Heves Megyei Népújság, 1964. május (15. évfolyam, 101-126. szám)
1964-05-01 / 101. szám
Százéves gyár Hazánk lemezgyártásá- nak egyik fellegvára az északi iparvidék jelentős objektuma, a Borsodná- dasdi Lemezgyár, május 2-án ünnepli alapításának 100. évfordulóját. rajzol Isteni színjátékában a pokolról. Vasból öntötték itt a „padlót”, sötét, fekete és szürke minden. , Az emberek is, akik meztelen felsőtesttel, hosszú fogókkal igazítják a hengerek közé a fehérre izzított lemezeket. varhajtőknál is. Műszak után a gyárkapu előtt autóbuszra ül s fél óra, egy óra alatt otthon van. Délutánonként ott vár a gyárkapu előtt egy farmotoros Ikarus is, mert évek óta közvetlen autóbuszjárat köti össze a gyártelepet a budapesti Enis a lemezt hengerelte. És mondhatnám a balatoni Kurtán Ignác, Kormos László karrierjét is, vagy Vass Gézáét, aki az üzemi pártbizottság titkára. És a fiatal mérnökökét akiknek már nem kell segédmunkásoknak lenniük. / Hegyek állnak , őrt körülötte. Az év minden szakában megindító, festői szépségű tájra a mai szem kastélyt, modern várost képzel torony házakkal, emeletnyi villákkal, üdülő-palotákkal. Ám a képzeletnek is útját állja a gyár, amely száz esztendeje, kerek évszázada Ipari táj, óriás bakdaruval (Kiss Béla felvételei.) Poézis itatja a vidéket 5 immár a harmadik-negyedik munkós- n«iii»»Wcnwr nyújt megélhetést Ami a száz esztendő során, ac alap gépek megindulásától — 1884 áprilisától — napjain- lág történt, emberek őrzik és a történelem. S őrzi Bárczy Zoltán szigorú tudományossággal megírt könyve, a ^Fejezetek a Borsodnádasdi Lemezgyár történetéből”, amely a gyár históriájának szép összefoglalása. Ezt a históriát kezdettől fogva nemcsak borsodiak, de hevesiek is formálták; 6 még a szá2 év előtt tisztelgő könyv sem jelenhetett meg anélkül, hogy saerzőá között ne szerepelnék Heves megyei név, Soós Imréé, aki a megyei levéltár vezetőjeként lektorálta a volt nádasdi műszaki rajzoló monografikus munkáját, s a helytörténeti' összefoglalást kidolgozta. A ember ösztönösen idézné a számok tömkelegét, mert a trtatisztilsa jelzi legbiztosabban az évek, évtizedek fejlődésének lépcsőit; de a számok riasztók is, s azt hiszem, kevés is elég belőlük a megtett út, a száz év eseményeinek érzékéltetésére. 1864. áprilisában indulnak meg a gépek legelőször a „Nádasdi vashengergyáf’- ban; 1865-ben már 19,190 mázsa hengerelt vasárú és 4,140 mázsa lemez a termelésük. (Ma a finomlemez-szükséglet felét, 80 000 tonnát szolgáltat a Borsodnádasdi Lemezgyár!) 1889-ben két nagy teljesítményű, 600 LE-s hengervonó göz- qép'et állítottak üzembe s az egyik 1956-ig folyamatosan dolgozott, akkor küldték rozsda- temetőbe. Ezzel már el is mondtam az egész gyárat! A százéves üzemet járjuk, Fáy Alajos, nádasdi földbirtokos hajdani birtokán, a gyári piazzán minden tenyérnyi helyen lemezhegyek, vashalmok. Vagonokat húz a sínekre a kis- mozdony. Hatalmas bakdaru harangja szól, íigyemeztet: „vigyázz, baj érhet!” Karvastagságú láncaival rettentő terheket emelget a vasúti nyitott kocsikba. A kisdaruk egymással versengve cipelik a frissen nyújtott, hengerelt lemeztáblák kötegelt a hengermű csarnokból. Forrón süt a nap, de ahhoz képest, ami az embereket a hengerek, kemencék mellet körülfogja, a szabadban hűvös a levegő. Ha Dante elvetődhe- tsett volna ide, a nádasdi hengerműbe, bizonyára még szörnyűbb s érzékletesebb képet Ma ezeknek az unokáik dolgoznak a füstgázos csarnokban, 3 mondhatni, ugyanolyan körülmények között, ugyanazon berendezésék mellett. A technika nem tört be ide a gyárfalak közé: a fiú is primitív s egészségtélen. körülmények között dolgozik, mint a2 apa vagy a nagyapa dolgozott. De hói van már az az idő, mikor 12 órán át kellett izzadnia egy hengerésznek a hengerek mellett s ha le is tette a kezéből a szerszámot, csak órák múlva feküdhetett le pihenni, öt—hat kilométernyi gyaloglás után. A mai hengerészek egy műszakban csak négy órát kell dolgoznia és négyet pihen, óránként váltják egymást a forró munkahelyen. S így van ez a csaA gyár alapításakor is dolgoztak már balatoniak, beköl- ceiek a hengerek mellett. Régi sárgult papírok őrzik a neveket, Balatonból Ambrus Káro- lyét, Búzás Lajosét, Kerek Istvánét, a Kormosokat, Békékéről a Dorkákét; és Nádasdról az Érsekek, Gyárfások nevét. gels térrel. A Magyar Bányaikalauz 1881. évfolyama azt jegyzi fél a nádasdi „vasfinomító és henger- lőmű”-ről, hogy 196 férfi és 34 gyermek munkása van, a berendezések öregek, szegényesek. A századforduló után már nem fest ennyire sivár képet, de a vezetés szellemi sivársága még a 30-as években is kétségbeejtő. Elmondok egy karrier-történetet, Neuhöffer Ernőnek, a gyár főmérnökének életútját ... Resi cárpl vándorolt őse Nádaséra s ő már itt született Apja ónozóként dolgozott a gyárban, taníttatta, iskoláztatta. Gépészmérnöki diplomával a kezében itthon nem talált állást, két évig Londonban élt s egy hírközlési laboratóriumban alkalmazták, miután itthon már megpróbálta a szövő- munkás szakmát is Goldber- geréknéL 1935-ben visszatért a kontinensre, jelentkezett a lemezgyárba, de kereken elutasították — „/mérnökre nincs szükség!” — segédmunkás lett az ónozóban, együtt dolgozott apjával Végül ráragyogott a szerencse: eegédmémökké léptették elő négy év múltán, de 45 előtt még így is csak az üzemmérnökségig tudta vinni. A felszabadulás után pályája már töretlen ívű: műszaki osztályvezető, műszaki ellenőrzési osztályvezető — a Munka Érdemrend arany fokozatát is ilyen minőségben kapta — majd főtechnológus. Hét éve pedig má~ a veterán gyár főmérnöke. — Mikor 1935-ben ónozó segédmunkásként kezdtem, mérnöki diplomával — mondja — öt mérnöke volt a gyárnak. Ma tízen vagyunk, ami szám szerint nem sok, csak ha azt tekintjük, hogy a tíz mérnök közül öten úgy szereztek diplomát, hegy közben dolgoztak is. És van 72 technikusunk, csupa fiatal lelkes fiú. Neuhöffer Ernő harminc éve egy darab a gyár százéves történetéből Ugyanúgy, mint Agócs József anyaggazdálkodási vezetőé, aki jelenleg a gyár legöregebb munkása, 1917. júliusa óta egyetlen napot, órát sem dolgozott másfelé, kazán- tisztító fiúból verekedte fel magát, a vezető posztig. De említhetjük Érsek Gyula Kossuth- díjas hengerészt is. aki kerek negyven esztendeje szolgál a gyárban, s hét éve már művezetőként dolgozik ott, ahol hosszú-hosszú éveken át maga Borsodnádasd adja az ország lemezszükségletének felét, de mit kap érte cserébe? Megfiatalodnak a gyárépületek. 13 millió forintot kaptak, hogy a régi, öreg fatetős hengermű csarnokot modem, vasbetonvázas, vasszerkezetű, tetős csarnokká építsék át. Hús2 millió forintjuk van arra, hogy a saválló lemezgyártást a jelenlegihez képest' 10O0 tonnával megemeljék. 13 millió, 20 millió — kis pénzek. Megfiatalodnak a gyárépületek. Megfiatalodnak-e az öreg technológiai folyamatok? Ügy dolgoznak-e majd a mostani munkások fiai, mint dédapjuk, nagyapjuk? És egyáltalában milyen sors vár a centenáriumát ünneplő gyárra? — ötvözött lemezek gyártása — mondja a gyár főmérnöke —, ez a jövő terméke. Olyan gyártmány, amit a dunaújvárosi modem és korszerű üzem termelni nem tud. Nemzedékek születtek, haltak ki, apák kezéből a fiúkéba szállt a mesterség és szerszám, az ónozóban, lágyítóban, hengerműben vagy a nyíróolló mellett s a daru fülkéjében. Százéves gyár! Életképes és szívós üzem! Tizenötször nyerték el eddig az élüzem címet s volt már övék a SZOT és a Minisztertanács vörös vándorzászlaja is. A félszabadulás előtti évek legmagasabb termelési értékéhez képest megkétszerezték a termelést. Pedig elavult és primitív körülmények között, elavult és primitív módszerekkel dolgoznak, csak a fizikai erőre számíthatnak, másra nem. Hátha tiszta, világos csarnokokban végezhetnék munkájukat és segítené az embert sok modem és korszerű gép is! Százéves gyár... Hegyek állnak körülötte. A gyárkaputól húsz méternyire húzódik Borsod és Heves között a cikcakkoe, szeszélyes megyehatár. A mindig megindító, festői szépségű tájra a mai szem kastélyt, modem várost képzel, toronyházakkal, üdülő-palotákkal, villalakásokkal. Ennyi szépséget és romantikát, erőt, rejt magában az immár százéves ipari táj is. Itt táj, gyár és ember egymáshoz nőttek a lepergett évszázad alatt. — (P. D.) ILYEN NAGY ítélkezés helyett Nálunk is beszédtéma a komoly társadalmi problémát felszínre juttató cikk. Testületünkben — különböző korú pedagógusok, férjek, anyáik, fiatalok — vitatják érveik, ellenérvek tüzében az esetet, amely elgondolkodtató, ha tipikus, ha nem. A körülmények mindenesetre tipikusak és nem ártana figyelembe venni őket. A fiatal lány falura kerül tanítani. Csinos, tetszik a férfiaknak. Nemcsak az iskolában fordul meg, a művelődési házban, a tanácsháznál, a boltban, a családoknál, a tsz-irodá- ban, a gépállomáson. Akár a magánéletét tekintem, akár közszerepléseit, a falu folyton éber figyelme kíséri. Az idősebb asszonyok ügyet csinálnak abból, ha a fiatal pedagóguslány megáll valakivel beszólni az utcán. Ügyet csinálnak abból, ha nem áll meg beszélni valakivel, vagy valakikkel, az utcán. Ne is beszéljünk arról a bizonyos fokig még meglevő bizalmatlanságról, amivel a faluba jövőt fogadják. Még az orvost is, aki pedig csak egy van, vagy egy sincs egy kisebb faluban. Az egyedülálló lány tánsas és társadalmi lény. Ki kell alakítania maga körül egy kicsiny, de hasznos világot, ahol jól érezheti magát, mert szereti az életet és hivatásét. Kik jö- I hetnek szóba a számbavételnél: csak a fiatalok érdekűik a fiatal lányt Ha vannak, s ha rokonszenvesek. S ha nincsenek? S ha az érettebbek, a társadalmilag már révbe jutottak, családos emberek megmozdulnak egy táncra, széptevésre, amikor a fiatal lány itt-ott megjelenik? Ha nem fogadja el társaságukat kész az ítélet: gőgös, asszociális magatartású, hogyan juthatott pedagógusi pályára az ilyen? S bár az iskola igyekszik felkészíteni fiataljainkat az életre, azt gyakorlati órákon, az iskolapadok között még nem tanulta meg senki, hogy az élet és a társadalom buktatóin hogyan kell száraz lábbal átkelni. Az „Ilyen nagy szerelem” esetében egymás hátán tornásznak a kérdések, csak nem akarják, vagy nem tudják megfogalmazná a levélírók. A lányt tartják csábítónak, mert elvitte a férjet a két gyermek és az asszony mellől. Az érzelmi „edrákosodás” előtt tehát, amikor még a lélek szöveteit nem kezdte ki gyógyít- hatatlanul az új vonzás, kinek kellett volna elsősorban a két gyermekre és az asszony sorsára gondolnia? Ki volt a tapasztaltabb és ismerősebb az élet és a társadalom kérdéseiben? Az a fiatal lány-e, aki a változó falu életébe belecseppent, vagy az, aki már évek óta ismeri az életet falun és általában? Ki ígért és mit, löt adott és mit ebben az „ilyen nagy szerelemben”? A lány, ha, talán nem is az első, de legnagyobb szerelmét adta. Vállalta azt, hogy a falu „leszedi róla a keresztvizet”, mert egy nős embert elvett a családjától. Vállalta azt a szégyent, hogy ilyen indokkal máshová helyezzék. Bizonyára akadtak egyéb megpróbáltatásai is ebben az ügyben. Jókora sérüléseket kaphatott és bizonyára kapott is hite az emberekben. Egy nála tízegynéhány évvel idősebb, tapasztaltabb, megfontoltabb, józanabb (ha egyáltalán illik ide ez a szó!) férfi mellett biztonságot keresett, mély érzéseket talált és nem tudott ellenállni az ostromnak, amely előtt végül is kapitulált Nyilván végiggondolta a fiatal lány, hogy az ő boldogságáért ki milyen árat fizet Gondolhatott az asszonyra, a két gyermekire, a férfira, aki férje lesz, de minden bizonnyal számba vette saját helyzetét is: a faluban meg nem maradhat; hogy a hír szájról szájra jutva, eljut oda, ahová költözik majd: hogy a pályatársak oldalt néznek majd rá; felettesei is figyelmesebben követik majd lépéseit — éppen hivatása miatt. Mégis, ezt a szerelmet választotta. Lehet, hogy a lány volt önző, amikor ezt a túlságosan merész megoldást vállalni merte. De meg kellene önmagunktól kérdezni: nem lehetséges, hogy a férfi az érzések zsarnokságával és a zsarnokság állhatatosságával tört új célja, az uj asszony félé? A passzív nő magánya, tájékozatlansága, hiúsága, kényelemszeretete, visszari adása a megoldandó és megválaszolandó kérdésektől „benne van” ebben a szerelemben. Ibsen Nóráját becézte férje: hazugságban élt és tudott élni, de fellázadt egy adott pillanatban. Ha ez a fiatal lány nem tudja felismerni, vagy ha felismerte, nem tudott fellázadni a hazug szituáció ellen, amit a szerelem teremtett, akkor csak őt, vagy elsősorban őt kell elítélnünk? Beleszóltak a lány sorsába az illetékesek. Jogosan-e? Van arra paragrafus e hazában, amely a házasság oldását és kötését kényszerpályára terelné, vagy a szerelmet csak bizonyos társadalmi állapot fennállása esetére, bizonyos bizonyítottan steril érzelmek, nagy szenvedélyek, csakis partiképes személyek számára engedélyezné? Ki és hogyan mérheti meg egy ilyen nagy szerelemnél a hozzányúlás jogát és kötelességét? Honnan a bírói biztonság ilyenkor annak eldöntésére, mit kell tenni és azt kinek kell tennie? Kevesebbet beszélnének a faluban, józanabb végeredmény származna az ilyen drámai helyzetekből, a konfliktus enyhébb lelki megrázkódtatásokat hozna, a megtisztulás a krízis után emberibb lenne, ha csak azok szólnának bele az ügybe szavukkal és tetteikkel, akikre tartozik. Mert ezt az ügyet igazán csak ők, ketten, v^y alig többen értik és érzik. „Egy idősebb pedagógus? Ilyenkor már nem magánügy Nincs igazu& az „Ilyen nagy szerelem” című cikkben szereplő embereknek, akik azt tartják, szerelmük magánügy. Akkor lenne csak az ő ügyük, ha egy-két évi házasság után jönnék rá, hogy valamelyik fél csalódott, — de tíz év már nagy idő. Meg kellene akadályozni ilyen esetekben a válást, mert másokra is rossz hatással van. Az ilyen környezetben a férjek nem bíznak a feleségükben és a feleségek férjükben. Ezt magamról is tudom. Szeretnék tanulni, de a férjem nem enged, nem akarja, hogy többet tudjak, mint ő, mert attól fél, úgy jár, mint annyian, — akiknek a házastársuk tanult, s utána ke vésnék érezte féleségét vagy férjét Az Ilyen nagy szerelem olyan emberről szól, aki vezető. Közügy tehát a családi élete, mert az ilyen dolgok egy közösség nyugalmát háborítják. Véleményem szerint a vezetőnek a családi életben is példát kell mutatnia. Az én véleményem szerint mind a kettőjüket el kellene helyezni a faluból és távol egymástól, hogy a férj visszatérjen a családjához. Egy szerető feleség, aki édesanya Vajon nem követi más ? Vitába szeretnénk szállni az „Együttérző” hozzászólóval Véleményünk szerint az ilyen szerelem nem lehet olyan nagy, tíz esztendő alatt biztos nem az első próbálkozása a férjnek. S vajon mi a biztosíték arra, hogy ha a felesége — aki két gyermekkel megajándékozta, — nem tudta megtartani, hű marad Piroskához? A mi véleményünk szerint a feleség nem hibáztatható. Egy kétgyermekes családanyának már nem az az elsőrendű kötelessége, hogy csinosítsa magát, a fő súlyt nem a férj megtartására kell helyeznie. Véleményünk szerint igen elítélendő, ha az apa egy kaland kedvéért eldobja két gyermekét. Elítélendő ez főképp akkor, ha az illető képzett, művelt ember. Tíz esztendei házasélet után egy féllab- banó érzelem kedvéért mostohára bízná a gyermekek nevelését? Jó lenne, ha családapák is elmondanák a véleményüket, tízéves házasság után vajon nem a gyermekek nevelése-e a feleség fő feladata? Kétgyermekes családanyák MpyjsiG 7 1964. május 1„ péntek
