Heves Megyei Népújság, 1964. március (15. évfolyam, 51-75. szám)
1964-03-15 / 63. szám
4 RBPOJSAO 1964. március 15., vasárnap T avaszodik hófehérke birodalmában Lapunk karácsonyi számában írtunk a tíz évét alig betöltő Kovács Piroskáról, aki a dühöngő decemberi fagyos szélben, miként a mesében a gonosz mostohája elől menekülő Hófehérke, járt-kelt testvérei ügyében, akik nemtörődöm, szüleik „jóvoltából” sokszor éhezve, fázva, betegen kuporogtak összezsúfolódva a néhány négyzetméternyi szobában, ahol a kilenctagú család lakott. Így élt Piroska, aki ebben a sanyarúságban sem adta fel a reményt, hogy testvérei vei együtt emberibb sors jut majd számukra is. S a maga gyenge erejével igyekezett visszatartani testvéreit a zülléstől, csavargástól, mintegy a szülői felelősséget, gondosságot is pótolva. Mikor írtunk róla, még a közömbösség, rideg fagya zárta börtönbe Hófehérke sorsát, és szűk „birodalmát”. Most azt néztük meg, miké it alakult sorsuk karácsony óta? A társadalom lett a „családfő” 0 művek bizonyítsanak Hozzászólás az »Eger művészi és irodalmi múltja is kötelez" cimű cikkhez Hófehérke családjának ügye, ha nem is simán, de a jobbulás útjára fordult. S ez nemcsak a tanácsi, ifjúság- védelmi szervek jó szándél V és erélyes intézkedéseinek köszönhető, de annak is, hojy a társadalom figyelme, segítőkészsége a család felé fordult. S most a további törődés reményében mondunk köszönetét mindazoknak, akik valamit tettek azért, hogy a tél ridegsége után tavaszodhas- son Hófehérke — Piroska „birodalmában.” Kovács Endre Jókai Mór: A zsolcai hős A z eddigi hozzászólások nagyon sok konstruktív javaslatot tartalmaznak, s hiszem, hogy realizálásuk — a pártfogók jóvoltából is — nem ütközik majd különösebb akadályokba. Én csak azokkal az Okos Miklós cikkében kifejtett — és az előző hozzászólásokból is kicsendülő — gondolatokkal foglalkozom, amelyekkel nem értek egyet. A megye irodalmi és művészeti életének elégtelenségéről annyiszor szó esett, hogy az olvasó óhatatlanul egy általános szellemi pangás vészj eleinek a kicsengését érzi belőlük. Holott — éppen az utóbbi években — a megye irodalmi és művészeti élete — az egész művelődésüggyel, a nép művelésével együtt, melynek az irodalmi és művészeti élet szerves része — felfrissült, színeiben gazdagodott, kisugárzásában, hatékonyságában erősödött. Ennék bizonyítása nem szükséges, mert ha csak a színházi életet, az írók szerveződését és megjelenési lehetőségét vizsgáljuk — az összes bosszantó akadályokkal együtt — máris kimondhatjuk, hogy a fejlődés ma már egy magasabb szinten ütközik akadályba. A cikkíró maga is azt mondja, hogy az írói kör ma már elérkezett oda, hogy a munkájára figyelni kell, mert nagyon sok verset és novellát írnak, de az értékelésük és egyáltalán az észrevételük — Okos Miklós szerint — érthetetlen módon késik. S mivel hiányzik több irányból az odafigyelés (a cikkíró illetékeseket mond, melyen a hivatali szerveket és az irodalommal hivatásszerűen foglalkozókat érthetjük, ha nem tévedek), ezért kevés anyagi áldozatot hoznak, nem részesítik segítő szándékú bírálatban a mi világnézetünket valló, a szocialista realizmus talaján álló kezdő írókat. pngedjék meg, hogy két kifejezési és értelmezési formával foglalkozzam. Az egyikkel, az irodalmi élet elégtelenségével, csak nagyon röviden. A vita az irodalmi és művészeti életről folyik — ez van minden címben —, s ugyanakkor csupán az írói csoport helyzetéről esik szó. Hamis következtetéseket szülhet az irodalmi élet fogalmának egy írói csoport tevékenységére való leszűkítése. Ügy gondolom, hogy ezzel mindeniá egyetért. A másik probléma az odafigyeléssel kapcsolatos. Okos Miklós véleménye szerint ezen könnyen lehet változtatni. Ezt mindenki elismerheti. Valóban, az odafigyelés hiánya feltétlenül aggasztó jelenség. Nélküle — a cél lényegét tekintve — egy lépéssel sem juthatunk előbbre. De hogy ezen hogyan változtassunk, abban már kevésbé adhatok Okos Miklósnak igazat. Bizonyára akadnak, akik azt mondják, hogy miért szól bele a más megyében élő tollforgató a megye irodalmi és mű- szeti életéről folyó vitába? Talán azért, mert magam is egri diák voltam, talán azért, mert érdekel minden, ami hazánkban történik. (S talán azért is, mert Rehák Ferencnek több írása látott napvilágot lapunkban — a Szerk.) Az odafigyeléshez pedig nem szükséges egy adott megyében élni, dolgozni, művelődni, szórakozni; csupán nyitott szemmel és füllel kell járni. A megye határain kívül élő is többet tudhat meg— odafigyeléssel a megye eredményeiről és eseményeiről, mint az, aki benne él, de ilyen vagy olyan okokból nem figyel semmire. Vannak ilyenek? Azt hiszem, Hevesben is akadnak. Bárcsak ne lenne igazam! Tehát ismételten az odafigyelésnél kötöttem ki. A megyében egyesek szerint az odafigyelést meg is lehet szervezni. Ez történhet úgy is, hogy kritikai csoportot szervezek és íratok bírálatokat, melyeket az olvasók, ha másért nem, akkor hazafiúi kötelességből elolvasnak. Így biztosan észreveszik az „illetékesek” az írók tevékenységét. Okos Miklós szerint melléfogtak az őszi pályázat kiíráséval is, mert más vidékek kezdő írói („idegenek”) is küldtek kéziratokat. Ennek következtében nem lehetett felmérni, hogy mit tudnak a helyi írók. A jövőben ezzel sem lesz probléma, mert csak a megye határain jelenleg belül élő írók pályázhatnak — írja Okos Miklós. Így aztán minden rendbe jön. Biztosítva lesz az írói csoport nyugalma, nem háborítják őket mások, szépen, csendesen fejlődhetnek. Egyszer majd eljön az idő, amikor a megye határain túl tomboló viharba léphetnek, és akkor megalapozzák Eger jó hírnevét, és olyan irodalmi életet alakítanak ki, melyet megirigyelhet mindenki, aki nem volt részese a cselekvésnek. íme, az odafigyelés biz- * fásításának logikai útja. Engedjék meg hogy szerény javaslatot tegyek az írócsó- port tagjainak, valamint azoknak, akik nincsenek benne semmiféle csoportban, de szorgalmasan írnak, mert van mondanivalójuk az emberekhez és azt irodalmi módon próbálják formába önteni. Egyébként az utóbbiakhoz tartozom magam is, és így nyilvánvaló, hogy megjegyzéseim mérgét magam felé is ontom. Az odafigyelés biztosításának — miután a megjelenési és honorálási lehetőség megvan — egyetlen helyes útja lehetséges: írjunk magas művészi színvonalon érdekes novellákat, tárcákat, verseket, stto. Ne a szervezéstől, hanem * munkától várjunk eredményeket. És ne nyugodjunk bele a csendes lehetőségek kínálta helyzetbe. Tanuljunk és dolgozzunk szorgalmasan. Ha van jó kéziratunk, akkor küldjük szerte az országba és a jó írások sokasága majd kiszorítja az írásra lusta vagy tehetségtelen nyüzsgőket. Számtalan példa van rá, hogy a legjobb írások utat találnak maguknak. S vajon egy megyei elzárkózás, biztos nyugalom pótolhatja-e az országos vetélkedésben szerzett tapasztalatokat? Aligha. S az a kritikus* akit fel kell kérni — mert önszántából nem tartja érdemesnek az írót és írását arra, hogy elolvassa, hogy a fejlődésével törődjön — mennyivel tud többet és hasznosabbat mondani annál, amit a közvélemény és a más munkák kritikái mondanak. Persze, jó ha bírálják az írásunkat, de a bírálat mindenhatóságában, egyedüli orvosságféleségében bízni — hiú ábránd. Gondoljunk József Attilára; aki a versét küldte harcba* gondoljunk Gorkijra, aki szerint abból nem lesz író sose* aki sajnálja a saját kéziratait papírkosárba dobni. Tízért a mi feladatunk; tanulni és írni. Aztán ha jó művek kerülnék ki kezeink közül, akkor az odafigyeléssel sem lesz semmi baj* és a megye irodalmi élete is valóban „megalapozódik”. Rehák Ferenc Budapest két világhatalom hadseregei között annyi hősiességgel hajtatot végre. Alig múlt nap csatározás, elő- és utóhadak összeütközése nélkül; ezek voltak a hétköznapok: néha aztán egy- egy ünnep is jött közbe, teljes ütközet napja. Ilyen harci ünnep volt július 26-a a Sajó vizénél. Tseodajeff orosz tábornok húszezer emberrel, azok között huszonöt század lovas sietett a magyar hadsereg balszárnyát megtámadni. E bal szárnyát a 7. hadtest képezte Pöltenberg vezénylete alatt; alig több ötezer embernél. Tehát egy: négy ellen. A Sajó vize feküdt közöttük. Az ütközetet jobbára a tüzérség vívta. Tseodajeff negyvennyolc ágyút vonatott elő a Sajó jobb partján, hol a folyam kígyózó tekerületei, sűrű csalittal borítva, kedvező előnyt nyújtottak neki ütegeit észrevétlenül közelebb tolni a magyar hadálláshoz. Egy ilyen orosz üteg, két zászlóaljból és egy szotnia kozáktól fedezve, egész Alsó— Zsolcáig felnyomult a parti berkek oltalma alatt, s onnan egyszerre váratlanul megnyitotta a gyilkos tüzelést a honvédségnek egyik szemközti ütege ellen. Azon üteg tüzérei csaknem gyermekek votak még. Csak most váltak meg az iskolától, hol éppen annyit tanultak a matematikából, amennyi elég arra, hogy valaki tüzér legyen vele. Gózon Lajos, a 66. zászlóalj őrnagya, orosz üteg veszedelmes működését látva, mely a balszámy állását tarthatatlanná tévé, sietett tábornokát figyelmeztetni, s egyúttal fölkérni, hogy engedje neki az orosz üteget szuronnyal kivetni helyéből. A TÁBORNOK VÄLASZA az volt, hogy neki a fővezér parancsa ellenére nem szabad a Sajó jobb partjára hadoszlopokat vezényelni: nem is vállalhatja a felelősséget ily vérontó vállalat áldozataiért magára. A kis fiúk ütegéből pedig már két ágyú a földön feküdt, a harmadiknak a kerekei sérülve voltak már, szegény kis fiúkat egyiket a másik után hurcolták el holtan, össze- zúzottan az ágyúk mellől. — Gőzön Lajos nem nézhette ezt: átadta a zászlóalj vezényletét a legidősebb századosnak, kijelentve, hogy ő maga saját felelősségére, ünként vállalkozóikkal fog támadást intézni az orosz üteg ellen. Azzal elindult lóháton gázlót keresni a Sajóban. Mikor azon szerencsésen áthatolt, keresztüllovagolta a Sajó partján elterülő erdőt, egész odáig, ahonnan az orosz üteg állását kikémlelheté. Ezzel visszalovagolt zászló- aljához. — No moist, fiúk! — szólt hozzájuk; — akinek a hazája élete kedvesebb, mint a magáé, az jöjjön velem. De az ilyen szóra aztán az egész zászlóalj vele akart menni. Ekkor a fiatal ügyvéd, a katonai hírrel nem bíró Gózon Lajos kiragadta a zászlótartó kezéből a nemzeti lobogót, „utánam barátaim, éljen a haza!” kiáltá és nekirohant a zászlóval az ellenség ütegének; s a példáján fellelkesült csapatok elszántan vetették magukat bele az ellenfél kar- tácstüzébe. öt minden golyó kikerülte, pedig tudjuk, hogy azok nagyon fel szokták keresni azt, aki zászlóval jár a kezében. Ilyen férfit nem volt szabad visszabocsátani az íróasztalhoz. A vezérek ott marasztalták, tiszti rangra emelték; s ott azután ahány csatában megjelent, annyi érdemet keresett magának; csupa érdemekért, nem pártfogoltatás- ból, őrnagya lett egy vitéz zászlóaljnak. Július 2-án és 11-én, a háromszor visszafoglalt ácsi erdő tanúskodik Gózon hősi elszántságáról. Ahány szál fája van annak az erdőnek, min- dénik lehetne egy sírfejfája az ott. elhullott magyar és osztrák vitézeknek. ÖVETKEZETT AMA hirhedett körvonulása a felső magyar hadseregnek Komáromtól a Tiszáig, mely TŐIKBŐL TAMADT az a vitéz honvédsereg? Értelmes hazafiak, ügyvédek, iskolaviselt tanuló ifjak, orvosok, kereskedők, mérnökök, iparosok sorakoztak a háromszínű zászló alá, a földmívesek fiai közé, s azt mondták: csak puskát adjatok nekünk, azonnal katonák vagyunk. Hogy nevettek ezen a régi rendszer okos emberei, akik úgy tudták a dolgot, hogy egy ember, meg egy puska, még nem egy katona; annak elébb két esztendeig kell rik- tájt állni, négy esztendeig idegen országban lakni, hat esztendeig rapportra járni, nyolc esztendeig masírozni tanulni, tíz esztendeig német szóhoz szokni, csak azután mondhatni el róla, hogy ez már katona. Hát még ahhoz, hogy valaki katonatiszt legyen: hadnagy, százados, őrnagy, ezredes. Az kerül még csak nagy időbe, tenger tudományba. Hogy tanulhatná azt meg a jámbor magyar ember, akit soha sem tanítanak erre. És azután mégis így lett: amint annak a magyar fiúnak puskát adtak a kezébe, mindjárt katona lett abból; némelyiknek puskát sem adtak. csak kaszát, és azzal is jó katona lett. Csoda biz ez. De a hazaszeretetei tudd még a csodatételekhez. Azok között, kik a nyugalmas polgári életpályát a kard tetteiért elhagyták, egyik legkitűnőbb bajnokunk volt, Gózon Lajos. ¥ T GYVÉD VOLT PES- TEN. Együtt jártunk iskolába. Ott is, itt is mindenki úgy ismerte, mint nemes kedélyű, szelíd ifjút. Midőn a nemzet önvédelmi harcra kényszerült, egy önkéntes csapat vállalkozott pesti értelmes fiatalokból a megtámadott haza védelmére: Gózon is e csapattal ment el. Nem kalandos, nem új pályát kerestek ők; csak a haza segélykiáltására ragadtak fegyvert, mint ahogy fegyverhez kap minden jó gyermek, aki apját, anyját hallja segélyért sikoltani. Azonban a sors rendelkezett az eltávozottal. Schwechat alatt rohamra kellett volna menni az ellenféltől megszállt helység ellen, melyet erős ütegek védtek sa halálos vállalkozás megresz- ketteté a legelszántabb katonák szivét i& Elsősorban arra voltunk kíváncsiak, miként vonták le a Kovács család sorsából a következtetést társadalmunk hivatalos szervei, mit tettek, hogy a felelőtlen szülőket rádöbbentsék hanyagságuk következményeire, hogy a gyerekeknek is jusson valami a 840 forintos családi segélyből, s az apa fizetéséből, amely eddig a kocsmák pénztáraiba folydo- gált. Elsőnek a gyámügyinél érdeklődtünk. — Szeretnénk tudni, hogy Kovács István családjának jobb ellátására milyen intézkedést tettek? — Azonnal segélyt utaltunk td számukra, hogy tüzelőt vehessenek. Aztán behívtuk a szülőket, akik megegyeztek abban, hogy ezentúl az asszony veheti csak fel a fizetést. S milyen eredményt hozott esz az intézkedés? <—* Az első tapasztalat nagyon szomorú. Az apa február 8-án mintegy 1500 forintot felvett (munkahelyet változtatott és így „nem érte utói a hivatalos papír”) s a kocsmai „vizitelések” után mindössze 190 forint maradt a zsebében. — S mi a biztosíték, hogy ezután ilyen eset nem fordul élő? — Az apa megfogadta, — hangzott tovább a gyámügyibe válasza, hogy önként elvonókúrára megy. A felesége azt mondta, azóta nem iszik, de ... ha nem állja szavát, kötelezzük az elvonókúrára. (Ami persze csak akkor lenne igazán hatásos, ha a vállalatoknál is törődnének az elvon ókúrások utókezelésével és addig nem engednék megkezdeni naponta a munkát, míg tanúk előtt le nem nyelik az orvosságot.) A társadalom tehát a felelőtlen szülők tehetetlensége láttán igyekezett átvenni a családfő szőrepét és remélik, hogy a; segélyek s más természetű se-; gítség mellett tudják majd az; „apai szigort” és gondoskodást, is pótolni. j Segíthetne ■ a Dobó Tsz Az egri Borházsor út 1. szám^ alatti egykori bikaistálóhoz ( tartozó szoba, konyhás épület-: ben, ahol Kovács Istvánék, nagyszámú családja lakik, fel-( fordulás', és friss mésszag foga-^ dott. ; — Tavaszi nagytakarítás —- szabadkozott Piroska anyja. { — Most ráér a rokonság, ők; is segítenek. ( Beljebb lépve, rá se lehetett: ismerni a karácsony előtti- „szobára”. Akkor a kétes tisz-\ taságú ágyban s a földön a; nyolc gyerekből négyen feM rengtek. Időként Piroska ho-( zott haza nekik ennivalót a* napközi otthonból, vagy Jóska- emelt el néhány forintot a ta-. Bároktól, építőmunkásoktól,; hogy ennivalót vegyen érte. A- télen nyomorúság áradt a rég; meszelt, dobkályha által ősz- ( széf üstölt falakból s most taka-; rítok serénykednek, meszelik,: tapasztják a falat, simítják hepehupákat a földes szobá-; ban ... s talán emberhez méltó; lak lesz belőle. (De mennyivel; biztosabban az lehetne, ha a\ tulajdonos, az egri Dobó István: Tsz is segítene ebben, ha leg-, alább lepadlózná, vagy cemen-( tezné a lakást s egy kis élés-j Inamra elrekesztésével lakható-: vá tenné a konyhát is, hogy ne egyetlen szobában éljen egymás hegyén-hátán annyi ember.) A nagytakarítás forgatagában fetűnt, hogy egyetlen gyerek sem lábatlankodik a szobában. — Hol vannak az apróságok? — Piroska meg a két gyerek a napköziben — kezd sietős felsorolásba anyjuk, aki de„A Hófehérke őrs s A társadalom „családfő” nemcsak szigorú intézkedésekkel igyekszik rendbe hozni a Kovács család kuszáit, s cseppet sem irigylésre méltó helyzetét, de gondoskodásából, sze- retetéből is bőven juttat a családnak. A farkasvölgyi óvodában egy fehér pulóvere®, kék nadrágos, szőke apróságot mutatott be Farkas Istvánná óvónő. — ö Kovács Ferike. S Csőke József né dadával egyetemben örömmel magyarázza, hogy a négyéves kisfiú már kezd beszélgetni, kóstolgatja az óvoda újdonságait, már tudja, mire való a szappan, a csésze, az evőeszköz, amelyet eddig tanácstalanul forgatott a kezében, vagy éppen ujjaival pótolt. A szomszédos napköziben Piroska levelet forgat a kezében. Gyögyösről kapta. Mintha álmát fejtették volna meg, arról olvashat a levélben* hogy cemberben a világért sem akar hallani arról, hogy gyereke: elkerüljenek az otthoni nyomo rúságból. — És a többiek? — Feri meg Imrüs az óvó dában ... Már előre kfizetten értük a pénzt, — közli sietve a: anya, majd afelől is megnyug tat, a legkisebbet is elvitti Békésszentandrásra (a gyámüggyel történt megegyezés értelmében), s ott helyezte el ; nagyszülőknél. A választ hallva, nem akarok hinni a fülemnek. Mikéntérhettek ilyen gyorsan más belátásra a gyerekeket illetően? Ebben is a tanács erélyes fellépése segített, hiszen a gyerekek további otthon maradása egyenlő lett volna azzal, hogy szánté állati sorba süllyednek megfelelő élelem, ruha és gondoskodás hiányában, Az egyetlen megoldás a napközi, a bölcsőde, az óvoda lehetett, ahol legalább rendes ételt kapnak, gondos bánásmódban részesülhetnek a gyerekek. okát gondol rád...” a Hófehérke őrs után most a gyöngyösi III-as számú Általános Iskola Nikolájev őrse is meglepetést készített számára s megérkezik rövidesen a ruha, cipő, meleg holmi, cukorka, játék és a válaszborítékok, hogy Piroskának ne kerüljön pénzébe a levelezés új barátaival. Mert karácsony óta egyre-más- ra érkeznek az együtt érző, bátorító levelek s küldemények felnőttektől, úttörőktől, akik készek segíteni a családnak, pótolni azt a mulasztást, amelyet a szülők nemtörődömsége okozott. Tóth Julika gyöngyösi úttörő társai nevében biztosította Piroskát, hogy erkölcsi anyagi támogatásuk továbbra sem szűnik meg, hogy a Hófehérke őrs sokat gondol rá. Banyák Edit, Tóth Marika is üdvözletét küldte abból az alkalomból, hogy Piroska tanulmányi eredménye jobb lett a hármasnál és hovatovább kedvence lett az iskolájának, ahol addig árvának érezte magát.
