Heves Megyei Népújság, 1964. szeptember (15. évfolyam, 204-229. szám)

1964-09-27 / 227. szám

Csippentő István arra döntött, ahogy w odaöntötte az utolsó kosár takarmányt a tehenek elé, hogy bemegy a városba, s vásárol a kerékpárra dinamót; olyan Világító készséget, ami az esti hazatérések al- jkalmával messze hordó fénnyel világítja meg előtte az utat.

Az ócska viharlámpát, amit eddig magával hurcolt, nagyon unta már. Utálta a vaksi Jfémye miatt, de legjobban azt rühelte benne, hogy rettenetesen büdös a petróleumtól.

A rábízott tizenöt fejősmarha leápolása irtán, gondosan kitisztálkodott: levetette magáról az istállóban használt munkaruhát, megmosakodott, kifésülködött, majd felvette az utcai gúnyát, fejére illesztette a vasutas vejétől örökölt baktersapkát és elindult a városba. Egyenesen a kerékpárüzletbe.

Akkor lépte át az üzlet küszöbét, amikor * kerékpárüzlct vezetője, aki minden szabad idejét a parányi kertjében létesített rózsalugasokra pazarolta, éppen a rózsanemesítés titkát magyarázta a közeli fűszerésnek. A fűszeres pedig, mivel végtelenül unalmas volt számára az egész rózsatenyésztési história, csak hümmögött, krákogott, miközben a pénztárcájával szórakozott.

Jobb kezének mutatóujjával pattogtatta a bugyeliáris zárját Becsukta, kinyitotta, majd amikor elunta szaktársa véget nem érő magyarázkodását,, nagy szórakozottan ráhelyezte erszényét a pénztárosnő pultjára és köszönés nélkül elosont, azzal a kaján mosollyal, hogy megtréfálja a barátját: hadd magyarázzon a szaktárs tovább — a fiókoknak. (Ugyanis a kerékpárboltos háttal fordulva magyarázott, miközben az egyik alkatrészt tároló fiókban motozott.)

Uosszadalmas motozás után arra riadt * ’ fel a rózsák szerelmese, hogy senki sem kiváncsi az általa elmondott ojtások, keresztezések és egyéb kertészeti pepecselések örömeire. S ezért, elképedve az ekkora tapintatlanságon, dühösen taszította be a keze ügyében levő fiókot, majd a pultnál ácsorgó Csippentő Istvánra pillantott.

A vevő láttán lenyelte a felgyülemlett keserűségét. Helyette összekapta magát és szolgálatkészen ugrott a kért portékáért.

Tucatra való készüléket rakott ki az asztalra. Csippentő István pedig, megörülve a válogatást biztosító lehetőségnek, rávetette magát az elóbe helyezett portékákra. Körülvizsgált minden egyes kollekciót, .vlesnézett minden ügyes dar.pbr1: Iio"-an működik a megszakító henger, milyen erősségű a mágneses tér, a lámpafej fókusza, mert ezektől függ a világítás képessége.

Egyik készüléknél, gondos vizsgálódás után, •megállapodott. Ügy vélte: az a készülék lesz az, amely a követelményeknek legjobban megfelel. Ámbár a lámpafejen némi zománcozási hibát vett észre, de azt tartotta: a világításnál nem ez a döntő.

Megköttetett a vásár. S míg ő kinyálazta a gumival áthurkolt bugyellárisából a készülékért járó pénzt, addig a boltos megírta a jótállást bizonyító igazolást, amely szerint: a készüléket gyártó vállalat kezességet vállal gyártmányáért, kerek hat hónapra.

Megkönnyebbülő sóhajjal helyette a hóna alá a megvásárolt portékát. Már a? ajtót, húzta be maga után, amikor egy suplinc-legényke, aki motorgyertya iránt érdeklődött, szeleskedő készségeskedéssel ugrott utána.

— Bácsi! — nyújtotta r. pultról felkapott pénztárcát, — ezt meg itthagyja?

Meghökkenve fo; dúlt vissza Csippentő * * István. Az első pillanatban az vágódott az eszébe, hogy a sajátját eltette ő. Hiszen még arra is emlékezett, hogy áthurkolta gumival és úgy tette be a kabát belső zsebébe.

Már el akarta hárítani a feléje nyújtott erszényt, de aztán mást gondolt. Azt gondolta: ezek a kereskedők, mivelhogy a fűszeres hagyta ott, eléggé összeszedik magukat a vevőkön: kevesebbet mérnek, többet kérnek, s miért ne húzzon ő is rajtuk.

Angyali nyugodt ábrázattal fogadta el a felkínált pénztárcát. Még biccentett is fejével, mint aki nagyon hálás a figyelmességért, s mint akinek tiszta a lelkiismerete, kilépett az utcára.

★

Egész úton, ahogy karikázott hazafelé, a zsebre vágott bugyellárison járt az esze. Valahogy úgy érezte: nagyon becstelen dolgot követett el. Vissza kellett volna adnia az erszényt, mert azt kívánja a becsület. Még akkor is, ha a fűszeres valóban sarcolja a vevőit.

Izgatottan szállt le a kerékpárról. Nagy hirtelenében előkotorászta az idegen bugyel- lárist és megforgatta a kérges tenyéréiben, majd kinyitotta.

Háromszáz forintot talált benne, százasokban, s fél marékra való aprót. Sőt, a mellékrekeszben, még egy lottószelvényt is lelt, kitöltve. Csak a hét végét kell vele kivárni, a bekeresztezett öt számjeggyel még talán a lutrit is megütheti.

Gondterhelt ábrázattal ért haza. Odahaza az eperfához támasztotta a kerékpárt és kiballagott a kertbe. Egyenesen a szénaboglyához, ahol aztán kiürítette az erszény tartalmát, s az üressé vált bugyellárist bedugta a szénába. És ellépkedett a közeli italmérésbe, hogy az izgalmát egy-két korsó sörrel lehűtse.

A harmadik korsó sört kortyolgatta már, amikor arra lett figyelmes, hogy a két kereskedő — a kerékpárboltos és a fűszeres — lép be a kocsmahelyiségbe. Sőt, ml több, egyenest feléje tartanak, miközben halálos komolyság feszül az arcukon.

p osszullét kezdte kerülgetni. Most már ■* bánta, hogy elfogadta azt az átkozott bugyellárist. De ha már elfogadta, legalább visszavitte volna. Hiszen még mindig elfogadhatóbb hivatkozni a feledékenységre, mint arra, hogy felszólítsára adja elő.

Visszafarolni azonban már nem lehetett. S ezért, végtelen jámborságot erőltetett a sovány ábrázatára.

— Megszomjaztak? — kérdezte, hogy mondjon valamit.

Hümmögés volt a válasz.

Csend szakadt közéjük.

Meglódult bennük a gondolkozás motollája.

A két kereskedő agyában az forgott, hogyan ugrathatnák ki a nyulat a bokorból. Csippentő István pedig azzal biztatta önmagát, hogy tagadni, tagadni a végtelenségig. Elvégre: nem kapták rajta, a feltevés csak feltevés. Ha akarja, elvállalja, bizonyítani nehezen lehet.

Megszólalt a fűszeres.

— Nézze, bátyám — köszörülte meg a torkát —, mi nem csinálunk ügyet a dologból. Adja vissza az erszényt és pucc-passz! Minden el van felejtve.

Felfortyant erre Csippentő István.

— Azt akarja mondani, hogy én ...

— Azt nem, de

— Hogy, én...

— Igen, hogy maga vitte el.

— Velem így ne beszéljen!

Előrántotta a gumival áthurkolt bugyellárisát.

— Ezzel a bugyellárissal mentem el vásárolni, s ezzel jöttem el!

Dühbe gurult a fűszeres. , S. i

— Azt megengedem, de az enyémet is elvitte!

— Nem vittem el.

— Elvitte.

— Bizonyítsa be!

— Gyerünk a rendőrségre!

\/ arga János őrmester, a rendőrőrs he- ” lyettes parancsnoka, elgondolkozva tolta be íróasztalának fiókját. Azon gondolkozott, hogy távozás előtt még külön utasítást ad az éiszakai ügyeletes szakaszvezetőnek, amikor megkopogtatták az ajtót.

A szolgálatot teljesítő rendőr tizedes1 lépett be az irodába.

— Őrmester bajtársi — vágta magát vi- gyázzba a tömzsi tizedes —, három ember várakozik kihallgatásra.

— Milyen ügyben?

— Valami bugvelláris-ügyben . 1.

— Küldd be őket!

A hivatalos személv komolyságával fogadta a három embert. Helyet mutatott az asztal előtt levő székekre, majd kérdőleg felemelte tekintetét.

— Kérem szépen — kezdte el mondókáját a járműboltos —, arról lenne szó, hogy egy barna bőrerszényt...

— Maga miért nem ül le? — hunyorított a rendőrőrmester Csippentő Istvánra. — Egy a fizetés!

Intett a járműbolt vezetőjének. Az pedig elkezdte a bugyeliáris históriáját. Elmondta, rendre, hogyan történt az eset és miként vezettek a szálak Csippentő Istvánhoz, aki most tagadja, hogy az erszényt elvitte volna.

S míg a kereskedő beszélt, addig Varga János helyettes rendőrparancsnok az előtte ülő három ember arcát vizsgálta. Vizsgálódás közben bele-beleeresztett egy-egy füstpamacsot a levegőbe és hallgatott. Legfeljebb olykor, megrecsegtette maga alatt az erős kincstári széket.

f sak a história végeztével szólalt meg vontatottan.

— Azt hiszem, bátyám — fordult Csippentő Istvánhoz —, a leghelyesebb lenne, ha előadná azt a bizonyos bugyellárist. Mert, ahogy a boltvezető elvtárs a történetet elmondta, minden bizonnyal maga a tettes.

— De biztos elvtárs — bátorodott fel Csippentő István az emberséges bánásmódra —, én az erszényt nem vittem el.

— Hát akkor kt vitte el?

— Azt én nem tudhatom.

— Dehogyis nem tudja! Hiszen — biccentett a vádlók felé —, az elvtársak bizonyítani tudják a pénztárosnővel és azzal a fiatal legénnyel, aki motorgyertya iránt érdeklődött.

Megmakacsolta magát Csippentő István.

— Én nem vittem el.

— Jó, tételezzük fel: nem vitte el.

— Még soha nem nyúltam a máséhoz, biztos elvtárs.

— Azt elhiszem, de azért esendő az ember. S ezért, ez esetben, jegyzőkönyveznünk kell a történteket. Már csak a bejelentés alapján is, ami azt jelenti: azonnali előzetes letartóztatásba kell helyeznem.

— Hogy engem?! — hőkölt meg erre Csippentő István. — De hiszen ;;.

— Igen — bólintott a megrökönyödött emberre Varga János őrmester. — Rendőri őrizetbe kell vennem, míg a dolgok tisztázódnak. Ez pedig azzal jár — vont vállat — hogy reggelre felfordítjuk a portáját. Széttúrunk mindent, még a takarmányboglyát is a kertben, amire aztán bizony, a szomszédság is felfigyel, s elindul a suttogás: Csippentő István rossz hírbe keveredett! És így tovább.

R

övid szünet után újrakezdte.

— Csúf lesz az emberek között. Ujjal fognak mutogatni magára az ismerősök, a dolgozó társai: íme, ez az ember, aki.:. Konok hallgatás volt a válasz.

KONSZTANTYIN V A N SEN KIN:

Késő ősszel

Valamit vártunk szomorúan Mint fönt a szürke fellegek De közben a patakon túlnan Értek a káposztafejek.

Megnőttek és elmentek értük késes káposzta-aratók.

Szüretelünk: ezt is megértük.

Zúgnak a teherautók.

Mint valaha gyermekkoromban,

Én is káposztát gyalulok.

Jó volt a torzsát rágni hajdan ...

Ma is örülni akarok!

Megy a munka vígan, sietve: Csinálom, tetszik is nagyon. Sárgarépával ízesítve Káposztahegy az aszta'on.

Körülöttünk mennyi ügyesség, Mennyi szorgalom és derű! Nyár-sirátó könnyed ne essék:

Az élet most is gyönyörű!

Az erdő elhullatta levelét.

Deret szórnak a hajnalok S el-elborítja vékonyan a jég A megcsendesült patakot.

De élet nő a tartott földeken:

Áldott kezű az ősz. ne félj!

Szerelmed késő őszi szerelem De azt parancsolja, hogy élj!

Kozányi György fordítása.

POLNER ZOLTÁN:

NAPRAFORGÓK

Ősz utolján a határra

hol álldogálnak rá se ismersz.

Egy domholdalnyi zsellér dobog.

Talpuk alatt láng a homok füstöl a gyom, testük ázik virrasztónak vakulásig.

Hol álldogálnak rá se ismersz ősz utolján a határra.

Csupa régi, szegény rongyos.

A nyár zöldje szétfesiett rajtuk.

Mintha munkát koldulnának, egész nap konokul várnak.

A nyár zöldje szétfesiett rajtuk, csupa régi, szegény rongyos.

Bámulják a földet némán, az égre többé föl se néznek.

Komor, fekete csődület.

Felkapja vaskos öklüket a szél, s a múltba visszaront.

Egy domboldalnyi zsellér tolong.

Az égre többé föl se néznek bámulják a földet némán.

— Rendben van, kiderül, hogy ártatlanul hurcoltuk meg. De ha az erszényt megtaláljuk, mert megtaláljuk és magára bizonyítjuk, akkor mi lesz?

Ütni kezdte a vasat.

— Mondja bátyám, megéri ez majd magának? Bírósági tárgyalás, három-négy havi börtön — mert ennyit nyakába ver a törvény — utána a szégyenibélyég: büntetett előéletű ...!

Kell ez magának?

Egyszeriben melege lett Csippentő Istvánnak. De azért az utolsó percig igyekezett uralkodni az idegein. Szinte meg sem moccant a széken. Csak a nyugtalanul pillogó szemei árulták el, hogy kétségbeesetten kergetik agyában egymást a gondolatok: hogyan, miként vonuljon úgy vissza, hogy a bugyellárist is előadja, de tolvajnak se nézzék.

Sumákoló magyarázkodásba fogott. Hosz- szú, körülményeskedő tálalással mondta el, hogy az erszényt valóban ő vágta zsebre, tévedésből, amit csak otthon vett észre.

Ingerülten szólt a fűszeres a vallomásba:

— Ha tévedésből vitte el, akkor miért nem adta vissza, mikor felkerestük?

P avaszkodó ábrázattal fordult Csippen- ** tő István a vallatást vezető rendőrtiszthez.

— Hát hogy adhattam volna oda a bu- gyeliárist?! — tárta szét karjait. — Hivatalos tanúk nélkül, hogy aztán újra keressék rajtam. Mert Ilyen is előfordulhat, ugye, biztos elvtárs?

Mosolyogva csóválta meg a fejét a parancsnokhelyettes.

— Hallja-e bátyám — szólt félig tréfásan, félig komolyan — magát is megkenték kutyazsírral! Hiszen úgy vall, hogy egyben vádol! Nem gondolja, hogy ez kicsit becstelen dolog?

— De biztos elvtárs!...

— Jó, jó értem én — vágta el a mosakodást az őrmester. — Szégyell! bevallani, hogy megbotlott. Ámbár — emelte fel a mutatóujját — még ezek után is azt mondom: bár minden emberrel megtörténne ilyen eset. Amikor az első próbálkozáskor megégeti a kezét, mint ahogy maga is megégette. Igaz-e?

— Igaz — vörösödött el a szégyentől Csippentő István, majd megkönnyebbülten szusz- szantott: — Holnap reggel behozom. Mire a biztos elvtárs bejön a hivatalába, én már itt leszek. A bugyellárissal.

S másnap reggel jelentkezett