Heves Megyei Népújság, 1964. szeptember (15. évfolyam, 204-229. szám)

1964-09-27 / 227. szám

*~f~ö ! {7tt>v M íÍc^Ia.,

Este 11 órakor, Móga János altábornagy véget vetett a haditanácsnak:

— Lefekszem, urak. Hajnalig senki ne zavarjon. Mihelyt feldereng az új nap, elvonulunk Buda felé.

Könnyedén vigyázzba szedte magát a sasos fekete-sárga hadilobogó előtt, s elhagyta az ivót, hogy az udvari részen számára berendezett kis szobában lefeküdjék. Anakker őrnagy előzékenyen elkísérte, sárgás, pergamentszínű tenyerével védve a gyertya lángját. Ivánka őrnagy, Perczel őrnagy, Millich ezredes és Vitéz hadnagy dermedten néztek a távozók után.

Ivánka katonához nem illő sírós hangon szólt:

— Szeptember 15-én feladtuk a határt. Szeptember 18- án Kanizsát, 23-án Szántódot, 26-án Marczalit. És mialatt a pómép kaszával, kapával, cséphadaróval, lőccsel, husánggal nemzeti eposzt ír, mi futunk, visszük az irhánkat. Kedvem lenne kettétörni a kardomat.

Anakker visszatért. Németül káromkodott.

— Elégedetlen az altábornagy úr — ropogtatta a szavakat. — Túlságosan lármás a falu. Csendet akar, mert aludni kíván. Uraim, intézkedjenek.

Ügyet sem vetve tiszttársaira, kilépett a szabadba, a tágas térre, amelyet elleptek a különféle alakulatok, legelői a baranyai és a szegedi—vásárhelyi nemzetőrök. Nem aludt senki. Tüzek lobogtak mindenütt. Éppen akkor érkezett meg Lázár első honvéd zászló- alja — magyar trikolór alatt —, amikor az öreg, szűrös Mi- kó a maga módján „rakta a tüzet”:

— Beszéltem egy dinnyési emberrel. Azt mondta, Jelá- csics holnap este már Pest- Budán akar vacsoráin!, s azt üzeni a pákozdi, sukorói és a pátikai lányoknak, jól mosakodjanak ki, amikorra ideér legényeivel.

Pattogott a tűz, tekergett a füstje, marta a szemet. Mikó meg mondta a magáét:

—A bécsi selyemgatyás császár küldi őket, hogy megént robot legyen, meg dézsma.

De erre már felbődült egy dühös, palócos hang a füst mögül:

— Vakítsa meg Krisztus azokat, akik még holnap is elfutnak innen!

Anakker keményen megmarkolta kardja markolatát. Előlépett az árnyékból. Fel- üvöltött:

— Ezt a rebellist fogjátok le!

Lárma kerekedett. De távol- labbról. Mi történik ott? Valaki jön és nagy sokaság kíséri. Ki a jövevény?

Kossuth követe — mondják. A Honvédelmi Bizottmány parancsával jött. Küldetésben jár. Nem szabad feladni Pest-Budát. Azt kívánja a követ, hogy az altábornagy úr azonnal ébredjen föl és adja ki a parancsot az ellenállásra. Mindezt ő maga is elharsogja a sűrű gyülekezetnek. A hangja betölti a teret. Az egész ország dermedten kérdi, mi történik itt? Móga parancsra vár? Kinek, a parancsára? A nádor megszökött. Lamberget kivégezte a nép. Cselekedni kell, mégpedig azonnal!

— Megálljon az úr! — ordított Anakker, — Kicsoda ön?

— Repe- ky K«ssu*h követe. És ön?

— Anakker őrnagy. Letartóztatom lázitásért.

Kardok, puskák, kaszák és másféíe eszközök csillognak a sejtelmes holdfényben. Vadlu- dak riadoznak a nagy magasságban, pedig korai még a vonulásuk. Komor arcokra vet rőt fényt a lobogó tűz. Belengi a füst az emberek sokaságát. Távolabb a falu népe tolong. Még mielőtt bármi történhetett volna, Repeczky hangja harsant:-— Letartóztat? Engem? Fordítva, jó uram. Én önt és társait bűnös futással vádolom! De jogot szereznek a pardonra, ha abbahagyják! Hajnalban támadni kell!

— Kossuth érdekében? — károgott Anakker.

— A nemzeti forradalom érdekében! — csattant a válasz. — Aki most veszni hagyja Budát, veszni hagyja a szabadságot. És vele a hazát. Ámde, ha itt, Pákozdnál győztünk, talpra ugrik az egész ország, összeforrna végre a hadsereg és a nép. Mert — kemény a szó, tudom —, a nép eddig mást tapasztalt.

— Félrebeszél — kiabált Anakker. — Nekünk csak a stratégia parancsol, senki más.

tiltakozunk!

— Tájékozódtam. A

jobbszárnyunk ugrásra készen áll Pátkán. nem messze a sukorói úttól., Derékhadunk felduzzadt itt,; Pákozdon. Bal- szárnyunk , pedig fedez bennünket a tó felől. — Repecz- ky felemelte a hangját:

— Az óra ütött. A nép. nevében parancsolok hát! önöknek.

— Mi a ki-] rály nevében

FARKAS ANDRÁS: »

Vicinális váróteremben

— Az ellenség pedig a csá-J szár nevében támad. De a ki-t rály és a császár ugyanaz. ^ Hát nem érti még mindig? A' császár és a király egyet akar:« a nép igazát eltiporni. Dönt-J sék el végre, kivel tartanak: a! királlyal és a császárral-e, < vagy pedig a néppel!

És még mielőtt Anakker < bármit felelhetett volna, a \ sokaság indulata felmorajlott,« felerősödött, viharrá dagadt. A J sorkatonaság összeölelkezett a i nemzetőrökkel, a szűrös parasztokkal, az iparos meste- \ rekkel és legényeikkel. Perczel ] őrnagy odanyújtotta kezét Re-! peczky kormánybiztosnak:

— Esküszünk, hogy vagy el- « pusztulunk mind egy szálig, | vagy pedig ma hajnalban < visszafordítjuk az ellenséget!

Tizenötezer torok felelt er- i re:

— A tábornok ébredjen fel! j

Felébredt. Beszivárgott ab- <

lakán az első hajnali fény, a , szeptember végi kelő nap \ óezüstje. Álmos szemével rá- \ meredt Anakker hamuszürke 1 arcára:

— Milyen nap a mai?

—1848. szeptember 29., pén-1

Meg a tények. Az ellenségnek 24 000 embere van és 58 ágyúja, nekünk 10 000 emberünk és 35 ágyúnk.

Közbekiáltottak:

— Már legalább 15 000 emberünk van!

— És újabbak érkeznek folyton!

Anakker haragosan tiltakozott:

— Az altábornagy úr azt

mondja: még gyöngék és készületlenek vagyunk: nem

győzhetünk. Az ő szava itt a döntő.

— Lebecsüli a nép akaratiét és a lelkesedés erejét.

Rendelje csak el a támadást és csodákat fog látni. A szűrös földmívesek ezrei és ezrei tódulnak ide már órák óta, hogy felsorakozzanak a sorkatonák mellé.

— Rudakra pántolt kaszákkal, igaz?

— Minden fegyver jó fegyver — ha jó kézben van. Meg mozdultak már a városok iparosai is.

— Öcska vadás zmordélyok-. kai, nemde?

— Az igazság különös erőt ad a mordályoknak és a pántolt kaszáknak. Meglátja ezen a különös hajnalon. Mire megvirrad, bámulni fog, milyen sokan vagyunk.

— Talán még az asszonyok is csatlakoznak hozzánk, nem? — Igen az asszonyok is. Ruhát, élelmiszert, italt, ellátási portékát szállítanak a társzekereken a férfiak után. Mintha egyetlen ember lenne az egész nemzet: egy a célja, egy az akarata.

— ön nem stratégia...

tek. Azt mondják az urak... ,

— De mi ez a nagy lárma' odakünn? Nyakunkon a ta-J tár?

— Nem — felelt halkan \

Anakker. — Csupán megszü- , letett a nemzeti hadsereg... <

A lámpa horkol, lángja lógna, Árnyék pókhálóz a falon,

A lélek, e kalitka foglya Sóhajt, mint hülő fájdalom,

A padlón pár csomag ha fetreng, Gazdája gyúródik nagyon,

Agyában kókad a menetrend, Minden betúje-ssámja nyom,

Félszeg plakát, — piktorka szülte — Ordít a két ablak felett,

Szundít a jegypénztári fűiken Már hatkor izzad éjfelet.

Sarokban, nnt szemétkosárban Almák hulláján szúnyogok.

Nagy erjedés és cifra nyár van,

Míg benn a távirdász kopog.

Mi állhat most a táviratban? Rövid-hosszú — utat jelez.

Az út vasból van és lakatlan — Ti-tá, nem ez, ti-tá, nem ez?

Hol hát a jó út? Jó-c célom?

Felkészültem, én is megyek,

Haladni vágyom az acélon,

Ezért váltottam a jegyet,

Ezért kölcsönzőm az időtől Ezt az estét is, pénzemen Akarnám, hogy a szűkölő főid Tenyere most rajtam legyen.

ar

Még egy félóra Itt e leltár.

Még várnom kell, nincs semmi kész, Örám megáll s nem érdekel már, Bennem mi ez a remegés,

Az ajtó félvakon kifordul,

Hasadtan pislog üvege,

Kilincse átkozódik orvul:

Isten akárhová tegyel

Bedűlöng egy zsákforma részeg,

A mámor szellőjén lebeg,

S mint a tapson nevelt színészek, Egynek vesz minden szerepet.

Bús szája, orra és kalapja Csáléra áll, valahogy úgy,

Hogy most is a lelkét harapja,

S hozzám fordul: Ne haragudj!

Tetszik neki baráfkozásom,

S meséli, kajla rokona Itatta le, hogy mindent belásson — Ö nem fellebbez már soha!

Azért paraszt, hogy tndja ősrég, Kinek, hogyan, mi, hova jár,

Nem kell neki ez az örökség,

Ö már csak egy Ilyen szamár,

De menni kéne a vonatnak,

Ű gyorsan fellép, elmegyen,

A rokonok isznak, maradnak Ezen a rút, piszkos helyen —

Kezében ócska csikk kihalva.

Térdére szórja hamuját,

És mintha múlna már nyugalma, Felhorkan, mint a vén mulyák,

Aztán csak kóc az egyvelegben, Hiszen ez a váróterem Mindent így összezár kötetlen,

Míg óra száll és perc terem.

Család jön. Apja, lánya könnyed

Nevetgéléssel csak beszél,

Indul a búcsúzási könnyek Előjátéka — szép szeszély!

Még húsz perc, ó, egek, de sok még! Ha lennék még fiatalabb,

Járnék, sétálnék, mozgolódnék,

S kerülném el e négy falat,

De ereimben, lábaimban Clomharmattal jár a vér,

Kívül harang szól, esti bim-bam,

És száll a láz s a láz kacér,

Félig fedett testével asszony Üzen évek mögül felém,

Fáradt szememmel elriasztom: fáradjon csendes és szerény —

Olyan petyhüdten, kisszerűén Áll itt velem ez a világ,

Mint nagy szándék parányi műben, Ha a művész semmit se lát,

Mégis tudom, hogy így van ez jól.

A völgyből a meredekig,

Ha a derűs hívás nekem szól, Tekintetem emelkedik,

Bejárja útjait, kutatja Mindazt, mi szép vagy Idegen, Enyém az ég Is és alatta,

Ami volt, van s ami legyen.

S indul a szél, hogy elsöpörje E várótermi percemet,

Sínek vonulnak messzi körre,

Amíg a talpfa áll s remeg,

A mozdony húz, jön, orra fúrja Maga előtt a levegőt,

Egyként köszönt parasztra-úrra. Ahogy a sípja egyre bőg,

S e forró vasiban ész irányít,

A dolgok pontos rendszere,

El is visz engem jó irányig, Ahonnan hívnak: Most gyere!

Megyek, könnyen lendítve táskám Magam is szökve emelem,

Szemem hunyorgat esti pasztán.

Üj dallam mókázik velem.

És e váróterem, e börtön Már elmarad és nincs tovább, Várom, hogy ablaka betörjön,

Ahogy ráhull a fény-nyaláb,

De áll csak, áll csak mozdulatlan. És érzem, nincs hozzá közöm,

Igaz se tán, hogy van s miattam. Belőle most kiköltözöm.

Jön a jövő, hulláma, átcsap A mérgelődő jelenen,

Leporlik kétely és a látszat,

S erőm tudja, hogy mit- tegyed.

ANTALÉT ISTVÁN:

Hanem két kézzel.

Ez a platina-ég nem az enyém.

A pergő könnyek fáradt koszorúja sár lesz, az utca nemsepert kövén. Kör-körbe járva, ide jöttem újra: de park virágait nem kérdezem, a lépcsőkorlát fulladozva sípol, s ha kérdezlek, nem válaszolsz Te sem, megsemmisülni-készülő papírról.

Nem vár jelet, napot, ki útra kész.

Ha az idő jön, a batyuját fogja, indul, mert menni kell. Ez az egész.

A tétlenség az átkok legnagyobbja. Tépett szavak, papírok, emberék világából ki az elsőt kilépte, nem sírja el az eltűnt kék eget, hanem két kézzel nyúl magasba érté!

e o t> &

0 £? L* «9*

xA Ma/jq,

— ■■■■

Mélyen az ablakom alatt, csitri, csiribiri lányok állnak .az alkonyaiban; csivitt, csivitt,

1 szünet nélkül, szavaikat persze nem érteni, de csiripelésük szétveri szobám nyugalmát, apróra szaggatja a figyelmet.

Micsoda tapintatlanság — készül bennem az ítélet. Az ,alsó emeletről kihajol valaki, 1csak őszes haját látom, s de- ! mar sót intéz a kislányokhoz, .öregasszonyos modorban, az !öregség szenvedélyével, amely >oly sokszor fellángol indoko- ] lattanul is, ha az ifjúságról van ,szó. Most már a harcot figyelem, a nemzedékek párbaját, a kislányok az utcáról tnssza- szólnak, mit-e, mit nem, nem i értem. Azt azonban innen \fentről is tudom, más partokról beszél az öreg hölgy és más 'partokról a fiatalok, igazságot inemigen lehet köztük tenni, •mert amiről a kislányok csim- ,telnek, legalább olyan fontos 'nekik, mint a nénike magános Jdélutánja.

> Még irodalomszerkesztő kapromban kezembe akadt egy kislány verse. A kézirat meglepően jó, érett rímek a helyükön, a hangulat szép, ejnye:

ezt közöljük!

Néhány nap múlva eljött a lányka. Sovány, esetlen, szemében sóvárgó kíváncsiság: mi történt a versével? . Ritka élmény tanúja akartam lenni: megfogtam a kezét, átmentem vele a nyomdába. Útközben még

elmeséltem: Kosztolányinak már ősz szálak voltak a hajában, de ha. írt valamit, éjjel két órakor is elballagott a nyomda kapuja elé, türelmetlenül várta az első lapot és az utca lámpáinak apró fényénél mohón olvasta a lapban kinyomtatott írását, még ha tíz sor próza volt is.

A nyomdában a tördelőasztalra mutattam, az ólomsorokba kiszedett versére. A kislány csak állt mellettem kövülten. Nézése ide-oda rebbent, veréb ugrál így nagy vidámságában tavasszal. Első verse, van-e ennél nagyobb, zajosabb öröm; a sápadt kislány kXvírult, jo- natánalmaszínű az arca, talán féllábon ugrált volna, ha én nem vagyok ott. így csak kis kuncogások jelezték a boldogságát, villanó fények a széniében a belső ragyogásból; ha valaki át tudja ölelni két karjá*

val a világot anélkül, hogy egjf csücsök is ki ne maradjon,

ö volt az.

— Szaladok a nagymamámhoz— lihegte. Elbúcsúzott, S elment táncolva.

A vers aztán megjelent, nagy betűkkel szedve a költő neve.

Amikor ismét meglátogatott, megkérdeztem, bután, mert az efféle rejtett fölény butaságot takar:

— Mit szólt a költeményhez a nagymama?

— Azt látni kellett volna! Ölelt és simogatott. — Hamar a csillapítót a túlzajos szívverés ellen. Ö. édes kislányom, de gyönyörűséges — mondta.

— Nyolcszor kellett felolvasnom a versei — mesélte tovább a kis költőm — nyolcszor egymás után. És mivel a nagy- mamus rosszul hall, persze, kiabálva, mind hangosabban és hangosabban.

— És akkor. — éppen belekezdtem a kilencedszeri olvasásba és kieresztettem éppen a hangomat — kopogott a nagymama szomszédja, egy mogorva öregúr.

— Szégyen és gyalázat, hogy egy kislány így ordítozik o szegény nagymamájával. . Ilyen a mai ifjúság!...

No lám.

Zulu}.