Heves Megyei Népújság, 1964. július (15. évfolyam, 152-178. szám)
1964-07-19 / 168. szám
WlHf. AL ß BRT I Durván megragadta a fiú karját és b érán torta a kapu alá. — Elfelejtetted a zacskót! Hogyan bízzam benned, hogy rendesen csinálod, amikor elfelejted a zacskót! — Dehogy felejtettem el. Papa — szólt a fiú. — Itt van a zsebemben, nem? Csak nem gondoltaim rá, hogy a zacskót is említenem kalL A fiú kihúzott egy gyűrött zacskót a zsebéből és bele fújt. — És aztán mit csinálsz? — Megvárom, amíg a tejes hátul bemegy az udvarba. — Melyik udvarba? — Ott szemben. . — A zöldbe. — Nem, a mellette lévőbe. — Miért nem a zöldbe? — Ó, istenem, Papa!. Tudok úgyis mindent — válaszolt a fiú. — Nem kell még egyszer mindent elmondanom. — Tudom — válaszolt a férfi. — De egész biztosra kell menni. Fáznak a kezeid? — Nem nagyon. — Vedd a zacskót a karod aűá. A férfi a fiú keskeny, fehér kezét a sajátja közé szorította, amely szintén hideg és vörös volt Dörzsölni kezdte, — Na és aztán. — Ha már a ház mögött van, odaszaladok és elemelek egy üveget Bedugom a zacskóba és a másik oldalon elfutok. — Szaladsz? — Nem, csak megyek. — És ha meglát szaladni kezd utánad, akkor elfutsz talán. — Nem, nyugodtan megyek tovább. Hagyom, hogy megfogjon és ordítani kezdek. — Na, azt biztos tudsz. — Világos. Gyakoroltam eleget Jenny valódinak tartja — nevetett a fiú. — Az hitte, jól kikaptam, azért ordítok. — Pszt, ne olyan hangosan. — Most már élég melegek a kezeim, Papa. — Dugd szépen zsebre. Addig fogom a zacskót... És mi történik, ha elkap téged? — Csak zokogok egyfolytában, te jössz, azt mondod, szegény kisfiú vagyok. — Pszt... A férfi befogta a fiú száját — Ott jön valaki. Csinálj úgy, mintha valami beleesett volna a szemedbe. A fiú kifordította az egyik szemét, a másikat mereven nyitva tartotta: a férfi úgy Móricz Zsígmond a Szépasszony kocsisa című darabjának bemutatója után az ő kedvesen ravaszkás hunyorgatá- sával így szólt Nagy Endréhez: — Hát most megmutaltám, hogy ha „olyan” darab kell nekik, tudok én olyant is! Mire a magyar kabaré megteremtője, a híres konferanszié, az alábbi két anekdotával válaszolt: Elmaradt szimfónia Szép őszi este volt, fiatal voltam, a vacsorához szekszárdi bort ittam, úgy éreztem, hogy nekem áll a világ. Az egyik kávéház teraszán megláttam Kálmán Imrét és melléje telepedtem. Két lábát előrenyújtotta, fejét hátraszegte, tömzsi szivarját jóízűen rágcsálta. Az imént jött a Vígszínházból, ahol végignézte a „Tatárjárás” sikerét, még most is mámoros volt egy kicsit tőle és boldogan mondta: — Micsoda siker!... Sose mertem volna hinni! Ez a tüntetőén kilobban tott nagy boldogság az én szerény mécsesemet fenyegette, tehát féltékenyen válaszoltam: — Operett? Emlékezzék csak. Kálmán Imre! Mi lett a szimfóniákkal? Mert a Zeneakadémián ezt várták tőle a tanárai és erről beszélt ő is ifjúkori sétáinkon. Most fölényesen válaszolta: — Meglesz az is, csak éppen taktikát változtattam. Előbb tett, mintha azt vizsgálta volna. Egy hajléktalan botorkált el előttük, pillantás nélkül bámult a hó kavargásába. Feje zsákíosziányokba volt csavarva. — Nekünk még mindig jobban megy, mint neki — gondolta a férfi. Utána bámultak, míg a hóesése eltakarta görnyedt alakját. — Sokkal butábban havazik a hóra és megpasikolíia a gyomrát. — Csináld csak te is! A fiú utánozta. Mindketten nevettek, — Azt jelenti, hogy ettél és torkig jóllakottnak érzed magad — oktatta ki a férfi. — Világos. Két tojást és darát nyomtam le, — mondta a fiú. — Na majd ha hazamegyünk, akad valami. A férfi megmerevedett és összehúzta magát. — Ott jön a tejeskocsi! Fogd a zacskót! Ne indulj el addig, amíg nem mondom. — Elintézem jól. — Állj, még valamit! Ha valami rosszul sikerül, figyeld, mit mondok. Ha azt mondom, fuss, akkor futsz, bármit is csinálok én. Értetted? — Igen. Mindegy, hogy velem mi történik. Értetted? — Igém. A tej es kocsi lassan közeledett az utcán, A tejesember eltűnt a ház Gf&rsH.sr=r most — suttogta a fiú. A tejes nem is láthat a túloldalról. — Elemelheték több üveggel is. — Egy elég lesz. Tehát ha azt mondom, ismerlek, mi történik aztán? — Akkor azt mondom szegény kisfiú vagyok, akinek beteg a mamája, és ha elenged, akkor gondoskodni fogsz, ,hogy ne forduljon máskor is ilyesmi elő.;. Ez az egész, Papa, nem. — Ez az egész. — A férfi felsóhajtott és megsimogatta bajszát — Éhes vagy? — Egy picit. A férfi megszorította a fiú karját. — Hagyd. Én is. Köpj és üss a hasadra. Így ni! — ráköpött mögött. A fiú kiugrott a kapu alól, felmászott a bakra és benyúlt a kocsi belsejébe. Sokáig tart — gondolta a férfi — Istenem, mát csinálhat eddig..: A fiú máris leugrott a puha hóba. A tejesüveg a zacskóban volt, gyorsan haladt az utcán. A tejes éppen most bukkant elő a ház melletti ösvényen. A férfi őt figyelte, amíg bement a másik házba. Sikerült. Minden rendben. A fiú biztonságban volt. A következő háztömbnél várta sugárzó arccal. — Itt van! Jól csináltam, nem? — kérdezte. — Igen, fiacskám, jól, — válaszolta a férfi és végigsimított a homlokán. — Gyere, majd én viszem. — Én is tudom.-T Na jó. — Istenem, de könnyen ment, Papa. Könnyén elcsórhattam volna még egyet. — Hol futva, hol csúszkálva követte apját a puha hóban. — Szabad holnap kettőt elvennem, Papa? Szabad? A férfi nem válaszolt. — Te, Papa. — A fiú a ka- bátujját rángatta. — Mi? —* Szabad? — Mit szabad? — Hát éppen most mondtam. — Nem figyeltem oda. — Szabad holnap kettőt elvennem? Épp olyan könnyű. ElcsaJdizok kettőt, jó? — Nem. — De én, úgy szeretném. — Nem! Csendben haladtak tovább. — Ha a fiúknak erről mesélhetnék! — szólalt meg a A férfi megállt. — Ha bárkinek is egyetlen szót szólsz, kitekerem a nyakadat, Értetted? — Hát persze. Nem szólok senkinek. Csák úgy szeretnék, — Ez lopás! — mondta a férfi. — kopás! — Világos, tudom, Papa! Istenem, de fázom! Siettek tovább, fejűket aj hóesésnek szegezve. — Nedves a lábad? — Egy kicsit. — Ha kapok munkát, veszek neked egy pár gumicipőt. — Talán a jótékonysági egylet ad? — vélte a fiú. — Talán igen. Már kérdeztem. Érdeklődni kellene még egyszer. A férfi ismét megállt váratlanul. — Tudod, hogy a lopás nem rendes dolog, ugye? — Világos, tudom, Papa! —- Azt is tudod, hogy ez a húgodnak kell? — Persze. — Életemben sohasem loptam még — mondta a férfi. Mindig becsületesen dolgoztam. Tisztességes munkásember voltam. Megkérdezheted anyádat is. — Jesszus, Papa — szólt a fiú. — Ne törődj annyit az egésszel Biztos nem lesz belőlem tolvaj. Tudom, hogy a lopás nem becsületes dolog. — De az előbb azt mondtad, hogy már almát is csaldiztál. — Hát hébe-hóba. De azután csak nem lehet az embert elítélni. — Tudja a csoda — válaszolt a férfi. — Ezután nem lopok sohasem. Nagy és erős szeretnék lenni, és mindig dolgozni. Tényleg, Papa. A férfi lenézett a fia < arcára. — Dehogy leszel te az gon- { dolta magában. A te korod-! ban én már egy fejjel maga-5 sabb voltam, mint te. Szegényt fiam, nem hagynak néked le-j hetőséget, hegy nagy legyél . Fordította: Szentirmai László RÓK és emlékek Egy kijelentés — két anekdotát szül pénzt szerzek operettekkel, sok pénzt, aztán jöhetnek a szimfóniák. — Pénzt? Mire? — A pénz jó. Fölszabadítja a főt és szívet. Ha az ember gazdag, akkor csinálhat csak igazi szimfóniákat! — Nézze, Kálmán Imre... A múlt héten a redakcióbán lelkendezve mesélte Gerő Ödön, hogy van a Zeneakadémián egy csodálatos ifjú. Tizenkilenc éves. Bartók Bélának hívják. A tanárai azt jósolgatják róla, hogy ő lesz az új zene prófétája. És az az ifjú nyomorog. Kenyéren és szalannén él. Nógatott bennünket, hajszoljuk föl gazdagabb irmerőseinket, próbáljunk segíteni rajta. Nyomban neki is láttunk az embermentésnek és sikerült néhány gazdag bankárral megértetnünk, micsoda dicsőség lesz számára, ha valaha elmondhatja, hogy a nagy Bartók Béla tanította a lányát zongorázni Összeverbuváltunk neki néhány leckeórát. fejedelmi honoráriumot, harminc koronát alkudtunk ki érié óránként és Gerő Ödön jóságos örömmel rohant el Bartók Bélához a jó hírrel. Bartók Béla fölháborodva utasította vissza. Hogy ő elkényeztetett kisasszonyká- kat tanítson pötyögtetni? Soha! Gerő Ödön dadogva magyarázta neki, hogy csak néhány óráról van szó, ez semmi esetre se zavarhatja művészi munkájában és sok pénz forog kockán. Legalább nem kell ezután nyomorognia. Bartók Béla tágra meresztette a szemét; Hogy ő nyomorog? Hát ezt ki találta ki? Kinyitotta a szekrényét, kivett belőle egy dohos kenyeret és egy oldal szalonnát. Megmutatta, hogy legalább két hétre való ennivalója van még. Hogy ő nyomorog? Nevetséges! Mindene megvan, ami a szifó- nia csináláshoz kell! Tényleg lepipálta... Másik anekdotába kezdett Nagy Ede: — Ady Endre nem hagyott békén... Az ő furcsa, cigány osan alázkodó, önkínzó modorával folytan gyötört, hogy ő röstelli azokat a pénzeket, amiket havonta Párizsba küldözgetek utána. Hiába írtam neki vissza, hogy azokat a pénzeket nem ingyen küldöm, bő- / ségesen megszolgál érte, hiszen az új verseit magam' szoktam esténkint föioJvasni aj kabaréban és nagy sikerem' van vele. Csak nem akart be- $ lenyugodni. Folytan fenyege- f tett, hogy tud ő olyan kuplékat j írná, mint a Zerkovitz! Komolyan jnegijedtem ettől, a fenyegetéstől. Elég bajomi volt nekem magammal is azoní a süppedős talajon: még csak5 az kell, hogy Ady, az a gránit-. tuskó ránehezedjék és időtlen j időkre megbélyegezzenek, hogy j én csábítottam oda! Komolyan* megintettem, hogy nekem bi-5 zony kupiét ne írjon: marad-i jón csak az, ami volt... A ma-3 gyár kabarénak örök dicsősé-5 ge lesz, ha ő változatlan lelki I öltözékével jelenik meg ott né- j hanapján. Nem használt az intésem. * Néhány nap múlva levelet J kaptam tőle Párizsból, és büsz-5 kén közölte, hogy sikerült két $ kupiét írnia, legközelebb be isi küldi és azt hiszi, hogy ezúttal/ még Zerkovitzot is lepipálta. Aztán megjött a két „kupié'1.1 Az egyik volt: „Kató a misén” a másik: „A párizsi lány”. Kéti kis remekmű, a legszebb, a$ legmélyebbre markoló versei | közül való. És még kacér di-3 csekvéssel odaírta hozzá: — No, mit szólsz hozzá?I Ugye, hogy lepipáltam Zerko-2 vitzot? Hát, istenem, — tényleg le-$ pipálta . : ; (K. I.) Szilágyi Elek: PORTRÉ, FARKAS ANDRÄS: KUTYAKOMÉDIA Bodri két nagy fül csak, bozontos Szőrből font sallangzattal. Az udvaron ténfergi át a nappalt, Mibaszna sorsban. — Ámde pont most, Megugrik, ébred az apátiából. Ugat, mivel a kőfal peremén Egy ifjú cirmos felnyivákol, S oly szép és szomorú szegény. És Bodri, ez a szőrcsomag Ugat csak egyre. Ó, nocsak, nocsak, Eredne néki a cicának, Akit ott fent megöl a bánat. A macska ül csak. A palánkról A Bodri szőrét fésüli szeme, S e macskaszem csepp fénye lángol, — Hogy az Isten akárhová tegye! — Mint szép csóvája késő délutánnak. Ez a nézés a mérgező elektromosság, És mintha hőhullámokat lővellene. Szenvedni gyújtja Bodri sorsát, Mert sóvárgás az élet eleme. A forró-vérű ngatő pamacsnak Ott fenn a macska a míhaszna-maszlag, Ami nem értelei», nem érzés, puszta semmi, És mégsem tudja most nem észrevenni. Ugat, valami szörnyű csacska-nyelven szólítja cirmost, hogy most, most feleljen, De már azért asszonyság ám a macska. Hogy üljön a palánk hegyén dagasztva Mellét. Ül, ül, mint néma díszlet, Amit ugathat ez a nyíszlett, Nagynyelvű, nyálas, rendezetlen Kalandor — senkiség, akin a cégér — Akármi úri környezetben — Csak hangzavar sok semmiségért. És ime jön a pillanat, a kellő Megoldás fent, a háztetőn. Bodri nem látja, egyre jön, Lopózik már a főszereplő, A kandúr úr. Alattomos a lépte, Belcvonul a nyárestéli képbe, Teszl-veszi az izgalmas utat A még unatkozó cicus felé, És bár a Bodri még ugat-ugat, Az asszonyság figyelve és fülelve Felrezzen a tető felé, 8 mintha finom ütés érintené, vagy tán szólítaná fontos parancs, Indul fel, fel, az éjszakába, Ahol a szerelem a harc. És Bodri ordíthat magára: Nyugton maradsz! Csak itt maradsz! A cirmos nem marad. A háztetőn Még visszanéz, ahol törvénytelen Mohósággal lassú szerelme jön, Hogy nyújtott lázuk mélységes legyen. Most Bodri egycsapásra abbahagyja Az ugatást. Kilóg a nyelve, Könnyekben olvad el haragja, És mintha többé nem fiilelne, Csapástól sújtva, tűnt szerelme Elérhetetlen távolából Az éjszaka e sűrű fátyol Szövődik álmatag szívére. Hiába hívja a megértést, Csak-csak dobog a furcsa kérdés: Miért, miért pezseg egy Bodri vére? I Hallgat, szelíd szemének fénye lángol. S mire lehull fekvőhelyére, Magánya bérével beérve Csak álmodik a néptelen palánkról.