Heves Megyei Népújság, 1964. augusztus (15. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-30 / 203. szám
&EVVAK PEtlENC Ä hat állatgondozó élcelődése éppen úgy hozzátartozott a hajinaihoz, mint a hamvas égszín és nyáron a szénaillat. Menteik, s ügyeltek arra, hogy mindenkinek legyen társa. A kiscsárdáig szótlanok voltak, mint a csendes nyári reggel. Ott Kövér Gáspár kezdte: — Hát, ma se iszunk pálinkát?' — Miből? — kérdezték amazok. — Én honnan tudjam? — morogta. Bandukoltak. Felettük méhraj szállt az akácos felé. Éktelen ugatással kísérték útjukat a kutyák. Kövér Gáspár dühös volt, szidta a kutyákat, gazdájukkal együtt. A pálinka gondolatára mindig összefutott szájában a nyál, nem győzte lenyelni. Kis idő múlva újra megszólalt. — Megpróbálok szerezni ... A többi rámeresztette szemét. Nem mondták, de benne volt a tekintetükben, hogy Gáspár megint bolondságokat beszél. Azért a szemük sarkában kíváncsiság bújkált. Tudták, ha Gáspár ráadja a fejét, akkor abból lesz valami; pálinka vagy valami tréfa, esetleg botrány, aminek vihara az ő üstökűket is megrázhatja. A homokos soron özvegy Takács Józsefné háza előtt Kövér Gáspár megállt, a többi azonban egy házzal tovább ment. „■— Nem főz már, megijesztették a fináncok, — suttogta vissza Fazekas Bálint, aki legalább akkora pálinkaivó hírében állott, mint Gáspár. — Dehogynem, még a régiből is van neki, telt él a fiának, arra várja haza — válaszolta mozgolódva Gáspár, és fölágaskodott, úgy lesett be a kerítés tetején az udvarba. Közben arra gondolt, hogy ha jól megrúgja a kerítést, akkor az omladozó, elórecsúszott tetejű ház köhnyen orra is bukhat. Olyan, mint az elaggott ember, alig áll a lábán. Nincs más értéke az egésznek, mint a magas deszkakerítés, mély elzárja a külvilágtóL Kertjét fölverte a dudva, nagyobbik felét djislombú bokrok nőtték be, már a ház hátsó sarkáig nyomultak, hogy visszahódítsák azt, amit a Takács család egykor a saját szolgálatába állított Nagy orrú bakancsával teljes erőből megrugdosta az alsó deszkalapot. Rengett, dübörgőit minden. Újra megrúgta, aztán újra. Szája, gyomra, minden porcikája csiklandott a pálinkáért „Hogyan csaljam ki tőle, mit mondjak neki?” Az öregasszony fölijedt a dübörgésre. — Ez Pisla, a fiam — motyogta, és köszvényes lábaival lekászálódott az ágyról. Papucsáért nyúlt, nem érte el, hirtelen megfordult vele m szoba, aztán forgott körülötte minden, mintha körhintán ült volna. Nem látott mást, Csak az ajtót, a kopott deszkalapot. Megkapaszkodott az asztalban, majd a falnák támaszkodva, ingben, mezítlábasán kitámoly- gott — Igaz, hogy megjött Pista, örzse néni? — kérdezte rekedtes hangján Kövér Gáspár. — Megjött? — motyogta remegő hangon a viasz-színű öregasszony. — Megjött-e — kiáltotta helyesbítőén a gyűrött, töpörödött asszonynak Kövér Gáspár. Köbben a nevetés folytogatta, el i® vigyorogta magát. Szerette volna a többinek is megmutatni a falnak dülöngélő, ingbe bújtatott csontvázat, hadd nevessenek. Az asszony meg-megállt, hol oldalra, hol élőre próbált nézni hunyorgó szemével. P áspár a homlokára nyomta időnyűtte kalapját, hogy valamelyest eltakarja á száján kibuggyanó nevetést. Eszébe jutott egy gyerekkori emléke. Búcsú napján cirkuszosok érkeztek a faluba. A porondra kiállítottak egy bábút, éppen olyan volt, mint most Takács néni, aztán bemutatták, hogyan lehet megfiatalítani. A cirkuszos a fejére vágott ekkorát, csak úgy nyekkent. A bábunak egy pillanat alatt nagy mellei kerekedtek, a fehér hajcsomóból gyönyörű fekete fej ugrott ki. Évekig izgalomban tartotta a férfiakat. A bábú igazi nő volt, de milyen, az aztán nő volt. Az öregasszony kinyitotta az utcai ajtót, érősen megkapaszkodott a kilincsben: Nem lótok jól. Hol vagy, kisfiam? — nyöszörögte görnyedve, hunyorogva. — Az este erre jártam, aztán úgy láttam, hogy itt volt az udvarban — füllentette Gáspár. Az asszony megtántorodott, motyogott valamit, vékony, eres karjait kinyújtotta és élőre lépett. Kövér Gáspár vagyok, örzse néni, Pista pajtása — magyarázta sápadtan hátrálva. — Vakít ez a fény — mormogta a járdán tipegve az öregasszony. — Nagyon lemaradok, megyek, sietnem fcöll — dadogta Gáspár és a többi után ment. — Ebből a pálinkából se iszunk, Gáspár — mondta az egyiki — Meg akart ölelni az öreglány? — így a másik. — Mér utasítottad vissza, hetven után Szűz minden nő — toldotta meg a harmadik. — Állatok — sziszegte már hangosan Gáspár. Amazok még kuncogtak. Most már Gáspár sem nyelte le a szájába tóduló nyálat, nagyokat köpött az árokba, a lapulevelekre, meg-megcsikorgatta a fogát. _ — Nem akartam én becsapni — mondta bűntudattal — ki gondolta, hogy ilyen állapotban van? A kisleányom oda jár hozzá, ő mondta, hogy megjön a Pista... Hallgattak. Az ég hamvas szinte kékbe olvadt, az istállók mögötti dombok peremére fénykévék ültek. A kiskanális hídjánál Fazekas Bálint letört egy ágat a szamarúfűzfáról. Gáspárnak nyújtotta: — Ezt is vigasztald meg... Nevettek. Gáspár nem nevetett, megfogta az ágat és mérgesen a vízbe dobta. Nézte, amint elhaladt mellette, s a békanyál-szigetek között mintha az öregasszonyt látta volna lebegni. A csontváz-asszony sokáig állt a járdán, a kerítésbe kapaszkodva birkózott a forgó világgal. — Hol van, most mér hallgat? — motyogta, és lassú léptekben elindult a kiskapu félé. A kapuban megállt, megkapaszkodott a kilincsben, előrehajodt, kémlelte a meg-meg- billenő udvart, a sötéten-fcitokzatosan sűrűsödő bozótost — Mintha ott állna a sötétségiben, a fiam. Pista, Pista, kisfiam! — suttogta vékonyka hangján és teljes erejéből meglódult befelé. A kút mellett megállt, hallgatózott. — Most csukta be az ajtót — sóhajtotta és kimeredt szemmel nézett a zaj irányába, A konyha ablakéin a távoli fák árnyékából emberalakot formált a reggeli napsugár. Nagyot, igen nagyot akart kiáltani, de alig jött ki harag a torkán : — Kisfiam! Megborzongott. A reggeli friste szellő meglobogtatta ingét, csont-bőr testét hideg járta át. Nem támolygott már, simán, tipegve bement a konyhába. Amint kinyitotta az ajtótj egy nagy szürke macska ugrott ki mellette Rúgott utána, nem érte el. Bement, lefeküdt^ imára kulcsolta a kezét. — Mintha valóban itthon lett volna —i mormolta, és behunyta a szemét r|'' alán most történt évek óta először, x hogy nem nézte meg az órát, arra sem figyelt most, hogy az ablakkal szemközti falról az árnyék már az asztalra kúszott Pihent rendezgette gondolatait mint a kisruhákat egykoron az ómáriumban. Egyszer csak kattant a kiskapu zárja, és halk koppanások doboltak a falon. Előbb a konyhában, aztán a szobában csiviteltek, letörölték a portakarót a bútorokról, vizet adtak a virágoknak, bevásároltak a boltban, elkötötték a függönyt, hogy tudjon bemenni a nap. Közben megszakítás nélkül csiviteltek, mint az eresz alatt a madarak. — Tessék mesélni, Takács néni — kérlelte dolgavégeztével a két kisleány. Az öregasszony a konyha előtti farönkre ült, fonnyadt sárga kezét az ölébe szorította és révetegen nézett élőre. A két kislány mellé telepedett. — Megint megjött az éjjel — kezdte halkan — olyan volt a haja, mint kicsi korában, szőke, göndör, vállig érő. A szíve is olyan meleg volt, mint régen, úgy nézett rám, hogy azt hittem, megszakad a szívem. Jaj istenem, segíts rajta, ha valami baja történt Beteg talán és nincs ki ápolja, rágcmdolni is szörnyűség. Azt kérdezitek, mikor ment el? Régen, nagyon régen, november tizenharmadikán lesz tizenkét éve. Azóta nem láttuk egymást Azt mondta, legyél nyugodt, édesanyám, gazdagon jövök vissza, aztán nem lesz többé gondunk semmire. Elengedtem, próbáljon szerencsét én megélek egyedül is, majd megvárom, amíg hazajön. Oly nehezen tudtam fölnevelni, éheztem, de ő nem tudta mi az éhség? Próbáljon világot. Akkor még nem gondoltam, hogy ilyen nagy gyötrelemmel jár a várakozás. Sokat kibír az, aki nagyon vár valakit, a sátánt is legyőzi, vízbe se’ fullad, tűzbe se’ ég el. Megmondtam én, hogy egy reggel beköszönt hozzám az én kisfiam, aztán örökké velem marad. Hogyan írta, Katikáim? Ugye úgy írta, hogy június közepén ne menjek el hazulról. Drága kis fiam, hát azt gondolod, hogy elmennék előled? Még ha az életembe kerülne, akkor is itt várnék rád, mint ahogy rád is vár ez az otthon. Ha ő mindig itthon lesz, akkor is eljöttök hozzám, ugye? Akkor még többet mesélek, mint eddig. O is szereti ám a meséket. Amikor kisfiú volt, mindig meséltetett velem. Volt egy mese, azt én találtam ki, néki, róla. Jó, elmondom aranyoskáim. Így kezdtem: „Volt egyszer, hol nem volt, volt egy aranyos, szőke, göndör hajú kisfiú. Egyszer édesanyjával kiment a nagy, sűrű erdőbe málnát szedni. Amint szedték, szedegették az édes ízű málnát, egy harapós medve rontott rájuk. Nagy, csúnya tappancsával úgy megütötte az édesanyját, hogy az menten összeesett, elájult. Amikór fölébredt, a kisfiának nyomát sem találta: — biztosan megette a medve — gondolta az édesanyja. Szólít- gatta, hívogatta a fiát, de bizony hiába. Éjjel-nappal sírt, hervadni kezdett bánatában. Egyszer egy öreg cigányasszony toppant be a házukba, neki is elpanaszolta szíve bánatát. A cigányasszöny elmondta, hogy másutt is történt már hasonló eset, de a medve nem ölte ám meg a kisfiút, hanem elvitte és ne- velgette. Erre fölkerekedett az édesanya, és ment erdőn, vízen át, eljutott egy nagy barlangig, a medvék tanyájáig. Bekiabált az ajtón, hívta a kisfiát, és az a vadállatok közül az édesanyja karjaiba szaladt. Együtt menekültek haza, s talán még ma is élnek, ha meg nem haltak. A folytatását is kitaláltam, de azt nem szerette, mert szomorúan végződött. Tudom, szomorú lesz most is, ha meglátja, hogy elszáradt a szilvafa, amiről ő annyi szilvát szedett. Most -már ő is felnőtt lett, nem gyümölccsel, pálinkával várom, mint ahogy férfiakhoz illik. Ö pedig mo6t már igazi férfi lehet. Ügy szeretném már látni. Hány éves? Huszonegv volt, amikor elbúcsúztunk, harminchárom lesz szeptember elsején. Nem értem Katikám, hogyan mondtad, kopognak? Nézd meg, ki járhat itt ilyenkor? Autóval jött, istenem, csak nem Pista? Segítsetek fölállni, aranyoskáim. így, most jó. — Kérem szépen, özvegy Takács József- nét keresem, akinek a fia Amerikában él — mondta egy elegáns úr lassú léptekben közeledve. — Één vagyok — dadogta izgatottan az öregasszony. A vendég mélyen meghajolt, két kezével megfogta az öregasszony kezét. Szélesen mosolygott, nagy barna szemét félig lehunyta. — Örülök, hogy vezérem, Mister Takács édesanyjának a kezét megszoríthatom — suttogta kézcsók közben. |V/f odern szabású ruhájának hullámzó mozgása az anyag finomságáról tanúskodott. A széles válla, bő derék, kissé elhízott alkatot sejtetett, de ez jól állt középmagas termetéhez, nagy, húsos arcberendezéséhez. Hiú ember lehetett, kopasz fejebúbjára, homlokára két oldalról és hátulról ráfésűlte gyér hajszálait. így aztán oldalt és hátul sem igen maradt, de viszont az egész fején volt egy kis hajzat, amelynek minden szála fegyelmezetten simult kreol bőréhez. Tessék befáradni — mutatott a konyhaajtóra remegő kézzel az öregasszony; Belül, az ablak mellett, a két kislány ágaskodó kíváncsisággal lapult a falhoz. Az öregasszony az ágy szélére ült, nagyokat só(Csont István illusztrációja.) hajtott, félt), hogy megint elkezd vele forogni a szoba. Az ajtó mellé tette az egyik kislány a széket, odaült a vendég. Körülötte kábító parfümillat lebegett a levegőben. — Nyugodtan tessék csak ránehezedni, nagyon jó, kényelmes; én fontam kukoricacsu- héból. — Bocsásson meg — kezdte udvarias bólogathassál a vendég — nem akartam1 megbántani ... — Ugye, jól van, nem beteg a kisfiam, mondja már .;. — Ugyan kérem, ragyogóan érzi magát, ő maga mondta, hogy ezt várta az élettől, amit eddig kapott; gazdagságot, kényelmes úri életet... — Nem értem, jól van, és ő nem jött haza? — Kérem, én is Amerikában élek. Mister Takács, az ön fia, engem, mint egyik legbelsőbb bizalmasát, személyes titkárját küldött, hogy mindennemű magyarországi ügyében eljárják. — Magát küldte hozzám? — Igen, asszonyom. — És őt nem engedték? — Nos, mister Takács tudásával, ügyességével, ragyogó házasságával óriási karriert csinált. Tessék elgondolni, fő részvényese az amerikai Steel Corporation-nák, vezetője a Daly & Compani-uak... — A maga édesanyja hol él? — vágott közbe tétovázó arccal az öregasszony. — Nagyon régen meghalt, nincs itthon senkim... — Nincs senkije... — Ezeken kívül még.:. — A fiamról mondjon el mindent, mindent ... — Igen, amint mondtam, az amerikai Steel Corporation ... — A fiamról, ő milyen ... — Csodálatos ember, messze földön nincs párja. Ö a megtestesült jóság... — Igazán? Nagyon jó ember a fiam? — Én is magyar vagyok, nekem nem sikerült úgy az életem, mint az övé. De azért támogat, segít, bizalmas állást ad, nem úgy, mint a többi emigrációban élő, meggazdagodott magyar. Ügy gyűlölik egymást az ágról- szakadtak, hogy fájdalom őket látni. Tépik, gyilkolják egymást a vadállatok. — A fiam köztük él? — Nem, inkább felettük, ő igazi úriember, övé... — Aztán maga hazajöhetett? — Igen, most már könnyűszerrel hazajöhetünk. — A fiam nem tudja miért nem jött? — Engem küldött... — És ő mikor jön? — Arról nem kaptam információt, így megbocsát. erre nem is tudok válaszolni. — Szóval, 6 nem jön — mondta remegő ajkát összeszorítva az öregasszony. — Ezért az én feladatom megkérdezni, hogy mire van szüksége, akar-e beinvesztálni nagyobb összeget építkezésre, vagy egyébre, tessék elmondani, asszonyom. Amint látom, nagyon építkeznek Magyarországon ... — Meséljen az én fiamról! Arról, hogy 8 miért nem jött haza. — Asszonyom, engem a pénzügyietekben könnyen tudnak helyettesíteni, de őt, a tulajdonost most a lázasan hullámzó gazdasági életben, óriási anyagi veszteség ér’-etné, ha hosszú időre eltávozna, ezt egy üzletember nem tudja manapság elviselni, az ön fia pedig elsősorban üzletember. — Nagy veszteség érné, ha elhagyná gazdagságát — morzsolgatta szájában a szavakat az öregasszony. — Bocsánat, a csomagot behozom. Fölállt, és nagy léptekben kiment az autójához. — Ezt a csomagot küldte — mondta’ derűs tekintettel a vendég — és nagyon kéri, üzenje meg, hogy mire van szüksége. Lassan lejár az idő, mennem kell, még Budapesten bonyolult üzletkötés vár rám. Nem szeretném megsérteni mister Takácsot holmi üzleti butaságokkal. Y^akítóan ragyogott az asztalon az ele” gáns csomag. — Nincsen szükségem semmire, mit üzenjek? — motyogta. — Alkalmazottakat fogadni, esetleg, kényelmesen berendezkedni.. Akkor nem érzi magát egyedül — magyarázta a húsosképű vendég. — Nem vagyok magam. Itt vannak ezek a kisgyerekek, ők segítenek nekem ... — Ti rokonok vagytok? — kérdezte a vendég a két gyerekre tekintve. — Nem, mi úttörők vagyunk — válaszolták félősen a lányok. — Mondja meg a fiamnak, most már nagyon megöregedtem. — Lehajtotta a fejét, összeszedte magát. — Azt is mondja meg, hogy ez a kicsi, kopott, öreg ház mindig visz- szavárja. Ha majd nem lesz otthona, jöjjön ide vissza, itt nyugalmat talál. És ha megkérdezi, hogy mit küldjön nekem, mondja meg neki, hogy míg élek, addig várom a fiamat, nem a mister Takácsot, hanem a meleg szívű, szőke, göndör hajú fiamat, akit kicsi korában az édesanyja kimentett) a vadállatok barlangjából. A vendég mélyen meghajolt, kezet csókolt, most is éppen úgy mosolygott, mint amikor bemutatkozott, kedvesen, elegánsan, A kocsi fölbúgott az utcán, szállt, gomolygott nyomában a por. A gyerekek a házakból kiszaladtak az utcára, csodálták a gödrökben is simán surranó szépművű kocsit; Takács néni szótlanul ült az ágyán, sápadt arca még haloványabbra változott. Emlékezetében villámként futottak át a régi képek, a sok-sok ígéret. Látta, hogy rongyköteget vonszol maga után a nap, és összekeveredett benne a karcsú autó, a gazdagság a kerti dudvával, a félcsípejű házzal és egy élet szomorúságával. Aztán a kép is eltűnt. — Bontsátok föl, kezdjétek, aranyoskáim. Szaporán, az a tiétek, nekem már elég volt belőle .;. Az narancs, az datolya, az meg ott csokoládé. Egyétek, vigyetek belőle haza is. Mondjátok meg, az én egyetlen fiam küldte, valamiféle idegen tévedt be vele. Fonnyadt arcbőrére kibuggyant a könnye. Elhallgatott, maid az ajtóra figyelt. — Ki jön? Ki járkál odakint? — Én vagyok, örzse néni — állt széles vállával az ajtóban Kövér Gáspár. A kerítésen, egymáshoz egy-egy méterre sorakoztak a csajla kalappal borított fejek. Elől volt Fazekas Bálinté, utána sorban a többié. — Jó, hogy bejöttél, Gáspár — mondta furcsán rámosolyogva az öregasszony. — örzse néni, ha munkáskéz köll, szóljon csak, itt járunk el a ház előtt, szívesen segítünk. ti '“rzse néni talán semmit sem értett, hosszasan nézett és nagyokat pislogott. A szekrényhez ment, üveget vett elő. — A fiam egészségére igyanak — rettegte és átnyújtotta az üveget.
