Heves Megyei Népújság, 1964. szeptember (15. évfolyam, 204-229. szám)
1964-09-20 / 221. szám
; A reneszánsz kor művészete Magyarországon ! A budapesti ; Szépművészeti ; Múzeum ha- • talmas tftár- ; ványtermében ; megnyílt ,.A reneszánsz kor művészete Ma- ■ gyarországon” című, igen jelentős kiállításon Corvin Mátyásnak három arcmásával is találkozunk. Három különböző műfaji ábrázolásban. Az egyik, a legismertebb, a névtelen „Lombardiai mesteridnek ragyogóan fehér márvány dombormű alkotása, 3 áspis alapon. ((Párja: Beatrix királyné hasonlóan finom kidolgozású domborművé is természetesen ott van mellette.) A másik: a „Ransanus- corvina” kitárt lapján a korabeli olasz miniátor mélytüzű alkotása Ezen látható amint — a trónján ülő Mátyás és Beatrix előtt állva — Ransanus átadja a nápolyi király üzenetét. A harmadik egy jóval igénytelenebbnek számító, ám négis nagyon érdekes darab: színesen festett kályhacsempe, amely a felségjeleket kesében tartó nemzeti királyt ábrázolja. A kiállítás termében ott ra- ?yog a falon Mátyás gyönyörű, Firenzében szőtt aranyló trón- várpitja, az egyik vitrinben Mátyás kalapált és öntött, irányozott ezüst díszkulacsa, ;gy másik vitrinben pedig az jgy an ilyen kiváló ötvösmun- cával készült „hólyagos” serege. A képmások és dísztárgyak néltón mutatják jelentőségét mnak a magyar uralkodónak, iki műhelyeket alapítva igyekezett a korabeli humanist» műveltség, és a korszerű — a középkori vallásos szellemtől eltávolodó — művészet egyik európai központjává emelni hazánkat. A kiállítás gazdag anyagával és ennek műfaji sokrétűségével (kőfaragványok, faszobrok, táblaképek, szárnya« oltár, kódexek, címerlevelek, ötvösművek, textilek, bútorok, kerámia-darabok) egyaránt elragadó.. Válogatottan szép műalkotásokban mutatja meg az utat, amelyet Magyarországon a művészet a középkori eszményvilágtól a stíluskifejezésektől megtett reneszánsz humanista szelleméig, a görög—római antikvitás „pogány” újjáélesztéséig és az új formák kibontakoztatásáig, A változás természetesen sohasem hirtelen, és a régi formák még jó ideig együtt élnek és hatnak a kifejlődő , újakkal. Ezt bizonyítja ez a i' kiállítás is, amely jó tagolásiban sorakoztatja fel a Mátyás-, lés az azt követő Jagello-kor- i szak legszebb ránk maradt ? képzőművészeti s iparművé- | szeti alkotásait. Űjra megállapíthatjuk, hogy a hely és a « rendeltetés olykor jóval fon- i tosabb tényező, mint a stílus- ; formáknak az időhöz kapcso- : lódó alakulása. A budavári ; ásatásoknál előkerült vörös■ márvány párkány a Duna- ! frízzel például 1480 és 1490 kö- «zött teljesen a ,-pogány” an- I tikvitás igézetében fogant. Vi- ; szont a majd egy emberöltő- ; vei utóbb készült kisszebenl ; főoltár táblaképei még szoro■ san a középkori művészethez kapcsolódnak. (Képünk a kis- szebeni főoltár egyik számy- - képét ábrázolja. MTI foto — Bojár Sándor felvétele.) > Igaz, éppen ezek az újonnan restaurált, későbbi ráfes- téséktől megtisztított oltár-képek meglepetéssel is szolgalmak: friss színei által is el- ; gyönyörködtet például a „Jelenet templommal”, tájképében pedig már meglelhető az új, humanista szellem hatása: a természet megjelenítő erővel kibontott ábrázolása. Kincseket láthatunk az új kiállításon, szorgos munkával restaurált értékeket. A csaknem száz bemutatott, válogatott mű elénk vetíti azt a sokoldalúságot, amellyel Idegen és hazai mesterek megteremtői voltak a reneszánsz kor művészetének Magyarországon. Murányi-Kovács Endre czyek nyelvújító küzdelmének! emlékét idézte nagy-nagy elismeréssel. Aztán Kossuth Lajos nagy tervét, a Duna-kon£ö-l derációt emlegette, amelynek; hatására a harmincas években- maga is nagyszabású tanuK mányt írt e kérdésről, megint; csak a szerbség és magyarság megbékélésének lehetőségeit; kutatva, keresve. Jó másfél esztendővel ezelőtt* eme szavakkal summázta gon-< dolatait egy kérésemre irt. visszaemlékezésében Kossuth tervével, illetve a századelői nemzetiségi ügyekkel foglal ko-; zó személyiségeivel kapcsolaté-' san. 2 „Ki tudja, ha akkoron ezt aJ nemcsak vitéz, de valóban íta-j lentumos és szorgalmas magyar;! népet nem vezettek volna el—; idegenült arisztokratái, talány kevesebb vér- és értékveszte-;! seggel kerültünk volna ki,<i mind a magyarok, mind a jj-í: goszlávoik, a nemzetek és ália-j mok véres, emberti pró elszá—j molásai alkalmával.” 5 S most, amikor látogatásom^ végén búcsút vettem tőle, az-, zal búcsúzott: adjam át üd-1 vözletét magyar barátaiknak« — éreztem, úgy gondolja: az; egész magyar népnek — akik—: nek szívügye a Duna mellé-,; kén élő népek békés együtt- ! élése, barátsága. {írültem a tiszta szívből;! jövő érzelmeknek. Az-v tán egy kicist el gondolkoztam:! mennyi még a tennivaló egy-| más kultúrájának, művészeté-1 nek, irodalmának megismerése;«; terén. Lökös István.!' 1 szerint, csak amúgy spontán, • tiszta szívből s ízes bácskai ■ magyarsággal. , A hogy beléptem rózsafák- “ kai s virágokkal övezett villájának kapuján — Ülő tiszteletadásként — szerbül 1 köszöntöttem őt. Magyarul vá• laszol t, tréfálkozva mondta: „Hát én azt hittem, hogy ízes egri dialektust hallok majd megcsendülni fiatal barátom ajkán!” S aztán kedélyesen mindjárt folytatta is mondandóját gyermekkori — s pesti diákéveinek felevenítésével, no meg Eger dicséretével, mert néhány esztendeje rövid látogatást tett városunkban. Jólesett hallani elragadtatással röppenő, szépen csendülő szavait városunk szépségeiről, történelmi emlékei ről. Nyomban eszembe jutottak esztendővel ezelőtti, hozzám írott, ugyancsak Eger dicséretét árasztó sorai: „... az elhagyatott szerb templom magaslatáról láttuk a gyönyörű borvidéket, a fejlődő modern várost és a begyepesedett... szerb sírokat.” Beljebb kerülve fogadószobája kellemes környezetében tovább idézte emlékeit, vágyait, hajdani törekvéseit, a megbékélés ügyében tett erőfeszítéseit az idős író. Ady Endréről, Babitsról, majd Kosztolányiról szólt, akivel személyes baráti viszonyt tartott fenn, majd meg KazinVeljko Petrovicsnál — látogatóban • pillantást nyerhetett a kor ■ változatos szerb és horvát iro■ dalmi életébe egy-egy fordí- ; tás, vagy tanulmány segítségével. Maga Petrovics is fordít, hisz szülővárosában, Zom; borban anyanyelvével együtt tanulta meg a magyart. Milyen meglepő könnyedséggel gördülnek a nagy horvát lírikus, Szilvije Sztrahimir Kranjcsevics egyik versének sorai Veljko Petrovics avatott tolmácsolásában: ’ se, továbbá költőink és író 1 ink kiválóbb termékeinek for 1 dításban való közzététele, va [ lamint nemzetünk kulturált : és egyéb viszonyainak ismer tetése révén a magyar közönség előtt nemzetünk igazi é hamisítatlan lelkét feltárjuk.’ A lap irodalmi és kulturális rovatát szerkesztette t i fiatal Petrovics, s e munká- . nafc köszönhető, hogy a századelő magyar közönsége be Őrjöng a farsang. Borgőzös éjjel Bősz lángra pezsdíti erekben a vért. S míg a hazug szó settenkedve lopózik, Piheg a kebel és reszket a térd: —• Tombol a részeg, lázas pillanat. Hogy Embert gázoljon a lába alatt! ó, mint lobognak, izzanak, égnek Kavargó füstben, az álarc megett A csábos, hódító női szemek! Ég bennük a dévaj Szeiiván éje Pattogó, vígan pirosló tüze, Majd meg a korhadt törzs ördögi fénye, Melyből elő a kárhozat remeg! ■ Veljko Petrovics az frő és az ember egész életén át a magyarság és szerbség megbéké• lésének apostola volt s az ma ■ is. Néhány héttel ezelőtt, ami; kor egy napfényes szombat ■ délelőtt belgrádi lakásán felkerestem, személyesen is vallott erről. Nem előre megbeszélt program vagy kérdések S ha most a bevezető sorok- * ban említett — hangsúlyozom! — magyarul is olvasható no- x vellás kötetre irányítjuk fi- gyelmünket ismét, eme elbe- szélesekben sem lesz nehéz- megtalálni a Croatia jelzett 5 alapeszméjének motívumait — c akár a század első évtizedében s (jórészt meg Pesten!), akár a- húszas évek Den íródtak. Mert 1 QC"Q-ban, az Európ; XyO(J Könyvkiadó gondozásában egy kötetny szerb elbeszélés jelent mei magyarul Tavaszi temeté címmel. A szerzőjük Vélj la Petrovics, a szerb irodaion egyik kiválósága, nagy öregje (Ez év februárjában -töltött! be életének nyolcvanadik esz tendejét!) A kötet sajnos nemigen talált különösebb vissz hangra a lapok, folyóiratok ha sábjain, de a közönség tetszé sét — úgy látszik — megnyerte, mert ma már alighi találni egyetlen példányt ii könyvesboltjaink, antikváriumaink polcain. Pedig jóvá! többet érdemelt volna — mái ami a kritikai fogadtatást illeti —, hisz Veljko Petrovte személye, neve s még inkáét életműve számos ponton kapcsolódik a magyar kultúrához a irodalomhoz. Mintegy hat évtizeddel ezelőtt, amikor fiatal jogászkéni megjelent a századelő Pestjé nek forgatagában, nagyszabásúnak ígérkező kulturális és politikai vállalkozás részest lett nyomban. Egy Juraj Gas- parac nevű zágrábi lapszerkesztővel, 1906 áprilisábar Croatia címmel egy magyai nyelvű folyóiratot indítottak amelynek célja és. feladati lett volna a szerbek, horvá- tok és magyarok közötti megbékélés, közeledés ügyét szolgálni. Ahogy a programadó cikkben írták: „Folyóiratén! célja, hogy politikusaink é publicistáink cikkeinek közié ültem az étteremben és ebédeltem. Senki sem zavart,. Végre egyszer ide is Eljutottam. Egy sarokasztalnál helyezkedtem el, nem szeretek feltűnést kelteni. Meglát valaki és még pletykálni kezd: „Lám, lám, ez az A. elvtárs étteremben ebédel ... Az ő fizetéséiből __” Ne m, nem, jobb szerényen elbújni. Vártam a rántott húsra. Egyszer csak bejön B., a főnököm, kolléganőmmel C.-veL *No — gondolom —, elvesztem! Mindjárt észrevesz. Aztán kezdődik a pletyfka..." Az asztal fölé hajoltam, beletemetkeztem az újságba... Talán nem vesz észre... Észrevett ... Elnézést kért a kolléganőmtől és hozzám lépett... — Lám, lám — mondja — étterembe járogatunk? — Végre egyszer eljutottam — feleltem. — Isméi-j ük ezt a végre egy- srer-t... De rendben van... Mi sem vagyunk hibátlanok... Megjegyzem, te nem láttál itt engem! Helyes? Én meg téged nem láttalak. — És véle nem láttalalf, vagy nélküle? — Természetesen vele! A feleségemnek pedig azt mondom, hogy részt vettem veled egy esti értekezleten. — Jól van — mondtam —s de ha C. férje megkérdez, hogy nem láttam-e a feleségét? — Mondd, hogy nem láttad. — Ez gyanús lesz. — Alikor mondjad, hogy módban voltál vele. Hiszen a férje barátod. — Jól van, de hát ón véled voltam az esti értekezleten. — Mondd, hogy elengedtele! és moziba mentél vele. — Rendben, de tudd mej tőle, hogy milyen filmet lát tunk. Főnököm, B., távozott é enni kezdtem. Valaki megko pogtattá a hátam. El szakadtán a rántott hústól és megláttan D.-t, az ellátási osztály mun katársát. — Üdvözlet — szólt lágyan — Én nem voltam itt. Helyes' — Itt ül B. és C. — mond tem — és észrevesznek. — Ök nem láttak engem 6 én nem láttam őket — felel ti D. — Minden eshetőségre ké szén, te és én a könyvtárban voltunk. — De ón moziban voltam C.- vél. — Szó se lehet róla — mondta D. — C. nem akart moziba menni véled. A barátnőjénél volt. Mellesleg két órával ezelőtt itt járt E. Akkor őt szintén nem láttad. — öt valóban nem láttam. Két órával ezelőtt még nem voltam itt. — Tegnap F. éjszaka két órakor ment haza és azt mondta a feleségének, hogy azért késett, mert találkozott veled, teljesen eláztál és kénytelen volt hazatámogatni. Nehogy eláruld! — Én? Eláztam? — Mit tehetett volna? Valamit csak 3d kellett találnia. Te jutottál először az eszébe. Mellesleg, majdnem elfelejtettem... Ha arról mesélnek, hogy múlt kedden hívtál az étterembe, akkor mondd, hogy nem álltam kötélnek és előadásra mentem. Nehogy elfelejtsed! Ezzel D. otthagyott «— Nem láttalak — súgtam a fülébe —, mert én nem vagyok itt A könyvtárban vagyok. A pincér félrehívott: — Figyeljen ide! — mondta pergő nyelwéL — Maga rántott húst evett, és ha megkérdezik, akkor azt mondja, hogy! nem. A számláról van szó. Én beírom, hogy négy kijevi két-! lettet evett, de maga egy Basil- kot fizet... Éreztem, hogy lassan megörülök. Valóban, ha átgondolom életem utóbbi napjait, enyhén szólva, kfesé különösek. Egy héttél ezelőtt a barátomat étterembe hívtam, mert , nem akartam, hogy elmenjen j egy előadásra. Tegnap egy kol- . Jóga holtrészegen cipelt haza. Ma egyazon időben a barátom féleségével moziban voltam, és 5 értekezleten és a könyvtárban. Ezenkívül most, sikerült egy- , szerre négy kijevi kellettet befalnom. ; Gondolataimban úgy téve-! lyegtem, mint pók a hálójában s hazavánszorogtam. ! Alighogy betettem magam! után az ajtót, megszólalt a te-' lefon. Annak a C.-nek a férje” hívott fel, aki az étteremben; üldögél főnökömmel, B.-vel. ; — Figyelj ide! — mondta C.; férje. — A feleségem ma a barátnőjénél volt Én azt mond-! tarn nein, hogy veled és a főnö-1 köddel, B.-vel vacsoráztunk. Ha ■ megkérdez, nehogy összezavard j . a dolgokat <j Még azt is megkérdezte, hogy ; hol a fizetésem. Azt mondtam, ; hogy összeverő-j kedtél a pincér-': rel, feldöntötted í az asztaltazedé-1 nyekkel és ne-j kém kellett he- ; ! lyetted megfi-í zetnem a kárt. ; Levágtam a kagylót és rá-; jöttem, hogy vé-j gém van. Csak ! egy menekvé-j sem lenne — ha: mindent megcá-: foinék. Senkit| sem Ismerek. Senkit se láttam. í Sehol se voltam. Ezért van egy ! nagyon nagy kérésem: Önök ezt az írást nem olvasták, én sem-! mit sem írtam és Önök pedig 1 soha nem hallották a nevemet. ! (Fordította: Pető Miklós) ' •— Bocsánat, van szabad hely az asztalánál? — csendült fel v újabb hang a hátam mögött — Tessék — mondtam. Az illető, aki az asztalomhoz ült, ismerősnek látszott. — Bocsánat — mondtam — mintha már találkoztunk volna valahol. — Hol? — kérdezte asztal- társam félénken. — Valahol — felettem. — Ott én nem voltam! — Hol? — érdeklődtem. — Ott, ahol mi találkoztunk. — Nem ott találkoztunk, ahol gondolja. — Ott se voltam. És egyáltalán. Mindjárt jön a feleségem. Szóval, én nem ismerem magát, maga nem ismer engem. A mellettünk levő asztalnál ülő nőben ráismertem unokabátyám feleségére.
