Heves Megyei Népújság, 1964. április (15. évfolyam, 76-100. szám)

1964-04-19 / 91. szám

CXtoJÓZSEF Í

! KATONA JUDIT:

FARKAS ANDRÄS:

M

Mikor a tanító kiment a szünetben, a szokásos zsivaj töltötte meg a termet.

— Megyünk fürödni, megyünk fürödni — kiabálták többen kórusban.

— Megjött a Vince! — harsogta túl a kórust a nagyobbik Péter gyerek.

Vince a városból érkezett vendégségbe a faluba évről évre, nyár idején. Urasan beszélt, amit még utánozni sem tudtunk, különbnek tartottuk magunknál, örültünk, ha velünk játszott, lestük minden szavát, és lépten-nyomon majmoltunk mindent, amit tőle láttunk.

Egyszer aztán új nótát tanultunk. Persze, megint csak Vincétől. A nótát is ő hozta magával a városból. Lehettünk talán két héttel a vizsga előtt Pucéran ültünk a vízparton és daloltunk. Vince most szükségképpen karmester volt Először- csak tagoltan a mondatokat ismételtük. Mikor már a szöveg többé-ke- vésbé hibátlanul ment, egymást licitáltuk túl a nótázásbán. Dehogy gondolta egyikünk is, hogy ebből még bajunk lehet

Pedig lett Ha nem is börtön, de nagy ijedelem, hogyisne, mikor Horthy volt a kormányzó, mi pedig daloltuk gátlás nélkül a nótát:

Horthy nagy feje

Vízzel vem tele

Szalma tenger — szalma ész

A fenébe mész

Te lovas tengerész...

Eleinte daloltuk saját örömünkre. Később daloltuk muszájból. A fürdésnél mindennapos társunk volt Béla bácsi, a postás, Lenke papája, vagy mije, mert hát velük lakott, de mégsem édesapának hiyta Lenke, csak Béla bácsinak. A háború után került a faluba valahonnan az Alföldről, azt is beszélték róla, hogy menekülnie kellett, mert nagy kommunista volt. Szóval Béla bácsi velünk fürdött ráérő idejében, a ilyenkor magával hozta Ricsit, a kutyáját is. Ricsi olyan volt, mint valami hím oroszlán. Az egész teste simára volt nyírva, csak a nyakán hagyták meg bozontos sörényét. Eleinte bele-beledobtuk a vízbe, később már megszokta, és magától is jött Béla bácsival fürödni. Béla bácsinak nagyon tetszett az új nóta. Mindig új- ráztatot! bennünket, ha mégis eluntuk, hát kényszerített.

Ezen a nyáron nagy volt a szárazság, és a két magas part között éppen csak folydogált a víz. Máskor a hídról szoktunk fejest ugrani, sőt akinek még ez sem volt elég, felmászott a gróf vadaskertjének a kerítésére és onnan gyakorolta a toronyugrást. Persze most ugrásról szó sem lehetett, jobb híján iszapfürdőt vettünk a meleg sárban. Hogy kinek, kinek sem, de valakinek eszébe jutott: ha elrekesztjük a vizet, megduzzad és lehet fejest ugrani. Felcsaptunk hát önkéntes kubikosoknak és hínárból, sásból, sárból készült a duzzasztógát. Béla bácsi önérzetét csöppet sem bántotta, hogy az ötlet nem tőle származik. De a munkálatokat már ő irányította. Két nap múlva másfél méteres zavaros víz lustálkodott a híd alatt, ahol nemrég még csak bokáig ért. Ekkor kezdődött a kényszernó- tázás. Béla bácsi nyakig a vízbe bújva rendelkezett:

— Na purdék, nótát, ha fürödni akartok!

A nótán természetesen a „Horthy nagy fejé”-t kellett érteni. Fújtuk, míg bele nem untunk, ha abbahagytuk, elővette hatalmas vízipuskáját és kifecskendezett vele a mélyvízből bennünket. A terelésnél nagy segítségére vol Ricsi, az oroszlán-utánzat, mert bizony, sokszor félő volt, hogy kikeshed a bőrünk. így aztán egymást váltogatta egy kis luVers egy költőről

Ügy mész a földek leikein keresztül mint mások sorsát éneklő bolond.

Nap kísér mely hajnalokba ront és éjszakádba hold sarlója pendül.

Mossák a szelek fekete ruhádat, habos fehérre fújják ingedet a toliadat csak szorítja kezed s figyelsz vaksí költözködő tanyákat.

Nagy hiteddel úgy jársz, mint eretnek, és az állomások egyikén a nyárfák magányodat ég felé dobálják nézik hamuja barnán mint pereg

s zuhog alá távol kisfiad, nőd mély szíveddel perelő hiánya.

FÖLNEK ZOLTÁN:

PÉLDÁZAT

bickolás, meg a nóta. Strand- belépő lett a „Horthy nagy feje".

Egyik délelőtt vendégek érkeztek az Iskolába. Kakas tollas csendőrök nyitottak be tanítás közben. Nagy-nagy csend lett a teremben; lármának hatott még a pókhálóba került légy nyüszítése is. A megszeppent gyerekeknél is jobban reszketett az öreg tanító, alig tudta kinyögni:

— Mi járatban, kérem?

Honnan is sejthette volna a

jó öreg bácsi, hogy a rábízott nebulók mivel szórakoznak Nem a szuronyos puska volt a félelmetes, hanem a csendőrök álla alatt összecsatolt szíj. Olyanok voltak, mintha haragjukban mindig a fogukat csikorgatnák. A puskákat a sarokba támasztották ugyan, de azért moccanni sem mertünk.

— Na, gyerekek, ki szeret fürödni? — kérdezte az őrmester.

összenéztühk. és hallgattunk.

— Hát aztán ki szeret dalolni közül etek?

Üjra csend. A két csendőr összesúgott, és az egyik elsietett. Nemsokára jókora zacskó

Ilyen tavat sose lássak!

Rég kiszáradt

medrén, gyilkos, kemény szik, önmagát pusztító, sivár fehér árnyék tenyészik.

Ilyen tavat sose lássak!

Mint az állat szopja az ég emlőjét.

Hajlongó nádasát mohó szelek télen ledöfték. V

Ilyen tavat sose lássak!

Ó föld lázadj:

tölt* meg smaragd vizeddel, zuhanj belém nap, arany hold s felhőidet se vidd el!

»ANTALÉT ISTVÁN:

[Könyveid fölé hajolva...

Ilyenek ezek a napok!

Az áldozat nem önmagától, s nem önmagáért születik.

Haza jövet-az irodából, pihenés helyett, pótolod, amit az élet nem adott, s erőszakkal követeled, meghosszabbítva a napot, mint most is, éjszakába nyúló akarattal, mintha ez volna egyetlen munkád, — úgy tanulsz, a könyveid fölé hajolva...

íkovács sAndor:

Qöiieh hozzám...

i

Jöttek hozzám, beteghez, kedves látogatók, ez biztató jó szavat, az befőttet hozott;

Sárga arcom a párnán

láz hevében égett,

Ö mennyire gyűlöltem a semmittevésnek

gyötrő kényszerét, kezem, aléltarf bukott le, ha könyvet, tollat fogtam, nem volt jó sehogyse,

kint forrón áradt széjjel, a tavasz, napsugár, szerelmes élet zajlott a hó-korszak után...

Valaki egy szál lila ibolyát tett elém, a gyógyulás árama ! akkor nyilait belém!

II,Alt'

(Füst Milán Sapphót, Catullust szavalt a rádióban)

Hetvenöt éves a költő.

Túl a szerelmen, túl már Vágyakozás buja ágyán,

Tudva a játszma fonákját, Mondja-tanítja a verset. Nemcsak a férfi-szerelmet Rezgeti szája rekedten,

Nemcsak az egykori Sappho Sóhaja zeng-remeg ajkán,

Szólja magát is, az embert, Hetvenöt évvel a vállán,

Vallja, hogy olyan az érzés Benne, a szívben, az agyban, Dalban, tiszta tüdőben.

Most, öregen, amikor már összegeződnek a ráncok, Visszaizennek az órák,

Hív a homály meg a csend is, Most is az egy, csak az Egy van, Csak szerelem van, a vonzás Kábulatában a sejtés:

Hátba enyém csak a mámor Teljesen, újra ezerszer —

S mint aki újra szeretné Jól bizonyítani sorsát,

Hogy neki mindene ez volt,

Hogy neki mindene ez még,

Ho-v neki mindene ez lesz.

Újra dalolja-tanítja,

Rezgeti ringva-rekedten Azt, amit egyszeri Sappho Szíve örökre bevallott.

Es hogy e jó öregember ' Nemcsak a vér kicsi foglya,

Bölcs is akit hazavárnak,

Várnak a néma rögök lent,

Hívja regélni Catullust Könnyeken át a halálról.

Nem szomorú dalolás ez. Fájdalom érzik e dalban.

Röppen a szó, de a búcsú Már szeretet, mit a lélek Testtelen útra terelt már:

Adja a föld a nyugalmat, Elvegyülünk, el a porban,

És ha a tiszta szerelmet Üjra lehet koronázni Ünnepi képzeletünkkel, Szélberepítjük az álmot, Dalbaszorítjuk a szóval,

, Es mikor annyi a perc csak, Hogy mosolyogni tudunk már,

S minden időtelenfil szép,

Visszaidézzük a kedvest, Visszakívánjuk a kedvet Rámosolyogni, ölelni,

Elkeveredni virágok Elröpüld örömében Tétova-messzire, együtt,

Szótlan, örök remegésben,

Mert ez igaz, ez az érzés,

Mert ez a szívnek, a testnek Élete, násza, halála,

Könnyes, öröm, csupa hála, Asszony!, egyszeri bájért.

Utóirat:

Látom a ráncokat arcán, Révedező szeme hunyva,

Mondja a magnetofonra Régi barátja, Catullus,

Kétezer éves imáját.

baj, annál szélesebb az országút. S máris lebbentek a tarka szoknyák az árkon keresztül. Lehet, hogy a cukor ártott meg, vagy hogy a kihallgatást olyan simán meg- úsztuk, de valahogy túltengett bennünk a bátorság. Béni elkurjantotta magát:

— „Horthy nagy feje”.

A fogoly hirtelen megállt. Mögötte a szorosan nyomába lépő csendőr a hátába verte az orrát. Az iskolások sora felbomlott, s valahonnan a forgatag közepéből másik hang folytatta, amit Béni abbahagyott

— „Vízzel van tele.”

Az őrmester lekapta a puskáját, mintha a tovaszálló gyerekhangokat akarná ólomnehezékkel tölteni. Pedig súlya volt azoknak így is, akkora súlya, hogy ordított tői-1.

— Az anyátok keserves...

A másik csendőr kezében

lódult a puskatus, és Béla bácsi élvágódott. Támaszkodna két tenyerére, de kezét nem engedi a bilincs. A fürge gyerek lábak felverik az országút porát, amint tipródnak. Menekülnének is, meg maradnának is egyszerre. Most mintha csengettyű csilingelne a ko- lomp mély hangja közé, lányok kezdik vékony cérna hangon:

— „Szalma tenger, szalma ész.”

A két csendőr tehetetlen. Ezek a tacskók gúnyt űznek belőlük. Az egyik jobbra, a másik balra szalad, de mint ürgét az árokparti lyuk, úgy nyeli el a gyerekeket egymás után hol az egyik, hol a másik kiskapu. De azért távozóban végigmondják a verset többen is egyszerre,

— „A fenébe mész, te lovas tengerész."

— Hol az unokája? — ront az egyik udvarban a szeme elé kerülő vénasszonyra az őrmester.

— Unokám? Nekem? Bárcsak volna — pityeredik el az anyóka. — Nekem egy lányom volt, az is abba halt bele, hogy neki egy se legyen.

— Locsogó vén hülye — csapja be a kiskaput a csendőr.

Az egyik lécet elereszti a szeg, félre kókadtan támaszkodik a másiknak, mintha súgna neki valamit. A gyerekek tova tűntek, vége a nótának. Béla bácsi már feltá- pászkodott. Meg is szökhetett volna, míg a csendőrök a gyerekek után szaladgáltak. _ Ki máson tölthetnék ki haragjukat a fogdmegek, ha nem rajta.

— Gyerünk, mert laposra verem a fejedet — lök rajta az egyik csendőr.

Béla bácsi kihúzza magát, az arca kicsit vérzi1, de mosolyog, s úgy érzi. r>-' ha már nem szorítaná olyan nagyon csuklóját a bilincs.

(Csont István illusztrációja)

— Vitéz nagybányai Horthy;

Miklós! — harsogtuk kórus-; ban. ;

— Tessék kérem, tudják, ezek.

Jegyzőkönyvvel a táskájuk-' ban távoztak a csendőrök, a' tanító meg rohant a szobájába vizes borogatást rakni lüktető homlokára. Az iskolában a mennyezetet emelgette a lárma.

— Na te híres, be voltál gazolva, ugye? — támadt Halas a szomszédjára.

— Mit én? Te törölgetted szipogva az orrodat

— En szólaltam meg legelőbb — düllesztette ki Béni a mellét — kaptam is cukrot.

Harangszókor vége szakadt a vitának, indultunk haza. A hír már végigjárta a falut, hogy az iskolában voltak a tollasok. Találgatták, vajon miért. Különösen azok, akiknek iskolás gyereke volt Csendőr a faluban mindig rosszat jelent.

Vasék előtt aztán találkoztunk újra a csendőrökkel. Jöttek velünk szemben Béla bácsit közrefogva. Elől a sorban a lányok megtorpantak. Keskeny a járda, kerülni nehéz lenne egymást, azért nincs

cukorkával tért vissza. A ta- \ nító látta, hogy fele sem tréfa ^ a dolognak, sehogy sem talál-s ta a helyét. . S

— De hát mit akarnak a\

gyerekektől? Csak nem lop- ? tak talán? — kérdezte ijed-5 ten. 2

— Annál is rosszabb. f

— Nem értem. 5

— Na csak várjon, majd 5

mindjárt megérti. 2

Lassan beszélni kezdett hol? egyik, hol a másik gyerek.? Ahogy üresedett a papírzacs-á kó, olyan arányban lettek egy- $ re tájékozottabbak a esendő- ? rök. Végül aztán az iskolát isS megszentségtelenítettük. A 2

csendőrök parancsára megint j csak elénekeltük: „Horthy < nagy feje, vízzel van tele...” «

A tanító bácsit kis híján« úgy kellett fellocsolni a rémü-5 létből. «

— Most már tudja? — for-* dúlt hozzá a csendőr — erre< tanítja maga a fiatalokat? 5

— Nem, nem, én igazán c nem tudtam — hebegte ijedten. *

Hogy igazát bizonyítsa, fel- < állított bennünket a pádban J és erélyesen kérdezte: <

— Meg tudjátok mondani,«

ki Magyarország kormányzó- * ja? 2