Heves Megyei Népújság, 1964. február (15. évfolyam, 26-50. szám)
1964-02-09 / 33. szám
é REPOJSAG 1964. február 9-, vasára*» A világ legélesebb kése Uj lehetőségek a biológiai kutatásokban ban: hogyan lehetne a gyémántpor legfinomabb szem-, cséit különválasztani a többitől — a legtökéletesebb hajszálsziták is csődöt mondtak. Sok-sok sikertelenség után Moran egyszer csak a fejéhez kapott: „Elő egy centrifugát!” ...És valóban, egy olyanfajta ultracentrifuga, amilyent az orvosi gyakorlatban a vértes- tecskék és a plazma különválasztására alkalmaznak, kitűnően bevált: a percenként 60 ezer fordulattal forgó szeparátor elkülönítette a gyémántpor fínomját. Négyévi munka után dr. Morannak kezében volt végre az a „fenőkő” —, szellemes ötlet segítette át a már-már megoldhatatlannak látszó akadályon. Különleges fémötvözetből készült vékony huzalra ültetve helyezett egy mitochondriumot az elektronmikroszkóp alá, a gyémántkést éppen csak a sejtelem felületéhez érintve állították be, majd a huzalt melegíteni kezdte. És ahogy a fémdrót lassan kitágult, fokozatosan odaszorította a mitochondriumot a vágóélhez. Így már sikerült a „lehetetlen” terv: dr. Moran 20 Angstrom vékonyságú mitochondri- um szeleteket produkált. Szénlapok közés, légmentesen elzármár dr. Maranmal együtt számos kutató. Uj lehetőségek Annyi máris bizonyos, hogy a svéd kutató finom vágószerszáma a biológiai kutatásban egészen új lehetőségeket nyit. Ha például a mitochondriumok funkcióját nemcsak megismerni, hanem mesterségesen utánozni is sikerült majd, nem lesz akadálya annak sem, hogy az orvosak a sérült testszöveteket külső beavatkozással reDr. Moran gyémántkése, amelynek segítségével tízezer darao- ra lehet egy hajszálat hosszában felszeletelni. A szaksajtóból terjedt el világszerte a szenzációs hír: dr. Fernandez Moran, svéd származású amerikai kutató olyan finom élű kést állított elő, amelynek segítségével egy hajszálat tízezer darabra lehet felszeletelni, nem ám keresztben, hanem hosszában. Csakugyan elképesztő eredmény, amiben ugyan ma még több a látványos elem, mint a valóságos haszon, de amiben kétségtelenül nagy tudományos lehetőségek rejlenek. Maga a feltaláló sem az excentrikus mutatvány kedvéért törte magát kereken tíz esztendeig. Mint biokémikus, a sejtek mikro-erőművei, a mitochondriumok belső szerkezetének feltárására törekedett, s mert semmi módon nem boldogult, először is a parányi sejtalkotórészek! roncsolás- mentes felszeletelésére alkalmas „kést” akart összees'Zká- bálni. Barátunk megbolondult! — mondták a kollégái, s évekig elnéző mosollyal nézték erőfeszítéseit. Egy nap azonban — nemrégiben történt— leesett az álluk: dr. Moran bemutatta csodálatos teljesítőképességű kését, a világ legélesebb vágószerszámát. Dr. Moran gyémántot vesz Ä kutató úgy találta, hogy 6,02—0,05 karátos ipari gyémántdarabokból éppen megfelelő, 2,5—3,5 mm vágóélű „pengék” állíthatók elő. Hivatalos gyémántcsiszolóhoz fordult, aki a kristályszerkezet irányában széthasította az egyes darabokat. Mikroszkóp alá helyezve őket, 350-szeres nagyításban „élük” ekkor még olyan cikcakkosnak látszott, mint egy fűrészlap. Következett a hagyományos módszerű, gyémántporral való csiszolás. Ámde még ezután is sokkal durvábbak voltak áz élek, semhogy a kitűzött célra felhasználhatók lettek volna. Mit lehet itt tenni? Elő egy centrifugát! Sem a gyémántcsiszolók, sem mások nem tudtak tanácsot adni Moran problémájáamellyel a tökéletesen egyenletes vágóéit elkészíthette. Az eredmény meghökkentő volt: 25—50 atom, illetve 25—50 Angstrom „vastagságú”, vagyis páratlanul vékony él, amely 350-szeres nagyításban is hibátlanul egyenletesnek látszott, mint egy finom borotvapenge szabad szenynel. Készen volt tehát a páratlanul éles kés — de vajon alkalmas-e a mitochondriumok felhasítására? A svéd kutató bosszúsan tapasztalta, hogy a roppant finom szerszám teljesen szétroncsolja a parányi sejtelemeket. Megint ott állt a nagy kérdés előtt: hogy arí juthat tovább a célja felé? Egy va őket (nehogy az elektronmikroszkóp vákuumkamrájában egyszerűen elpárologjanak), adva volt a lehetőség, hogy sokezerszeres nagyításban megvizsgálja a belsejüket. Ö volt az első ember, aki meglátta a mikrokozmosznak ezt a „szögletét”. Egy közelmúltban tett nyilatkozata szerint minden mitochondriumban mintegy tízezernyi apró testecskét figyelt meg gyöngyfüzérszerű elrendezésben. De hogy mire szolgálnak ezek a „gyöngyök”? És hogyan töltik be az energiaátalakítás s az energiatárolás funkcióját? Ezt ma még senki sem tudja — ezt vizsgálja most generálják. Nem lehetetlen, hogy a finom vágószerkezet segítségével végzendő vizsgálatok új felismerésekre vezetnek a fertőzések, sőt esetleg a rák- képződés mechanizmusát illetően is. Egyébként Moran-féle kések — amelyekből na már egy tucatnyi van itt-ott használatban — a germánium és egyéb félvezetők atomszerkezetének elektronmikroszkópos vizsgálatához, tökéletesen sima fémfelületek előállításához ugyancsak hozzásegíthetnek. Ny. G. A föld mágneses mezeje magához vonzza az úgynevezett korpuszkulákat: a Napból kisugárzó elektromos töltésű részecskéket. A részecskék mintegy lesiiklanak a mágneses erővonalakon, amelyek végeikkel szivárványként bolygónk felszínére támaszkodnak, és a sarkvidékeken a légkörbe jutva fényt idéznek elő. A mai nézetek szerint ez a sarki fényeik keletkezésének mechanizmusa. Az elmélet után ítélve a fények a Föld sarkai közelében, bizonyos gyűrűs zónákban keletkeznek. Valóban, körülbelül az északi és a déli szélesség 23. fokánál két. aránylag keskeny zónát állapítottak meg, ahoi a fények a leggyakrabban fordulnak élő, legintenzívebbek és legtovább tartanak. E korszerű elméletiből következik az is, hogy a sarki fényeket mindig egyidejűleg lehet megfigyelni az északi és a déli szélességeken, és hogy hasonló jellegűek. Csakugyan így van-e? Kozmikus viharbarométer A Nap felületén időnként megfigyelhető kitörések energiája több százezer hidrogénbomba robbanási energiájának felel meg. Nem meglepő, hogy az ilyen hatalmas kozmikus folyamatok hatását mi is megérezzük. A rádióösszeköttetésben beálló zavarok, a mágneses viharok, a sarki fények, a kozmikus sugarak intenzitásának erősödése (ez utóbbi körülmény különösen az űrrepüléseknél fontos) közvetlen összefüggésben van a napkitörésekkel. Vajon mivel függ ősszé a napaktivitás? E jelenségek természetét kívánja magyarázni az ismert asztrofizikus, A. Szevemijnak, a Szovjet Tudományos Akadémia levelező tagjának „kitörés-elmélete”. A tudós szerint a Nap anyaga plazma-állapotú. Szevemij megfigyelései szerint a Nap felületén, időnként hirtelen tömörülnék a mágneses mezők. Ennek eredményeképp a plazma egyes részei harmincmillió fokos hőmérsékletre hevül- ne(k. Ez a hőmérséklet termonukleáris reakciót eredményez, óriási energiamennyiség I felszabadulásához vezet. Erről ad rövid ismertetést Sz. I. Iszajev, a Sarkvidéki Geofizikai Intézet igazgatója: — Az elmélet ellenőrzése céljából a Francia Tudomáv nyos Kutatóközpont munkatársaival együtt egyidejű megfigyeléseket végeztünk a sarki fényekről mind a két féltekén, a Föld mágneses erővonalainak „végpontján”. Az indiai-óceán .délsarki részén fekvő Kergelen szigeten francia fizikus csoport dolgozott Blamont professzor vezetésével, Arhangelszk megyében pedig intézetünk expedíciója tevékenykedett, A sarki fényeket igen finom fotocellás műszerekkel regisztrálták, amelyek lehetővé teszik rögzítésüket a színkép különböző részein. Az egyidejű megfigyelések előzetes eredményeinek összehasonlítása megerősíti a jelenlegi elképzeléseket a sarki fények keletkezésének mechanizmusáról. Találmányok, felfedezések, hipotézisek Hogyan keletkezik a sarki fény? •Pilótára csak addig van szükség, amíg az általa végzett észleléseket és a vezetési tevékenységet ellátni képes berendezések súlya kisebb nem lesz a pilótákénál. Mert ezek a berendezések máris megvannak! — mondotta a második világháború végén az egyik nagy rádióműszergyár főmérnöke. S már néhány év múlva úgy tátszott, hogy szavai igazolódnak. 1947-ben, csaknem pontosan 20 évvel Lindbergh világhírű New York—Párizs közötti óceánrepülése után egy négymotoros Douglas De—4 típusú szállítógép is átrepülte az Atlanti-óceán északi részét Stephen vilié és Brise Norton között. önmagában ez a tény nem keltett szenzációt, hiszen ez idő tájt már menetrend szerint hozták-vitték utasaikat ezen az útvonalon a szállítógépek. Annál nagyobb szenzációt keltett, hogy repülés közben egyetlen ujjal sem nyúlt hozzá a gép kormányaihoz, gázkarjaihoz, berendezéseihez a személyzet. A felszállást, az útvonal berepülését és a leszállást, sőt még rossz idő miatt egy másik célrepülőtérre való át,repülést és az otthoni leszállásra várakozást is ráddós-lokátoros távirányítással és a gép fedélzetén levő önműködő irányító berendezés segítségével hajtották végre. Az öt főnyi személyzet és a kilenc megfigyelő csak a repüléssel kapcsolatos megfigyelések élvégzésére tartózkodott a gépen s csak akkor avatkoztak volna közbe, ha üzemzavar támad. Műszerek és emberek légiója Az eredmény valóban világ- szenzáció volt, de értékét lényegesen csökkentette, hogy az ötven személyes utaskabint csaknem „színültig” megtöltötték a fedélzeti irányító, érzékelő és értékelő berendezések, továbbá, hogy a repülés során 4600 ember működött közre a gép útjának figyelésében, az irányításban és a leszállásban. Ennek ellenére bebizonyosodott, hogy igaza volt a műszergyári főmérnöknek — a megoldás már megszületett, a további feladat a méretek és a súlyok csökkentése. S valóban, néhány év múlva már világszerte sorozatban gyártották a pilóta nélküli, rádióirányítású repülőgépeket. Igaz, eleinte csak törpe gépeket, inkább nagyméretű modelleket hoztak létre. Repülni = leszállni Régi repülőmondás, hogy repülni annyi, mint leszállni! A felszállás és az útvonalon való haladás még önműködő irányítással is aránylag egyszerűen megoldható. A harmincas évek közepe óta használatos pörgettyűs robotpilóia segítségével a repülőgép a kormányok érintése nélkül is a beállított repülőhelyzetben tartható. Ha “vezérlő berendezéséhez olyan rádióvevőt kapcsolnak, amely a távoli parancsokat villamos impulzusok formájában továbbítja a vezérlést működtető kis villany- motoroikhoz, megoldható a távirányítás. Rádiólokátorokkal mindenkor ellenőrizhető a gép légtérbeli helyzete, s ugyanilyen módon megoldható a felszállás is a repülőtéri lokátor ellenőrzésével. De nagy gond a leszállás, főként a vakleszállás ködben, esőben, hó- záporban, éjjel. Radarral és kábelekkel A rádiólokátoros módszert az amerikai Bell-cég dolgozta ki. Lényege: a leszállás utolsó szakaszában egy nagyon pontos lokátorral folyamatosan ellenőrzik a repülőgép légtérbeli helyzetét. A lokátor észlelései gördülő számítóközpontba kerülnek, itt az elektronikus berendezés azonnal értékeli a mérés eredményeket és kidolgozza a megfelelő parancsot, amelyet azután ultrarövid hullámú adóberendezéssel közöl a fedélzeten levő vevő- berendezéssel. A vevőnek továbbított parancsok alapján működik a robotpilóta berendezés, továbbá a gázkarok állását és a leszálláskor használt ívelő lapok működtetését vezérlő szerkezet. A lokátor még a betonpályán guruló gépet is kíséri, így a kigurulás is önműködően mehet végbe. A pilóta csak a gép megállása után kapcsolja ki az automatikai és maga vezeti gépét az épületek elé. Gépkézrűl gépkézre A rádiólokátoros és vezetőkábeles vakleszállásokkal eddig mintegy 20 ezer önműködő leszállást végeztek. A kedvező eredmények alapján az Air France társaság már rendszeresen be is vezette Caravelle gépeihez a Lear-cég önműködő leszállító eljárását. A gépet a repülőtéren elhelyezett adótól való távolságot és irányt pontosan és folyamatosan közlő VOR berendezéssel vezetik a repülőtér közelében levő várakozó légtérbe. A leszállítás megkezdésekor a gép elrepül a bevezető- vonal meghosszabbításának irányába. Amikor bekerül az iránynyalábokba, bekapcsolódik automatikája és megkeresi a leszállási irányt. A továbbiakban bekapcsolódik teljesítményszabályozó automatikája is, s ezután már ez tartja a gépet a helyes siklópályán. A leszállás utolsó szakaszában a finom magasság- mérőre kapcsoltan működnek a gázkarok és a gépet siklásból egyenesbe emelő berendezések — így ér földet a gép. Hasonló berendezéseket építenek már az új Trident és VC—10 típusú angol utasszállítókba is. A légi forgalom irányítói is szívesen fogadják az új auto- matikákat, mert alkalmazásukkal megoldható az állandó pontos helyzetközlés és irányítás. Megszűnnek a pilóták helyzet megállapításának pontatlanságából és a késedelmes közlésből származó irányítási nehézségek is. A tervek szerint az 1970 táján forgalomba álló szuperszonikus, a hang sebességének 2—3-szorosával repülő gépeket már kivétel nélkül önműködő irányító, leszálló berendezésekkel szerelik fel. Mindez természetesen még sem jelenti, hogy a pilótahivatásnak befellegzett. Továbbra is szükség lesz a gépeken pilótákra, elsősorban azért, hogy üzemzavar esetén azonnal átvehessék az irányítást. De nem kevésbé fontosak a lélektani tényezők sem. Az utasok ugyanis szívesebben látják, ha nem rádiócsövekre, csavarokra, hidraulikákra, ha- •nem érző, értelmes emberekre bízzák az életüket. S súlyosan esik még az is latba, hogy az önműködő berendezések ugyan ma már alig nagyobb súlyúak, mint a pilóták, de sokszorta drágábbak! Ügyannyira, hogy az önműködő here"-1 “zések használata még a községekkel kevésbé törődő katonai repülésben is csak lassan terjed. A repülés tehát már rátért a pilóta nélküli közlekedéshez vezető útra, de még nagyon messze van a végcél-' tói.
