Heves Megyei Népújság, 1964. május (15. évfolyam, 101-126. szám)

1964-05-31 / 126. szám

£) on Fernando Jono Saaveda Mark de Fuentetodos y Catun nagyszerű hajós volt, vérbeli spanyol és hivő katolikus.

Mint nagyszerű hajósnak, szüntelenül sajgóit a szíve, amiért mindig csak a más hajóján járhatta a tengereket. Ezért hát harminc- egynéhány esztendős korában házasságra lépett Dana Estrellával, akihez ellenállhatatlanul vonzotta az a két karavella, amit a leány atyjától örökölt, s akit viszont ellenállhatatlanul vonzott hozzá nemesi származását tükröző hosszú neve. Dona Estrella nem volt szép, fiatalnak sem volt mondható, de Don Fernando jó keresztény volt, és így tudta, hogy az eredendő bűn óta az ember fiának sorsa nem lehet maradéktalan boldogság, A féltékeny és Igényes Dona Estrellával töltött napokért azonban bőven kárpótolták azok a hetek, amelyeket egyik, vagy másik karavelláján töltött ez örökifjú és örökszép tengeren.

1~)e hát) vérbeli spanyol is volt Don

■*-' Fernando, lobbanékonyan érzékeny a női bájak iránt, s olthatatlanul szomjas a gyönyörökre, amelyeket Andalúzia, Kasztílla, s a többi spanyol tájak leányai, a világ minden más teremtményénél tüzesebben tudnak fallobbantani a férfiakban. S ha áldozatul esett a vágy csábításainak — márpedig ez a Dona Estrella által rendezett hét tengerre szóló botrányok ellenére is elég gyakran megtörtént — mint hívő katolikus, és nagyszerű hajós, mindent elkövetett, hogy lelki ismerete nyugalmát visszaszerezze: hol töredelmesen meggyónta botlását, a hitben keresve feloldozást., hol a sárga földig leitta magát, a mámorban találva megnyugvást.

Ez az eset azonban most, Conchitával nem volt ilyen egyszerű. Akkor kezdődött, amikor még nem is sejtette, hogy az éjfekete hajú lány egyáltalán’ nem létezik. Már elvégezte utolsó tennivalóit nagyobbik karavelláján. a Santa Felicián, hogy holnap, a hajnal első sugaraival kifuthasson vele Palos kikötőjéből a Kanári-szigetek félé, ahonnan déligyümöles- csel és más értékes áruval megrakva tér majd vissza hazájába. A kissebbik hajó, amit Estrella szülővárosáról Melun Csillagának kereszteltek ed, szántén teljesen felszerelten állt a kikötőiben, de ezúttal nem készült felvonni vitorláit. Don Fernando tehát elhagyta a Santa Feli da fedélzetét, hogy ezt az utolsó éjszakát még a parton tölthesse. Elsétálgatott, elnézelődött a kikötőben, ahol még három büszke hajó készült a másnapi indulásra; a kitűnően megépített Santa Maria, a kisebb Nina és Pinta, és ahogy Don Fernando a lázas sürgés-forgásit figyelte, a szíve keserűséggel telt meg. Lám, neki el kellett adnia nemesi nevét és fel kellett áldoznia éjszakáit Don Estrellá- nak, hogy két nyomorult hajót mondhasson megáénak, ez az olasz pedig — hogy is hívják? Valamiféle Cristobal, vagy Cristoforo, igen, spanyoléban Cristobal Colon, eredeti olasz nevén Cristoforo Colombo — pedig három hajót, is kan 5 katolikus felségeiktől, Izabella királynőtől és Ferdinánd királytól, hogy megkeresse nekik, ami talán nincs is, az Indiába vezető nyugati utat.

Mintha büszke spanyol vére epévé vált volna ereiben, úgy mászkált a Eio Tinto partján fel és alá, s irigykedve figyelte a Santa Maria, a Nina és a Pinta készülődését. És amikor kormányosa, Don Miguel csatlakozott hozzá és vele együtt kesergett a kegyetlen sors felett, elhatározták, hogy még nem mennek haza, hanem betérnek az Aranyhorgonvba, hogy bánatukat megöntözzék egy kis, a Sierra Moréna déli lejtőin termett borral.

fitt látta meg Canehitát. Először nem túl élesen formálódtak ki szemében arcvonásai,’ mert ami a Sierra Moréna déli lejtőinek termését illeti, már túl volt a második kancsón, de aztán fent, az emeleti vendégszobában, amikor közvetlen közelről vehette szemügyre, már pontosan megállapíthatta, hogy ilyen szépség még sohasem volt a karjai között. A haja és a szeme éjfekete volt, és az ajka telt és piros, és csupa kacagás, és a bőre mint a bársony és a selyem, és a keble telt és feszes, és az ölelése — oordobai Szent Lőrinc, imádkozz érettünk! — olyan volt, mint maga a mennybéli üdvösség. Don Fernando eszét annyira elvette, hogy elfeledkezett még arról is, aminek tudata pedig egész napjára nyomasztóan nehezedett rá, hogy ezen az éjszakán hitvese, Dona Estrella várja otthon bú csúcsokra. Sőt, amikor a hajnal pír keltével a hűséges Don Miguél bekopogtatott, hogy elérkezett az indulás ideje, akkor sem tudott megválni Conchitájától. Rövid alkudozás a lánnyal, rövid magyarázkodás a csodálkozó Don M!íruellel. és máris elhatároztatott: minden hatöczahályt sutba dobva, s a kapitány mándenekfölött való hatalmával élve. Conchlta kisaszonyt magával viszi a parancsnoki kajüt- jébe, a Santa Felicia fedélzetére.

Amikor a horgonyokat felhúzták és a vitorlákat nekifeszftették a kedvező keleti szélnek, Don Fernando ott állt karavelláia parancsnoki hídján. Még egv utolsó fájdalmasan irigykedő pillantást vetett annak a jött-ment Colonnak uevancsak vitorlafelvonásra készülő három hajójára, még egyszer körülölelte tekintetével a kikötőben veszteglő másik halóját, a Melun Csillagát, s még eevszer véeigsi- mogattn szemével a lassan távolodó hazai partot. És ekkor belénvilalt a felismerés, a rémület, a döbbenet és a leiküsmeretfurdalás, mert ott. a búréit intő kikötői sokasáéban jnaglAtta nonn Kctr“11í> szikár alakját, amint vá'll'kenr»s*Ánek ffömbiét szokott mozdulatával erélv-w mo-nr-Antia, aszott mellén.

Mit tehetett volna? Átadta a kormányt Don Mt'moinetk. lement kaiütiébe. ahol várta az öblös fiaskó, benne kedvelt rumja, s vetett

RÉVÉSZ GY. ISTVÁN:

A Santa Felicia útja

ágy, benne kedvelt Conchitéja. Az átalvatlan éjszaka után Conchitával ezúttal hamar betelt, az imént átélt döbbenet és a lelkiismeret- furdalás azonban újra meg újra rumot kívánt.

Délelőtt ébredt, szokatlan csendre. Gyakorlott füle felriasztotta, amint beállt a teljes szélcsend. Conchita, aki nem kevesebbet fá radt, 8 nem is kevesebbet ivott nála, de az ilyen jelenségek nem érdekelték, nyugodtan és mélyen aludt mellette, Ez ismét csak felébresztette benne a hívő lélek mardosását. S mivel a Santa Felicián nem volt pap, aki bűnétől feloldozhatta volna, ismét a rumban keresett lelki békét.

Így aztán már alkonyodéit, amikor újra magához tért. Zúgó fejjel kászálódott ki ka- jütjéből, s kapaszkodott fel a parancsnoki hídra, ahol Don Miguel szemrehányás nélkül, de eléggé elcsigázottan köszöntötte. Átvette a kormánykereket, helyettesét pihenni küldte. Sok dolga nem akadt, enyhe északkeleti szél fújt, s a hajó lassan siklott a megadott irányba, a távoli Kanári-szigetek felé.

A nap éppen lebukott a tengerbe, ferdén villantva meg sugarait a tükröző hullámokban, amikor Don Fernando a láthatár szélén valami különöset vett észre. Kelet felé, pontosabban északkelet felé, tehát a rég semmibe tűnt hazai pariok irányában, mintha egy ár- bóc csúcsa villant volna meg a nap utolsó sugaraiban. Nem, nem volt benne biztos, hogy jól látta, hiszen ilyen időtájt a szem könnyen csal, s az árbóekosárból sem jeleztek' semmi hasonlót. Csakhogy Don Fernando nagyszerű hajós volt, élesebb és gyakorlottabb szemű a tengerjárók többségénél, s most méghozzá ez az árbóccsúcs olyan ismerősnek tűnt fel. De hát a jelenség csak néhány pillanatig tartott, aztán a nap korongja végleg elmerült a habok között és mindent beborított a sötétség.

Éjfél felé a sós levegő már teljesen felfrissítette, s alig várta, hogy Don Miguel felváltsa őt a kormánynál. Aztán Conchita ismét az élvezetek olyan kimeríthetetlen forrásának bizonyult, mint altikor ott az Aranyhorgonyban, a rum pedig mindent megtett, hogy tőle telhetőén pótolja az egyházi feloldozást. Don Fernando már azt remélte, hogy a mámoros órákat az éjszaka hátralévő részében a nyugalmas oihenés órái követik, álomra is húnvta szemét, amikor hirtelen felriadt. Felmerült benne az alkonyfényben látott árbóccsúcs képe és hirtelen arra is ráeszmélt, miért találta olyan ismerősnek.

Hiszen az a Mékrn Csillagának főárbóca lehetett csak!

Dermesztő rémület hasított bele, ha nem közeledtek volna a forró égöv felé, akkor is kiverte volna testét a vereiték. Hiszen ez csak egyet jelenthetett: Dona Estrella, az utolsó éjszakán cserbenhagyott aszott hitves, a nászajándékul hozott második hajóval a nyomába eredt!

Most bizony csak nagyon sole rum segített eloszlatni a rémület és a hűtlenség — két nap alatt annyiszor — elkövetett — bűne miatti lelkiismeretfurdalást, de végül is mélyen és hosszan elaltatta mindkettőt. Don Fernandoval egvüttj Megint csak estefelé kec- mergett ki, de még mindig kissé kábult fejjel, a parancsnoki hídra, s ismét átvette a kormányt.

A mikor lefelé hanyatlott a nap, a szél is élénkebbé vált. Don Fernando kiadta a szükséges utasításokat a megfelelő vitorlák kifeszítésére, más vitorlák bevonására, és a Santa Felicia szinte megifjodott hévvel .rugaszkodott neki a hullámoknak. A nagyszerű hajós körülnézett a végtelen vízen,

és ekkor ismét megpillantotta az árbócot. Sőt, most mintha közelebb lett volna valamivel, mint legutóbb, s még félreismerhetetlenebbül a Melun Csillagának árboca volt!

Don Fernando 1 kétségbeesett nagy fohászt küldött valíadolidi Szent Haralambhoz, hogy csak most az egyszer segítse meg, nehogy Do- ná Estrella utolérje és megtalálja kajütjében Conchitát, s esküvel fogadta, hogy hazatértekor aranylánccal ékesíti fizetségül a szent szobrát. És valíadolidi Szent Háraíarob meg is hallgatta fohászát, mert alighogy az éj beborította a mindenséget, nagyszerű ötlettel világította meg agyát. A vitorlákat kedves, közepes erősségű szél duzzasztotta, és Don Fernando lassan negyed fordulattal elfordította a kormányt nyugatra. Reggelre így annyira eltérnek eredeti útvonaluktól, hogy a Melun Csilaga bottal ütheti nyomukat. Igaz. hogy a kényszerű vargabetű miatt hosszabb lesz az út a Kanári-szigetekig, de legalább Dona Estrella nem akadhat rájuk:

Lassan már egészen megszokottá vált a rendszer: éjfél után a derék Don Miguel veszi át a kormányt, Don Fernando visszavonul ka- jütjébe Conchitájához. rumjához és lelki ís- meretfurdalásaihoz, napnyugtától pedig ő vezeti a hajót. S egészen megszokottá vált a minden napnyugtai rémület is: a Melun Csillagának feltűnése a láthatáron, fedélzetén kétségtelenül a női büszkeségében sértett, rettenetes Dona Estrellával. Így aztán nem maradt más hátra, minthogy amikor alkonytájt egyedül maradt a kormánykerékkel, mindig újra és újra elfordította néhány foknyira. Előbb-utóbb csak lerázza igy az üldözőt.

Igaz. már régen kellett volna érkeznünk Tenerife kikötőjébe és a legénység láthatóan nem értette, mi történik. De egy sem volt közöttük; aki ne évek óta szolgált volna már a Santa Felicián, s mind vakon bízott gazdájában, a nagyszerű hajósban. A Santa Felicia pedig hol szélcsendben ringatózva, hol vihartól tépve, hol kedvező szél szárnyán repülve rótta a maga nyomtalan ösvényét a tengeren, fedélzetén kapitányával, legénységével, a gyönyörökben kifogyhatatlan Conchitával és a szerencsére hasonlóan kiapadhatatlan rumos fiaskóval.

És hosszú-hosszú út után egyszer Don Miguel már a délelőtti óráikban felrázta kábult álmából Don Femandót, Az páni rémülettel ugrott ki ágyából, s első dolga volt, hogy a takarót ráborította az alvó fekete szépség fejére, mert ez a váratlan riasztás nem jelenthetett mást, minthogy a Melun Csillaga, fedélzetén Dona Estrellával, mégiscsak utolérte a Santa Fel lelát. Nem jelenthetet mást. hiszen Don Miguel cserzett arcán félreismerhetetle- nül ott ült a kétségbeesett zavar.

— Végre feltűnt a part a láthatáron, — mondta csendesen Don Miguel —de az a part cseppet sem hasonlít sem Tenerifére, sem a Kanári-szigetek bármelyikére, Don Fernando...

A kapitány úgy érezte, hogy hála estra- madurai Szent Füíöpnek, két baj közül a kisebbik érte. Amikor kikötöttek, bebizonyosodott, hogy nem tévedett. A szigetet — mert az volt —. jóindulatú, kissé 6ötét bőrű, teljesen ismeretlen emberfajta lakta. Nyelvüket nem értette, de a bennszülöttek barátságosak voltak. s Don Fernando a tapasztalt tengerészek jelbeszédével hamarosan jól meg is értette magát velük. Épnenhogy felfrissítették élelmiszer- és ivóvízkészletüket, kipihenték magukat, amikor' az alkony! fényben Don Fernando a távolban ismét megpillantotta az árbócot, amely olvan kísértetiesen követte őket végig útjukon. És tudta, biztosabban, mint eddig bármikor, hogy az nem lehet más, mint

Szilágyi Elek: Csendélet

a sértett és bosszúszomjas Dona Estrella hajója, Gyorsan a hajóra parancsolta az egész legénységet, és arhint besötétedett, parancsot adott az indulásra.

Conchita és a rum ismét elvégezte a maga sorszerű vigasztaló és lelkiismeretoldó feladatát, s a Santa Felicia vidáman úszott tovább, keresve a Kanári-szigetek felé visszavezető Utat, S bujkálva a félelmes üldöző elől. Néhány nap múlva újabb part tűnt fél, de ez sem volt a keresett, újabb ismeretlen emberek lakta tájon kötöttek ki. Itt is megpihentek kissé, itt is szereztek élelmet és friss vizet, s innen is elüldözte őket a láthatáron feltűnő vitorlacsúcs. Aztán, miután heteket, hónapokat bolyongtak így parttól partig, mindenütt Időzve és mindenünnen elűzve, múltak a napok és a hetek, s velük fogyott Conchlta vonzereje és a rum. Don Fernando már gyakran állt nappal is . a parancsnoki hídon, s mindinkább megnyugodott, hiszel! egy idő óta az üldöző vitorláié elmaradt, nyilván elvesztette nyomukat.

Aztán tortosai San Francisco kegyes segedelmével mégiscsak befutottak a Kanári-szigetekre, bizonyságául annak, hogy nem éri csalódás azt, aki állhatatosan és megingathatatlanul kitart az igaz hit mellett. Most már csak a két dolog okozott gondot néki. Az egyik: hogy miképpen magyarázza meg szokatlanul hosszú távollétét Dopa Estrellának, de ez volt a kisebbik, hiszen egy ilyen nagyszerű hajósnak mindig kéznél voltak a történetei viharokról, hajótörésről és szerencsés szabadulásról. A nagyobbik gond az volt, miképpen rakja majd partra észrevétlenül Conchitát, hiszen semmi kétség: a hosszú távolléttől még jobban kiszikkadt hitves türelmetlen izgalommal les! majd a parton a Santa Fedicda érkezését.

Űs a burgosi Szent Katalin ezúttal is a hívő lélek segítségére sietett. Mái csak egy napi hajóútra voltak Palos nyüzsgő ki kötőjétől, amikor reggel közvetlen közelükben gyönyörű, de viharvert hajó tűnt fel. Don Fernando azonnal felismerte: a Santa Maria volt, annak a kalandor olasznak a zászlóshajósa, akit ő katolikus felségeik az Indiát» vivő nyugati tengeri út felkutatásával bíztak meg. Az üdvözlő zászlójelzésefc után Don Fernando felöltötte legdíszesebb díszruháját és parancsot adott: eresszék le a nagy mentőcsónakot, mert Don Miguel kíséretében fed akarja keresni hajóján Don Cristobal Colont. A két kapitány az etikett összes idevonatkozó előírásait figyelembe véve üdvözölte egymást, ám mielőtt Don Fernando előhozakodhatott volna kérésével, Don Cristobal ragadta magához a szót:

— Nagyon vártam már ezt a találkozást, Don Fernando. Mióta elindultam három dia- jómmal Cadizból a nyugati út felkutatására, az ön nagyszerű hajója mindig előttem járt. Hol eltűnt napokra, hol ismét felbukkant az általam kijelölt útvonalon, beérni sohasem tudtam. Amikor elértem az Indiák első szigetét, ön és hajója már éppen elhagyta azt, s ahogy tovább haladtam, én, akit ő katolikus felségeik felfedezésre küldtek, mindig csak az ön nyomát fedezhettem fel. kapitány. Engedje meg tehát, hogy legyőzöttként, de lovagiasan üdvözöljem önt, mint az Indiák felé vezető nyugati út felfedezőjét.

Don Miguel majd kiugrott a bőréből, melle majd szétfeszítette ünnepi zekéjét a nagy büszkeségtől. Don Fernando azonban ezúttal józan volt: nem égett benne immár sem a Conchita utáni vágyakozás, sem a rum. Es így józanul mérte fel a helyzetet is, annak minden veszedelmét és előnyét. S már készen is volt a válasszal:

— Don Cristobal, megtisztel az elismerés, amelyben részesített, de bármily fájdalmas is szívemnek, el kell hárítanom, Ügy vélem, a felfedezés dicsősége nem azt illeti, aki rábukkan valamire, hanem azt, aki elhatározott terv szerint találja meg keresett célját Így hát engedje meg, hogy ezt a dicsőséget visszahá- ,rítsam önre, Don Cristobal. S nem ellenszolgáltatásként, csak lovagi szolgálatként megkérném rá: mielőtt a kikötőbe befutnak hajóink, foffadja fedélzetére azt a lányt, aki véletlenül induláskor a hajómra került, s az Űr kegye* akaratából jó egészségben megmaradt minden kalandunkon által.

S sienai Szent Ágoston segítségével így Is történt. Dona Estrella, aki el sem mozdult Pólósból, nagy szeretettel fogadja rég nem látott férjét, s nem is említette amaz elmaradt búcsúéjszakát, mert gondolatai csak a viszontlátás éjszakáján jártak. Don Fernando pedig még ezután is sokszor megtette a Kanári-szigetek és szülőföldje között az utat, a szentek megvédtek vihartól, hajótöréstől, a mindig bőségesen megrakták a hajófenekét jól fizető áruval.

Néhány év múltán, az indulás előtti estén ismét ott ült az Aranyhorgonyban öreg barátjával és hű kormányosával, Don Miguelled. És Don Miguel, bár jól tudta, hogy ilyen veszély már rég nem fenyeget, a Sierra Norena déli lejtőin termett bort hörpölve és a régiekre emlékezve pajkosan fenyegette meg gazdáját:

— Aztán nehogy megint felcsípjen valami Conchitát az éjszaka, Don Femando!

/’’onchita! Istenem — merült fel emlé- keibe a nagyszerű hajós. Aztán a szeme felcsillant, mert valami az eszébe jutott. — Emlékszik, Don Miguél, arra a tálján ra, aki kimentett szorult helyzetünkből? Képzelje, valami Vespucci nevű másik olasz most meg kiderítette, hogy az a Cristobal Colon nem is az Indiába vezető nyugati utat fedezte fel, hanem csak valami Amerikát! Hát érdemes lett volna emiatt magamra zúdítani Dana Estrella szitkait?