Heves Megyei Népújság, 1964. május (15. évfolyam, 101-126. szám)
1964-05-17 / 114. szám
V 5ZAß<i> ! 80 LY A Négyen ülünk a szobában. Csak kicsi szoba, éppen hogy a négy fehér vaságy, a négyreteszű fehér szekrény, és a négy éjjéUsizekrényke elfér benne. Szerencsére nagy ablaka van, dől be a napfény. Az ablak melletti két ágyon kuporgunk ml hárman Eltel kölöin húzódott a saját ágyára. Vagy inkább ml hárman nem hívtuk magunk köaé. Juliska térítőt hírnee, Gizi a kombinéján varr valamit, én a körmeimet vagdosom. Rossz az olló, egyik hegye hosz- szabb, mint a másak, vigyáznom kell, hogy bele ne vágjak az újjamba. Ütálok manikűrözni, nálunk otthon le is nézik az ilyesmit, de a városi élet más. Itt némelyik lány még a körmét is lakkozza. Csak egy hete vagyok itt, de már ismerem az egész folyosónkat Igaz, egy műszakban dolgozunk, ezen a héten mi vagyunk a délutánoeok. A felső emelet még alszik, a lentiek pedig most vannak a fonodában. Azt mondják, nem mindenki bírja a három műszakot. Az állandó zúgás sem kellemes Szörnyű ricsajt csinálnak a gépeik, mintha az embernek vonat zakatolna a fejében. No meg a hőség .. leizzad rólunk a ruha. Juliska meséli, hogy ő is fogyott, mégis szívesen van itt. ö a legidősebb nemcsak közöttünk, de az egész otthoniban. Csúnya lány, de reméli, hogy egyszer férjhez megy. Városi fiúhoz, mert nem kívánja a falut. A gyártól sem szeretne megválni, itt akar megöregedni. Éppen a kelengyéjéhez csinál térítőt Piros és kék virágokat hímez zöld levelekkel. Gizi egészen fiatal, szinte taknyos. ő is a mezei munka elől szökött ide. Meg valami fiú is húzta, aki most szolgál ja a katonaidejét. Elveszi, azt mondja, egészen biztos, hogy elveszi. Dicséri a fiút, milyen spórolós, mennyi pénze van a bankban. Ülünk és beszélgetünk. Eítél néz bennünket él hallgat. Sárga virágos pongyolát visel. Rikító, a leértékelt áruk boltjában vette, kis hibával. Itt mindenkinek van pongyolája, ezért kellett néki is. Először megijedtem Ételtől. Sohasem szerettem a cigányokat, hát még egy szobában aludni egy ilyen kormosképűvel! De nem lehetett tiltakozni. Minden műszakban van belőlük, s végre én sem ugrálhatok. Nem bíznák a magamfajta valós asszon y okban. Azt mondják, hátha csak hirtelen neldbofcrosodás az egész. Szállást adnak, betanítanak, mi mégis egy szép napom felrúgunk mindent, és megyünk vissza a férjünkhöz. Pedig nem Így van! Én soha sem fogok kibékülni Jóskával. Már csak egy körmöm van hátra, amikor zörgetnek M éttér. Még nem is válaszoltunk, máris bebújik egy szőke fej. — Itt a Mezeimé? — kérdezi és fürkészve néz ránk. Nem ismer, mint ahogyan én sem ismerem őt. Hosszú pongyola van rajta, hajában csavarok. Estére készül valahová, ezért szépítkezik. — Én vagyok az... — mondom a keresés miatt csodálkozva. — Marika üzeni, hogy gyere le az irodába, telefonhoz hívnak. — Telefonhoz? — Eláll a lélegzetem. Ki telefonálhat Bekern? .... Ledobom az ollót és máris sietek lefelé, — Azért ne izgulj annyira? Nem a gavallérod! Marika esek akkor hív le valakit, ha komoly dolog miatt keresik — mondja a szőke és Jön vélem a lépcsőkön lefelé. — Ne szaladj! — teszi hozzá. — Meghívásra kértek. Hiába beszél, szaladok. Mit magyarázzam neki, hogy hincs is gavallérom, csak egy haszontalan férjem, akihez úgy vert hozzá az apám. Két évig sem bírtuk egymást. Csak a kis Józsit sajnálom.., Még jó, hogy a nővérem vállalta. Józsikám ... Ids szentem, csak nem te vagy beteg? .., Lent az előcsarnokban többen ülnék. Ki pongyolában, ki uteai ruhában, Tarkamintás fotelek környékezik az alacsony, üveglapos asztalokat. Nem is vagyok szokva ilyen parádéhoz. Meg nem is szeretem a kaszinózást. Ha ráérek, inkább a varróműhelybe megyek, vagy a kis olvasóba. —> össze ne törd megad! —- stol rám iámét a szőke, miközben visszaül a többiek közé. Érzem, hogy megbámulnak, pedig igazán nincs néznivaló rajtam. Még új az arcom, me* kell szótanok. Befordulok a kis folyosóra, innen nyílnak a hivatalon helyiségek, meg a folyosó végén Marikáék lakása. Hangosan dobog a szívem, amikor megállók a fehér ajtó előtt, amelyen fekete tábla fénylik: IGAZGATÓI IRODA, Kopogok, Azt már tudom, hogy ebben a házban minduntalan kopotgni kell— Lehet! — mondják bentről. Halkan nyitom a? ajtót, bár a legszívesebben berobbanPék. — Itt vagyok! — lihegem és szemmel rátapadok *z íróasztalon álló telefonra. — A nővéred keres meghívásra — mondja Marika szokott, barátságos mosolyával, és int, hogy üljek le a* ajtó melletti székre. Izgalmamban majdnem a szék mellé huppanok. Furcsa, le van téve a kagvló, és azt sem értem, mi az a meghívás. Ezt már p szőke lány is mondta, akkor sem értettem. — Csak a gyermeknek eshetett baja! — sóhajtom és kétségbeesetten némk Marikára. Ő felveszi a kagylót, tárcsáz, és jelen« valahova, hogy Itt van Mezeiné. Marika az otthon igazgatója. Nem sokkal idősebb, mint én. Juliska azt mondta, hogy az ország másik részéből szár- mázott ide. M=fruni--*=ttf> parasztlány volt, de tanult. Tanárnő. r«ak p-'évi nem tanít, mert operálták, és azóta rekedt a hangia. Juliska mondta ezt is. Juliska mindenkiről mindent tud Marika úgy beszél, mintha folyton köhögni akarna, De fezért csinos. És úgy öltözik, mint egy úrinő. Ahogy trónol az íróasztala mellett, nem is látszik másnak. A férje is tanár, nemrégen esküdtek, De mi lesz a telefonnal? Idegesen bámulom a fekete kagylót. Marika kockás füzetekben l„pozgat, s adatokat mond be egy nőnek, aki az egyik öblös karosszékben terpeszkedik: mikor létesült a leányotthon .., hány férőhely van benne ,. A nőnek nagy bajtorony fityeg a fején és lila körmei között aranytól! serceg. Azzal firkál a noteszába. Biztosan újságíró... Az úri világban grófnőkről írtak, most a gyári lányok, mes a tsz-áeszomyok jöttek divatba. Élesen csörren a telefon, Belerázkódom Ez nekem szól. — Igen ... —• szól Marika a készülékbe —, iidom Mezemének ... — Ki az? — kiabálok. Még nem sokszor telefonáltam életemben, meg azután ... — Te vagy, Kati? — hallom kicsit recsegve a nővérem hangiát. — Én ... én ... mondd már, ml van? — majd széfreped a fejem. Nem is merek a kis Józsi után kérdezni. Pedig csak vele lehet valami. — Te,.. — akadozik a nővérem — itt járt a Jóska. Egy hétre el akarja vinni a gyereket... nagyon hiányolja ... Nélküled nem mertük... Mondd, odaadhatjuk? Kitört belőlem az indulat. Nem! ,,, Az a részeges disznó nem érdemli a fiát som! Hogy az istenfáját neki, Meg aztán kihez vinné... a nőjéhez? Ahhoz a szotykához?,... Ki ne adjátok Józsit! Mert ha él meri vinni, én hazautazom ős nem tudom, mit csinálok... szétaprftok mindenkit! Marika iiedten néz rám és aprókat integet a kezével. Mit ért Marika ehhez? Neki rendes férje van, nem tudja, mit kell más asszonynak kiállnia, — Jó ,. hát akikar nem adjuk... — ígéri a nővérem. — Megszoktál már bent? — kérdezi? Persze, kíváncsiak, hiszen nem is írtam még haza. — Meg- ... megszoktam ... — mondom halkabban. De e* most nem fontos. — Ki ne adjátok Józsit! — kiáltom újra. — Hallod? ... És nincs baja a gyereknek? — Nincs... Nyughass már... — mondja a nővérem és elvész a recsegésben. A telefon kattan. Vége. A kagyló szinte kiesik a kezemből. Érzem, hogy ég az arcom. Bőgni szeretnék, de nem lehet. Marika előtt nem szégyellném magam, de a tomyosfejű zavar. Máris úgy néz rám, hogy na... Még ír rólam valamit, és leközli az újságban ... Nem, nem lehet, hogy elolvassák a faluban és rám ismer jenek! — Köszönöm, Marika... — suttogom. Etngedl, hogy Marikának hívjuk, persze csak magázv*. De ő tegez mindannyi unkát. — Ha gondolod, Kati, hogy haza kéül menned ... talán vasárnap... — Nem, nem kell... — rázom a fejem és indulok. Hiába lépek ki az irodából, a hátamban érzem a tomyosíejű tekintetét. Vajon beletesz a lapba? Az előcsarnokban nagy a zsivaj. Nem tudom, min mulatnak annyira. Talán viccet mesélt valaki? A szőke, aki értem jött, nem is vés® észre, ügy nevet, hogy a hasát fogja. Sietve megyek fel a lépcsőn, A kanyarban is van két fotel, asztalka, meg néhány cserép virág. Marika aikarja, hogy minden sarok barátságos legyen. De ni, jönnek a lányok... persze nekünk itt az ebédidőnk, délután dolgozunk. Jó, ho®f az autóbusz az otthon előtt áll meg, s gyorsan átrepít bennünket. Ez az autóbusz sem volt mindig, csak mióta a gyár fejépült. Na, megvagy? — esik nekem Juliska. — Ki telefonált? — kérdezi Gizi, mert ő is jön vele, — Csak a nővérem akart valamit — mondom, és eszembe jut, hogy a szobában nyitva hagytam a szekrényemet. Etelt nem látomesak azért maradt fent, hogy belenyúljon a holmiaim köaé? Végre is cigány nem lehet tudni ... Kettesével veszem a lépcsőket, már amennyire a szembejövőktől lehet. Felérek. Még néhány lépés és nyílom az ajtónkat. Stel ijedt tekintetével találkozom, Nem, nem a szekrények előtt áll, a saját ágyán igazít valamit. Szemem végigfutja a szobát. Olyan rend van, mintha előbb nem is ültünk POLNER ZOLTÁN: Kibeszélnék verseimből úsztak s földek vénjei. lnek alkonyok árokpartján s az ég mint sefeegő, lecsavart láng pislákol. Szavuk alig érteni. P1 Ü éVttzetereli s*ét*aé!edt, gyér emlékeiket a csend s meghatják évek csordakütján sóvárgó, szomjas múltjukat mogorván megitatják az emlékeket. Földjeiket lágy búsával beveti kérges kezük s füstölgő esőkkel megáldja rögök álmát termékeny kalászra őa, pogány táltosként az életük. Idők arany kévéjéből kihullt zsellérek, pásztorok: vallom magam mindig fiatoknak ki dalt, reményt csak tőletek jussolhat és aikit kiboruló nyár hozott sorsotokról énekelni s ki csak rólatok beszél már akár a cirpelő tücskök, míg rágyújtja az égi ezüstöt csavargó mezők felett a szél. KOVÁCS SÁNDOR; Megyünk a hegyre... Megyünk a hegyre, egy ősi ösztön, melyet a tudat konzervál, lök előre, fel, elérni a csúcsokat hol szálfák vívnak a ezél dühös rohamaival, ahol az ember úgy érzi, egy egész világot ural ahol szorítja a szívet a még tovább, a feljebb, ahol rádöbben egyszer, hogy a végtelen is kezdet! ALEKSZANDER BLOK vers« TAVASZI DAL Fries szél hozta valahonnan e tavaszra biztató dalt. 8 valahonnan kéklön, nyomban as ég szinte lágralobbant. Végtelen azúr az égen. Kora tavasz-alkony atban búcsúzó tél sír idétlen, a csillagok kék fénye villan. Az én húrjaim is halkan és oly félénken daloltak, de a szellő valahonnan elhozta hangját dalodnak .„ Fordította Antalfy István. „ jj vein« «5 ágyakon. Versenyben vagyunk, hogy meflyik a legszebb, legrendesebb szoba Az adómat valaki már visszarakta a fiókomba. Még gyorsan előveszem és levágom a körmömet — Nem jössz? — kérdezi Etel. — De ... — azért aggódom. Amíg egyedül veit, hátha mégis belenézett a reteszembe. Gyorsan odalépek, kinyitom, Nem léteik semmi gyanúsat. — Azt hitted, hogy...? — Etel kérdése fájdalmasan csapódik hozzám. —■ Ugyan, mit hittem volna, te csacsi! — És kényszeredetten felnevetek. — De én tudom ti mind féltek tőlünk Ebben a pillanatban sajnálni kezdtem. Nem i« csúnya-• nem is buta... és fürdik... mosakszik.., Miért más, mint mi? Zavartan próbálok magyarázkodni. — Nem miattad vagyok ideges. A nővérem telefonált... felizgatott. — Beteg a gyereked? — kérdezi Etel ég együtt lépünk ki a, «zabából. — Nem beteg. Az apja akarta elvinni. Nem engedem. — Igen ... — suttogja Etel — tudom, ml az. Nekem is volt már gyerekem, meghalt. Egymás mellett megyünk a le a lépcsőn Egy cigánylány és egy valós asszony. Mindkettőnknek harcolnunk kell a becsületünkért ... Furcsa, hogy ilyesmi jut az eszembe. Előbb még csak a kis Józsira gondoltam. — Te hogy kerültél a gyárba? ■— kérdezem hirtelen Ételtől. — Untam már otthon ... nem rendes élet az Még azután cigányt nem is vesznek fel mindenhova.., gondoltam, itt próbálok szerencsét, — És hamar beletanultál? — szólok hozzá most már őszintén, barátilag, «» Igen, Először nehéz.,, később könnyebb lesz. Bólintok, Tudom, hogy nehéz. Gyorsan kell mozogni a? orsók körül, hogy ne szakadjon a ástál. De mag fogom tanulni, ha EtaJ ja megtanulta. Már lent {árunk ^ előcsarnokban .Marika jön a topnyosfejüvel az irodából. A tomyosfejű észrevesz, erősen megnéz. Már nem félek tőle, bátran visszanézek. Sőt mosolygok ii. Ügy lépek be Etellel, mosolyogva az ebédlőbe.
