Heves Megyei Népújság, 1964. június (15. évfolyam, 127-151. szám)

1964-06-19 / 142. szám

(f Ki-ki a maga utcájában ... ÜLÜNK a vadszőlővel be futtatott hús veteti dán át. Ilúái lUzlóvat és mindketten atfa i 40 esaténüőre gondolunk, ame lyefe fflifit körzeti orvos itt, Ká pelaáft töltött el, Világos árnyalatú falak egyszerű bútorok. Az állványo­kon kaktuszok, délszaki hővé nyék. A falon egyetlen fest­mény: Híd részlet a Dunával Aa egyetemi évek emléke ta- 'án? A vitrinben néhány rég: poreeláncsésze. Egyszerű, meg- dtt környezet, amely csöndet zárkózott, otthonszerető em­berről mesél Nehezen indul a beszélgetés — 1921-ben végeztem Pesten Két évig Miskolcon dolgoztam és 1924 óta élek itt. Kápolnán Ennyi az egész — és a kopasz­ra borotvált, 69 éves, erőteljes • férfi, ráncokkal sűrűn baráz­dált arcán mosoly suhan át. “ Mit mondjak még? — kérdd és ezüst cigarettatartd dobozt nyújt felém. Aztán a doboz fedelén levő írásra ve- iett pillantásomat megértve — „Hálám jeléül, Jordán Viktör- né” — mesélni kezd. Kedves emlékem. A szom­szédos faluban lakott az asz- szóny. Három gyermeke egy­szerre kapta meg a skarlátot. Egyhetes ápolás után beteg lett az anya is. Abban az időben még Ultraseptil sem vo-lt, nem­hogy penicillin. Éjszakákat töl­töttem a beteg ágyánál. Sike­rült megmenteni Őket. Az akkori körülmények kö­zött gyakran az akarat volt a legerősebb fegyverünk. Több­ször gondoltam már arra, ha lesz egyszer tíz szabad délutá­nom, szerződtetek egy gépíró­nőt és lediktáiom ezeknek a régmúlt éveknek a történetét, de félek, hazugnak tartanának. El sem tudják képzelni ma már, mit jelentett abban az időben falun orvosnak lenni. Elfut a pulykaméreg, ha vala­melyik most végzett taknyost panaszkodni hallom. Legszíve­sebben nyakon vágnám. In­gyen tanul, válogathat az állá­sok között, mentőautó, szakor­vosok, kórházak támogatják munkáját. Egy-két idős kollé­gám még nagyon jól emlék­szik, mennyit kellett szalad­gálnunk, amíg álláshoz jutot­tunk. Nem akarok panaszkod­ni, hazudnék, a körorvosi fize­tésiből meg tudtunk élni, de szakmai támogatást az égvilá­gon senkitől nem kaptunk. Mi voltunk egy személyben a ren- delőlntfcet is a faluban. Szü­lész, gyermekorvos, sebész, bel­gyógyász. Nagy úr a muszáj. Műtéteket végeztünk, töréseket üldözöttekét, a legmesszebb­menőén támogatta őket, 6öík esetben állást, személyes sza­badságot is kockára tévé".) — Soha nem tettem különb­séget ember és ember közdtt. Csak betegetket ismertem. So­kat ,,. nagyon sokat, oyógyí- totam. — Ment a doktor úr nappal- éjjel és soha nem kérdezte, van-e a betegnek pénze? Sok­szor adott pénzt tejre húsra, orvosságra, ha rászorult valaki. — Már megint pletykálsz, — mösóiyodik el ítaád doktor. *— Azért ami igaz, az igaz, ha együtt lenne az a pénz, biz­tosan vehetnénk egy hold feny­veserdőt. Nem is lenne rossz már egy kis csend, egy kis pi­henés. Ma reggel is 76 beteget kezeltünk. Talán jövőre mér nyugdíjba megyek. Ha érezni fogom, hogy csökken a munka képességem, félreállok. Ma még egyedül fogom be a lovamat egyedül hajtom. Az autót so­sem szerettem. Mindig kocsival járok. 40 éve. Lassabban halad­tam, de én iá elértem oda, aho­vá a rohanó autók. (Talán to­vább is?!) — Sokat, nagyon sokat tud­nék mesélni. Kedves emléke­ket emberi tragédiákat. Nehéz választani közülük. Ha vissza­gondolok orvosi múltamra, egyedül arra vagyok büszke, hogy a Tamavölgy négy falujá­ban, Kápolnán, Tófalun, Al- debrőn és Feldébrőn, a köte­lező védőoltások bevezetése előtt 8 évvel — a 30-as évek elején — megszüntettem a tí­fuszjárványt, amely évente rengeteg áldozatot szedett. Erő­szakkal, sokszor káromkodva, fenyegetőzve hajtattam végre a közegészségügyi intézkedése­ket, Először szidtak, aztán amikor a tífuszjárvány nem tért vissza soha többé, dicsér­tek. — Azzal nem is tetszik büsz­kélkedni, hogy a körzetben is­meretlen fogalom volt a gyer­mekágyi láz és szülés közben egy halálozásunk sem volt? — egészíti ki az eredmények sze­rényen összeállított listáját Mari néni, a körzeti ápolónő, a hűséges, öreg munkatárs. — AZ IS. Minden nagyon szép volt, — bóünt az öreg doktor és szemein látszik, hogy gondolatai a múltban kószál­nak. Aztán csendesen megszó­lal. Ha elölről kezdeném az életemet, akkor is ugyanígy él­nék. — En is, — bólint a hűséges, öreg ápolónő. Mátéffy Zoltán Hatvanban ez évben 24 kilométer betonjárda építését tervezték. A* építés költsé­geire több mini 400 ezer forintot terveitek, amelyhez a város lakói ugyancsak 499 esw forint értékű társadalmi munkát ajánlottak fel. Képünkön: Vasúi utcai járdaépítők. (Foto: Kiss Béla) UHUTOK A villanymozdöny gyorsan siklik élőre. Hallgatva ülök a vezető mellett és nézem az alánk futó sínek szédítően gyors mozgását. Néha erővel elfordítom a szemem, hogy el ne szédüljek és figyelem a két­oldalt kitárulkozó tájat, erdők, mezők váltakozását az alföldi »kon. örház előtt fehér libák riadnak meg, nehézkesen fel­emelkednek, repülnek néhány métert, aztán újból minden a régi lesz. Kislány fut elő nyír­favesszővel, kiált a libákra, de megáll és elbámul a villany- mozdony szokatlanul gyors fu­tásán, kis kezével integetni kezd felénk. Megrezzenek. Valami Roppan az üvegen. Aztán újból és még egy. De nem látok semmit. Pe­dig most ébredek ró, hogy ed­dig is hallottam ezeket a halk koppanásokat, osalc valahogy nem értek el a tudatomhoz, annyira magukkal vittek az új benyomások. A mozdonyvezető arca moz­dulatlan. szabályos arcéle kis­sé előrehajoltan élesen bele­rajzolódik a tájba. — Verebek — mondja most kérdezetlenül és én hirtelen megértem: Verebek csapódtak neki az üvegneld — Szegénykék — mondom és érzem, hogy elsápad az arcom. Enyhe rosozuliét fog él a gondolatra, hogy egész úton így verődnek neki a mozdony­nak és pusztulnak el a száll- dosó madarak. Hónapról, hó­napra, egy, tíz, száz ... — Belekerülnek a légörvény­be. Én is nehezen szoktam meg. Gőzmozdonyon jártam azelőtt, ott nem veszi úgy észre gz ember. Nem felelek, mégis mesélni kezd, pedig idáig mélyen hall­gatott Csak a szeme kutatta az utat és a keze járt. — Némelyik állat nagyon furcsa. Csak áll és... vagy ezek a madarak: Olyan közei­re repülnek, hogy halálukat le­lik. Ha megáitok mellette oda­lenn az úton és egy kicsit felé­je lépek, már felreppen. Itt meg... De legcsúnyább emlé­kem egy marhacsordáról ma­radt — Nem olyan könnyű ám megállni egy ilyen száguldó masinával — mosolyog. — Mi, mozdonyvezetők megszoktuk, hogy minden élőlény, idejében elkotródik előlünk. Fiatal veze­tő voltam, természetesnek ta­láltam, hogy ahogy az ember, az állat is elhúzódik. Hát csak ember. Rövid mcmdatélkba« válaszd a kérdésekre. Nehe­zére esik a válasz. Csak az igazság kényszeríti arra, hogy rosszat mondjon aa apjáról. — A környékbeliekkel nem jár. A szomszédokkal nem iszik. De ha segíteni megy a szülei szőlőjébe, bort adnak... neki. Aztán borért zavar min­ket is... A Kertész utcai volt szom­szédok arról vallanak, hogy Nagy Sándor hogyan zavarta az udvaron és a kerten át a családot és hányszor aludtak náluk, mert a dühöngő, részeg férfi miatt nem mehettek ha­za. Nagy Sándort hiába szólít­ják, hiába keresik. Az idézés ellenére nem jelent meg a tár­sadalmi bíróság előtt. Pedig a munkától mentesítették. Másnap a társadalmi bíróság elnöke beszélt Nagy Sándorral Fogadkozott, ígérte, hogy meg­változik. De elvonókúrára nem akar menni. A feleség, a két gyermek, — de Nagy Sándor érdekében is — hozta határozatát a társa­dalmi bíróság. A fennálló tör­vényes rendelkezések értelmé­ben javasolják a városi tanács­nak, hogy elvonókúrára ren­deljék Nagy Sándort. Javasol­ják idegorvosa kivizsgálását és szükség szerinti kezelését. A társadalmi bíróság kérte a vál­lalat igazgatóját, hogy Nagy Sándor fizetésének egy részét feleségének fizessék ki és he­lyezzék olyan munkakörbe, ahol szigorúbb és állandó az ellenőrzés. A társadalmi bíróság tanács­kozásának eßyeüen szépséghi­bája, hogy azon. sem a válla­lat vezetősége, sem a vádlott munkatársai nem vettek részt. Pedig a helyes határozat vég­rehajtása mellett az ő segítsé­gük és, a család együttes ösz- szefogása kell ahhoz, hogy nyugalom és rend legyen Eger­ben, a Kapás utca 20. szám alatt. F. L. ÉPÍTŐIPARI KISZ-isták A TERVÉRT Nagy aktívaülésen tanács­koztak a Heves megyei Állami Építőipari Vállalat KISZ-ist.ái tegnap Gyöngyösön a terv-fel­adatok teljesítésének lehetősé­geiről. Garami András igazgató beszámolója után Kovács János a megyei KIS2-bizottság ifjú munkásfelelőse, a KlSZ-szer- vezetek életével, a fiatalok szo­ciális, kulturális problémái- foglalkozott. 1984. június 19., péntek Ha elölről kesdoném..«! 40 év emlékeiből gipszeltünk, fogós, harántfeto „vege# szüléseket vezettünk, százszámra. Ilyet, hogy fogá­szat, meg sem említek, hiszen az természetes volt. Mire a messzi városba ért volna a sze­kér a beteggel, sok esetben bi­zonyosan meghalt volna. Elvé­geztük tehát mi magunk a szükséges beavatkozásokat, EMLÉKSZEM egy szüléére. Nem is tudom hányban tör­tént. Nagy tél Völt, derékig ért a hó. Tófaluban feküdt az asz- szony egy istállószerű helyi­ségben. Mikor beléptem áz aj­tón, azon csodálkoztam, hogy még nem fagyott meg, olyan hideg volt. Az apró, téglából rakott tűzhely üresen állt. A kocsis a kerítésből tördelt léce­két, azzal raktunk tüzet, hogy égy kis vizet tudjunk melegíte­ni. Aztán fázva, félhomályban levezettem a harántfekvéses szülést. Ma is élnek mind a kettői. —* Te nem emlékszel rá, Ma­ii? — fordul a fehér hajú, idős asszonyhoz, aki gőzölgő teke* tét tesz az asztalra. — Emlékszem — bólint Kiss Emőné, a régi segítőtárs. De csak azért, mert a következő évben én vezettem le nála ugyanott szülést. Mert arról igazán nem tudnám megállapí­tani, ki volt, hogy hideg volt a lakása. Hányszor küldött ha­za kocsit doktor úr tüzelőfá­ért, amíg mi a szülést vezet­tük. — Volt miből hozatnom, ne­ki meg nem volt és kész, — szakítja félbe az öreg doktor. — INKÁBB magadról me­sélj. Mióta is dolgozunk együtt? — Miikor is csak? 1024-ben végeztem Szolnokon a bába­képzőben. Harminc éve már. Mikor idekerültem, semmihez nem értettem. Aztán egy év alatt a gyakorlatban is megta­nított a doktor úr mindenre. Nem mondom, néha legorom- óított, ha valamit nem úgy Kínáltam, mint ahogy kellett volna, de harag soha nem volt köztünk. — Ügy éltük ezt a harminc sveít, mint két testvér, csak a háború alatt váltunk el két évre. Fél éveit Egerben kato­náskodtam 48 éves fejjel, aztán Nyugatra vittek, amerikai fog­ságba. Az ördög vitte volna el. Mindig utáltam a politikát!...? (A fiókból előkerült a bead­vány, amelyet a környék lakói jutattak az igazoló bizottság­ion háborús tetteit vizsgálták mást mond. „Dr. Raád László volt az, aki védte az Segítséget kér a feleség és a két gyermek A társadalmi bíróság előtt ax apa nagy foltos tehén rám fordí­totta a szemét, tolta maga előtt a gép egy darabig de aztán csak eldőlt. Mire megálltam csupa vér volt a vágány, ott vergődtek, volt, amelyiket szét­vágtam és elpusztult, megsé­rült vagy tíz állat... Sírtak Szegénykék, panaszkodtak. Olyan felindultan ugrottam le, mintha embereket pusztítot­tam volna el.:. majdnem sír­tam felettük... Ha meglátok azóta a mozdonyom előtt egy marhát, vagy borjút, már las­sítok. Ostoba állatok ezek, nem értik, mi a vasút, csak áll­nak, kérődznek és valahogy ... valahogy úgy érzem, bizalom­mal vágják, hogy odaérjek. És mintha ón.. s ezzel a bizalom­mal éltem volna vissza, arai- kor közéjük szaladtam ... Csendesen ülünk. Az ablak­üveghez apró koppanásokban verődnek oda a verebek, a mozdonyvezető éles tekintete a messzeségbe mélyed, a jelzők zöld lámpáit nézi és ki tudja, mire gondol... Később látom, hogy oldalt egy pillantást vét rám A sze­me tiszta. Megnyugodott. — Az emberek mégis fonto­sabbak *— mondja halkan és ón megértein. A mozdony sebessége előtt kettéhasad a levegő és kinyí­lik a szép táj. Suhanva száguL- dunk egyre tovább, felnézek: felettünk az égen nagy szár­nyú gólya száll... aztán hosz- szú fehér felhő alá siklunk, egy pillanat múlva messze mö­göttünk marad és nincs felet­tünk más, csak az üvegtiszta­ságú tintázatlan ég ... szomszédokhoz és a rendőrség­re. A társadalmi bíróság tagjai­nak rövid kérdései és a fel­szaggatott válaszai váltják egy­mást. Mindebből kitűnik, hogy Nagy Sándor, a 4-es számú Autóközlekedési Vállalat ra­kodómunkása, az ital rabja. Az előző hónapi fizetés előtt egy hétig mindennap részegen járt haza. Keresetéből alig ad valamit a családnak. Ha józan, akkor se szól hozzájuk. Köszö­nésüket sem fogadja. Nagy Sándor lánya 16 éves múlt Zavar és szégyen ÜL az arcán, amikor apjáról kérde­zik. — Ilyen... 6, amióta az eszemet tudom. Már én sem szólhatok hozzá. Ha szépen ké­rem, akkor is rám mordul, hogy ne avatkozzam az 6 dol­gába. Szokott-e nekünk vala­mit venni? Régebben, fizetés­kor: egy tábla csokit. De már azt sem. Most vizsgáztam. Meg sem kérdezte, hogy sikerült-e? Felvettek az AKÖV-höz. Egy vállalatnál dolgozunk. Az sem érdékli. Tizennyolc éves mült a vád­lott fia. Jó megelenéeű fiatal-" — Részegem jár haza. Ordít, fenyeget é9 üt... A két gye­rek miatt tűrtem, de tovább már nem bírom. Valamit te­gyenek, segítsenek! A .'elesés; hangja elcsuklott. De zokogását magába fojtotta. S2eme álmatlan, piros. Talán könnye sincs már. Válla megrándul. Üjra felnéz. Szemében valami hal­vány remény csillan. — Segítsenek. A gyerekek már nagyok, de nincs ottho­nuk, se nyugalmuk. Ólamsúllyal koppantak a szavak. Aztán hosszú percek­nek tűnik a rövid szünet, amíg a társadalmi bíróság el­nöke megkérdezi: — Hány éve házasok? — Húsz éve... Éltünk már külön. A gyerekekkel vissza- költöztem a Kertész utcába. Bírósági tárgyalás is volt. De ott fogadkozott, hogy megvál­tozik. ígérte, hogy nem iszik többé. Akkoriban én vettem fel a fizetését. Meghatalmazást i adott a... férjem. De a bíró előtt tett fogadalom semmit se . ért. Iszik, kiabál. Ha nagyon berúg, utána úgy tűnik, hogy 1 napokig nem is normális. Ki tudja hányszor szaladtunk a I hacsorda áll a vágányon. Ügy álldogálnak ott, mint a mezőn. El volt füvesedve a pálya, sze­líden legelésztek. Majd elmen­tek ti, ha közelebb érek, gon­doltam. De bizony csak állnak ott, égeti őket a forró nap, még azt is látom, hogy egy nagy, foltos tehén, legyezgeti magát a farkával, csípik a legyék... Sípolok, — nem mozdulnak. Erősebben sípolok, egyfolytá­ban, no csak meghallja valaki ember és elhajtja őket onnan! De semmi sem mozdul, azok a nagy, szelíd barmok meg áll­nak ott, mintha jobb dolguk nem is volna a világon. A tá­van benne annyi ösztön, hogy védje az életét. Hiszen ha csak rákiált az ember a marhára, vagy ha ostort pattint meg fe­lette, már eligyekszik a köze­léből ... De úgy látszik, a technikával nem tudnak meg­barátkozni ... — Ezt különben azóta tu­dom, mióta ezzel a villanymoz­donnyal járok. — Nehezen szoktam meg. C őzmozdonyon csak oldalról látom a vágányt, köztem és a sínek között ott van a hosszú kazán... itt pedig semmi sincs köztem és a világ között, csak ez az üveg ... mintha nekem (Csont István illusztrációja) rohanna minden, ami szembe jön, egyenesen nekem tart. Nem is akartam maradni elein­te. gondolkoztam, Itt hagyom a vasutat és ha nem szeretném a mesterségemet annyira ... szóval, azt akartam elmesélni: Látom egyik napon, hogy mar­volság meg egyre fogy, sípolok kegyetlenül, de semmi ered­mény. — Már csak száz méterre va­gyok, aztán a felire, gyorsan fékezek, de már késő, hiába lassítok, beléjük megyek. Ott látom őket magam előtt, az a

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents