Heves Megyei Népújság, 1964. január (15. évfolyam, 1-25. szám)

1964-01-12 / 9. szám

két 5 1, U.4, / A gyászolók gyűrűjébő most egy kubikus lépett ki Vele is a múlt héten, a gátépí­tésen beszélt a szerkesztő. Ak. kor is fáradtnak látszott. Hi­szen már két éjszaka és ké nap tárgyalt ő. Kocsis Kálmár még néhány másik kubikos megbízott a megyei urakkal, i környező uradalmak intézőivel s a szakszervezet embereivel Bérkövetelésekről volt szó. Aj életminimumnak legalább i felét szerették volna elérni. A kubikos halálsápadtan áll1 a földhányáson, leemelte el­nyűtt toronysüvegét. E 'stszín- be hajló, tömör, fakó haja fölött párafelhő támadt. — Az eszme — szólalt meg halkan. Talán csak az elülső sorban hallhatták. De már emelte a fejét, és elkiálfoita magát olyan erővel, hogy arca beletorzult. — Az eszme, amelynek győzelméért Kál­mán, Kocsis Kálmán a vérét hullajtottá, amiért bármikor az életét is adta volna ... s amely miatt megölték, győz, győzni fog! A rendőrtiszt magasra emelte jobb karját. Intésére a tömeget körülvevő rendőrök vigyázzba Vágták magukat. Csizmáik puf. fanása idáig hallatszott. A fo­galmazó karja a levegőben té- távozott, de hamar leesett csa­lódottan. s kielégítetlenül. Mert a kubikos nem beszélt többet. A sáros halomról a ko­porsó elé botorkált, megka­paszkodott a szélében, mélyen meghajolt, aztán visszavánszor. gott az emberfal mögé. A Kocsis testvérek kötelet fektették a sír szájára, ráhe­lyezték a koporsót és óvatosan a gödör mélyére eresztették. Utána, ahogy a kubikosmunkán megszokták, vaslapátjukkal egyenletesen apjuk koporsójá­ra hajították a kiemelt földet. Sokan kérték tőlük a lapá­tot, hadd adnák meg ők is a szokásos végtisztességet a ha­lottnak: néhány röggel járulva egymásra az emberek. De ájrí fel csengett a magányos acél- hang: Mert majd eljön a nap, mikor ébred a rab S lekötött kezét-lábát kinyújtja Aki ellene volt, az a fűbe harap, Mert a Bunkó a földre lesújtja ,tána újra zúgott a kórus. Tán húsz ember énekelt. Volt, akinek tátott száján búsan, másokén komoran, s dühödte*) szállt ki az ordítás. A szerkesztő összerezzent. A zsebkendője után nyúlt Előbb a szemét, utána hosszan a szemüvegét törölgette. Aztán a mellére szorította mindkét ke­zét. Mert belülről, mintha tép­te, marcangolta volna valami. A göröngyök hullása meg­szűnt. A gyászolók tömör fala szétszakadozott, s elhátrált a sírtól. A háztetőforma sírdom­bot hamarosan már csak har­minc-negyven ember állta kö­rül. Az egyik Kocsis fiú most a kis szekérről barnára festett kemény lécet emelt le. A léc fejére szegezett fekete pléhtáb- lán fehér betűk sorakoztak. A fejfát a sírdomb elé szúr­ta az egyik iker. Aztán lapát­juk nyelével a földbe verték. A maradék gyászolók sorba rendezkedve járultak á sír elé, s szemüket a fejfa betűire vetve, mélyen meghajtották magukat — Hogy hajlonganak — mór. mogta a fogalmazó. — Nem is magyarok ezek!... Elfajzottak. A szerkesztő, vörösen a düh­től, fordult a tisz felé, de a fogalmazó már megelőzte. — ír a temetésről, szerkesz­tő úr? — kérdezte barátkozva. — Nem írok — felete a szer­kesztő. — Nem is volt szándé­komban. Csak meg akartam nézni egy proletártemetést. — Látom, nem sok öröme volt benne. Ilyen hülye nótát énekelni. Temetőben a bunkó­hoz fohászkodni! De mi más után epekednének? Bunkó a Bunkóért! — nevetett. —• De egyszer... — mondta elgon­dolkozva. — Amikor az a ko­szos, hóka kubikos az eszméről ordítozott, már inteni akartam a legényeimnek. Szerencsére abbahagyta a szájalást az a rongyos. De rendezek és az ip­sével olyan kis, négyszemközti tárgyalást, hogy egész életére megemlegeti. — Nem kell komolyan ven­ni — mondta a szerkesztő. — Nono... — a tiszt töp­rengve nézegette csizmája or­rát. — Jobb lett volna betilta­. ni a nyilvános temetés “ mondta. — Nem olyan récén» még csak hat éve, volt a pna* letárdiKtatúra. Meg ha elgon­dolom, ez a nóta ae olyan jámbor. A fütyköshó« fohása- kodni... — Nóta, bolondság... ____ — N ono, szerkesztő irraas Nem szeretném, ha esek a rongyosok még egyszer a mar kukba vennék éa két kézi* fognák azt a megimádott bun­kót. — A sapkájáho« emelta tenyerét, kezet nyújtott a szerkesztőnek, újra tisztelgett, a felsorakozott rendőrszakasz élére sietett s elvonult velük. A sír négy sarkára feszesen, mint valami őrszem, egy-egy ember állt. Egyikük a kőmu- vesek ősz hajú titkára volt. A sír előtt búcsúzkodva vo­nultak el a gyászolók. Aló már meghajolt a fejfa előtt, megállt, szemben az őrség egyik tagjával s helyet cserélt vele. A fejfa előtt elhúzódó sor végére odatelepedett a szer­kesztő is. A sírdomb mellé asszony állt az őrségre. A szerkesztő megismerte: a hóka kubikus felesége... Fekete foltokkal tarkított vállkendőjét meghúz­ta a derekán. Válla meg-meg- rándult a visszafojtott zoko­gástól. — Mozogjon! — szólt a szer­kesztőre az utána következő a sorban. A szerkesztő betűzni kezdte a fejfa tábláján a felírást: Kocsis Kálmán zászlóalj-pa­rancsnok. Élt négy évet... Cirógatóan a kis táblához nyúlt, ellágyultan olvasta új­ra a betűket, amelyek világgá kiáltják: ember, talpig ember, az első munkáshaza fegyveres katonája volt a meggyilkolt kubikus. Élt négy évet. Négy, emberhez méltó évet... Oda- künn Oroszországban, az em­ber boldog holnapjáért ontva vérét. S megölték itthon, mint annyi más, sok szegényt, mert nagyobb karaj kenyeret, szánt osztálybélijének. A szerkesztő mögött valaki felmordult: — Siessen. Megmozdult s az őrségen álló kubikos asszonyhoz lé­pett. — Kérem — mondta —. Át­venném a helyét. — Ne álljon meg! Menjen! szólt rá halkan az asszony. — Ne maradjon annyi ideig közöttünk, mert baja eshet. i örök nyughelyének megterem- . téséhez. De a két Kocsis fiú nem adta ki a kezéből a szer- . számot A lazuló embergyűrűből vá­ratlanul, s csengőn énekhang ■ szökkent a magasba. A sírtól el- ' hátráló emberek megtorpan- . tak. A messzibb állók a nyakú, kát nyújtogatták. A rendőr­tiszt lábujjhegyre emelkedett, s így figyelt körbe-körbe. Olyan meglepetésszerűen csapkodta meg az énekszó az elbúsult embereket, hogy pil­lanatokig mindenki a mélyen aláhanyatlott felhőket nézte, mintha onnan csengene a dal. A gyászolók nagy része még soha nem hallotta a furcsa dallamú éneket: A'paraszt a robotja alól, ha kidől, Biz nem hagy 6 fiának mást hátra, Csak viseld az igát, míg eljő az idő Mikor bunkóval állhatsz- a gátra. Amikor idáig ért az én el: es szava, a szerkesztő már megis­merte a fiatal vasas-bizalmi kalapács-csengésű hangját. S szava mellé váratlanul, s ro- oogva-dörögve kórus szegő­dött: Hej, te btmkóeska, te drága. Hej, te eleven fa gircses­görcsös ága. Te drága! Segíts most! A dörgés elzúgott. Pillana­tokra csudái kozva pislogtak most a földhányásra. Levette i sapkáját. Dús, barna haja szín te ágaskodni kezdett. — Vasgyári munkás — súgti a tiszt. — Tudom. A főbizalmi. — Elvtársak — szólalt meg olyan’erővel és olyan csengi hangon a vasas, mint amikoi kalapács csap az üllőre. A nép vastag körfala meg mozdult, s közelebb húzódott A szónok válla megemelkedett melle fújtatott, szája kinyílt, i erős fogsora kivillant. A gyá szolók kissé előrehajoltak szinte ugrásra készen várták i sáros homokdombról feléjül készülő riadót. De a fiatal munkás szája sem hagyta el újabb szó. Sze­me már csak a rendőrtisztrí szúrt. A fogalmazó jobb keze amely eddig a pisztolytáská­hoz nőtt, hirtelen balra nyúlt kardja markolatára, s arasz­nyira ki is rántotta tokjából í pengét De izgatottságát lefé­kezve, hirtelen hátat fordítotl a legényeknek, s a szem verés így csak a tarkóját érte. A széles vállú, vastag nyakú vasas lelépett a homokbucká­ról. A koporsó előtt kifeszült, mint tábornoka előtt a közle­gény. Ajka hangtalanul moz­gott Hosszú-hosszú pillanato­kig szoborként állt, aztán mint­ha vezényszóra tenné, oldalt fordult » a katonai díszmene- t éknél használatos léptekkel vonult el a tisztásról. (Csont István illusztrációja) í-téli kabátba öltözött zsíros ka- i lapu, csontos arcú, öregedé munkás lépett a tisztásra, a ; friss sáros földhányás tetejére , Ott kihúzta magát, mint a szónok, aki beszélni készül. Nagyra Is nyitotta a száját, de hang nem jött ki rajta, csak nagyot nyelt, felemelte jobb­ját, aztán hurutos hangon kiál­totta: — Drága elvtársaim... A tömeg, tán ezer ember várakozott a körben, nagyot szusszant. A szónok lassan körbefordult, mintha minden gyászolónak a szemébe akart volna nézni. Szemléjében a rendűi iszten állapodott meg. — *íz építőmunkás szakszer­vezet helyi titkára — súgta a tiszt a szerkesztőnek. — Ismerem... — felete ide­gesen a szerkesztő. A titkár, bár ősz hajáról már sűrűn csöpögött a hóié, csak nézte mereven a kardos, pisztolyos tisztet, aki a néma szemveréstől megzavarodva, előbb magas gallérjához njrúlt, aztán kihúzta magát, s pisz­tolytáskájára ejtette Jobbját. Így maradt még akkor is, ami­kor a néma szónok már lelé­pett a homokdombról, a ko­porsó elé állt, ahol meghajolt, olyan mélyre bukva, hogy homloka szinte a földet érin­tette. Odarohanó emberek fog­ták fel a hangosan zokogó, s tántorgó öreget és a gyászolók közé támogatták. Nagy fejű, széles vállú, vas­tag nyakú fiatal ember állt ütötte volna valaki... Mert n le haj Kocsis Kálmán ifjúi más. vetette feléje fürkésző szeméi 5 A temető hátsó kerítéséhe- közel frissen ásott sír kihányl s kis homokdombja mellett, kar :. dós, pisztolytáskás, fekete kö i penyes, rózsásra borotvál- rendőrtiszt fogadta tisztelegvi- a szerkesztőt. — Miért nem Szólt, hogy ki . jön? — kérdezte kezét nyújt , va. — Nem kellett volna eny i nyíre sietni. Megvártuk volna i Csupa izzadság lett a roha­nástól. t — Jó fogyókúra az izzadás - ; tréfált a szerkesztő. A kéziszekér a sír elé ért. A . rúd mellől felmagasodott a kél . vontató. A szerkesztő ismerte apjukat. Alig egy hete beszéli , vele a folyómenti gátépítés­nél. Ilyen lehetett Kocsis Kál­mán fiatal korában, mint ez a két huszonöt év körüli, verej- ' tékben fürdő, sovány, szokat- ‘ lanul magas és rongyos em­ber. — Ikrek — mondta a rendőr­tiszt — Nézze csak, még a rongyaik is egyformák. A sírok között szétszórtan várakozó nép összetömörült, közelebb húzódott, s tömör fa­lát vont a friss ’’omokdomb, a mély sírgödör, a koporsós szekér, a két Kocsis fiú, a rendőrtiszt, meg a szerkesztő köré. Fekete ruhás tiszteletes-for- ma ember sietett ki a tömeg­ből. A koporsó mellé állt elő­vette kis imakönyvét és bele­lapozott. De hangosan rászólt az egyik Kocsis fiú. — Meghagyta apánk — a szerkesztő összerezzent, mert a fiú hangja messze szállt, mintha csak néhai Kocsis Kál­mán szava dörgött volna. — Keményen meghagyta, hogy pap nélkül temessük, ha eljön az ideje. — Várt, tán vissza­megy helyére a pap. De mert az még mindig a koporsó mel­lett tétovázott, rákiáltott. — Nem érti? Nem köll az imája! — Nem tilthatja meg — mél­tatlankodott a pap. — Jogom van imát mondani. — Van felelte a fiú. — Csak nem most, és nem itt. A pap segítséget váróan né­zett a rendőrfogalmazóra. A tiszt csak a vállát vonogatta: arra nem volt utasítása, hogy papot erőszakoljon az árvákra. A tisztelete*, mint aki enged az erőszaknak, becsukta ima- könyvét, biccentett a rendőr­tisztnek, meg a szerkesztőnek és sietve eltűnt a tömegben. Apró köhintések hallatszot­tak. Mintha a sok ember izga­tottan készült volna valamire. A rendőrfogalmazó a derékszí­ját igazgatta. A szerkesztő körülnézelődött. Lábujjhegyre ágaskodott. Az emberfal el­fogta a kilátást, de hátul, a tö­meg között mintha fegyverre tűzött szuronyok villantak vol­na... Hó szitált, s elolvadt a ned­ves földön, de a kabátokat, sü­vegeket egyre inkább megfe­hérítette. A szerkesztővel szemben ki­dudorodott az emberfal. Né- hányan elhagyták helyüket, s félreálltak. A nyíláson kopott Magas, kövérkés fiatalén: bér, a vidéki nagyváros egyi napilapjának a szerkesztőji sebes léptekkel loholt a temet magas kőkerítése mellett a b< járat felé, ahol bundában, egykedvűen ácsorgóit a kapu — Melyik részben temeti Kocsis Kálmánt? — kérdezt sietéstől kifulladva a szerkes2 tő. — Alázatos szolgája..; Ke csis Kálmánt nem temetünl jelentem alássan, csak néha Kocsis Kálmánt — tréfált termetes temetőőr. — Miért nem felel? — szól rá a szerkesztő a nevetgél emberre. — Azt kérdeztem, merre te metik Kocsis Kálmán kubi kust? — Igenis, nagyságos szer kesztő úr. Nem is csudálom hogy el tetszett jönni. Mert va lami nagy cécó lesz Itt Csal úgy dől ide a sok nép. meg i sok rendőr. Azt mondják, cu culista beszél a sírnál. De ez nem szabad. Azért ömlik ide a sok rendőr, hogy ne engedje Várt S várt a szerkesztő úi is. Erre halkan megkérdezte: Igaz? Azt beszélik a népek tiszt volt ez a Kocsis Kálmár a vörösöknél, és a esendőről azért taposták meg, igaz? —i bőbeszédű ember most mái ( ,észen megzavarodott Vi- yúzzba állt s ijedten próbál- 1a kiigazítani szavait: — Nerr lehet az igaz, kérem — mond­ta meggondolt, lassú szavak­kal. — Nem csinálnak ilyet £ csendőrök. — Megmondja valahára, me­lyik parcellán temetik? — szólt rá a szerkesztő. — Igenis, nagyságos szer­kesztő úr. — A kapus bené­zett a sírkertbe, már felemelt« karját hogy az irányt mutas­sa, aztán mást gondolva, — nézze csak ezt a keréknyo­mot — mondta. — Ezen tessék menni. Ha siet még utoléri a kis kézikocsit azon szekereik utolsó útján az a Kocsis. A szerkesztő szó nélkül ott­hagyta a megszeppent embert és ment befelé az úton, a friss keréknyomon. — Ketten húzzák a kisko­csit — dünnyögte maga elé a keréknyomok között látszó be­mélyedéseket vizsgálva. — De hol az a teméntelen nép, aki­ről a kapus beszélt? A sötétszürke felhők mélyen leereszkedtek a néptelennek tetsző temető fölé. — Ahé! Érteim — nyugodott meg tekintete a síremlékekkel teletűzdelt temető szélső sza­kaszán. — A sírok között szó­ródtak szét. Tízperces rohanás után las­sított. Előtte, a közelben sze­kér kenetlen kereke visított. A főút élesen fordult, s a kanyar­ban feltűnt a kis kocsi, amely sokkal rövidebb volt a raja helyezett gyalulatlan deszka­koporsónál. Mélyen előre dűl­ve, két gubás, csizmás, süve­ges ember húzta. Amint a szerkesztő tovasietett mellet­tük, az egyik vontató felemel­te verejtékes arcát. Nagyállú, lógó bajuszú fiatal ember volt. A szerkesztőt, mintha szíven KATONA JUDIT: Naplótöredék Elmentél. Az ajtó becsapódott és én még sokáig néztem utánad. Csupa ég és nyárfa, meg ősz volt a táj. Még sokáig néztem n tán ad s láttam a tájjal összecsukódott törékeny, sárga virágot, a vállad. A mezőkre szekerek zörögtek s a szél mézet pergetett a nyárból. Iskoláig tartó szekérút várt rád. A szél mézet pergetett a nyárból és parasztok jöttek egyre, jöttek sorsaikkal eléd a tanyákról.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents