Heves Megyei Népújság, 1964. június (15. évfolyam, 127-151. szám)
1964-06-14 / 138. szám
GYURKÓ GÉZA: Hátrafekiníve előrenézve színházi év a Gárdonyi Gésa Színházban IV éhány nap és a legördü- 16 függöny nemcsak egy színiévadat, de egy alkalmi — sikert és kudarcot egyaránt látott — színházépületet, benne egy szűkös színpadot zár le, remélhetően végérvényesen. A Gárdonyi Géza nevét viselő egri és megyei színház olyan évet fejez be, amelyben sikerült közelebb lépni a közönséghez és ez elismerésre méltó, de csak részben sikerült még közelebb lépni a korszerű színjátszás, a modem színpad megteremtéséhez — s ez, az objektív tényezőkön túl is, elgondolkodtató. Elgondolkodtató, mert a — különösein a kommerszi álódás- ra épített — közönségsiker nem tartós és voltaképpen még csak sikernek sem lehet nevezni. Bukhat meg olyan darab, amely rendezésében, művészi komponál tságóban, színészi alakításában és nem utolsósorban drámai mondanivalójában sikeres volt, s lehet táblás ház, pedig voltaképpen a közönség és a darab együtt bukik. Legfeljebb az előbbinek ceremónia nélküli a születése, az utóbbinak látványos a bukása, A két görög tragédia — amelyhez pedig éppen a „klasz- szikus” templomépület kitűnő couleur localt teremtett —, ami a közönség létszámát illeti, nem volt sikeres; a Dankó Pisla feltétlenül. Mégis a „bukott” bemutató azok számára, akik látták, akik már megtanulták szeretni és érteni az élő színház semmivel sem pótolható, csodálatos kefejeaő nyelvét, az alakítás, a szerep születésének primer érzését, nos, azok számára • siker vitathatatlan tolt Nyilvánvaló, a színház gazdasági vállalkozás is, és a közönség igényét egyszerűen figyelmen kívül hagyni, úgy tervezni, játszani, hogy csak a „kiválasztottak” kapják meg azt, ami a császárnak jár, s közben abban bízná, hogy csak úgy maguktól, a többiek is majd felhőnek — évék, évtizedek mintával — a „nehezebb” produkcióhoz, már nem is gazdasági, de színházpolitikai, kultúrpolitikai rövidlátás lenne. Érthető, hogy a színházak általában, s így a Gárdonyi Színház is a megfelelő egyensúly, a produkciók igényessége, és az átlag- fcözőnség igiénye közötti harmónia megteremtésére törekedett Ebben az évadban, különösen annak második felében & törekvés eredményei kétségkívül lemérhetőek, egyrészt a mind teltebb széksorokon, másrészt a kisebb igényű darabok nagyobb igényű színpadi alkalmazásában. \7égtére is a számoknak ’ hinni kell: 400 székhely és tójelőadáson több mint tízezer ember nézte meg a tíz bemutatót, zsúfolt házak tapsoltak a gyöngyösi ikerszínház nézőterén, igazolva a színház létének, műsorának és törekvéseinek helyességét és eredményességét. Végtére is a kitűnő s emlékezetes alakítások egész sora jelzi, hogy az elmúlt évekhez képest további és erőteljesebb lépteket tett a társulat Kovács Mária Tékmésszá- ja, Sípart Máriája, Simon György Aiasza és Leicestere, Máriássy József Haynauja és a Doktor úr-beli alakítása, Demeter Hédi, Ga<rai József, Lew- key Edith, Huszár László, Pe- tőházy Miklós egy-egy prózai, vagy Lehoczky Éva, Fontos Magda érett operett-alakításai, hogy csak néhányat említsünk, azt igazolják: ez a társulat lényegesen nagyobb feladatok megoldására is képes, hogy van alap és lehetősége, az igényeség és az igény további és bátor emelésére. . Mindez az első pillanatban ellentmondani látszik annak a megállapításnak, hogy a Gárdonyi Géza Színháznak csak részben sikerült közelebb lépnie a modem színpad, a korszerű színjátszás megtermeté- sóhez. Valójában szó sincs ellentmondásról, sokkal inkább arról, hogy egy évad helyes mérlegelése csakis akkor lehetséges, ha a hátratekintés voltaképpen ürügy, hogy előre tekintsünk. Mert arról van szó, hogy ez a társulat már az 1963-64-es színházi évadban is a jelenleginél magasabb szinten lett volna képes megoldani a produkciók és a bemutatók, valamint az átlagközönség igénye közötti harmóniát, arról, hogy a „könnyű” műfajt képviselő Dankó Pistát, vagy a színpadi hrillírozáson túl már vajmi keveset adó Molnár Ferencet korszerűen játszani, kor_ hadt fából acélkarika. Mint ahogy a Csárdáskirálynő modem, azaz praktikusságában is operett-pompázatú színpadképe még nem jelenthet egymagában valóban korszerű színjátszást. Mindez természetesen a műsorpolitika és a rendezői koncepció problematikája is, vagy elsősorban az. Különösen elgondolkodtató — éppen a korszerűségről szólván —, hogy az Aiasz, sőt még A Kőszívű ember fiai is sokkal „maibb”-nak bizonyult, pedig az egyik antik sorstragédia, a másik ízig- vérig a magyar kései romantika alkotása — mint például a Nadrág, amelyben állítólag mai emberek vetik le és keresik meg azt a bizonyos nadrágot. S még akkor sem tűnhet erői- tetettnek a hasonlat, ha a védekezés így szól: de hisz a Nadrág vígjáték, míg a másik kettő ., s A/findig fenntartással kell fogadni az effajta megfogalmazásokat, hogy „örök emberi”, „általános érvényű igazság”... Az ilyen kategóriák mögött kilógni látszik az a szellemi lóláb, amely éppen arra akar taposni, az örök ürügyén, ami emberi, vagy azt akarja általános érvényű igazsággá formálni, ami igaz lehetett egy adott társadalomban, de igazság és általános, már annál kevésbé. S minthogy a lóláb nem kéz, természetesen a formálás nyomán torzszülöttek jöhetnek létre. Szophoklésznek eszébe sem jutott örök emberit alkotni — korát rajzolta, kora problémáit kutatta, a görög társadalom talaján született kérdésekre keresett és adott választ. Jókai sem „általános érvényű igazságról” beszél a regényéből írt drámában, hanem a nemzeti szabadság szellemében, a szabadságharcról és az azt követő rémuralomról mond romantikus történetet, nagyon is cél1SZLAI ZOLTÁN: MINDIG ÚJ Egy újra kínzó s teljesülő vágyat, egy mindig elfogyó és mindig meglevő pénzt, sok illatot, mely parfőm és szag egyben, a büszkeséget, mely hűség s alázat, száz ablakot az egyfalu szobában, elérhetők amely mégis tovább van, nagy, mérges békét, papsajtot termő lörést, és igaz módszert minden szertelenben, tudatos, szinte napi aktualitással. De vajon Aiszt úgy vinni színre, ahogyan vitték Szo- phdklész korában, s Jókait a romantika széles deklamáció- jával, helyes lenne-e? Semmiképpen. Az a rendező, aki például rosszul értelmezett hagyománytiszteletből nem mer azokhoz a shákespeare-i sorokhoz nyúlni, amelyek a Globe színpadán azért s úgy hangzottak el, hogy megmagyarázzák, bedíszletezzék” azt a színpadot, lehet kitűnő hagyomány- tisztelő, de nem jó rendező. Mint ahogy a naturalista színpadkép, mintegy helyettesítve a „meghúzott” szöveget, sem jelenti a korszerűséget. Mindezt annak kapcsán kellett elmondanunk, hogy a korszerű színjátszásra való törekvés nem lehet csak a díszlet- tervező, csak a rendező, vagy éppen az évi műsortervet ösz- szeállítók dolga. Közös és szakadatlan újraalkotó, lényegre törő munkát, helyes darab- és szereplőválasztást és nem utolsósorban a színészek részéről is megfelelő értelmezést, korszerű, a külsőségeket bátran félredobó alakítást kíván. C ha voltak, mert voltak vitatható pontjai a műsortervnek, egy-egy darab rendezésének, akkor el kell mondanunk azt is, hogy majd minden színész alakításában tapasztalható volt itt-ott a művészi igénytelenség. Márpedig igényesség nélkül hogyan is lehetne igényes, korszerű produkció. Sok jó alakítást láttunk, pontosabban sok olyan alakítást, amely nem volt rossz, de nem i^tndegyikben éreztük, hogy a művész leszállt a szerep legmélyére. Megvalósította ugyan a rendező elképzelését, mint ahogyan a marionett-figurák tökéletesen végrehajtották a vezénylő kéz diktálta mozdulatokat. De mióta művész egy marionett-figura? S rögtön hozzátehetjük, hogy a szöveg szép dikciója még csak alap, elengedhetetlen „eszköz”, de színpadi alakításban még nem művészi élmény. Alakí- kitássá csak akkor válhat, ha a szöveg teljes birtokában a művész egyénisége új szintézist hoz létre. Akkor élmény, ha ennek a szintézisnek, ennek a csodálatos alkimista műhelynek — magunk is tanúi lehetünk. Ezért színház a színház! Egyébként csak pódium, vagy élő ámyjá tékák vászna, amely lehet érdekes, sőt szórakoztató is, de emlékezetes élmény semmiképpen sem. Sajnos, hogy ilyen „jó” alakítást a színház vezető színészeitől is ritkán láttunk: egyenetlenség, felesleges gesztus, amely a belső átélést pótolta volna, mint szaharin a cukrot, sőt néha szöveg-bizonytalanság is, felesleges dikciózás jelentkezett. Mindez arra enged következtetni, hogy a művészi alaposságon, a művészet igényén van még mit tűnődni, csiszolni. A színháznak, ha valóban színház, háza az emberi érzések, az alkotás, az újrateremtés színeinek, nem kell félnie semmiféle konkurrenciától. Mert csak egyetlen konkorren- ciája lehet: saját maga. Ha rosszat és rosszul játszanak. Olcsó bölcsesség? A kenyér sem drága. S különben is miért kellene az igazságért mindig drágán fizetni? A z egri Gárdonyi Géza Ssínház nehéz körülmények, sók vívódás, vita ellenére is bebizonyította, hogy színház, hogy igazi otthonra lelt benne Thalia. Az összkomfort még nem volt meg ebben az esztendőben, a de serény- ség és a szándék, a bemutatók „bútorzata” bíztatóan ígéri, hogy Thalia valóban megfelelő otthonra lel Egerben* — Ez már mégiscsak tűrhetetlen! A körülötte dolgozók, de még a távolabb szerénykedők is meghallották az öreg kifaka- dósát. Az új kéresztépület felé vágták a fejüket. Az irodaház, az igazgatósági épület felé s a már többször megmosolygott kedves kép tárul eléjük: Az első emelet középső kis erkélye alatt állt Lajos, segédmunkás, anyagmozgató; akiből most akarnak szakmunkást képezni. Ott állt Lajos az erkély alatt, jobb vállán két szél tízméteres lapos vas, á húsz kiló. Lengett a vállán, mint faág leng a szélben. Nyakán kidagadtak az erek, amint fejét felfelé, az erkélyre peckelte. Az erkélyen pedig ott mosolygott le reá Mancika, a fiatal gépíróleány. Manci a vezér mellé volt beosztva, sokszor napokig él- unatkozott, mivel a vezér nem volt' itthon, még a hazában sem volt; a külföldet járta, devizás üzleteket kötött. Ilyenkor Manci munka után kutatott az osztályvezetőnél, a titkároknál kilincselt, kőnyörgött és gyakran vastag dossziékkal tért vissza, s napokig másolt Akkor éppen nem másolt, hanem állt az erkélyen; mosolygott le Lajosra: Lajos pedig mosolygott fel reá. Sokszor percekig tartott ez az epekedő, sóhajokkal teli játék. Manci szoknyáját fodrozta a szél. Lajos vállán lengett a két szál lapos vas. Szó azonban nem hangzott el se fentről, se alulról. — Néma Rómeó, néma Júlia! — nevettek rájuk. Hamar híre ment ezeknek a hangtalan, epekedő, megismétlődő „erkélyjelenetek”-nek. Lajos, a sugármagas segédmunkás és Manci, a vezér gépírónője, Shakespeare! beköltöztette a gyárba. Különálló expedíciók alakultak bizonyos érdekességek felkutatására. Az egyik expedíció hallgassa ki, mit mond Rómeó (Lajos) miközben a laposvas leng a vállán; vagy a kezében nagy meszes vödörökkel, csapzott hajjal cseng felfelé. Vajon idézá-e a shakepeare-i Rómeó örökszép szavait: ... Csitt, mi fény tör át az ablakom? Napkelte az és napja Júlia... Ö, hölgyem az! Óh, lángszerelmem ő! Mondja-e vajon Júlia (Manci): Jóságom mint tenger, határtalan , Szerelmem oly mély: mennél többet ad Neked, magamnak annál több marad ... Ez a hangfelkutató expedíció, amely egy földszinti iroda sötétjéből megnetofonnal felfegyverkezve állt méla lesben, egybefolyó szövegeket nem tudott megnetofonizálni, csak mélyről jövő, időnként fel-fel törő sóhajokat, egyes forró szavakat, mint például; te édes, drága liliom. Vagy egyszer az erkélyről alászálló egész kérdést: mi a másik neveid* Lajos? Lehetséges volna, hogy még egymás nevét sem tudják? — nevettek az expedíció tagjai. Pedig naponta felgyulladt Capulet kertjében az örök szerelem tiszta fénye! És mintha csak ők lettek volna egyedül ezen a világon, nem akarták tudomásul venni, de nem is vették észre, hogy régen figyelik őket, mosolyognak rajtuk. Kint sem találkoznak a gyár kapuján kívül? Nem! A találkozásokat megfigyelő „szolgálat” is csak negatívumokkal szolgálhatott. Nem várják soha egymást a gyár kapujában, nem találkoznak presszókban. Az utcán sem látták még együtt őket. A kiszáradt szívűek, mint az öreg Muhai is, mégis azt kiabálják, hogy ez az állapot tűrhetetlen. — Ebben a gyárban komoly munka folyik. Nem hagyhatjuk tovább szó nélkül ezt a szirupos enyelgést... — Senkinek sem ártanak vele ... — Nyugodjon meg, Muhai bácsi! Lajos így is túlteljesíti a normát... ■ Azt az időt, melyet elenyeleg, sokszorosan behozza... Oda nézzenek!... Hogyan rohan a két szál lapos vassal? ... , A pártfogó: a brigádvezető volt, akit egyszerűen Sanyinak hívtak, pedig már régein levedletté ezt a becéző, fiatalító megszólítást; feltartóztathatatlanul lépegetett a negyven felé. Egy ebéd utáni tercierén, amikor Muhaiék újra pellengérre állították Mancit és Lajost, az a kívánság is elhangzott: el kell járni az igazgatóságnál, hogy „Capulet” Júlia (Manci) szobáját helyezzék át az irodaház másik oldalára. Az az oldal nem esik útjába Lajosnak, így a kisasszony se ugrik ki az erkélyre, mert hiszen hiába is ugrana ki, ha nem jár arra Lajos. Arra még a fás szívűek közül sem vállalkozott senki, hogy személyhez szólóan felszólítsák őket, hagyják abba ezeket a „nyilvános főpróbákat”. A piros szívűek azt mondták: nem ártanak senkinek és nem mindennapi eset látni két fiatal szexeimének hangtalan kibomlását. Két. hét telt el, s egyszer csak hiába lesték Júliát az erkélyen, Rómeót az erkély alatt. Nem tűntek fel. Csak egyetlenegyszer, sietett ki Manci az erkélyre, s az ott elhaladó Lajos elé egyszer összegyűrt papírkát dobott le. Lajos felvette, zsebre gyűrte, felmosoly gott, ment tovább. Júlia beiibbent. Lajos visszajőve! sem állt meg — ezúttal nem laposvas, hanem gömbvas lengedezett a vállán — nyomult előre a műhelyek felé. — Na, itt már történt valami — kiáltott fel Muhai. És rögtön igaza is lett. Berohant a találkozásokat figyelő expedíció vezetője, fennhangon jelentette: — Tegnap este láttuk „Rómeót és Júliát” karonfogva betértek egy moziba. — Na, itt van! Kellett ez nekünk? ... Vége a szép dalnak... — kiáltottak fel többen. Keseregtek, mint akiknek kilopták valamit a szívükből... Még az öreg Muhai is elhervadt kevéskét. CSöRUA Pinn‘ *0 „emamcemr r/XODA L OM TÁ/f/Mfá&f—
