Heves Megyei Népújság, 1964. június (15. évfolyam, 127-151. szám)

1964-06-28 / 150. szám

_ / / , ■ / Qsvesz eV iSrt/Atí ítoOK m0F£SS20R Mfe A HATALMAS aulában a légy zümmögé­sét Is meg lehetett volna hallani, "ha a legyek kedvelnék az ilyen hűvös termeket A tizen­hét feszélyezetten ünnepélyes ifjú egymás után lépett az emelvényhez, ahogy egy-egy név elhangzott hogy a taláros professzorok gyűr rűjében álló taláros rektortól átvegye a megtisztelő kézszorítást és a diplomát. Sorra csendültek fel a jól ismert nevek, de ő csak akikor riadt fel megilletődött kábulatából, ami­kor már az ábécé-rendben közvetlenül előtte levők nevei ütötték meg a fülét; Henry Dean ... John Durton ... John. Easton ... és most, igen most ő következik... Aztán már . arra sem emlékezett, hogyan is ment ki az emelvényhez, megkapta-e ő is a kézszorítást, de a diploma, a vágyva vágyott, oly nehezen megszerzett diploma íme kétség­telenül a kezében volt, s rajta szépen cirkál - mazott betűikikel az 6 neve és újdonsült tudo­mányos rangja: Thomas Alva Edison, phi- sicus.. . De a diadal mámoros érzése csak akkor öntötte el igazán, amikor végre — úgy vélte: utoljára — kilépett az egyetem kapuján, s meglátta Tim szélesen vigyorgó ábrázatát Pontosabban szólva: ekkor még csak a végle­ges diadal sejtése támadt fel benne, mámora csak akkor kerítette hatalmába, amikor meg­kapta Timtól az első kedélyesen puffanó hát- bavágást: — No Tarn, ezen is túl vagyunk! Most az­tán kezdődhet a munka! Csak élőbb iszunk egyet az újdonsült, államilag elismert fizikus tiszteletére. És ittak egyet Aztán még egyet Thomas Alva csodálkozott kissé, honnan van TLmnek ennyi pénze, mert persze ő fizetett, az utolsó kollokviumok előtt is mindent ő fizetett, hi­szen a vizsgák lázas készülődése idején ba­rátja jóvoltából Thomas Alva abbahagyhatta az újságárusítást, a csomagcipelést és a vagon­rakodást is, hogy minden erejét és idejét a közös nagy célra fordíthassa. De úgy látszik, Tim előrelátóan összegyűjtött némi tartalékot erre a nagy alkalomra, s most nem számolták sem a szendvicseket, sem a poharakat. Még a hátbavágásokat sem, pedig azok is élég sű­rűn puffantak a hátán, a lassanként egyhan­gúvá váló szöveg kíséretében: — Hát ezen is túl vagyunk, Tom! Most az­tán kezdődhet a munka! NEM, TIM nem dicsekedhetett túlságosan bő szókinccsel, ezt igazán nem lehetett ráfog­ni De hát ki törődik ilyenkor az ilyesmivel? Hiszen bizonyos, hogy a jeges AlaskátöL Mexi­co pampáiig nincs nála nagyszerűbb barát. És senki se mondja, hogy Thomas Alva ezt csak most, szendvicsekkel megrakott hassal és ital­tól kóválygó fejjél érzi így. Hiszen kicsi kö­lyök koruk óta elválaszthatatlanok voltak ók ketten, elválasztó atatlanok, ha a Tribune vagy a Herald slágereiméit kellett hajnalban vé­gigordítozniuk a népes utcák két oldalán, ha a rakodópályaudvaron a nehéz zsákokat és bá­láikat kellett cipelniük, vagy ha raktári kuc­kójukban éjszakára meghúzódva arról álmo­doztak, hogy miképpen fogják ők ketten, öt­letektől hemzsegő agyukkal megváltoztatni a világ képét és saját nyomorult sorsukat S ezek az álmok kézzelfoghatóbb valóságok vol­tak mindkettőjük számára, mint a zsákok durva szőttese, vagy az újságért rohantuk- ban markukba nyomott centek, mert tudták, érezték és vallották: a végtelen lehetőségek országában az ilyen fickók lehetőségei a vég­telennél is tágabbak. ' \ Másnap, amikor az utolsó formaságok el­intézésére Thomas Alva bement a rektori hi­vatalba, közölték vele, hogy volt professzora, Mr. Dávid Hammenshlag beszélni óhajt vele. Félénken kopogtatott be a nagynevű prof szentélyébe, s emelt fejjél, büszkén lépett ki onnan. Hammersihlag állást kínált fel tehet­séges volt diákjának: demonstrátorként alkal­mazta a tanszéken havi háromszázért Tim korántsem mutatott nagy elragadta­tást a hírre, de Thomas Alva megnyugtatta: — A barátság nem attól függ hogy az em­ber együtt emeli-e a bálákat, hanem attól, hogy együtt gondolkozik-e. Havi háromszáz éppen a háromszorosa, mint amennyit eddig egyikünk keresett lesz pénzünk a kísérletek­re, és nem kell éhezni, ha egyszer egy-két he­tet teljesen a munkánknak szentelünk... — Dehát miképpen törhetjük együtt a fe­jünket, ha te itthagyod a raktárkuckót és be­költözői az egyetemre? — A szabad időt együtt töltjük, Tim, meg aztán gondolj arra is, hogy ott minden eszköz és műszer a rendelkezésünkre áll... Igaz, szabad idő nem maradt sok, sőt mind kevesebb. Hammershlag professzor ambiciózus tudós volt, és demonstrátorát segítségként fel­használta saját kísérleteihez is. Dehát ez csak jó volt, mindketten meg voltak egymással elégedve: a prof ügyes és találékony segéd­erőt kapott Thomas Alvóban, Thomas Alva pedig olyan problémákkal találkozott a pro­fesszor munkája során, amelyekről addig nem is sejtette, hogy léteznek a fizika számára. És három év sem telt bele, megkapta adjunktusi kinevezését, havi hatszázzal. TIMHEZ FŰZŐDŐ barátsága, legalábbis, ami az érzelmi részét illeti, a legkevésbé sem sínylette meg a felfelé ívelő karriert. Igaz, most még kevesebbet találkozhattak, 9 akkor is csak rövid időre, hiszen Thomas Alvának már nemcsak a professzor melletti munkája vette igénybe idejét, de készülnie kellett saját előadásaira is. Amikor azonban együtt voltak, azonnal megtalálták a régi pajtás! hangot, eltűnt közöttük minden elválasztó különbség. Az egykori Tom és Tim baktatott egymás mellett az esti vagy hajnali utcákon, legfel­jebb a kedélyes hátbaveregetések maradtak el, hiszen Thomas Alván a Woolworth-áruházalak- hoz igazított öltönye feszített, és túl drága mu­latság lett volna, ha Tim zsírok- és nyomda- festék-itatta, szénpor-tetoválta érdes tenyere netán nyomot hagyna rajta. Az álmok és ter- vezgetések arról, hogy miképpen fogják ők ketten, ötletektől hemzsegő agyukkal megvál­toztatni a világ képét és saját nyomorult sor­sukat, a régiek maradtak és a régi szálakkal fűzték őket egymáshoz elválaszthatatlanul. Nem változtatott ezen az sem, hogy Thomas Alva többször is felajánlott kisebb-nagyobb baráti kölcsönöket, hogy már most enyhítse Tim nyomorult sorsát ahogy lehet, s az sem, hogy a szendvicseket és a szerényen felhör­pintett italt most már ő fizette, dehát ennél mi sem természetesebb, az olyan barátok kö­zött, akilcnek egyike biztosabb és nagyobb jö­vedelemmel rendelkezik a másiknál Csak az idő, az egymással töltött szabad idő, az lett hónapról hónapra, évről évre kevesebb. Aztán, néhány fáradhatatlan munkában el­töltött további esztendő után bekövetkezett a várva várt nagy esemény. Hammershlag pro­fesszor, a múló idő terhét mind súlyosabban hordva görnyedt vállain, hálásnak bizonyult legodaadóbb tanítványa iránt. Nagy tudomá­nyos művét méltó utód kezébe kívánta he­lyezni, hogy biztosítsa a mű és saját hírneve folyamatosságát, s ki lett volna méltóbb erre, mint évtizedes segítőtársa és famulusa? Egy este ünnepélyesen közölte véle, hogy Ham­mersihlag professzor javaslatára Thomas Alva maga is megkapta a professzori kinevezést és tanszéket, havi ezerkétszázzalL EZEN AZ ÉJSZAKÁN Thomas Alva nem tudta lehunyni szemét a boldog izgatottságtól. Elvonult előtte egész eddigi élete: a nyomo­rúságos, ötcentes gondok között hányódó sízü- lői otthon, a gyerekápolásiba, háztartásba, mo­sásba korán megrokkant anya, s az alkalmi munkák után futkosó, szűkös kenyeret bizto­sítani is alig tudó apa, a testvérek, akik szét­szóródtak a nagy kontinensen, s némelyikről azt sem tudta, merre él, s hogyan. Aztán a küzdelmes gyermekkor, amelynek minden nap­ját és óráját egyetlen barát osztotta meg ve­le, Tim, a rilkkancstestvér, a pályaudvari zsá­kok és bálák cipelőpartnere, a raktári kuckó­lakás háló- és álmodozó-társa. Aztán a küz­delmes, éhkoppon tanulással töltött egyetemi évek, amelyeket beragyogott a nagy remény­ség: ez az út az álmok és tervek megvalósulá­sához. És íme, most itt fekszik kicsiny, de tu­dósnak éppen megfelelő lakásában a nagyvá­ros egyik felhőkarcolójában, s holnap már ki­cserélheti a kapu alatt névtábláját Igen, hol­naptól ez a névtábla büszkén hirdeti majd, mire vitte ő, a nincstelen bevándorló fia, az áE majd rajta: Thomas Alva Edison profesz- szor. Ügy sem tudott aludni, korán felkelt te­hát, hogy megvigye a nagyszerű hírt a nagy­szerű barátnak. Tudta jól, hogy ebben az órában melyik utcákon rohan végig, nagy hangon kiáltva világgá a Tribune és a He­rald slágercímeit, hogy aztán, ha az utolsó újság is elfogyott lassú bandukolásban kipi­henve a hosszú szaladás és ordítozás fáradal­mait idejében odaérjen a pályaudvari rám­pához, ahol már meghitt ismerősként várják a tártajtajú tehervagonok. Gondosan kiszá­mította, hol és mikor csatlakozhat hozzá bak- tatás közben — mert hiszen együtt rohanni az újságosfiúval igazán nem illett egy egyetemi tanárhoz! — és számítása, mint a katedrán is mindig, most is pontos volt. Gyors és szere­tetteljes helló-t váltottak hát, és Thomas Al­va kertelés nélkül azonnal a dolog közepébe vágott. Tim nyugodtan hallgatta, nyilván örült is neki, hiszen igaz barát az ilyesminek csak örülhet. De aztán megállt és szembefor­dult Thomas Alvával. — Ezek szerint a jövőben még az eddigi­nél is jobban be leszel fogva ott az egyetemen? — Hát bizony, pajtikám, az egyetemi ta­nár élete, ha komolyan veszi a dolgát, nem sétahajózás a Potomacon ... Márpedig tudod, különösen az elején alaposan bele kell adni, hogy bebizonyítsa az ember, méltó volt a nagy kitüntetésre. Tudod, ilyen fiatalon nem sokan érik el... — Akkor hát megint eltemethetjük az ál­mainkat? Egy időre, vagy talán végképp is — Ö dehogy, hová gondolsz, Tim? De hát mindent a maga idején. A szervezetlen kap­kodás nem hozhat eredményt. TIM ELGONDOLKOZOTT kicsit, és Tho­mas Alva úgy látta, mintha helyeslőén bic­centett volna. De amit mondott, nem egyezett ezzel a biccentéssel (Csont István illusztrációja) — Emlékszel? Mennyit törtük a fejünket azon, hogy a hangrezgéseket majd egy forgó viaszhengerre rögzítjük, s így megörökítjük, és az idők végtelenségéig hűen vissza tudjuk idézni a legnagyobb énekesek, a legcsodála­tosabb zenekarok hangját is ..; — Emlékszem, hogyne emlékeznék! — csillant fel Thomas Alva szeme. — Nagysze­rű gondolat, igazán remek fantáziára valló gondolat volt, ma sem szégyellem! De tudod, ha az ember szakszerűen foglalkozik a tudo­mánnyal, rájön, hogy az ilyen gondolatok ko­rántsem olyan egykönnyen ültethetek át a valóságba. Ne értsd félre, nem vetettem én el ezt az ötletet, de már tudom, hogy ez nem megy csak úgy. Előbb ki kell dolgozni az el­járás elméleti alapjait, aztán hosszadalmas és ellenőrzött számításokra van szükség, hogy az ember megtalálja a hangrezgés és a viaszszemcsék nagyságának optimális viszo­nyát, aztán ... eh, ha értenél a fizikához, magad is rögtön látnád, mennyi mindent kellene elvégezni még ahhoz, hogy az a for­gó viaszhenger... Tim nem válaszolt semmit, csak ismét ne­kieredt az útnak. Lám, micsoda remek em­ber ez az ő Tim barátja.! Sohasem tanult, talán még a betűvetéssel sincs egészen tisz­tában, s amit valaha felszedett belőle, azt is rég elfeledte már, de milyen gyorsan, milyen egykettőre megérti a tudományos érvelést! Igazán kár, hogy kettőjük munkájából is csak egyiküknek. tellett a tandíjra, s neki is csak alig. De mire ide ért gondolataiban, Tim is­mét megállt és szembefordult vele. — Hát arra emlékszel, Tom, hogy arról is álmodoztunk, miképpen lehetne a fotográ­fusok képeit megeleveníteni? Hogy szerkesz­teni fogunk egy olyan fényképezőgépet, amely egymás után szalagra rögzíti a mozdu­lat töredékeit, aztán ezt a szalagot sokszoro­sítjuk, átvilágítva a falra vetítjük, és igy a világ minden részén akár egyszerre is sírhat- kacaghat a sok nép, a legnagyobb művészek alakításán;.. — Erre ne emlékeznék? — és Thomas Alva szeméből csak úgy sugárzott az elragadtatás. — Bizony csodálatos, egyszerűen csodálatos ötlet volt ez! Talán tényleg meg is lehet majd valósítani egyszer. De tudod, mi minden kell ehhez? Gondolkodj csak tudományosan! Ki kell dolgozni a mozdulatot részecskékre bon­tó masinát, s ehhez gépészmérnöki szaktudás kell. Létre kell hozni a fényképező-anyagot, amely a pillanat tört részei alatt rögzíti a képet, s ehhez vegyészmérnöki szaktudás kelL Aztán a vetítéshez szükséges gép meg­alkotása ismét csak gépészmérnöki munkát igényel! És mindehhez tudományos pontos­sággal kiszámítani a felvételezés és a vetítés legkedvezőbb távolságát a fényerő viszony­latában ... — HÄT IGEN, — mondta Tim, és újra ne­kiindult Nincs még egy ilyen ember, mint ez, dobbant meg büszkén Thomas Alva szí­vei nincs még egy ilyen ember, 9 ez az én barátom! Mi lehetett volna belőle, ezzel a nagyszerű és gyors felfogóképességével, ha tanulhatott volna, ha elmélyedhetett volna a tudomány rejtelmeiben! >* — És arra, Tom, arra emlékszel? — tor­nyosod ott elé hirtelen újra Tim. —Arra em­lékszel, hányszor beszéltünk ott, a raktárbeli kuckónkban, amikor a halványan pislákoló mécses füstje az orrunkat csavarta, arról, hogy szerkesztünk egy új világítóeszktK^ még a gázégőnél is jobb világítóeszközt? Arí ról beszéltünk, hogy csak légüressé kellene szivattyúzni egy üvegbúrát, abba belehe­lyezni egy nem olvadó szálat, mondjuk, egy vékony szénszálat, s aztán akkora áramot kapcsolni bele, hogy felízzon, s már áradna a fényes és szagtalan világosság, elárasztaná a raktárhelyiséget és az egész várost, az irodá­kat és a lakásokat, bevilágíthatna a bányák mélyébe és fent ragyoghatna felhőkarcolók tetején... — Bizony, Tim, öreg Tim — bólintott Thomas Alva. — Gyönyörű, mesebeli szép álom volt ez! De..; de sajnos, ma már tudom, hogy valóban csak olyan, mint a mese, naiv, tudományosan képzetlen gyermekek képzele­tének szóló mese. Hiszen gondold csak meg: a legnagyobb tudósok még ma sem tudják, ma is vitatkoznak rajta, mi is hát tulajdon­képpen és lényegében a. fény? Van, aki úgy véli, valamiféle sugárzás, amit az anyag bo­csát ki magából, de hogy miféle sugárzás, azt még senki sem sejti. Mások arra esküsz­í nek, hogy anyagi részecskék tömege, amely ♦ kilökődik a fénylő testből, de hogy ez a fény­lő test miképpen nem veszít súlyából, ha ♦ anyagából veszít, erre még ők sem tudnak ♦ felelni. És sorolhatnám neked órákon át, ♦ hányféle elmélet vitázik a tudományban ar- í ról, hogy mi is tulajdonképpen a fény, és 4 akkor két naiv, tanulatlan fickó ott a raktár I mélyén arról álmodik, hogy újfajta fényfor- í rást talál ki! Mondom, gyönyörű, de naív me­se volt az, amin annakidején ábrándoztunk..; t Tim az órájára pillantott és füttyentett 4 egyet 4 — Az ördögbe is, most már ugyancsak ki ♦ kell lépnem, mert ha nem vagyok Idejében a J rámpán, mást állítanak be a helyemre! ♦ AZZAL SIETŐS léptekkel indult el újra, 4 Thomas Alva katedrái sétáláshoz szokott lá­ba alig bírta az iramot. Már feltűnt a pálya­" udvar komor épülete, amikor egyszerre csak 4 Tim újra megállt, szembefordult vele, és mi- í közben barátian kezet nyújtott, azt mondta: — Buta ember vagyok én hozzád képest. ♦ Tom professzor úr. De azért mégis sajnállak. 4 Istenem, ha elgondolom, mi mindent csinál­♦ hattál volna a te nagy eszeddel! Dehát, sajnos, J téged felfedeztek. 4 Azzal befordult a teherpályaudvar kapu­♦ ján. PETŐ JÁNOS: Illusztráció

Next

/
Thumbnails
Contents