon, hogy rrtd igazi vérszerződést kössünk, igazi esküvel, igazi vérrel, és egyáltalán mindennel, ami vérszeraő- dő feleknél szokás.

. Abban mégis megállapodtunk, hogy nem vágjuk fel az ereinket

— De valami vér csak kellene — vélte ő. Kezdte nyomkodni az orrát, gyúrni, dömöc- kötad, mondván, hogy 5 azt kipróbálta, és ha akarja, elered az orravóre. — Te meg szúrd meg az ujjadat. — Nem akartam gyávának látszani, hát ráhagytam, csak akikor szóltam neki, amikor erősen kiverese- dett már az orra:

jobb híjén az is megteszi. Kéznél volt a bicska, lenyiszál- tunk néhány szálat az ő göndörülő fekete hajából, majd az én fakó, szálkás tincseimből is. összesodortuk a hajszálakat és egy kibelezett vadgesztenyébe dugtuk. Aztán mély lyukat fúrtunk a lándzsával az öreg fa tövén, *áz ipszilon két szára közt s belenyomtuk a lyukba a gesztenyét.

Most következett volna az eskü.

B

aj volt vele; lehet, szé- gyelltük hangosan kimondani. Kitéptem hét a zsebnaptáramból egy lapot — a szeptemberi első hepélyheket,- az orra alól kétszer is levakarja, mert hallotta már, hogy úgy gyorsabban nő a szőr.

N

os, a mi időnkben kietlen sorsa volt Patakon a kamaszodó diákseregnek. Gimnázium, tanítóképző, teológia — volt itt annyi diák. hogy déli egy óra tájban majd szétvetették iaz utcákat, de: fiúk, csupa fiúk!

Mennyi gondosan megkötött nyakkendő (minden bólintásnál ropog benne a papiros), mennyi párna alatt vasalt hosszúnadrág — és ki veszi észre?! Sehol egy lányiskola, vagy lányintemátus, melyet napközben többször is útba

tét, ment az már lejárt akkor —, s arra írtam az eskü szövegét. Ilyesmit írtam, csak ceruzával, hevenyészve:

„Mi örök barátságot fogadunk, jóban-rosszban kitartunk, egymást segítjük”.

Ledugtuk a papírost iß, a gesztenye után, s ezzel kész volt a szertartás. Talán hamarabb a kelletéinél; én legalábbis úgy éreztem, elsiettük a dolgot, és nem volt eléggé ünnepélyes.

A fogadalmat különben sohasem említettük egymás köejthetne az ember. Legalább a környéken lett volna, Kispalákon, vagy akár a szomszédos falvakban valahol, mert miből áll az egy szerelmes diáknak: az iskolától a konviktusig — az utca szemközti oldaláig — menet útba ejteni Végardót, vagy akár Makkoshotykát is azzal a dobogó reménységgel, hogy annak a bizonyos lány- in temá tusnak bizonyos ablakán meglibbenjen a fehér függöny. De egy ilyen lányinter- nátus nem volt, s fehér függöny is elég kevés, szerte a városiban. És előtte annyi sétálgató diák, hogy szegény kislány odabent, az ablak mögött azt a függönyt akár egész nap lebegtethette volna.

Igaz, a gimnáziumba vettek fel lányokat „bejáró magántanuló” címen, s minden osztályba jutott belőlük egy-kettő mutatóba. A csinosabbakhoz huszonöt-harmino fiú is eljárogatott vizitelni vasárnap dél-1 után, körülülték a nagy asz-1 (alt, és azt hiszem, mindnyá- fi jan rosszul érezték magukat, a; házikisasszonnyal együtt.:

Mert ha a lányból megárt a kevés, az udvarlóból is megárt a sok.

Ez a kemény diáksors újra ! összehozott Nyeszivel.

M

i nem álltunk be soka- ( diknak a vasárnapi vi- zitelők hadába; íeltér- ' képeztük inkább — függöny! szempontjából — a város pe-; rtfériáin a fehér foltokat, és | hol Kispatákon, hol az Üjtele- pen kergettek meg bennünket* az odavalósi suhancok, csak ( Hécén nem, mert az volt aj Nyeszi hazája.

Közös szerelmeink is voltak, • de sosem haragudtunk össze - emiatt. Ugyanígy megértettük! egymást másik nagy közös szerelmünk, az irodalom dolgá- \ ban is. írói művekkel akartuk j felrázni a világot. Mert ha az! emberfia termi nem tehet ked- f vére, mint a bibliai Űr, lega- ( lább mondja ki, hogy: „Lé- i gyen világosság!”

Tervekkel voltunk tele, csór-: dúló nagy érzésekkel, feszengő • akarattal. Persze amolyan te- • betettem és zabolátlan akarat- . tál, sem a cél, sem az út nem \ volt tiszta előttünk, csak az1 a bizonyosság, hogy: tenni kell, tenni, tenni.

A felszabadulás után ellátó- f gattam egyszer Patakra, egy | őszbe hajló vasárnapom.

Sétálgattam az iskolakertben, ! futballoztam a gesztenyékkel, [ és sokaiig elidőztem a kétlábú j fánál.

Magamat is megmosolyogva, ■ egy száraz ággal kotorni kezdtem a tövét, ott valahol, ahová \ a kibelezett gesztenyét dugtuk^ húsz évvel azelőtt A fülledt! avar alól szétmálló gyufásdo-j boz került elő, valamilyen f foszló papírossal a belsejében, j Mi ez? Utódaink is tesznek! egymásnak fogadalmat?

Üres volt az iskolakert, és J kihaltak voltak a zu teák.

P

atak áhítatos csendben j várta a szeptembert mint évszázadok óta annyiszor; várta diákjait, aki-! ken nem fog az idő. örökké! fiatalok maradnak, szépek, j töprengők. álmodozók, s az is- l kolakertben évről évre meg- ( vívják a világról mintázott j harcaikat, és megteszik szenti fogadalmaikat *

DEMÍNy OTTÖ :

A két görögdinnye

Délben érkeztem, épp ebéd volt,

Nyári szokás szerint a gangon, Percekre jöttem, várt a wippon. Messzebb állott az uccasarkon Együtt voltak, kiket szerettem.

S az örömük leírhatatlan.

Én meg olyan nagyot nevettem,

Hogy megreccsent a szék alattam.

Pár szó, tekintet, s már felálltam — Van-e a kútban görögdinnye? —

Kél sötét hajút kihalásztam —,

S búcsúztam ómamának intve.

Apám, anyáin, a ház, az udvar Egyenlítője szemeimre Fordult forrón, — már is futottam. Hónom alatt két görögdinnye.

Néztek mind. S vissza se tekintve Mentem, hátulról célzott titkon Vágyak sűrű lasszó ja, s intve Számolta perceim a wippon.

— Egyik dinnye maga a Föld volt Hónom alatt, másik a Hold.'

S motor zúgott: hol volt, hol nem volt, S a menetoszlopba sorolt...

— Tudod... nem Is a vér számít, hanem a fogadalom.

E

zen ismét elgondolkoztunk. Én mindenesetre elhajítottam a tövises aJcácfagaUyat.

— Jól van — mondta később. — De valami... valami csak kellene.

Épp az iskolakert túlsó végében kószáltunk. Akkor láttam először a kétlábú fát.

Valamikor két szomszédos, fiatal csemetét összesodortak, mint a drót két végét szokás. Idővel a két fa egymásba nőtt. csak egy csigavonalú forradást őrzött meg a közös kéreg. Olyan volt a vastag fatörzs, mint egy fejére állított Y.

Ott, a kétlábú fa alatt tanyáztunk le.

A csupasz fogadalom nem elég, az akár volna, akár se — ebben egyetértettünk. Mondjuk a vér se jó. de akikor ici kell találni valamit helyette. Ott van például az ember haja —

zött Talán szégyelltük a gyerekes felbuzdulást — nem tudom. Az is igaz, nem lettünk olyan halálra szánt barátok, mint azt a kétlábú fánál elképzeltük, csak éppen együtt jártunk néha, együtt játszottunk, tanultunk vagy verekedtünk, és csak később, felsős korunkban melegedtünk össze megint.

A diák életében van egy furcsa időszak, amikor csupa érthetetlen dolgot követ «1. A fésűjét ilyenkor gyakrabban használja, mint a ceruzáját, a ^ nyakkendőjébe újságpapírt ^ dug, soványka zsebpénzéből ► hajneccet vásárol, a cipőjét’ minden reggel kipucolja, a fe-5 lére illatszert csurgat S a szo-í bafőnöktől elcseni az. önbo-t r.itvát, és — csak úgy szára-* zon •— levakarja állá tói a?

Szklabonyának kutya

rossz híre van az utcában. Amikor józan, olyan mint egy falat kenyér! — mondják az ismerősök.

— Mindent megtesz az asszonynak. Vizet hord, fát vág, még a helyét is megfújja a kövér, szeplős Olga néninek. De isten mentsen meg attól, hogy az öreg felöntsön a garatra. Akkor nem lehet vele bimi. Szemei vérben forognak, protéziseit dühösen, haragosan összeférd. Üt, vág, csak olyan legyen, aki bírja. — így suttogjak a szomszédasszonyok.

Éjszakánként nagy ordítás veri fel a Szklabonya-portát. Azt nehéz megállapítani, hogy ki ordít és miért.

Tegnap este. úgy tizenegy óra táján fordult ki Szklabonya a szövetkezeti kocsma ajtaján. Hogy mekkora volt benne a nyomás, azt nem volt nehéz

'JGoqy, milyenek a fAt^fiak

megállapítani. Bal kézzel a falat támasztotta, jobb kézzel pedig igyekezett nagy nehezen megtartani az egyensúlyt.

Elkészültem arra, hogy most az egyszer parázs családi jelenetnek lehetek szem- vagy füttanúja. A lelkiismeretem pedig arra biztatott, hogy okvetlenül akadályozzam meg, ha Szklabonya minden ok nélkül meg akarja pá- holni az asszonyt.

Dünnyögve haladt előttem az öreg. Cirá- dás káromkodásaiból csak szótagokat, vagy írásjeleket értettem. Minél közelebb értünk az utcánkhoz, annál inkább elkészültem e nagy jelenetre.

Rémülten láttam, hogy Olga néni az utca sarkán várakozik.

Egyedül támasztotta a falat. Képtelenségnek

véltem, hogy maga jön a sotoa elé, ahelyett, hogy bújna el a közeledő veszedelem elöl.

Szklabonya egy lépésre tőle megállt... Jól láttam, hogy végigméri az asszonyt. Biztos voltam abban, hogy a következő pillanatban esedékes az eget re- pesztő gorombaság. Vagy még ennél is több. Szklabonya jobb keze a magasba lendült. — Lecsap! — motyogtam magamban. De nem Így történt. Az öreg megtámasztotta a tarkóját és tele torokkal felüvöltött. — Részeg vagyok, rózsám, mint a csap.

Nagy ordítás volt a válasz. — Látom, te részeg disznó! — toppantott Olga mama. Bal kézzel megragadta Szklabonya vállát. Az ember frissen kicsúszott az asszony kezei

közül. — No, — gondoltam magamban — most jön a végzetes összecsapás.

Jött is. Az asszony felkapta a falhoz támasztott seprűt. Erőteljesen odasózott Szklabonyának. Most már biztos voltam abban, hogy az ember kicsavarja a felesége kezéből az asszonyt fegyvert és rossz is arra gondolni, hogy mi lesz. Készenlétben álltam.

— Anyuci, drága! Mi vagyok én neked? — fuvoíázta a részeg és talán észre sem vette az asszony második, harmadik suhintását.

Közben Olga néni torkaszakadtából mondta a magáét. Felriasztotta az utca csendjét. Egymás után nyíltak az ablakok. A legközelebbi ház ablakán kihajolt az anyakönyvvezető felesége.

— Az a részeg disznó már megint csühöli ezt a drága asszonyt.

Szklabonya ebből semmit sem hallott. Ijedten támolygott Olga néni előtt, aki dühösen bökdöste végig a járdán. Amikor a nyitott kapuhoz értek, még a seprűvel egyet, odalegyvntett Szklabonya fenekére.

Odabent még egy ideig tartott a csetepaté. Azt nem tudtam megállapítani, hogy a harc kinek a javára dőlt el.

Inkább csak sejtettem.

Amikor végre elcsendesedett a ház, megindultam hazafelé. Ahogyan végigsétáltam a falak mentén, tisztán hallottam az üvegboltvezető feleségének indulatos hangját.

— Bizony. ilyenek vagytok ti, férfiak! ?

Rossi Károly.

FEKETE GYULA s

ŐRÖK SZEPTEMRe