Heves Megyei Népújság, 1964. augusztus (15. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-16 / 192. szám
r - -ü* Vägyont szerezni minden áron * ❖ tegnap, ma és holnap A hírnév megvan, de csengése még hamis, A debrői hárslevelű világmárka, ám sok jó bor is kellene a hírnév mellé. A Rákóczi Tsz 200 hold közös szőlőterületének egy része már öreg és csak az új telepítések ígérnek tényleg világmárkát. — Folytatni kell a rekonstrukciót — vélekedik a fiatal mezőgazdász. A nyolcvanholdas új telepítés az idén már igazi hárslevelűt terem. Jövőre újabb 35 holdat telepítenek és fejsze alá kerülnek a kivénült tőkék. A szándék megvan, a debrői bor híressé is, gazdaggá is teheti a falut. A tegnap Amikor Kiss János, a feldeb- rői tsz elnöke most egy éve átvette a vezetést, azt mondta az embereknek: felütött fővel járjunk, ne hátrafelé, mindig csak előre nézzünk! Azóta eltelt több mint tizenkét hónap és most már szabad egy pillantást hátravetni is. 1960-ban nagy reményekkel indult a szövetkezet Az első időben a tagság is szorgalmas volt és év végére 35 forintot osztottak. A második és harmadik esztendő azonban magával hozta a tengernyi bajt Hatvanegyben 14, hatvankettőben 18 forintot ért egy munkaegység úgy, hogy ebből 10 forint állami pénz volt. Négy elnök, négy mezőgazdász váltotta egymást. A vezetőség széthúzott, a tagok az összevissza. helyzet láttán menekültek a szövetkezetből. Aa egyik agronómus a szakmájában volt gyenge, a másik tizennegyedszer került börtönbe és két évet kapott csalásért Több száz hold volt a műveletlen terület, a közös. szőlőre holdanként 800 forintot fizetett rá a gazdaság. A háztájiban tízet, a közösben 3 mázsát termett akkoriban a szőlő. A területet nem osztották ki, * * javakorabeli férfiak közöl őtvenem másutt kerestek megélhetést 1963 tavaszán már nem indult be a munka. Keserű ökölbe szorított várakozással nézett a nyár elé a falu. A lekaszált lucerna 18 hónapig állt renden forgalatia- nul, a kukoricát a járás vetet- » te el május 20-án. A háztáji» kiosztására csak június első; hetében került sor. Akkoriban! történt, hogy még karácsony-1 kor is szüretelték a debrői ’ hárslevelűt. Februárbem még I volt töretlen kukorica. Az is-{ tállőban étien-szomjan bőgtek* a jószágok, nem akadt gondo-J zó háromszáz ember közül. Aj tehenek másfél litert adtak* naponta és mindennap mások* végezték a fejést. ♦ Valami megfoghatatlan erő J húzta visszafelé a falut. Csáki* szalmája lett a szövetkezet ésj a legtöbben már reménytelen-! nék látták a jövőt. Tizenkét! forintért dolgozni senki sem* akart. ♦ A ma ; * ____________ < I Az ember azért néz hátra,* hógy azután jobban lásson, élőre. Az elmúlt esztendő sors-J fordulót jelentett a gazdaság, a falu életében. Űj elnököt,' mezőgazdászt, főkönyvelőt, fő-" állattenyésztőt választottak,» akik megpróbálták elejéről j kezdeni az elrontott életpt.. Egy dologban megegyeztekaj tagság szorgalmas munkája 9 nélkül semmire nem mennek. • Tavaly május 25-én volt a* közgyűlés. Erre a dátumra» Féldebrőn mindenki pontosan j emlékszik. Azt is tudták a ve-, zetők, hogy egy elrontott dől-J got helyrehozni nehezebb, - min„ újat csinálni. A vezető-' ség újjászervezése után rend-* be szedték a brigádokat, mun-» kacsapatokat. Kiosztották a te-i rületet, szerződésileg vállalt. minden család munkát. ' Ezek a dolgom ugyan még a „tegnaphoz” tartoznak, de a jelén ezekből fejlődött. Aki ma Feldebrőn jár, nyomát se léli a régi feszültségnek, bizalmatlanságnak. Naponta 200 —250 ember dolgozik a határAmi egy kilakoliuiási végzés mögött van HATVANBAN a városi tanács igazgatási osztályán fekszik az akta hatodmagával Rékáéi Lajos lakásügyi előadó íróasztalán, amely intézkedik, hogy Pászti Istvánt, feleségét és gyermekét, a Gorkij utca 5. számú házban bérelt szobájukból lakoltassák Jd- Elindultunk Rékasi Lajossal, hogy megtudjuk az okot: hogyan került ez az albérleti viszony bíróság elé. Pásztiék évek óta laknak az alacsony, három helyiségből álló kis házban és soha nem volt jelentősebb nézeteltérésük a ház eredeti tulajdonosával, özv. Berkes Sándoméval. A szobáért 200 forint bérleti díjat fizettek Pásztiék. (Az alacsony, silányan bútorozott szoba a felét sem éri.) Nem is lett volna semmi baj, ha egy szép napon özv. Berkes Sándomé nem kö*ött volna ebariási szerződést Rostás István Hatvan, Két hete még nem is tudtak egymásról, egy hete még külön asztalnál ültek, s a Galyatetőn töltött kéthetes üdülés utolsó estéjén, az üdülővendégek szívélyes üdvözlése és jókívánsága közepette megtartották eljegyzésüket Pék Mária és Mezei János, mindketten budapestiek. (Foto: Kiss Béla) ♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦ Amíg a zápor tart rándultat. Miért? És mert nem Ági az egyetlen a fiatalok között, akik magukra vesznek egyfajta mo- dernnaik tartott, az egyéniségűiktől teljesen elütő pózt; hadd mondjam meg: nem ők a hibásak. Nem is mi, idősebbek. Egykori kamaszkorunkban mi is ilyenek voltunk. Vállveregetve beszéltünk a legnagyobb dolgokról, mert szégyelltük bevallani, hogy teljes szívvel sóvárogjuk a szeretetet, a megértést, és nehogy emiatt gyengének tartsanak bennünket, lenéztük és fölöslegesnek, értelmetlennek tartottuk az egész világot. Ilyenek a mai fiatalok? Nem igaz. A fiatalok mindig ilyenek. Csak a nyegleség mögött ott ijedezik érzékenységük, sóvárgásuk a gyengédségre, a megértésre. Ezt szégyellik, ezért pózolnak. Pedig egyetlen jó szóért hegyeket képesek megmozdítani. Mindezt a szemébe mondtam Áginak is. Csak bámult rám. Az ellentmondás hangja a torkára fagyott. Aztán kinézett az ablakon. —Elállt a zápor. Már ismét süt a nap — állapította meg felvidultan. Kezet fogtunk és elment. í\ e tűnjék úgy, mintha most végső konklúzióként ismét fel akarnám fedezni a spanyolviaszt, de hadd mondtam ki: Ágival »- minden Ágival és minder hirtelen kamasszá nyúlt P> ‘óval őszintén kell beszélnünk. Ügy. ahogy azt mi is vártuk annak idején. Mert. . . ilyenek a fiatalok. G Vlolná* Ferenr MiPŰJiiö 1964. augusztus 16., vasárnap í1 ppen indulná akartam, i J amikor az első villám hideg, kékes fénye felvillant. A következő pillanatban megindult az eső. Mintha zsinóron húzták volna, olyan egybefüggő csíkokban zúdult le a súlyos víztömeg. Dobolva kopogott az ablakon. A hirtelen feltámadó szél a fák gallyait tépte, cibálta. Ebben az ítéletidőben nem mehettem sehová. Pedig vártak rám, a tanács építési osztályán volt tárgyalni valóm. Még telefonálni sem mertem, egyszer már akkorát csattant viharban a kagyló, hogy percekig Csengett utána a fülem. Ilyenkor legjobb rágyújtani, és várni, nyugodtan várni, amíg a vihar elvonul. Várni? Nyugodtan? Könnyű azt mondani. Kopogtattak az ajtón. Nem hallottam, hogy járt volna kint valaki az előszobában. Fiatal lány nyitott be. Először csak a kezében tartott pumpát láttam meg. Hm, elég meggyőző érvet hozott magával, gondoltam. Nem sokáig fogunk vitatkozni, kénytelen leszeK gyorsan igazat adni neki, utóvégre a pumpa ...! Nedves volt a haja, nedves a hosszú, fekete nadrágja, a néhány pántból álló szandáljában nedves a lábfeje. A haját jobb tenyerével simította le, átnedvesedett kezét tanácstalanul tartotta maga elé, aztán beletörölte a nadrágjába. A KISZ-bizottságot kereste. Nem tudtam a segítségére lenni. A zápor miatt nem mehetett sehová, hellyel kínáltam. Zavartan, félszegen nézett szét, és ebben a kényelmetlen helyzetben, ebben a kényszerű együttlétben gátlástalanul, őszintén beszélt . magáról, hogy feszélyezettségétól megszabaduljon. Persze, fölényes lett. Kicsit cinikus. Én pedig faggatni kezdtem. Uevallom, csupán a kény* ' szerű várakozást akartam elütni a beszélgetéssel, aztán egyre inkább belelendültünk, válaszai felkeltették kíváncsiságomat. Mintha már hallottam volna állásfoglalását, felfogását, ítéleteit, kissé idegenszerű szemléletét mástól is. Mintha visszhangoznának a szavai, magnetofonból buknának ki a mondatai. A neve nem fontos. Nevezzük Áginak. Most múlt tizennyolc éves. Elvégezte az általános iskolát, aztán nem tanult tovább. Hogy miért? Maga sem tudja. Évek óta mást sem csinál, mint versenyszerűen sportol. Eredményeire nagyon büszke, úgy sorolja azokat, mintha semmi erőfeszítésébe nem kerülne a távolságot legyőznie. Edzőjéről elhúzott szájjal beszél: izgul miatta az öreg mindig, de annak semmi értelme. Évek óta megyei első. Jól érzi magát a pályán, minden délután edzésre jár, egyedül a fiúk megjegyzései idegesítik. — Tudja, atlétatrikóban más vagyok — néz rám a szeme sarkából. — Mindig megbámulnak és olyan megjegyzéseket tesznek rám, hogy Szóval: unom. Engem a férfiak egyáltalán nem érdekelnek. Jó alakom van, megszoktam, hogy bámuljanak. Csak egyetlen fiút vesz komolyan. Futballista a „vőlegénye.” Sajnálkozva kell közölnöm vele, hogy a kitűnő középcsatárt, akiért úgy „meg vannak bolondulva” a lányok, nincs szerencsém ismerni. Pedig ő más, mint a többi, közli vélem Ági. Látom az arcán, megsértődne, ha nem hinnék néki. A kitűnő futballista tehát más, mint a .többi. Már hat herte ismerik egymást, de még soha nem akart tőle olyat, amilyet . s. Különben is, ő sem olyan, mint a többi lány. Szerelmes, bevallja, csókolózik is de aztán mást nem. Csak ha férjhez megy. Tisztességes lánynak így kell gondolkoznia, állapítja meg ’ ellentmondást nem túróén. r túlságosan magabiztos, túlságosan leegyszerűsít mindent. Mivel foglalkozik még? Hát, főz otthon. Édesanyja a kórházban van hónapok óta. — Nagyon szeretem anyámat — jelenti ki, és megint úgy néz rám, mintha ellenőrizni akarná, hiszek-e a szavaiban. — Nekem anyám a legfontosabb a világon. Ha vele valami baj történne, de nem ... erre gondolni sem akarok. A szavak mögött azonban valami erőltetett tartást érzek. Ha betanult szöveget mondana, az hangzana így. Mosolyognom kell. Ági most is pózol, szerepet játszik. Az előbb a kiváló sportoló, majd a tisztességes lány, most pedig a szerető gyermek szerepét játssza. Nagyon hiú. Mindenképpen elismerést akar kicsikarni a környezetéből. Elkényeztetett és üres lelkű. Nem tudok másra gondolni. Aztán tovább faggatom. Persze, szerét olvasni. Hogy mit? Hát, mindent. Minden jó könyvet. Legutóbb mit olvasott? Már nem emlékszik rá, de Jókait nagyon szered Tisztelem, becsülöm Jókait, de amikor valaki még csak Jókainál tart, amikor csak egyedül Jókait tudja megnevezni, mindig sajnálkozom egy kicsit. A mese és Jókai... Mit csinál még? Semmit. Mit csinálhatna? Az embereket nem szereti. A férfiak mind csak egyet akarnak a nőtől. Mehetett volna már állásba, de... De ő úgy nem hajlandó. Neki ne tegyen senki olyan ajánlatot, mert akkor rúgni tudna. És úgy néz rám, olyan tekintettel, hogy mosolyognom kell Mit csináljak, most sem tudok hinni néki. Játszik, színészkedik továbbra is. Az élet? Nem sok értelme van. Az ember meghal, és akkor kész, nincs tovább. Vallás, isten, túlvilág? Ugyan! Hogy minek élünk, ki tudná megmondani? Hogy mi az élet célja? Semmi. Élünk, mert lettünk. Ennyi az egész. A tveszem a -stílusát. Egy- - kedvűén kérdem: ha egyszer nincs értelme az életnek, miért nem tesz ellene valamit? Ügy néz rám, mintha a Marsról érkeztem volna ebben a pillanatban. És kezd kioktatni. Hogy mondhatok ilyet! Helyben vagyunk, bólintok most már mosolyogva. És kimondom a véleményem: nagyon is számit néki az élet, nagyon is számítanak néki is az emberek, és nagyon vágyik a szeretette, de nehogy valaki is ósdi gondólkozásúnak tartsa. eljátszik egy olyan szerepet. ami tőle idegen, amit nem szívesen tesz, de most így kell. j ez a divat, és ő sem akar a[ többiektől elmaradni. Pózol, nagykép űsködik, adja a kiábBajcsy-Zsilinszky utca 32. sz. alatti lakossal. Rostás Berkes- nét magához vette és a szobába, amelyet eddig az idős asz- szony lakott, szintén albérlőt tagadott további 200 forintért (az udvari helyiség még rosz- szabb, mint amelyben Pásztiék laknak). A ház végében a lakásnak alig minősíthető kamrában szintén albérlő van havi 50 forintért. Miután a szerződést megkötötték, Rostás azonnal felemelte Pásztiék lakbérét 300 forintra. Mikor ért az ősz- szeget nem voltak hajlandók megfizetni, kérte a bíróságot, hogy a lakást üríttesse ki, mert eltartottja vissza szeretne költözni a saját házába. Rossz- hi8zem>~sége nyilvánvaló volt. A beadvány adatai nem felelnek meg a valóságnak, hiszen ha megfizették volna a 300 forintot, nem indított volna pert. — Rostás Istvánt bizonyosan otthon találjuk — gondoltam, hiszen hosszú idő óta rokkant- nyugd’iss. Sajnos, tévedtem. Csak Rostás kislányát és özv. Berkesnét találtuk a rendetlen, piszkos, legyekkel telt házban. Szemein látszott, hoey alkoholt fogyasztott, ami a 74 éves, leromlott, legyengült szervezetének nyilvánvalóan hamar megárt. Megmutatta, hol lakik és azt a szobát is, amelyet Rostás ebben a házában is albérletbe ad. (Albérleti jövedelme eddig mintegy 800 forint) NEM AKAROK én hazamenni — válaszolt kérdésünkre, ellentétben a bíróságon szereplő beadvánnyal. Csak azt akarom, hogy fizessék meg a 300 forintot. A 200 csak az asszonyra meg a gyerekre szólt. Most meg a férj is ott lakik. Kell a pénz, mondja és arcán látszik, hogy a válasz nem az ő fejében született meg, de nyilvánvalóan más rágta a szájába, hogy adott esetben megfelelően beszéljen. Kell a pénz — ismétli. — Mit csinál a pénzzel, néni? A szerződés szerint mindent megkap. — Kell nekem egy kis pénz — hajtogatja csökönyösen —, a fiam nekem nem ad semmit, kérem. — Rostás István hol van? — érdeklődöm. — Dolgozni ment nem tudom, hova — hangzik, s a válasz elgondolkodtató, mert Rostás ugyanis, mint leszázalékolt rokkant, napi 80 forint napszámért kőművesmunkát végez, így mondják. (Nem ártan* megvizsgálni egészségi állapotát, amely a jelek szerint nyilván annyira javult, hogy esetleg állandó munkaviszonyra is képes volna.) Milyen lehet az a fiú, aki nem gondoskodik az édesanyjáról? Az ötven év körüli, csendes beszédű, szimpatikus értelmiségi férfivel szép, tágas házának virágokkal díszített, tiszta udvarán beszélgettünk. Lassan fény derült a furcsa, szomorú történetre. — Az ital az óka mindennek, kérem. Nem is szívesen beszélek róla. Szegény édesanyám nagyon szereti egy idő óta. Nem volt itt azelőtt a világon semmi baj. Itt kosztolt nálunk, többször hívtam feleségemmel együtt, jöjjön ide, lakni is hozzám. Van hely bőven. Nem jött. Amióta elkezdett inni, azóta egyre több pénzre volt szüksége. Ezt használta ki Rostás. Egy idős asszony gyengeségét. Ígért fűt* fát, naponta egy liter bort:.?. Amikor az eltartási szerződést megkötötték, akkor is itatták. Olyan állapotba került, hogy a közjegyző nem volt hajlandó megkötni a szerződést. Keresett Rostás egy ügyvédet, aki aztán megcsinálta. Vénségére most kapálni, paprikát mooli, füvet szedni küldi szegény anyámat. Nem elég az a pénz, amit a ház bérlői fizetnek, még dolgoztatja is. Én boldogan magamhoz venném bármikor, csakhogy nem akar, mert én nem engedem inni.! Pénzt tényleg nem adok, Roe- tásék szociális körülményein nem akarok javítani. EDDIG a történet. Pásztié- kat ki kell lakoltatni. A lakásigénylők száma eggyel szaporodott. Fizesse meg tehát az állam azt, hogy Rostás István nem elégszik meg saját házával, még egyet akar harácsolni akkor is, ha ezzel egy idős asszonyt tönkre kell tennie. Sajnos, a törvény paragrafusai szerint a szerződés, amelyet a gyönge akaratú öreg nénivel kötött, nem támadható meg, de társadalmunkban nemcsak írott szabályok vannak, meg kell tehát találják az illetékesek azt a módot, amely Rostás és a hozzá hasonló kufárok vagyonszerzési hadjáratának véget vet maid. Mátéffy Zoltán ban, ha kell, hajnali négykor kezdenek. A brigádvezetők, a csapatvezetők, az asszonyok derekasan helytálltak a nyáron. Befejezték a cséplést, alig akad a határban szántatlan terület. Egy éve három erőgépe volt a gazdaságnak. Most tizenhárom. A határ gyomta- lan, a kukorica, cukorrépa, szőiő szép termést ígér. A szőlőt háromszor-nógyszer kapálták, rossz akarattal se lehet benne hibát találni. Feldebrőn negyven egyéni gazda is van. Eddig büszkén mondogatták': — Nézzétek meg o mi földjeinket! Most már halkabb a szavuk. A búza sikerülhetett volna jobban is, de az egyéniektől még így is lényegesen jobb. A tsz kukoricájával, répájával már nem tudnak versenyezni. Január elsejétől havonta pontosan 15 forint előleget fizet a szövetkezet. Többet, mint amennyit annak idején év végén elszámoltak. Egy év alatt a régiek közül harmincán jöttek vissza. Itt akarnak dolgozni, mert érdemes. Az erőgépeken bőven van traktoros. Minden gép két műszakban dolgozhat, 250 holdat az idén már öntözni is tudtak. A kalászosok &0 százalékát vegyszerezték. A fe- jési átlag eléri, sőt a múlt hónapban meg is haladta a 10 litert. Júliusban huszonötezer liter tejet fejtek. Az állattenyésztés kétmillió körül jövedelmez az idén. Prémium címén ez évben 120 ezer forintot fizet ki a gazdaság... A holnap Azt szokták mondani: a máról látni a holnapot. Ebben van némi igazság. A jelenből — ha jósolni nem is, de következtetni lehet A szövetkezet vezetőivel, néhány- taggala jövőről beszélgetünk. Bizakodnak. Egy szóval se mondják, hogy rózsás a helyzet hogy minden rendben van Feldebrőn és végleg eltűntek a „felhők”, őszintén beszélnek arról, hogy a szövetkezet komoly jószágelhelyezési gondokkal küszködik. A száz- férőhfelyes istálló az építők késedelme miatt nem épül fel az Idén. Nincs helyük a szarvas- marháknak, a lovaknak. Folytatni akarják a rekonstrukciói is. Saját palackozót szeretne a szövetkezet, ahol üvegekbe kerülne a saját termésű hárslevelű. A tagság szorgalmát, iparkodását általában csak dicsérni lehet. Ám az emberek nem egyformák. Akadnak néhá- nyan, akikkel szót kellene még érteni. Sok az öreg, a nyugdíjas. A baj nem ez, hanem, hogy kevés a fiatal.... A szőlő és állattenyésztés. Ez a két üzemág jelenti Feldebrőn a jövőt. Az adottságok jók, előlegezett a hírnév is, és az út, amelyen egy év óta járnak, már helyes irányba vezet. A tagságon, a vezetőkön múlik, milyen lesz a holnap, az elrontott kezdet után. Szalay István
