Heves Megyei Népújság, 1964. július (15. évfolyam, 152-178. szám)

1964-07-19 / 168. szám

✓ V endég vagyok, egyetemisták: pátriámbeli fiatalok találkozóján vagyok vendég, és éppen egy olyan épületben, ahol ifjúkoromban „friss pesti” gyanánt Gajdon magam is növendék voltam. Az idő éjfélre jár, most a legmagasabb a hangulat, csak éppen én nem tán- eoiloik: valahogy úgy jött, hogy egy szál egyedül maradtam a tanain szobában, amit egyébként dohányzó és feketéző he­lyisének rendezett- be a vendégül látó ifjúság. n ök’ ®a0Selek, hát az egyik sarakban. A múlton mé- Ifisdk, hogy de fut, de rohan is az idd, maholnap kereken huszonöt esztendeje lesz, hogy egy otromba kofferrel s egv ódivatú vesszőkosárral szerencsét próbálni jöttem ide a Rába menői, amikor nyílik az ajtó, s egy ifjú hölgy, egy kipirult, osudálatosan karcsú szőkeség libben be, váratlanul s mintegy a zene hullámain. Körülnéz, behúzza maga után az ajtót, és rám csodálkozik: — A férjem? . Zavarba jövök, mert legott az jutott eszembe a láttán, nogy ez igen, ez aztán hibátlan kis alak, akár... filmezni állhatna oda pompásan simuló bársonyruhájában s maflán rajtakapotton hebegtem: —" A f-f-férje? Bocsánat, nem tudom, nem emlékszem, bogy ki is a... • ..Az asszonyka elnevett magát, a fdketés termoszok felé teául, és fesztelen, csevegő modorban bizonygatja: — Mi az, hogy tudja! De mennyire tudja! Magával hagy­tam itt, javában vitatkoztak, mikor a fiúk táncba vittek. , — Á! — száilja meg agyamat a ráismerés világossága. — A tanársegéd elvtársi O a maga férje! Jön, mindjárt itt lesz. Ot is táncba vitték, — Kicsoda? — Egy bokor kislány. A tanítványai. — Gézát? Lehetetlen! Sose táncol, velem se táncok Mit csináltak vele? Elvarázsolták? — Ügy valahogy. Azt mondták néki: ez találkozó, vasiak találkozója, s kitagadják, sose lesz többé „vazsd gyerek”, ha egy kis tánctól is megijed. Erre ment — Mentderül a fefcetés termosz kupakját csavargatva az asszonyka. — És maga? Maga mit nevet? Oppersze! maga is „vazsi” ... Tölthet ék? Iszik egy kaffát? — Köszönöm, jöhet És maga, szépassaony? Maga is földi? — A, pesti vagyok, sült pesti. S épp ezért... különben megmondom én, miért nem mondanám meg? — Mit? — A véleményemet. Hogy nagyon úgy általában, fene fiennködten vitatkoztak itt maguk az imént — Ó! Maga is irodalmár? Nocsak! Nemcsak a párja, munkatársa is a férjének? — A csudát! Orvos, gyermekgyógyász vagyok. Apám is se, sébószfőorvo6. De még a nagyapám meg annak az apja is «z volt De ettől még megkérdezhetem, és meg is kérdezem: mondja, mikor a falu, a mai parasztember a téma, máért eről­tetik egyes irodalmárok öröíkké csak a drámát meg a drámát? Sőt: imott-amott még a rémdrámát is, hogy kicsit rosszmájú legyek. — Hát... őszintén szólva... — Várjon, egy hasonlattal talán jobban meg tudom értét­ől magam. A z asszonyka maga élé néz, mintegy bátorságot vesz« és így folytatja: — A tavaszi erdőn, mikor még se lomb nincs, se virág, tudja, mi a legszebb? A fűszál, vagy a hó- Vtrág gyenge, halványzöld tőröcskéje, ahogy az avart átdöfi. A dráma megráz, felkavar, lelket háborít, az ilyen látvány vi­szont meghat. Csak meghat De van-e tisztább és drágább könny, mint éppen a meghatottság könnye? S ha már ha­sonlattal éltem, a mesterségébe kontárkodtam, példát is mon­danék. Meghallgatja? — Boldogan. Az apósomról, Ferenc apáról van szó, ahogy nevezni Äaofctam. Most negyedéve, amikor Gézával összekerültünk, Úgy volt, hogy Vasba is ellátogatunk. Bemutatkozni. És akkor egész váratlanul, az utazás előestéjén, akihez mentünk volna, *naga az ai>ósom állított be hozzánk. Az asszonyka elmosolyodik. Vonásait valami meghatóan Äszfca, rajongó szeretet fénye ragyogja be. Látja is, amit toomd, és így emlékezik tovább: — Tiszta ősz már, közel van a hatvanhoz, de ma is még •adár, pozsgás, igazán takaros egy bácsi. Ekkora bajusszal fii... Rögtön beleszerettem. Hát hogyne, amikor úgy körül- Öícsért, úgy megudvarolt, olyan ... bűbájos gavallériával tet­te a szépet, hogy nyomába se érnek a mai fiatalok. De mon­dom: útra készültünk, kamra, jégszekrény üres volt, így az­tán be ón egy taxiba, és irány az éjjel—nappal közért... Lop- pal, osonva tértem haza, tele tálcával szándékoztam a férfiak­ra nyitni, de alig kezdtem vetkezni ott az előszobáiban, olyas­mit hallottam, hogy a vérem is megfagyott. Sírást Férfisírást Ferenc apa sírt... És beszélt is, így beszélt, ezeket a szava­kat mondta: FERENC APA: Vége, mindennek vége, fiaim. Olyan nincs, Bz teljes lehetetlenség, hogy kivételt tegyenek velem. Ha meg... belépek, aláírom a levelet mire vihetem, mi leszek én abban a közösben? Koldus. Társaim terhe. GÉZA: Jól van, ne essen kétségbe, mondok én valamit, édesapám. Maga már eleget dolgozott Annyit dolgozott, hogy három élet se lenne elég a fáradságát kipihenni. Írjon alá, adja be, amit kell, a többit bízza Pista öcsémre. O majd helytáll, magáért is helytáll. Én is beszelek vele. FERENC APA: Helytáll? Sz’ három gyereke van! Há­rom! S mindegyik kicsi. Még az se biztos, hogy a saját ke­nyerét mag bírja keresni. Jaj, minek is vergölődtem azon az átkozott tizennyolc holdon? Minek is? Alkom lett, meg­ölöm. halálra gyötör. GÉZA: Akkor mást mondok. Költözzön ide... Hátul a kisházban kertész lakott valamikor. Most üres, romos, de ha­mar helyre lehet hozni. És helyre is hozzuk. Mi is részt ké­rünk a fájdalmából, magára csak a harmada marad. FERENC APA: Fiam, és nem is tudom, hogy... És Mari? A párod? Nem. ezt én nem fogadhatom el. Terhére lennék. 'Téged is megutálna miattam. Aztán,.. a pályádon se akarok botlaeó göröngy lenni. GÉZA: A pályámon? Hogyhogy? FERENC APA: Ki csinált belőled tudományos embert A rendszer. Én meg ellene lennék, ha... Nem, nem, te mégy a magad útján és ón is a magamén. Ha már rám tétetett a kereszt, hát hordozom is. Ahogy lehet. Vagy ahogy... tudom. Az emlékezés itt abbamarad. Nem merek felnézni, s így nem is tudom, hogy mi van az asszonyka arcára írva. Az uj­jait azonban látom. Babrálnak, az asztalterítő rojfjain, fono- gatják ki és be. Érzem, minden porcikámimal érzem, hogy szóinom illenék: szelíd, meleg, szivfonmájú szavakkal illenék szólnom, de úgy megfogott, olyan tisztán áll előttem a fel­idézett jelenet, egy öreg gazdaember viaskodása a sorssal és önmagával, hogy sóhajtásom sincs, nemhogy illő és méltó megjegyzésem lenne, s valósággal megváltásnak érzem, hogy ez asszonyka bizonyul erősebbnek, mert megszólal, meg bi- sreny, és ezt mondja: — És... hordozta, hurcolta azt a keresztet Ferenc apa, és milyen nehezen hordozta. Amúgy megvolt, jött-ment, még mintha meg is fiatalodott volna, de belül? — Vasárnap délután a gyümölcsösben pihent, egy kis... fllagóriafélébe szokott kiülni Ferenc apa. Várjon csak, vasi szó is van rá, hogy is hívják azt a fatetős lugasfélét? — Lusztház. Pad, asztal és fonott fekhely is van benne. — Ez az. Nohát.... az első nyáron fürdésből a Rábáról jövet itt hallottam meg. hogy a férjemmel társalog. Megáll­tam. Muszáj volt megállnom, ha mégúgy utálom is a hallga­tózást... Képzelje: a kerítés meg a lusztház oldala tele haj­nalkával. Az ég füsti fecskével. Már elcsendesült, messze hintáit az esti haranaszó. és akkor: FERENC APA: Te, ha ki is nevetsz érte, én ... megint a Zsömlével álmodtam. Hogy ide, a nyakamba fújt, mintha azt URBAN kérte volna a Jámbor, hogy a váriamra tehesse azt a nagy busa fejét. GÉZA: Dehogyis nevetem ki, mondja csak, édesapám. FERENC APA: ö, tudom én, hogy miért meg hogyan volt az az álom. Misi unokám, a kisöcséö- kérezkedett'mellém a pokrócra. Én is aludtam, Misi is, aztán alvás közben a nya­kamba szuszogott De azért.., sehogy sincs ez jó, nagy ba­jok lesznek itt... GÉZA: Nem hinném. A főagronómus járt itt. A járási; Szovják Pista, akivel gimnáziumba jártam együtt Nohát, 6 mondta, Pista, hogy itt már megvan az alap, a maguk gazda­sága feíől nyugodtan alhat. FERENC APA: Na, keserű is lesz akkor az ébredése, tudom istenem! Hogy mást ne mondjak, itt a szénakaszálás. Ment? Ment a fenét Jól van: egy pár rendesebb gondolkodású tag igyekezett, megpróbálta diktálni a tempót, de a többség? Még én is azt kaptam egyik-másik margérozótól, hogy ej, Ferenc, mit töröd magad? Azt a kis időt, ami még hátrálván, szép komótosan is lemorzsolhatjuk. GÉZA: Fő, hogy mégis végeztek. Akkora kazlakat láttam a bikaistállónál, hogy a megrakásuk is Jtunszt lehetett FERENC APA: Aha, csakhogy mibe került, hány egy­ségbe, azoknak a kazlaknak a mutatóssá csinálása? Renge­tegbe. Aztán itt ez a trehány Czirok Gyuri is ... Maszek fej­jel olyan hízott ökröket produkált hogy csakúgy dágadt a cenzárok szive. Most meg arra is lusta, hogy naponta és a szabott órában itasson. Tisztára állatkínzás, amit művel... Hol tartja, hol hagyta egy ilyen a szívéi? Pellengérre vele! Fejmosást, plrongatást neki. I smét csend telep>szik közénk, de ezúttal derűs, mo­solygós, szivárványszínű ez a csend. Az asszonyka csak úgy ragyogott, és joggal, bár a kommentár, amit az emlékhez fűz, kissé borongósra sikerül: — És nem is szólt, pedig majd a szíve szakadt meg Fe­renc apának, úgy szánta azokat a szegény, szomjazni hagyott ökröket Hogy mit szenvedhet, mennyire bántja a dolog, ak­kor -értettem meg, amikor kisborja lett az otthoni, a meg­maradt tehénnek. — A háztájinafc — Aha. Hogy ezt hogy dédelgette, hogy megápolgattatl Még a vizei csebret is képes volt a térdére venni, hogy an­nak a butus, ügyetlen kis jószágnak könnyebben essék az ivás. — Aztán mi lett? — sürgetem szamár fejjel az asszony­kát, holott nyújtanom kéne az élvezetet, melyet megkapó, mélyen átérzett emlékeivel szerez. — Mi lett? — kapja fel, s fújja szét a kérdést, ahogy falusi gyermekek a zsib-avirág bóbitáját szokták. — Semmi, Semmi különös. Jött a második esztendő, nekünk Gézával a házasságban. Ferenc apának pedig a közösségben a második, s amikor ismét nyaralni érkeztünk, azzal fogadott, valami hihetetlenül finom, szemérmes büszkeséggel azt újságolta, hogy ő bizony ... funkciót vállalt — Funkciót? — Ügy ám, mégpedig... rászabottat, teljességgel az 6 pedáns, alapos, szigorú természetének valót. Magtárcw lett. — Képzelem: micsoda rend, micsoda aggályos kicentizett beosztás van abban a raktárban. — Van is! — vágja rá hetykén az asszonyka. — Láttam, Onnan tudom, hogy néha ebédet vittem neki. — Maga? A pesti asszony? A „doktornő, drága”?! Na, az ia szenzáció lehetett ám, és nem is kicsi, hogy maga ebédet hord az apósa után! S az öreg? M it mondjak? Tiltakozott, de boldog volt. Boldog és büszke. Hanem... folytatnám, s azzal, hogy talán harmadszor Indulhattam hozzá, s már előre élveztem, hogy micsoda édes, brummogó refe­renciával fogad majd, amikor a szétcsapott, kitámasztott ajtó­hoz érve az elnök, Kondor Béni harsogása állított meg. Nagy darab, súlyos egy ember ez a Kondor Béni. Igazi csűrkapu. A hangja meg harsog, akár a rézkürt. Akkor is harsogott: KONDOR: Igenis, kiabálok! Én tisztelem-becsülöm ma­gát, de az igazságot magának is szemébe mondom, Ferenc bátyám. Hatalmaskodott, az én dolgomba ártotta magát.;. Mi az, hogy nincs rá szükség, hogy mától fogva felesleges itt Jeges Imre? Miért lenne felesleges? Talán mától fogva nem kell méréskor a zsák száját tartani? Magától mászik a ga­bona a Zsákba? Halljam: mért küldte el, mért nem állja Jeges Imrét? Kivel akarja felcserélni. FERENC APA: Senkivel. Osszad be máshova, nékem a Jövőben nem lesz szükségem zsákos emberre. KONDOR: Nem lesz..: Nem-e? És miért nem lesz? FERENC APA: Mert... emlékezzél csak vissza, olyaa két hete, mikor a romkastélyt bontottuk széjjel, mit kértem én tőled? KONDOR: Tudom is én. Valami.:: bádogot vagy mit FERENC APA: Ügy van, bádogot. De mire kellett nekem az a másfél-két kvadrát bádog? Magáncélra? Otthon a budit, vagy a csirkeólat befedni? Erre itt, ni! Ide nézz! Ezt fabri­káltam belőle..: KONDOR: Ezt? Ezt a... rámát, vagy md az ördög? Mire magának ez a tákolmány? FERENC APA: Arra, hogy.., itt ez a zsák. Fogom, a száját a ráma peremére feszítem, ezzel a karral itt leszorí­tom, de fesztül ám, mintha csak satuba fognám, és ámen: lehet is lapátolni a gabonát KONDOR: Az annya köcsöglt! Bz igen! Ez aztán talál­mány! Ezt a „mű” zsákos embert, vagy minek nevezzem, még... még szabadalmaztatni ia érdemes lenne, Ferenc bátyám. FERENC APA: Megtörtént. Már rég. Húsz éve is meg­van, hogy a mintáját láttam Szombathelyen, a gőzmalom­ban. Béni KONDOR: És eszébe Jutott Nagyszerű: De... mir«? MI adta hozzá a sugallatot, Ferenc bátyám? FERENC APA: A pazarlás Hát olyan gazdagok va­gyunk, annyira gépesedtünk, te Béni, hogy ilyen semmiségre, zsák-tartásra is napi egy embert, férfiembert reszkírozha­tunk? Nahát KONDOR: Egy null, bekaptam maga a győztes, Ferenc bátyám. Ej, ha magát, a maga gondolkodását beütemezve, mesterségesen lehetne szaporítani...! Az asszonyka ismét elhallgat, de csak azért, hogy lélegzetet vegyen, s a térdére is rácsattintsa a tenyerét. Élve­zi, emlékezve is élvezi a jelenetet, s talán még inkább az én megmeredt, már-már ostoba ráfeledkezésemet — Mit gondol? — kérdi. Mit tett, mit művelt Kondor Béni ott örömében és meghatottságában? — Nem tudom — Elnyargalt. Bizony, Ferenc apa meg állt, csak állt, mosolygott magában, s egyszer csak lehajolt Én se hinném el, képtelen lennék elhinni, ha nem lettem volna az eset szemtanúja: lehajolt és szemenként, ahogy a galamb szokta, vagy fél marék elhullatott búzát csipegetett fel, s a többi közé: a sok-sok vagonos búzahegy tetejére dobta. Elsírtam magam, megkönnyeztem a mozdulatát. És most is, ráemlé­kezve is: .. A z asszonyka nagyot nyel. Pillái alól két könnycsepp: két nehéz, selymes fényű Igazgyöngyszem buggyan ki és perdül le. De ugrik is fel, elvégre modern nő, nem illik hozzá a melodráma, és mintha misem tör­tént volna, nyers, csibészes huncutsággal kérdezi: — Nocsak, elaludt? Ébredjen, még egy kaffát kap, kedves ^mester”. Nem holmi csinált, erőszakolt összefüggés­ről van szó a címben. Megtörténik, még ma­napság is, hogy állami kocsival, hivatalos ki­küldetésben keresi fel kedvesét az osztályve­zető a vidéki kisváros­ban. Ezek a dolgok azonban esetlegesek. Ezúttal egy állandó beruházás hi­báiról szeretnék szólni, mely szorosan össze­függ a szerelemmel, arc­nak szinte egyik tech­nikai feltétele, ilyen­kor nyáridőn. Neveze­tesen a kispadokról... Nevezik őket pihenő­padoknak is, de ez csak azért van, hogy igazi rendeltetésüket nehe­zebb legyen kibogozni. A nap huszonnégy órá­jából ugyanis legalább kétharmadban a sze­relmeseké a ligetekben, parkokban felállított sok-sok pad. S mi a Szerelem és államkassza avagy: javaslat pad-ügyben tapasztalat? Ezeken az ötszemélyes padokon két ember, egy férfi és egy nő üldögél, közel egymáshoz simulva, s ott ásít a piros deszka hosszabbik fele üresen. Oda nem lehet leülni, mert azt tiltja a *zo- kásjog, a fiatal évek emlélce és a tapintat. Szép i$ volna, ha leül­nék a Margitszigeten szalonnázni egy sze­relmespár mellé! Leg­kevesebb, hogy megát­koznák a gyomromat, amiért megéheztem, a lábamat amiért elfá­radtam, a szokásokat, amiért nem, állva eszünk, s talán még a tanácsot is. mert kevés padot csináltatott. Mindez tetézve ismét­lődnék meg este, ami­kor a szerelmesek mint főbérlők sajátíta­nak ki egy-egy padot kettesben, s onnan le­sik a felhők mögött bujkáló, holdat, elhall­gatják a lombok suso- gását, a tücskök ciripe­lését és egymás érveré­sét, szívdobogását.. .Ilyenkor az ember in­kább meggyorsítja lép­teit, elfordítja fejét, g eszébe sem jut, hogy odakéredzkedjék, jól­lehet úgy szeretne ma­ga is leülni, egyedül lenni, bámulni a sem­mibe és úgy üldögélni, olyan kényelemben vagy lábtartással, ahogy még otthon sem ■ illik. De még mielőtt ma­gamra zúdítanám a szerelmesek haragját, előrebocsátom: mind­ezért nem haragszom rájuk. Nem ők a hibá­sak, nem ők tehetnek róla. Alapvető tervezé­si hiba az egész kon­fliktus forrása, az álla­mi pénz ésszerűtlen felhasználásából fakad minden baj. Hogy pre­cízebben fejezzem ki magamat: alacsony a pad-park kapacitásának használást foka! Kicsit magyarabban: a régi tervek szerint megépí­tett padokban impro­duktív kapacitás rejlik. Hogy ezen mit értek7 Hát azt, hogy a nap nar-'obb részében két ember üldögél egy pá­don amelyen öt is el­férne kényelmesen. De azért nem azt javaso­lom, hogy öt embert ültessünk egy padra, vagy három szerelmes­párt. Inkább azt, hogy a parkokban, ligetekben egy- és kétszemélyes ülőkéket állítsunk fel. Az egyszemélyeseket a magamfajta álmatlan kószáiénak, a kétsze­mélyeseket a szerelme­seknek. Aki pedig sem nem szerelmes, sem nem szereti az esti és éjszakai csöndességet egyedül — aludjon odahaza, vagy ha nincs jobb dolga, pislákoljon a tv képernyője előtt. Remélem, hogy en­nek az újítási javasla­tomnak a magját meg­szívlelik az illetékesek és a szerelem mag az államkassza örömére meg is valósítják. Az újítási díjat postán ké­rem. Sz. Simon István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents