Heves Megyei Népújság, 1964. május (15. évfolyam, 101-126. szám)

1964-05-31 / 126. szám

í » HATVANI DÁNIEL: (Csont István illusztrációja) Ha volna titok hogy fordul az utca hajad tornyos ívén kapuk csengői csengenek fölnyíló fogsorodon ellebegsz nyaraimban s nem kérdem távolléted összehajtó lombok simítják vállaid lám vallomásunk a varázs hídjain átszalad s integet még a kéken ábrándozó telekből a gyönyör mélyvizéből fölnézel rámkacagsz s én állok napjaim csokrával tenyeremben egy pillanatig míg leng fejünk fölött az ég érzem a tárgyak melegét a csillagok forgásában s a lépésed alatt simuló levelekben mely mindent összemos az ősz fakó fényében a csók üde dallamát hangszereli az utca s álmukban füttyentenek a zsaluk és erkélyek a hold ablakai lassan kétfelé nyílnak mint ajkad a lehúnyt szempillák mámorában gyönyörű napok törnek bízón a világra kövek súlyosodnak a szépséged igájában s lefejtve mindkettőnk leikéről az önzést egymáshoz simulásunk mélyebb a tengereknél szávak sodró imája parthoz csapódó zsongás ragadja magával szerelmünk kék hajóit kétfelé nyíló utak végtelen örömében érzékeink alatt újabb horizont tágul s ha volna titok ebben mit meg kéne fejteni már tudják jól a hozzád áramló sugarak érted kiáltok a világ sokféle lázában s egyetlen dallamunkat visszhangozzák a falak ISZLAI ZOLTÁN: ÖREGASSZONYOK öregek, hát más örömük nincsen, csak az Isten. Hogy nincs, nekik hiába szavalnak, mint a falnak. Imatoönyvük mérgesen betűzik: a bűnt űzik. Markukban a sziakadt rózsafűzór mind egy tüzér. Könyörgésük célozzák az égnek — s ésszel élnek: Mindig csak azt kérik, ami nincsen. Bajban van ezért velük az Isten. KATONA JUDIT: Vers az utca: kő kövön korunk. Vers a lét is mert viaskodunk, vers a híd és mind a fényre ér a vers szerint ki jog szerint ítél, Vers a kéz ha üt, ha felemel, vers a láz mert —egyszer az leszel vers a tér, hol játszik a gyerek vers a vérünk új eretnekek. Vers az ég is, derűs, tiszta kék. Vers vagyunk sok testvér nemzedék, vers a csók, mert mindig csókolunk vers a rend s ez mi vagyunk magunk. Vers a nap s a hitünk, emberek, vers a vérünk, új eretnekek. wasLala ballmeccsek után, másnap a rádió mondja be, hogy tévédét volt, nem a Fradi kapott két gólt, hanem ők lőttek hár­mat ... és utána a rádiókórut a híres „Szemüveget a néző­nek" című oratóriumot énekli el. A legnagyobb javaslathoz fel is állt Topcsák: —Itt vannak a véget nem érő válóperek? Ugyan, kérem. A válni akaró fél fölkeresi az anyakönyvvezetőt és kijelenti, hogy ő annak idején a kérdésre: igaz szívvel elhatá­rozta, hogy Suhajda Gizella kisasszony férje kíván lennU nem azt felelte, hogy igen, ez tévedés volt, ön azt mondta, hogy nem — ezt a tévedést az anyakönyvvezető helyreigazít­ja. Lecsaptam rá: — Topcsák, maga nős? Szó nélkül benyúlt a belső zsebébe, kivet­te a levéltár­cáját és letett elébem egy fényképet. — De hiszen ez Lollobrigida év előtti filmszerepében? Sóhajtott, le- nyintett: — Ez az. Öt kellett volna el­vennem tíz évvel ezelőtt. De én tévedésből Macsuga Valé­riát vettem el már harminckét éve. Kinyitottam én is a tárcá­mat: Vegyen ki Tofbcsák egy tí­zest. Kivette. Egy húszast. Meg­kezdte a tévedések gyakorlatéi allcalmazásat. Boross Elemié PAPP MIKLÓS: ARCKÉP Én vagyok a vízcsepp s a kő is, tavaszban is megmar a tél, ikertestvér öröm és sírás: a világ egy nyelvet beszél; napot Iátok s botlik a lábam; szívem többet tud, mint a kéz, sorsot hordok: érti az Ember; s fagyöngy-szemével visszanéz; tiszta vizek korsója lettem; anyag vagyok és szárnyas lélek: kacagás és a munka egy szó: minden atomban benne élek. fM.lU. a nyolc hónap, az írnok na­gyothalló volt, csak két hóna­pot kapott... az ipse szabad. — Várjon, — folytatta. Ha Nepomuk Balázs notórius és újabb és újabb kriminek után belemászik egy nagy buliba . rásóznak négy évet... két eset lehet... a Központi Ellenőrzés a megfelelő időben közli vele, hogy tévedés, az aktában nyolcévi büntetés van kiszab­va rá... avagy tévedésből nem is állítják elő újból, hanem bentfelejtik a társadalomra ve­szélyes bűnözőt nyolc-tíz évig... vagy végképp... amint ilyenfaj­ta tévedés már elő is fordult itt-ott a világtörténelemben . .. Topcsák leste a hatást. Vi­gyáztam. egy arcizmom se rán- dúljon. Nem használt. Folytat­ta korszakalkotó javaslatát: — Megszűnnek a verekedé­sek a stadion-lelátókon, a To­tó-irodák előtt. Lejátszott fut­Maga nem. De én, Topcsák Leó nagy perspektívát látok e téve­dés, e véletlen mögött. Mint Gallilei az orra elé hullott al­ma mögött a szabadesés ... — Pillanat. Az Newton volt. — Kérem. Ha az OTP téved­het, akkor egy Topcsák se is­ten. Felálltam, hogy kinyissam az ablakot. Topcsák megijedt a huzattól. —Még ne, várjon. Elmon­dom a perspektívát. Nagy lehe­tőségeket rejt ez a tévedés, ha intézményesítik. Olvastam a Ludasban, hogy maga azt ál­modta, organizációs miniszter lett. Amit én javaslok, ez nem álom. Ez a bürokrácia tökéle­tes leegyszerűsítése. Figyel? Ugyanis az ajtói néztem, hogy valaki nyitva felejti és lenge huzat éri a szobát. Sem­mi remény. Topcsák elmondta korszakalkotó javaslatát: — A perrendtartás és egyál­talán a törvénykezés megvál­tozik. Fellebbezés nincs. Helyé­be lép a törvényes tévedés. Példa: Nepomuk Balázst első fokon valamilyen enyhébb bűncselekmény miatt nyolc­hónapi elzárásra ítélik. Másod­fokon ... pardon, nincs másod­fokon, hanem... két hónap múlva — amely időszak eddig is a fellebbezés átfutási ideje lett volna — a Központi Ellen­őrzés előállítja az ipsét, és közük vele, hogy tévedés volt önök még nem ismerik Top. csákót. Most bemutatom. Kicsi, kopasz, és fél a huzattók Csak attól nem, hogy egyszer valaki megöli. Lehet, hogy én leszek az, mindig olyan képte­lenségekkel hozakodik elő. A múltkor avval állt elő, hogy — titkos forrásból érte­sült — Bormant, Hitler helyet­tesét már elkapták az ameri­kaiak, de, titkolják, mert őt fogják fellőni a holdra. Ha fel­robban, egye fene, majd meg­keresik a Menyeiét. — Hagyja a hülyeségeit — mondom neki, de 6 csak hü­lyéskedik, jön-megy, és sajnos, gyorsan jön és lassan megy el. Akárcsak ma is. — Hát ahhoz mit szól urasá- god — rázta kis madárfejét a bő gallér felett —, hogy a juhé- pusztai tehenészet takarmá- nyosa, most, 1964-ben kapta meg az 1961-es békekölcsön- sorsolás főnyereményét, a száz­ezer froncsit, arra a kötvényé­re, amelyre tavaly tévedésből csak kettő, azaz kettőszáz fo­rintot fizetett ki neki az OTP- fiók, a nyereményjegyzék gon­dos és tüzetes átvizsgálása után. Nem különös 'ez, Nagy Főnök, nem különös? — Mi a különös ebben? Té­vedtek. A központi ellenőrzés folyamán rájöttek a tévedésre, kopúgálták a hibát, pássz. — Na látja, uram, maga nem ismeri fel, hogy ebben a té­vedésben mekkora erő van? lőtte, meg virágot, virágot, min-5 dig friss csokrokat! Aztán egy 5 reggel hiába keresték. Néhány ( tagolatlan kőcsonk meredezett7 a helyón. Kalapáccsal_ verték? szét éjszaka, még a törmeléket? is elszállították. Nemcsak azok 2 érhették, akiknek szólt, hanem? ők is, akikről beszélt. S a szó-5 bornak követnie kellett modell- í je sorsát. 2 Eltöprengően rágyújtott, s 7 amint türelmetlenül ellobban-5 fcotta gyufáját, hozzátette: ? — S nemsokára megszületett? a válasz. Az is kőből, „A rend-? őr”. Emlékeztek még a Horthy- ? féle rendőrség uniformisára!? Fejébe húzott kobak-csákó, 2 hogy a maradék emberit is el-7 takarja az ujjnyi homlokból,? az ábrázatból, oldalán a kard,? s a derékszíj csatján a szám... 7 Hát ezt a rendőrt mintáztál meg, amint kfdüllesztett hassal? áll, szétveti lábát, és előtte, 2 mögötte, körülötte a gyilkos? semmi, csákóellenzőtől elfödött ? homloka mögött látogatóban ? sem fordul meg egyetlen gon-7 dolat 1 Míg elmondta, maga állt be? a rendőr-szobor pózába. ? Aztán lassan odament, ki 2 tudja, mikor elhagyott karos-7 széliéhez és letilt a többiek? közé. ? — És a szobrász? 2 — Már « háború kitörése 2 után buj|ott le. Híres, nagy 2 ügyben. Soha többé nem került elő. öt odabenn és végérvé-7 nyesen verték agyon, akkori már a látszatra sem adtak. — ? Elnézett az ablak felé, hogy? visszaidézze az Ifjúsággal ei-fr tűnt alakot. — Magas, vékony* férfi volt.,, de hiszen ezt már 2 úgysem tudnám elmondani ... 7 Vártak. Kicsit tanácstalanul. 7 Aztán egy női hang, elreked- 5 ten a hallgatástól; ? — Valami zenét... nem le- ? betoe? 2 — De igen, — sétált a zene. f géphez a házigazda. ? — Olyasmit, ami szomorú ... ? és mégis vidám.,. — kérte* egy hang a kályha mellől. 7 Egy hosszú pillanatig gon-? dolkodott, aztán benyúlt a le-? meztartó rácsai közé: — A Camevalt, Schumann i Cernevalját... jó? ? ban, mint amikor még beje­lentett lakása, címe volt), ház­kutatást lehetett tartani nála, elfoghatták... Elnézett a messzeségbe, ösz- szehúzta szemét, mintha a je­len és múlt határán egyensú­lyozna, s újra azoknak az esz­tendőknek billegő pallóját érezné a talpa alatt. — Hát ezzel a jelképpel ta­lálkoztam én a műteremben. Már gipszben volt. Egyetlen vé_ koiny, lehajtott fejű figura, szerényen, ruha alá rejtve tag­jait. Csak épp ezeket a tago­kat összetörték, Gumi bot tál és csizmával. A gipszredők alatt ott voltak a kék foltok és vór- aláfutások, érezte az ember, hogy minden mozdulatra fél­szisszen. Nem értem, hogyan si­került így, ilyenre: a művész tettenérhetetlan maradt. És le­hetetlenség volt elmozdulni az elől a szobor elől. Csupa esettség, megalázottság; egy összevert fiatal lány. És még­is, micsoda erő, monumentali­tás! Hogy kiáltott az á kő! — Mert kő lett belőle. Meg­született végleges anyagban, keményen, súlyosan, egyszerre hatalmassá növekedve és még­is gyöngéden... — zavartan el tárta kezét, mint aki maga 1» ráébred, mily reménytelen a szó. mily messze marad min­den leírás az eredetitől. —• Azt sem tudom már, nem emlék­szem, hogyan került ki rá a pénz. Gyűjtöttük, összead­tuk? Nagyon sok ember kellett hozzá, hiszen fillérek rakódtak egymás mellé. De meglett. És föl Is állították a temetőben, síremlékül. Ott volt kinn Rá­koson. Lehajtott feje lassan föl- emelkedett, tekintete megvil­lant, s hetyke kis mosoly ciká­zott ki belőle. A tizennyolc éves kori mindent menésé, vagy a fegyveres önkénnyel szembeszálló kisemmizetteké? Egy fiatal nő meglepetten nézett rá: nem js tudta, hogy ez a Idfejeaás is rrvegszüleithe- tík a fegyelmezett, elmélyülő vonásokon. — Akkor derült ki, mit tud egyetlen szobor. Hogyan szólal meg. Értenie kellett mindenki­nek. Zarándokoltak ahhoz a "sírkőhöz .,, Egy darabig nem mehetett arra senki, hogy né­hány látogatót ne találjon körű­méi yét a köd, mintha nem fö­lülről áradna, hanem a macs- kafejkövek repedéseiből szivá­rogna ki, s onnét emelkednék az ablakból kifele néző fiú te­kintete elé. Oly könnyű volt most viae- szafiatalodva látni ezt a negyvenéves férfiarcot, csonto­sabbnak, vázlatszerűbbnek: vo­násait nem munkálta még meg az idő, szeszélyes skiccként dobta csak oda a homlok- já­rom- és állcsontok köré, hogy lefaragja majd róla, ami eset­leges. Épp túl az érettségin. De már évek óta nem diákgyerek-' nek való gondok vésője mélyí­ti rajta a készülő redőket — És akkor meghalt egy i munkáslány — mondta emlé- ? kezőn, oly súlytalanul, amilyent könnyű volt azokban az esz-7 tendőkben meghalnia egy fiatal ? nőnek. — Épp csak kikerült a i rendőrségről, aztán nemsokára, 7 pár nap múlva... — Ismerted? — ez volt az el- ? só, fojtott hang az övén kívülit mióta belefogott. Megrázta a fejét: — Arcról, személyesen nem' sokan ismertük egymást. Ez i hozzátartozott az óvatosság-! hoz. Csak tudtunk róla, mert; közülünk való volt. Sokkal töb- i ben tartottuk számon, mint j ahányan ismertük. Nem volt: kiemelkedő "kul csember. Vala-' ki, akármelyikünk helyett, aki- i nék neve sincs, arca is alig — j legföljebb alakja, sovány, je_< lentéktelen teste, amelyet megí lehet gyötörni, amíg árnyékká ( nem válik. Absztrakcióvá, jel-: képpé, amint elvonul egy lát-' hatatlan sorfal között, és töb-i bé senki nem tehet érte sem- i mit. Van. Sokkal valóságosab- > A félhangosra állított .zene­gépből fölcsaptak az opera végső taktusai, erőszakosan robbanóan, ahogyan a tragédia beteljesedik. Aztán az üresen tovább forgó lemez szürke zö reje. Valaki a muzsikusról kez.de1 el beszélni — nem az oper szerzőjéről — a másikról, ak az ő számára megtestesíti a zc nét, aki először ébresztette r a tasttelen hangok jelentésért — Egy ekkora kis meliszob rőt szeretnék róla az íróaszta­lomra — mutatta két tenyeré­vel. — De hol találom a szob­rászt, akinek épp azt mondta el a muzsikája, amit énnekem? Művészportrrékat emlegettek, világhíres és közhellyé vált da­rabokat, Rodin Balzac-ját, és Munkácsy Milton-ját, arcokat, amelyek már nem is valósá­gos, egykor élt vonásaikkal rög­ződtök be az, agyakba, hanem a róluk készült festmény, kő­vagy , bronz más formáiban. Akkor a könyvszekrény mellől váratla­nul megszólalt a házigazda: — A szob­rásszal és a saoborral én ti­zennyolc éves koromban ta­lálkoztam. Az asztal kö­rül ülök most vették csak ész­re, hogy ott áll. Valószínűleg a muzsikát is ügy hallgatta már az előbb, a könyv­szekrénynek dűlve A vára­kozón feléje for­duló tekintetek mögött nevek, emlékek, képze- ^ tek gyúltak ki, de 6 rögtön ha- í nyatt döntötte g valamennyit: § — Sosem jár­tam Párizsban, Rodint csak al­bumokból isme­rem, Meetrovicót is. Kar a ta­lálgatásért, úgyis másra gon­doltok ... A szobrot pedig nem láthattátok .., megrázta fejét, elmosolyodott, a kivillant két nikotintól megsárgult metsző­foga, —’ Igen, tizennyolc éves ko­romban — ismételte, mintha emlékezetét éUemőrizné hango­san. — Q volt az összekötőm, a fölső kapcsolatom. Sok-sok délutánt, éjszakát töltöttem ab­ban a műteremben. Néha vár­nom kelleti) rá, s akkor órákig ődöngtem, nézelődtem az elké­szült, vagy a vázra épp fölrá­zott, nedves ruha alatt folyta­tásra váró agyagformák, papí­roson eltervezett) kompozíciók kört. — Töprengtem, próbáltam megtalálni a mélyét annak, amit esinál. Közelebb jutni az emberhez, áld e között a rej­telmes mesterség, és a másik, még sokkal veszélyesebb mun­ka között tölti mindennapjait. Vajon megmagyarázza-e egyik a másikat, a magányosan töl­tött órák, a közösségért vállalt utakat? Azokban az esztendők­ben — közvetlenül a háború kitörése előtt — mást jelentett a »művészet. Alig volt idő élni is: verstől, képtől, szobortól tö­ményebbet, egyszerűbbet vár­tunk. Csak arra telt a rohanó napok között, ami valami vég­ső jelentést közöl, üzenetet, ami igazán fontos, a döntő kér­désre keresd a választ. Maga elé révedt, két tenyerét háta mögé kulcsolta, fél válla tartotta egyensúlyát a könyv- szekrénynek támasztva. Egy­szerre megérezték mögötte a tágas, hideg leheletű műter­met, fönn, a terézvárosi mel­lékutca háztetőinek magassá­gában. Odalenn emberek Jár­tak, húzóskocsik nyikorogtak aj, utcagyerekek lopakodtak az üzletek kirakott almásládái kö­rül, egy koldusasszony ron­gyokból tekert kesztyűt lilára iagyott ujjaira ... Aztán las- ián eltörni az utca szakadék-

Next

/
Thumbnails
Contents