Heves Megyei Népújság, 1964. augusztus (15. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-02 / 180. szám
PÄLVA TAM'S: A wavarkulcs a láda alj£n volt Szépen meghúzódott egy rongycsomó alatt. Csuti hiába igazgatta vastag keretes szemüvegét, nem találta. — Mi lesz már, te dioptriás kecske — szólt "• Gyula a létráról. Csuti izgatottan kutatott a ládában. Hiába kutatott. Zavartan nézett körük — Nem találom — mondta. Sovány arcocskája, esetlen Ms alakja, az egész ember úgy, ahogy ott állt, szóikén, húszévesem, szánni való volt na gyon. — Apuskám, ne akard, hogy alászálljak — mondta Gyula a magasból és kiköpte az elaludt csikket. Egy ideig várt, aztán lassan lemászott a vaslétrán. Pufajkája végigsúrolta a kazán oldalát Amikor leért, oly hatalmasat nyújtózott hogy beléropogtak öles tagjai. Csutlhoz lépett. A flú behúzta nyakát a feje szinte eltűnt az olajos pufajkában. De nem bántotta. Lehajolt matatott a ládában, aztán sárgásszürke szemét a fiúra emelte. Roppant tenyerében majdnem elveszett a huszonnégyes kulcs. — Legközelebb beváglak a kazánba, bogárkám — mondta. Azzal megfordult és kilencven kilóját meghazudtoló élénkséggel fölkúszott a létrán. Odafenni az „Ave Mariátfl fütyörészte és könnyedén húzta meg a csavarokat A fiú félelme elmúlt Irigykedve nézte Gyulát Még akkor is ót bámulta, amikor az már mellette állt és ujjait egy olajoe icmgyba törülgette. — Gyula bátyád keze aranyat ér — mondta és szeretettel vízsgálgatta lapát tenyerét A fiú most már bátran vigyorgott. A nagy darab fiatalember cigarettát kotort dó, rágyújtott és térdével megérintette a fiú combját. — Most fölhúzod karcsú testecskédet a kazán tetejére — mondta gyengéden, szinte suttogva — és kinyitod a szelepeket C suti nyomban a vaslétrához sietett. A behemót elégedetten nézett utána. Majd ő megtanítja dolgozni a fiút Végigsétált a kazánok sora előtt, benézett a piros üveggel fedett lyukakon a tűztérbe. Tanácsot adott az előfűtőnek, hogy adagoljon. Amikor Csuti visszajött, a behemét már négy ember gyűrűjében állt. Előadást tartott. Csend volt, az „Isten” beszélt. „Azt mondtam a főmérnöknek; Lacikám, ez hadova. Engem sem a napsugár szívott ki a palánkból”... Csuti órákig el tudta volna hallgatni Gyulát. Amikor az befejezte „hegyibeszéd”-ét, a többiek bólogattak. Kéri azt mondta: Ja, neked könnyű. Te menő vagy. — Menő*. .. frászt, édesapám! Aki melózik, az pofázhat — magyarázott Gyula. — Na fiú, kapd föl azt. a skatulyát és gyerünk, ma még nem táplálkoztam. Csuti vállát lehúzta a nehéz szerszámosláda. Szaporázta a lépteit, néha felnézett, de csak Gyula széles vállát látta. A behemót magabiztosan lépkedett előtte. Amikor kiértek a száraz, duruzsoló melegből, hirtelen csapta meg arcukat a hideg. Szemük könnybelábadt. Csuti arra gondolt, hogy mégiscsak baj van a demokráciával. Gyula zsebre vágott kézzel flangál, ő pedig majdnem összero&kad, olyan bitang ne- héz_ a láda. Legalább az egyik kezével segítene. A főnök nem azért osztotta őket egymás mellé, hogy az aljamunkát végezze. Ezt szóvá kellene tennie. Persze, megmondaná ő, ha nem lenne olyan gyáva. Aztán eszébe jutott, hogy a múltkor az Aranykerékben voltak Gyulával. Két részeg disznó kicsúfolta, és Gyula elintézte őket. Micsoda pofonok voltak! ... Múlt szombaton táncolni vitte őt. Bemutatta néhány nőnek. Micsoda nők. voltak!... Na és a nyakkendő, amit karácsonykor vett neki. Az egész gyárban nincs olyan senkinek. Gyula jó gyerek, aranyszíve van. A présműhely sarkánál, ott, ahol a hatalmas vaspogácsák állnak gúlába rakva, megtorpantak. A vasdarabok között százas bankjegyek hevertek. Gyula körülnézett. Vajon csak ők látták meg, vagy már más is észrevette? Aztán egy hirtelen mozdulattal olyan gáncsot veteti) a vékony fiúnak, hogy az egy pillanatig fordítva látott mindent maga körül, majd egyenesen a bankjegyekre esetit, A ládából csörömpölve hullottiak szét a szerszámok. Csuti rémülten nézett társára. Gyula lehajolt, hogy karjánál fogva fölsegítse és köziben azt mondta. — Fölszeded, mind egy száligAz arrajárők nevették, aztán siettek a dolguk után. Hideg1 volt. A présműhely Öltözőjénél beálltak egy sarokba. Csuti letette a ládát és körülnézett. — A pénzt! — mondta Gyula. A fiú kinyitotta a ládát és a szerszámok közül kihúzta a kötegel. Gyula elvette és gyorsan megszámolta. — NyolcszáZj — Valaki elvesztette. Vissza kéne adná — mondta a fiú. --*» — Marha — súgta a behemót A fiú hallgatott Nem mert Gyulára nézni. Az kivett egy százast a kötegbőL — Nesze. Zsebpénznek. — Ez a demokrácia? — kérdezte Csufi. — Itt van még egy, te demokrata és egy szét sem többet. A fiú nem hagyta. Belevörösödött a nagy vitába. Gyula megijedt. Ez a bolond még elfecsegi valahol az ügyet Odaadott még kétszázat — Most már fele-fele — mondta Gyula. —De tartsd a szád! Csuti boldog volt. Amikor a műhelybe értek, azonnal munkához láttak. Bár szombat volt, nagy kedve volt dolgozni. Gyulától átvett néhány szál csövet és sablon szerint hajlítani kezdte azokat. Gondolatban Piroskánál járt. „Öltözz, Piri” — ezt fogja mondani —, most elviszlek olyan helyre, *hov» csak akarYvH” a iánv bizton bután néz majd rá. Nem kényeztette eddig. Ugyan miből kényeztette volna. A fizetéséből csak egy töredék maradt havonta. Az anyja kizsebelte, Eddig a csehókat járta a lánnyal, de most kitesz magáért. „A Royalba megyünk ma este, Pilikém” — igy fogja mondani, ilyen lezserül. A ház elé taxit rendel. Villamoson járjon az, aki szegény. Biztos, hogy a nyakába ugrik a lány. Látta magát, ahogy a taxiból kisegíti Pirit. Aztán megvacsoráznak és pezsgőt isznak. Látta a hajlongó pincért is, amint megköszöni a borravalót. Telik a pénzből. Utána pedig.;. szabad a lakás Csuháknál. Ügy gondolta, egy ilyen este után nem szabódhat Piri. Már szinte érezte, amint a lány ruháját gombolja. Ekkor megszólalt a megaíon. A recsegő hang fölijesztette az álmodozásából. — Elvtársak, figyelem! Ma délelőtt Horváth elvtársin5, a csőszerei vénymühely takarítónője, elvesztett nyolcszáz forintot. Aki a pénzt megtalálta, vagy tud róla valamit az... Csuti elejtette a csövet. Arca hirtelen sápadt lett, lába remegett, a satúba kapaszkodott, hogy el ne dőljön. Gyulára nézett. Gyula megdöbbent. Ez az őrült még mindent elmond ijedtében, gondolta. Tenni kell valamit. Könnyed léptekkel a műhely közepére ment. Kalapáccsal rávert az egyengető asztalra. Csend lett. Senki sem mozdult. — Szaktársak! — szólalt meg a „nagy menő”. — Szocialista kötelességünk, hogy segítsünk az öreglányon. ecses mozdulattal egy ötvenest húzott élő a zsebéből és az asztalra dobta. — Lehet, kérem, folyton-folyvást. Kincses, ts se bújj el! Nyisd meg pénzednek tartóját. Gál és Tóni, tt is járhattok még így. Akkor majd jólesik a segítség, ugye? A menet megindult. Gyűlt a pénz, Gyula meg egyre csak beszélt. Csuti is sorra került Zsebpénzét csonkította meg egy harmincas erejéig. Gyula rákacsintott. — Így kell ezt csinálni — súgta a fiúnak. Háromszáznyolcvan forint gyűlt össze. Gyula megszámolta a pénzt és átadta a művezetőnek. — A többit majd kipótolja a szakszervezet — mondta nevetve — vagy a góró az igazgatói alapból. Csuti mellé szegődött és kép- lelően nézett rá. — Adjuk vissza, Gyula — súgta. — Mégis az öreglányé_ — Tűnj eir Csuti elkullogott. A csövet odavitte a tűzhelyhez és melegítette. Magán érezte Gyula tekintetét. Zavarban volt. Szájíze keserű lett, mintha sok cigarettát szívott volna. Nem tudta, mi van vele. Hirtelen otthagyta a satut Gyula az útját állta, — Hova? — Ilonkához. — Csak vigyázz, nehogy meggyűljön a bajára veled — mondta a behemót é6 otthagyta. Ilonka nem volt az irodáiban. Cautl gyón mozdulattal zsebre rakott egy-két borítékot és kiosont. Az Öltözőben remegő kézzel tette borítékba a pénzt Azután az udvarra ment Kint sűrű pelyhekben esett a hó. A műhely falának dőlve megállt Messziről az öttonnás kalapács dübörgését hallotta. A gyárkémény vastagon eregette füstjét a házak fölött Hideg szél fújt Érezte, amint a hátán végigfutnak a verejtékcsöppek. Tekintete most a szereidé falára siklott Fönt egy rozsdás hangszóró lógott. Ezen is be- mondták, gondolta és fanyarul mosolygott. Alatta egy láda. Amolyan postaláda-féle. Csak ezüstre van festve. Nem piros, Az igazgató az ablakhoz lépett. Teli tüdővel szívta magába rz eső utáni tiszta levet . Tíz fiatalember szei lyi iratait rendezgeti. Az iratokat nem egy másik intézetbe kiildi •most; a fiúknak adja, az övék. A folytatást nekik maguknak kell hozzá-tenniük. Eddig csak körülöttünk történt, amit ezek a papírok tartalmaznak. Környezettanvl- mimyók... Tanácsi intézkedés ... Erkölcsi bizonyítvány az édesanyjukról ... Rendőrségi okmány... Sárgult levelezőlap egy börtön pecsétjével... S egykét gyerekkori fénykép. Hivatalosait készültek azok is. A bá- mész szemű kisfiúkról, talán akkor, mielőtt valamelyik intézetbe átvitték őket. Most is itt a képe mind a tíz fiúnak, li- zenhét éves ifjak immár, — tablót csináltattak emlékül, mert elhagyják az intézetet ... Az igazgató hosszan nézi a tablót.' Simogató tekintettel, külön-kü- lön minden képet. Múlik az idő ... Ez itt Varga József... Esztergályos szakmurilcás! Elmosolyodik. Micsoda szomorú kis gyerek volt! Sírás, elhagyott vadóc... Hogy vágyott a szeretetrel Csak si- mogatással lehetett megnyugtatni. De azzal aztán nagyon. Szidás nem használt ennek. De a kedves szóért, egy beszélgetésért fűzbe ment volna! Egyszer öngyilkos akart lenni. Tizenkét esztendős lehetett akkor. Az igaz- 'gató szedte le a nyakára hurkolt spárgát. Nem érdemes élni... — sírta a gyerek. — Én soha nem kapok levelet. Nekem nem hoz semmit a postás... Miért nem ír az anyám? Az igazgató akkor titokban felkereste az asszonyt. Szóke nő volt, festett hajú. Megrémült, amikor a látogató becsöngetett hozzá. — A férfi, akivel most együtt élek, nem tud a gyerekről... Félek, elhagyna, ha megtudná. Kérem ... Én szeretem a fiamat ... De jobb neki ott. És ne írjon nekem ... Majd egyszer. Talán... Nem szólt Jóskának erről a látogatásról. Csak posta osztáskor, ha tehette, megsimogatta a kisfiú haját. A gyerek is mind ritkábban beszélt az anyjáról. Zárkózott, csöndes fiú lett belőle. Most elmegy a többivel. Dolgozni fog, van is már állása. Majd épít ő magának életet. Majd szerez szeretetet, családot is hozzá... Kopogtak. Egy asz- szony lépett be. Őszülő hajú, egyenes tartású. Az igazgató felállt, kezet nyújtott, s a székre mutatott: — Tessék. Mivel szolgálhatok? A nő szórakozottan babrált a kézitáskájával. Fürkészve nézett a férfi szemébe, aztán váratlanul azt kérdezte: — Nem ismer igazgató úr? — Őszintén szólva ... — No persze... Bizonyosan sok emberrel van dolga. Balogné vagyok. Varga Jóska édesanyja.... A fiammal szeretnék beszélni... — Lehívatom —, s megnyomta a csengőt az asztala sarkán. — Varga Jóskát hívd le, — szólt a belépő naposnak. Hallgattak. Az asz- szony szórakozottan nézett ki az ablakon. — Szép itt.. — Sebes szóval beszélni kezdett. Arról, hogy az igazgató látogatása óta megváltoztak a körülményei. Az igazgató bólintott. S 0 is kinézett az ablakon. Távol, a sóderes kerti úton három fiú közeledett. Az ablak alá értek. Az igazgató kimutatott. — Itt jönnek. Nos, melyik a Jóska? — Az! —, $ egy szőke gyerek felé intett az asszony. Aztán idegesen elkapta az ujját. — Nem. Inkább az... — Varga Jóska! — szólt ki csöndesen az igazgató. A harmadik fiú kivált társai közül és belépett. Nyurga, barna hajú fiatalember volt, kicsit hajlott orrú. Az édesanyád ... — mutatott az igazgató a vendégre. — Nekem... Nekem nincs anyám! — csattant a hangja, mint a korbács. Mint aki magában már nagyon sokszor elmondta ezt a tagadást. — Az anyád Itt van ... — nyugodt, megfontolt volt az igazgató szava. — Eljött, hogy meglátogasson. A fiú mondani akart valamit. — Vezesd a társalgóba. S beszélgess vele ... Az asszony felállt. Odalépett a fiához. Viharos. hisztériás örömmel ölelte át a nyakát. Jóska elhúzódott. A szeme sarkából vizsgálta az asszonyt. Aki az anyja. S akiről annyit álmodozott kisfiú korában... Mos előreengedte az ajtón. S csöndesen lépett ki utána. Az igazgató újra munkához látott. Sietni kell, két nap múlva elmegy innen a tíz fiú. Az ablak alatt léptek hallatszottak. Sietős, könnyű lépések. Hajlott háttal, szinte futva, az asszony ment az úton. Senki sem kísérte a kapuig... Szekeres Ilona mint a kintiek. Panaszláda. A munkaügyi panaszok ládája. Megállt mellette, és körülnézett Egy nő jött arra prémkucs- mával a fején. Lábán kis csizma, prémszegélyes. Megvárta, amíg elmegy, majd a ládához lépett A borítékot hirtelen bedobta a nyíláson. Nagyot szívott a friss levegőből, azután elszaladt. Az asztalosmű helyig meg sem állt Tudta, ott van egy nyilvános telefon. A készüléknél belelapozott a könyvbe. Rendészet 122. — olvasta az első oldalon. Tárcsázott — Tessék, itt a rendészet! — szólt egy hang. Lecsapta a kagylót Előkotorta zsebéből a bicskáját. Levágott egy gombot a pufajkájáról. Szájába vette. Ezt egy filmben látta. Így dolgoztak a kémek. Szive hangosan dobogott Újra tárcsázott. A hang ismét Jelentkezett. — Kérem — szólalt meg most a fiú furcsa, mély hangon — kérem, én pénzt találtam. — Mennyit? — kérdezte a hang. — Négy százhúszat. — Hozza ide — recsegte a hang —, tudja, hogy hol vagyunk? — Nem lehet — nyögte Csuti. — Már bedobtam a munkaügyi panaszládába. Ott a szereidénél. Lecsapta a kagylót. Aznap este sehova sem ment Olvasgatott otthon, majd amikor elálmosodott, lefeküdt A vasárnap hamar elillant. Délelőtt sétálgatott a Belvárosban. Nézegette a kirakatokat. Az ékszerbolt előtt eszébe jutott Piroska. Hosszasan szemlélt egy fülbevalót, elmosolyodott. Milyen jól állna Pirinek. Elindult hazafelé. Átaludta a délutánt. Jól érezte magát. Hétfőn reggel kemény hideg volt A gyárkapuban neki ment Gyulának. A behemót ember átkarolta, úgy mentek bélyegezni. Az öltözőben Gyula meglökte. — Mi van a pénzzel, bogárkám? — súgta. — Elvertem — felelt a fiú. — Mind a négyet? Csuti széttárta a karját. T udod mi az a reprezentáció? A Royalban, apuskám, nincs mese. Vacsora, háromcsillagos konyak. A kicsike is sokat fogyasztott. — Nővel voltál — csodálkozott Gyula. — És a Royalban?.. . — Na hallod! — Jól van, haver, látom, fejlődsz. Ember lesz belőled — mosolygott Gyula és megveregette Csuti vállát LÁTOGATÓ