Heves Megyei Népújság, 1964. június (15. évfolyam, 127-151. szám)
1964-06-14 / 138. szám
ANT ALFY IST V AN: VILLANÁS Talán az utolsó vonattal...! Ablakot! ajtót! levegőt! Elébem álltok, sáros utcák! Mit tudjátok ti és mit tudják, akik látnak, hová futok.... I Vannak ilyen pillanatok: mi erősít és mi vigasztal... ? Keresem Öt! Keresem öt! HARGITAI ISTVÁN: OLCSÓ DEMAGÓG! Ez itt, mint szappan-buborékot a gyermek Szólamokat fú hosszú szalmaszálon. Izgat, hogy ez sincs, az gáncs: s maga elmegy A hátsó ajtón s hóna alatt nájlon. — Kispolgár volt, s az ma is a javából, Uraz, elvtórsaz — ahogy illik: kit-kit, S bár mit sem tanult dialektikából Kisgyűlést szervez, ha nem kapni kiflit. De hogy miért fogy ez vagy az: ml olcsó! Oly gyorsan el, — és mért nem fogy a drága? S a termelés? — ez nála legutolsó — Hisz másban van az ő kapacitása ... Korruptív s telhetetlen, és a lomha Közegben úgy siklik, mint az angolna... PATAKIT DEZSŐ: A halál egy óra múlva jön j HATVANI DÁNIEL: Léptek és rakéták E szárnyas, csattogó világban szikrázom, mint az út köve. Sűrű létben, amire vágytam nem kérdem: a föld beföd-e. Viharzó fények közt születtem s taposták sorsomat kemény évek. Szigorral szépült rendben önnön súlyomra leltem én, Flfeyó percek közt kanyarodva szívemben forgó kerekek zümmögik: ívelésem sodra áthágja majd a hegyeket S koptatnak lépteik és rakéták, áldott sorsom ezt mérte rám, hogy százezer fényéves séták részese legyek majdanán. PAPP MIKLÖS: Vallomás, parancs MI nem vagyunk szűk-bordás krisztusok arái újra ránkheccelt halálnak, arany bor-frissre kent fel prófétának a meglelt szó s csak nektek adhatok; a történetben megtalált napok rigók hozzám: akár rakéta, szállnak; heroldjai egy földre ért világnak, s jó — maiak — mind: értem szavatok; és szólok nektek: megvetetted lábad nem fog heréié félelem s alázat, s jó, hogy szenvedtél, másként nem lehet: a többiért cseréld föl életed: A földbe állsz és áramod szalad: csillagszóró légy, csillagok alatt! FODOR JÓZSEF: rßil'ÖS fzj'tfík Nyírfa leng sírjuk fölött, Lágy szélütem. Aludjatok Csendesen. Aludjatok A nagy élet ellobog. Hol a Don robog, Onnan jöttek ők, Hol a Volga ragyog — A halálba menők. Adj nekik, magyar rög, Lágy pihenőt. Hisz kart érted emeltek E seregek. Érted aludt ki színűk. A hős, meleg. Édes, furcsa daluk ajkukon Többé nem remeg. Onnan jöttek messziről S amerre a had halad, Futott előlük az éj — S elhulltak a harc alatt. Elhulltak: s hosszú a halál, És az élet egy pillanat Szergej, Iván, Nikolá), Ott pihennek csendesen, A földért meghaltak ők. Amely nekik idegen. Légy hozzájuk jó anya, főid, És jó apjuk, Istenem! Méla, furcsa daluk nem remeg Többé ajkukon. És nem mennek, ha megy a sereg, Hazafelé az úton, Hiába várja honi meleg, A Dnyeszter, a Volga, Don. Hiába várja honi meleg, Mert elnyerte a halál — De áldott emlékű a sereg, Mely a szabadságért kiáll. Kik meghaltak a rögökért, Onts értük könnyet, mint ők a vérül Itt alusznak, íme, sorba lent, A hú parancsteljesitők. Mint a néma, hü jóakarati Úgy jöttek, menteni ők. Sírjukat őrizze kegyelet, Emléküket az idők. POLNER ZOLTÁN: REGÖLŐ Fehér, fagyos ingem telek áldomása. Ragadjatok éjszakáim padlótverő táncba, Esték homlokánál álmodtam a szélben» Sárló tüzű nagy mezőkre s felhőkre emlékszem. Hujjongat mögöttem a nap jegenyéje. Hajnalt gőzölgő barázdák borítsatok fénybe! Itt hozom a tavasz kigyulladt, zöld ágát s egy almáról itatott ló ősi babonáját — Nem igaz! •— Megérzem. A rosszat Bändig megérzem. —* Szörnyű! — Volt egy barátom, 6 mondta mindig: csak a halál árnyékában lehet igazán és őszintén beszélgetni, — Szörnyű!! — Ne mondd mindig ezt az egy szót! — Nem tudok mást... — Majd kérdezlek. /--- JÓj — Mondj el mindent. — Mit mindent? — Mondj el mindent, ami az életben veled történt. Ügy mondd, mintha gyónnál. — Nem vagyok vallásos. — Az semmit se számit. — Szeretlek. — Nézd, te harmincéves vagy én meg huszonkettő. Nekem a halál egy óra múlva jön. S fél órája sincs, hogy jegyesek lettünk. Egyikühk sem szent. Biztosra veszem, nem én leszek az első férfi életedben, nevetséges is lenne ilyesmit feltételezni. De mondd, mást, vagy másokat is szerettél annyira mint engem? — Csak egyszer ... Éjszakákon át mellette feküdtem. Kínáltam magam, de nem tudtam meggyógyítani. Férfi volt, de csak látszatra. Valójában pedig beteg. — Nem történt közietek Baromi? — Semmi. — Hol találkoztál vele? — Katona voltam. Ügy, KATONA JUDIT: ahogy ma is vannak női katonák. Egy hadgyakorlaton átlőtték a bokámat, 6 vitt a kötözőbe és a kórházban is sokszor meglátogatott Hozott virágot meg édességeket. — És megszeretted. — Igen ... Azt hittem, össze is házasodunk, amikor a kórházból kiengednek, mert így határoztuk el. Aztán az utolsó látogatási napon már hiába vártam, nem jött. A laktanyában sem volt. Kérdeztem a parancsnokot hová lett Viktor? „Valami szép lány elcsavarta a fejét és elrabolta. Kérte, hogy helyezzük máshová innét Lehet hogy azóta már le is szerelt." — Sírtál? — Eleinte, amíg nem tudtam meg az igazat róla ... Elutaztam abba a városba, ahol a szülei laktak; tőlük tudtam meg, hogy Viktort kémkedéssel vádolták s a katonai törvényszék tizévi börtönre ítélte. Rettenetes érzés volt, pedig egy percig sem hittem, hogy bűnös lehet... Figyelték a barátait, még azokat is, akik valaha csak két szót is váltottak vele. Engem pedig leszereltek a hadseregből... — És mi történt azután? — Öt év múlva kiengedték, rehabilitálták, visszavették a hadsereghez is, mert kiderült, hogy egy szó sem volt igaz a kémkedésből, öt évre visszamenőleg megkapta a fizetését és az őrnagyi rangot Is. — összeházasodtatok? cAftAn kiírni Fél. Kérdezem, néz s nem beszél. Szemében szégyen kuporog. Ősi szegénység jogán ítél: mindig becsaptatok. Néz. Kutatja arcomat. Legyint. Letagadná életét. Rezzen: ki maga? Mit akar itt? Múltam sötét üdére. All. Zsugorodó, kis nénike. Görnyedt, mint aki cipel. Nem tudja hű szavam szíve csendjét miért veri fel! Fél. Kaput nyit. Nem köszön, sápadt. Nem néz utánam. Töprengve motyog jöttömön s kulcsot fordít a zárban. — Viktor betegen jött ki a börtönből. Szeme, tüdeje, szíve rendben volt, a tagjai épek. De... szóval, érted :.: — Az orvosok nem segítettek rajta? — Antit orvosilag megtehettek, megtették vele. Még Moszkvába is elment. A leghíresebb professzorok próbálkoztak, hogy meggyógyítsák. Én nagyon szerettem. Felesége lettem volna úgyis, ha nem élhetünk házaséletet. Hallani se akart arról, hogy ilyen áldozatot hozzak miatta. Idegei felmondták a szolgálatot Kö- nyörgött, hogy lőjem le, mert neki mór arra sincs ereje, hogy a pisztolyt elsüsse... ★ — Hol voltál ennyi ideig? ’ — Megmostam az arcomat. Ne lássák, hogy sírtam. — Én két éve mindig csak síró arcokat látok körülöttem, gyógyszerszagú fehér köpenyeket csillogó műszereket meg kobaltágyúkat. — Kobaltágyúkat? — Ügy csodálkozol, mintha most hallanád először, hogy „cécés” vagyok. Cc, rákos, érted, rá-kos! — Fáj valamid? — Persze, hogy fáj! De már azt se tudom, mi a természetes állapot azok a pillanatok a legszömyűbbek, amikor nincs fájásom. Arinyira megszoktam, hogy mindig fáj.,. — Szólok az ápolónőnek. — Felesleges. Látod a műtős- kocsit? Most tolták az ajtó elé. Már a paravánt ts előkészítették, amit az ágyam köré állítanak. — Ne beszélj, hallgass .., Telefonon beszéltem a professzorral, ő egészen mást mondott nekem. Biztató dolgokat, érted? — A haldoklónak se mondják azt, hogy no, komám, neked befellegzik .,. Utolsó pillanatig biztatják. — Szörnyű dolgokat mondsz! — Szörnyű? Te is tudod, mennyire így van. — Ananászt hoztam . >. —Van nálad olló? — Olló? Minek?! — Vágok egy tincset a hajamból, hogy valami azért maradjon belőlem. Neked. — Butaságot beszélsz ... Ejnye, no, hát nincs itt az az átkozott olló! Várj, kérek valamelyik ápolónőtől. ★ — Nővérke, nővérke...! Mit akarnak a paravánnal? Miért viszik épp ebbe a szobába?! — Vége a látogatási Időnek... Nincs többé protekció! A protekció idősebb mint az ember. Korabeli szájhagyomány szerint szerepet kapott már akkor, amikor a majmok egy csoportja leszállt a fáról. Mint mondják, állítólag a protekciósoknak nem kellett leszállnluk. A biblia is számos vér- lázitó protekciósról számol be. Itt van ez a szerencsétlen Adám és Éva, akiket az a bizonyos kígyó beugratott ebbe az úgynevezett ősbünbe, A protekciónak áldozatul esett emberpárt kirúgták a paradicsomból, míg az igazi bűnös, a protekciós kígyó, nyugodtan röhögött a markába, pedig nincs is neki marka, de mit számít ez egy protekciósnál. És nem felháborító, hogy a Nőié bárkájába protekció híján nem jutott be a Brontozau- rusz, de felkerült a bolha, a tetű és a poloska. De protekciós volt Noé is, aki felülről előre megkapta a közelgő vizözönről a fülest. Idézhetnénk bizonyításul az egész történelmet, de vizsgálódásunk tárgyául jelenleg a mai protekció szolgál. Ami van. Bárhogy tagadjuk, bárhogy nevezzük: van. Csak ez a protekció már különös, mondhatnám szocialista jegyeket visel magán. Ezelőtt 20—SO évvel protekciót csak az uralkodó osztállyal való kapcsolat jelentett. Ilyen szerencsés helyzetben csak néhány tízezer ember volt. Ma is hasonló a helyzet. Csakhogy az ügyeket manapság minden szinten a mi fiaink, lányaink, unokáink, nagybácsijaink intézik. Ma millióknak van szoros kapcsolatuk az uralkodó osztállyal. Ez azt jelenti, hogy miután elvben mindenkinek van protekciója, a protekció demokratizálódott. Tehát nem is nrotekció többé. Mindenkinek van protekciója, csak nem mindenkinek mindenhová, Az egyik ember tud szerezni egy, n Nagykerben dolgozó biesikája közreműködésével, import hátvakargató gépet, a másik beutalót, a harmadik külföldi gyógyszert, a negyedik valutát és így tovább. Így aztán a protekcióból csere-cikk lett. Én szerzek hátvalcarga- tót, te szerzel beutalót, 6 szerez gyógyszert, mi segítünk nektek állást szerezni, ti segítetek nekünk az egyetemi felvételeknél és ők — akik e körből kimaradtak — szidják a protekciót, pedig nekik is megvan a saját körük. így állunk a protekcióval a protekció elleni küzdelem tizenvalahányadik évében és az emberek jelentős része rájött, hogy ezzel a küzdelemmel csak egyet érhet el: elveszti a saját protekcióját és aztán évekig güzülhet, amíg újra visszaszer- zi. A protekciónak ezenkívül azonban van egy másik — egyáltalán nem lényegtelen — tulajdonsága. A protekcióst meleg jóérzés fogja el, mert neki van protekciója. Ami régen csak a kiválasztott keveseké volt) az ma minden dolgozó sajátja lehet. Ezért esik jobban az — az egyébként eladhatatlan bóvli —- amelyhez protekció útján jut az ember. Az ügyes kereskedő ezért elfekvő készleteit nem a kirakatba, hanem a pult alá rakja. A pult alól minden jobban elkel, mert az embereknek eleve gyanús az, amihez mindenki hozzájuthat. A protekció tehát mindenkié. Persze, azt, nem . állítom, hogy mindenkinek egyforma nagyságú és minőségű protekciója lenne, Egyelőre még mindenki összeköttetései, arányában részesül a protekcióból, de tudom, hogy eljön egyszer az az idő, amikor mindenki szükségletei szerint részesül a protekcióból. Ez lesz aztán a szép kor. Bár lenne annyi protekcióm, hogy ezt megérjem,,. ŐSZ FERENC VulH.Oi-
