Heves Megyei Népújság, 1964. február (15. évfolyam, 26-50. szám)
1964-02-16 / 39. szám
9 J k. iF‘" T udja, elvtárs. nem is volt olyan könnyű ez a kul- túrház-építés. De üljön le, helyezze magát kényelembe. Tessék, itt a cigaretta, Kossut? Terv? Kossuth. A, magam is ezt szívom, elég rossz. Semmi esetre sem méltó a nevére. Hanem van egy üveg borom Is, az ünnepi vacsoráról maradt. Ma egy hete avattuk fel a kul- túrházat Móricz Zstgmond Űri muriját adtuk eló. Nem akarom dicsérni a falu kultűrgár- diáját. de aránylag jól sikerült az előadás. Persze, nem azért töltöttem Id a bort, hogy nézzük, tessék felemelni a poharat, úgy, úgy, — egészségünkre, ugye nem rossz ez a bor? Helybeli termés, s most igazán jólesik. Fel kellene újítaná, újra karózni az egész szőlőbirtokot! Nem lehet mindent egyszerre! Ez a kultúrház sem máról holnapra épült. Ennek két éve! Éppen kézhez kaptam a tanítói oklevelemet Büszke voltam és szomorú is. Szomorú, különösen, amikor ideérkeztem. Kicsi kis falucska, alig ötszáz léiket számlál, körös-körül hegyek, erdők. A legközelebbi község nyolc kilométer. Vasút nincs, csupán reggel és este áll meg az autóbusz, az is feltételesen. Semmi szórakozási lehetőség. Ügy éreztem, a világ végére kerültem. Lógó orral és megcsappant büszkeséggel ismerkedtem a faluval. Az emberek is ősparaszti módon fogadtak — bizalmatlanul. — Megnéztem először az iskolát Helyes, négyszögletes épület fogadott, egy tanterem és tornaterem. Az első négy osztályt kellett tanítanom, ötvennégy gyermeket Szorongva készültem a bemutatkozásra. Ha megnyerem a gyermekek szívét mindjárt könnyebb. Nos, ez a próba sikerült Az első hetek izgalmai után, igyekeztem jobban körülnézni. Főként az emberek érdekeltek. Én váróéi vagyok, a gyár tövében nevelkedtem. öreg, özvegyasszonynál kaptam lakást egyedül élt két asszomylánya a szomszéd községbe ment férjhez. Látó- gatni kezdtem a kedves szülőket Mindegyikhez elmentem, meg kellett nyernem az emberek bizalmát Mert volt itt tennivaló bőven. Hogy állhatott meg az idő ennyire itt. ebben a falúban. Talán az elzártság, igen, valószínű ez is közrejátszott, de hibásak voltak az elődeim is. Aki tehette, elmenekült egy év után, nem bírták ezt a világ végi mozdulatlanságot Nyáron még elszaladnak a napok, de télen! Semmi szórakozás, csak az Italbolt! Első, sár, fergeteges hóviharok, szürke, komor fellegek és nagy csend, mozdulatlanság. Csupán a kocsma élt ide jártak beszélgetni a fiatalok, öregek. Magam is bejárogatbam ebbe a .központba", hallgattam a vitatkozásaikat dvakodásaikat Annyit észrevettem, szeretik a falujukat, egymást is, de azért sokat marakodtak. Am ha ebbe a marakodásba beleszólt egy idegen, abban a pillanatban egységes lett a falu. Először roppant figyeltem, hogyan pazarolják el hiába idejüket a kecskelábas asztalok mellett Magamban füstölögtem! miért nem olvasnak, tanulnak, vagy... Ez a »vagy" engem is megakasztott Ugyan hová menjenek? Abba a hullott vakolaté, dűledező, kultúiháznak nevezett istálló. «Bérű helyiségbe, ami a falu végén állt? Ha télen valamelyik nagyközség kultúrgárdája ellátogatott ide. vagy fuldokoltak a maró füsttől, vagy megfagytak. Pedig volt bennük érdeklődés. Bármennyire is él zártan éltek, a fiatalok érákig tudtak beszélni az űrrepülésről, nagyon érdekelte az öregeket is a csillagászat Mit tehettem, a kocsmában, a hosszú téli estéken természettudományi könyvekből olvastam fel nekik. Örömmel és szívesen hallgatták, s úgy vettem észre — megkedveltek. 0 É szrevettem, hogy néhány igen jó hangú, szép beszédű fiatal is van köztük és akkor támadt fel bennem: kultúrgárdát alakítok. Félrázom az embereket megmozgatom ezt a maradi, tunya atmoszférát Tudja, elvtára, úgy éreztem, katona vagyok, hadvezér, akitől a párt egy évek óta stagnáló háború, győzelmes és gyors befejezését várja. De töltök előbb, tessék, egészen kiszáradt a torkom... kedves egészségére... cigaretta? szóval, munkához láttam. Itt volt az a dűledező kultúrház. rendbe kellene hozni. Végigjártam a falut Volt három kőműves, beszéltem velük. Egy ácsra 1* akadtam megígérte, hogy segít A fiatalokat összehívtam, elmondtam a tervem: fejenként negyvennyolc óra társadalmi munkát vállaltak. A fogattal rendelkezők nem akadékoskodtak. Közben megalakítottam a kultúrgárdát is. Esténként a tornateremben kezdtem tanítani az Űri murit Meg az öregasszonyé)? is be-belestek a tornaterem ablakán. Hiab« huUt a hó csak nézték a nagy próbálkozást, s szorították hóval borított fejkendőjüket az üveghez. Január végén azután bementem a járási székhelyre. Előadtam, hogy nekünk negyvenezer forint értékű építési anyagra van szükségünk. Az eflnök krákogot.t, morgótt, néhány cifra káromkodást, is megeresz- tett, a megye struccainak nevezte a falut, kerékkötő, kanok, őskorszakbelieknek. _ __. — Nézze csak, — mondta az elnök — ha maga egy lépésed is előbbre rángatja azt a kanok népet akkor én javasolni fogom kormánykitüntetésre. — Ha rossz hírrel megyek vissza — próbWtam érveim — ismét megáll minden. Kezeskedem a faluért, de segítenie kell. H iába, nem engedett az elnök. A faluban nem mondtam el. hogy sikertelen volt az utam. Egy hét múlva ismét elmentem, ugyancsak eredménytelenül. Aztán a megyei pártbizottságra kutyagoltam be és két hét múlva a tanácselnök maga jött el a faluba bejelenteni, fene, hosszas tusakodás után mégis megszavazták az építési anyagot. Jól tudtam, honnan fúj a széli Az Űri muri próbáin ismertem meg Mariskát. Hogy irályén szép és kedves, arról nem kell beszélnem, már Ismeri, örültem ennek a szerelemnek. Titkolt szerelem volt, gondoltam, meglepetést szerzek az eljegyzéssel. Itt ért a meglepetés. Hogy megértse, el kell mondanom: Mariskának van egy bátyja, a Pista- Ma rendőr őrnagy, ritkán látogat el a faluba. Nos, Pista valamikor cséplési ellenőr volt. ízig-vérig becsületes ember, s mint ahogy lenni szokott, ő is szembekerült saját földijeivel. Néhánya.i azt követelték, hogy máZBaszámra csaljon. Két hétig folyt a csépié* és két hét alatt kiközösítették a Simon családot. Rettenetes az ilyen kiközösített család helyzete egy kis faluban! Apósom, az öreg Simon még ma scan békült meg. Képzelje, valóságos haditervet eszeltek ki, hogy .oél jobban megkeserítsék a Simon család életét Főként az ^asszonyok, azok szőtték a pletyka szálait Nem riadtak »-^sza a legképtelenebb rágalmaktól sem. Névtelen levelet irJAN OS' tak a kapitányságra és bevádolták Pistát Azt hazudták, amikor látogatóba hazajön, tökrészegre issza megát és Verekszik. Később, ahogy Mariska nagy lány lett és a szomszéd faluból legények kezdtek hozzá járni, még aljasabb rágalmat terjesztették. Engem akkor vettek kezelésbe, amikor bejelentettem: elveszem feleségül. Gondolhatja, hogy felzúdultak az öregasszonyok az eljegyzésünk napján. Hirtelen ellenem fordult a falu népe. A fiatalok egyszeriben elmaradtak a próbákról. A kőművesek a közelgő sok munkára hivatkozva, nem fogtak a kultúrház bontáséhoz. Forrt, kavargóit körülöttem a falu, a negyedik osztályosok közül egy gyerek csúfnevet kiabált utánam. Az öreg özvegyasszon y is felmondta a lakást. Képzelje el, elvtárs, végigjártam a falut és nem akadt család, aki lakást adott volna. Akkor még nem tudtam, miért a nagy pál- fordulós. Csak napok múlva. Jól emlékszem, aznap is néhány családihoz kopogtattam be — lakásügyben. Estére már nem volt hol aludjak. Az ablakok mögül az egész falu figyelt — dühösen, ellenségesen. Csak tudnám, miért? Bántott. Igaz, Mariskáékhoz elmehetnék. ám ezek a hírek...! Tényleg rossz lány lenne? Nem volt-e elhamarkodott az eljegyzés? Jóformán alig négy hónapja ismerem! Gond és fcépelődés közben szakadt reám az este. Elmentem a holmimért és átcipeltem a torna terembe. Hideg, fűtetlen volt, a gyerekek éppen annyi tüzelőt hoztak, amivel napközben a tornatermet át tudtuk melegíteni. Takar rftás után azonban mindig szellőztettek, Így helyesebb volt a kisebb terembe költöznöm. A padlón aludtam — napokig. Legjobban a hideg miatt szenvedtem. Az öreg Simon felajánlott egy szekér fát. Nem fogadtam él. nem akartam lekötelezettje lenni, belül a szivemben már szakítottam Mariskával. Inkább a tanítás után — szürkületkor — kilopakodtam az erdőbe és hátonfát szedtem. Így éltem, konzerven és szalonnám tengődve, amikor egy Jó hét múlva éjjel hallom, hogy valaki kopogtat a tornaterem ablakán. Mariska volt. Beengedtem. Zavartan, pirosra csípett arccal, havas kabátban állt előttem. Jó ideig csak nézett. Amikor meg akartam gyújtani a villanyt, rámszólt: — Ne gyújts villanyt, Géza! Nem akarom, hogy megtudják ... így is elég piszkot szórnak rám. — ügy látszik, nem alaptalanul — feleltem. — De miért Jöttél ilyenkor... Éjjel? Ezzel megtetézed még jobban a teli szekeret! Ibissé fáradtan, lemondó sóhajjal tett néhány lépést. Széket csúsztattam alá: — Tessék, foglalj helyet. És légy szíves megmagyarázni— — Igen — mondta halkan, miután leült — azért jöttem. Ezt mór nem engedem. Nem akarlak elveszíteni, nem engedem, hogy rosszat gondolj rólam. Tudom, neked is a füledbe súgták, hogy állapotos voltam, hogy én egy olyan lány vagyok. Ne higgy nekik, nem tudod, mi húzódik a pletyka mögött. Mindenre esküszöm: ártatlan vagyok! — Ezt mindenki mondhatja és különben is... — Várj! Gondoskodtam erről is. Ha nem szeretnélek, akkor... Tessék, itt a tisztiorvosi bizonyítvány. Szipogva elhallgatott. Megsimogattam a haját és ebben a pillanatban, iszonyú dühömben, felgyújtottam volna az egész falut! Amikor pedig elbeszélte az egész ktközösitési históriát, reszkettem az idegességtől, Hát ezekért lelkesedtem? Ezért Jártam annyit az érdekükben? És ezért áldozzam fél az életemet? Legszebb éveim? Tombolt bennem a sok „miért”, a sok „ezekért?’! Mariskát nagyon megsajnáltam, de nem biztattam. Annyira megrázott ez az aljasság, hogy elhatároztam — tovább megyek. Nem maradok, ha nem helyeznek d, inkább segédmunkásnak állok be. Nehéz éjszaka volt. Gondolhatja az elvtára, reggel alig fogadtam a gyerekek köszönését. Jöttek egymás után és én gyűlölni kezdtem őket. Bámultam ki az ablakon, s arra gondoltam, hogyan lehetnek ennyire rosszak az emberek. Azután egyszer csak érzem: valaki rángatja a kabátom. A harmadik osztályos Tóth Jancsi vált Kis, zömök, lapos orrú fiókó, a legjobb tan.114 V > * !í .101— Na, mit akarsz? — kérdeztem nyersen. A gyerek titokzatosan — fontoskodva suttogta: — Nem mondhatom meg igy .. tessék mán kigyönni a tornaterembe. Édesanyám mondta. A másik helyiségben azután a kis lurkó egy üveget vett elő a táskájából: — Édesanyám küldi a tanító bácsinak. Forró kávé. Azt mondta, biztosan át tetszett fázni az éjjel. És azt is mondta, hogy minden reggel hozok kávét, csak ne tessék elárulni senkinél?. El sem hiszi, mit éreztem akkor, abban a pillanatibaiil Nem! Nem megyek el azért sem! Nem szabad meghátrálnomt Egy jégcsap már csepeg, s holnap talán egy másik, holnapután a harmadik... Tanító vagyok, nemcsak a betű mestere* hanem embernevelő. Rám bíztál? egy falut, nem szabad cserben hagynom, akik rám bizták. Igaz, nagyon kicsi ez a falu, de talán azért nehéz és mozdulatlan itt még a levegő. A nagyobb községekben könnyebb, ott a tanács, a párt, az élet öles léptekkel halad, itt azonban . .. Ebv hét múlva feleségül vettem Mariskát, csendes esküvő volt, lagzi nélkül. Nem csalódtam benne, s ha nem néz velem farkasszemet az egész falu, még boldogabb lettem volna. Múltak a napok, tanítottam tovább és próbálkoztam ismét az emberekkel. S bár valamit enyhült a feszültség, s a pletykások is elhallgattak, nem tudták megbocsátani, hogy az öreg Simon lányát vettem el feleségül. A kultúrház ügye abbamaradt. — 'T*nt érünk rá, tanító út! Jó nekünk anélkül is. la a bementem a járásra, a tanácselnök sosem muiass- totta el megkérdezni: \ — Mikor jönnek már az építőanyagért? Meg aztán nm- retném azt a bizortvös javaslatot is megismerni. Gúnyolódott. Közben elmúlt a nyár. Mariska állapota* lett, az új év márciusára vártuk a gyereket. Rohantak a hő- napok. Januárban megpróbálkoztam a kultúrgárda összehozásával — sikertelenül. A fiatalok továbbra is az itelbol- iot bújták, ittak, rekedtre Ordították megukat, veszekedtek a vezetőnővel, s hogy bosszantsák, trágár vicceket meséltek. Szórakoztak, ahogy tudtak. Maradt tehát minden a régiben. Már a tavasz zörgetett — március eleje volt —, amikor egy reggel szülési fájdalmakra ébredt a feleségem. Telefonál tara a mentőkért, akik bevitték a megyei kórházba. A* anyósam is vele ment. Napok óta zuhogott az eső, a falu szélén kanyargó patak megduzzadt, zavaros, sáros hullámok hömpölyögtek medrében. A falubeliek nem gondoltak rosszán* harminc egynéhány éve szabályozták a kis patakot, vastag gátat építettek, s azóta hiába zúdult le temérdek hóié a hegyekből, nem bírt kiönteni. Mégis megtörtént a baj. Aznap, amikor beszállították Mariskát a szülészetre, éjjel, a félrevert harang kongatésára ébredtem. Azonnal a gátra gondoltam! Ha nem sikerül elzárni a rohanó víz útját, menthetetlenül vége a falunak. Gyorsan felöltöztem, s bár az apósom le akart beszélni nagy gyűlöletében, felkaptam egy ásót. Konok, fekete éjszaka volt, ömlött az eső és a víz zúdult le a hegyek földvályúin. Fél óra alatt a falu férfijai és fiataljai, mind a gátnál voltaik. Láncot alkotva, több mint két óra hosszán át ástuk és dobtuk a földet a gátszakadásba. De a gát megbomlott, a ha pillanatnyilag sikerült is útját állni az áradatnak, tudtuk, komoly segítség kell, különben nem bírjuk erővel. Megbeszéltem az emberekkel, hogy telefonálok a járásra. Rohantam vissza a faluba, amikor kiderült, hogy az egyetlen telefonunk — süket. Később megtudtuk; két vezetéktartó oszlopot kidöntő tt a hegyről lerohanó víz. Két motorkerékpár volt ugyan a faluban, de a városban dolgozott mind a két fiatal Kerékpárral butaság nekivágni az útnak, marad a szekér. De ez is legalább egy órát vesz igénybe ebben az időben. És nekünk minden pillanat — drága. Mit tegyek? A hegyeken keresztül van egy keskenyút. Rohantam haza. Az apósomnak két jó lova van, a pejt különösen kedveltem. Pokrócot szí- jaztam a hátára ée nekivágtam az útnak. Zuhogó eső, vak- sötét, csúszós hegyi út, görgő kövek, meredek part, jómagam agyonázva és ami a legrosszabb, igen gyenge lovas vagyak. Inkább a pejben bíztam, mint magamban. Fújtatva, prüszkölve kapaszkodott egyre feljebb. Hanem a neheze a leereszkedésnél kezdődött. Megcsúszott a ló, én pedig lezuhantam. Iszonyú fájdalom hasított a jobb karomba és elvesztettem az eszméletem. Amikor magamhoz tértem, a pej akkor tápászkodott fel. Nagyon fájt a karom, de mennem kellett: Nem részletezem — elgondolhatja az elvtárs — milyen nehezen kerültem fél ismét a ló hátára. Minden méter kínszenvedés volt, de... Idejében riasztottam a járást. Négy* emberekkel megrakott teherkocsit! indítottak útnak és... sikerült megmenteni a falut Nekem gipszbe rakták a karom, a fiam megszületett... Hanem attól a pillanattól kezdve... Tudja, negyed, vagy ötöd nap, egyszer csak beállít hozzám a két kőműves. Nagy hangon arról kezdenek beszélni, hogy talán elfeledkeztem a kultúrház építéséről? Délután meglátogatott az ács is, este a fiatalok adták egymásnak a kilincset. Hirtelen sürgős lelt minden, a kultúrház ügye, a műkedvelő gárda, a bekötő út rendbe hozása. A falu legöregebb és legtehetősebb gazdája — különösen zsugori és fösvény •— szintén meglátogatott és ezer forintot tett le az asztalomra. Azt mondta: — Nézze, tanító úr, ha már kultúrház lesz, illő egy pár darab könyvet is venni. — Ez bizony szép magától, Károly bácsi — feleltem. Az öreg azonban tovább topogott: — Hanem, lenne egy kikötésem, tanító úr! Azaz, nem is enyém, hanem az asszonyé. Tudja, hogy milyen templomos, nem átall átgyalogolni a járásra, ha nagymise van. Szóval, úgy adjuk az ezer forintot, hogy egy bibliát is vesznek belőle a könyvtár részére, N evettem. Egye fene, veszek én olyan könyveket, hogy a biblia megsárgul irigységében. Azután gyorsan ment minden. Bővirágos tavasz költözött A völgybe, április elején bontani kezdtük a kultúrháznak kinevezett épületet. Az emberek versenyeztek, ki tud több használható anyagot megmenteni. Az öregasszonyok is eljöttek. Tisztogatták a téglát, olyanok voltak fekete kendőikben, mint a tollászkodó varjúk. Kicsit komoran gubbas* Íródtak, de a kezük dolgozott. Ma egy hete avattuk fe’ a '•ultiiri'-z"* Hallani kellett volna azt a tapsot, amit r színjátszóim . aptak. Azt hiszem, kész is a vacsora, jó lesz idejében lefeküdni, mert reggel korán megy az autóbusz... — Egészségére, elvtárai
