Heves Megyei Népújság, 1964. január (15. évfolyam, 1-25. szám)
1964-01-12 / 9. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI MŰVEI ÖDÉS! HÁZ IRODÁIM! KÖRÉNEK FÖRUVÍA FARKAS ANDRÁS: A bürokrata agglegény balladája LUKACS MIKLÓS MUNKÁSVONAT Bakterház küszöbről kutyaugatás ugrik a csattogó küllők alá. A szemafór kinyitja zöld szemét s ikercsillag száguld szigorú acélpályáján. Síró gyöngyszemek gurulnak a párás ablaküvegen, mint a kévébe kötött tengeriszárak, itt szorongnak az útrakeltek, klmosakodva és Inget váltva, akik megmártóztak az ünnep otthon lényében, homlokukra álmosan biccen most a szőrkucsma. Csapatok tolakodnak föl, marék porhót vág utánuk a nyerítő szél. Bakancsszagú akolmelegben pálinkaízű hortyogások harmonikáznak, vágtat velük a g Óz tajtékos acélparipa darutornyok felé. Csfllagdarabok pattognak a hajnal kék faláról, cigaretta füstök lebegő kődében agyonnyőtt kártyák csapkodják a térdekre hasalt vászontáskát, Kőbánya táján cihelődnek majd, ölelik a kenyérpúpos zsákot, malterosládák várják őket, huzatos emeletek és kéthetes özvegység. POLNER ZOLTÁN: TÉLI TÁJ Mintha mennyegzőre mennének, siklanak a tájon át falvak s hófehér tanyák. Behavazott, mély utak mentén jegenyét ölel a szél s barna földekről beszél. Kékszirmú városok távolból sziporkáznak álmodén, leng a fény mint nád a tón. S míg kifürkészik a vidéket dohogó, vén öreg fák keszkenőt libbent az ág s kémények szürke szalagjával átköti a végtelent, kristálytiszta, néma csend. Pár éve tartozik az életemhez, És érzem róla mégis, észre sem vesz. Látom egész nap, hosszú nappalonként, És tűri szótlannl és félig önként. Rabmódon, finoman rám mereszti Fekete két szemét. Lehet nevezni Mindezt kínnak, megutált hivatalnak, De így akarják sorsszerű hatalmak. 0 hozzátartozik minden napomhoz. Ha szólok, visszaszól: No, ne bolondozz. Nincs már logod, hogy bármit Is tehetnél, Nem jutnál arrább kínos félslkernél. Mit is akarnék? Ó, miket akarhat, Akit megejt egy akta, tinta-harmat, Kit az ügyek pergő zenebonája Sejtelmesen álmokba bugyolálna? Mit kérhetek? Mit ér, ha kérni kell már? Mit ér az óra, hogyha nem nekem jár? Mit ér, ha van, méterre asztalomtól, Szólok neki, nevet és másra gondol? És vallók neki némán, szememmel. Csak intene, mert válaszolni nem kell. Mert nincsen nálam boldogságra vágyóbb! Adnék neki könyökvédői s virágot, De én csak kósza árny vagyok mögötte, S ez árnyat életére rákötötte, Csak azzal, úgy, hogy létezik. Csak azzal, Hogy nem szeret, hogy nem hív, nem marasztal, Húz és kötöz, odaláncol magához. Azzal talán, hogy ő is csak magányos, Nincs senkije, s ha lenne, én tagadnám, Mert most Is érzem, most, mint néhanapján, Hogy hozzátartozik az életemhez, S azzal köszön nekem, hogy észre sem vesz. HARGITAI IRTVÁN: Rövid riport A vitorlás farában ül. Hetvenhét éves és szakállas, S mint régen, alacsony, de vállas, S festeget rendületlenül. — így mutatta be a riport — A Balaton vizén. S a fénykép. Szerelme nyáron vízisport, S télen tanít sok jégtündérkét. Hajdan való tanáromat Ismertem fel azon a képen. — Szép asszonyokat s lányokat Szeretett táncoltatni régen... KOVÁCS SÁNDOR: Rád gondolni Rád gondolni, de jó is! Elképzelni, hogy mit csinálsz, és kitalálni rólad mindent, ami szép; szándékod, terved tudni de jó — én azt hiszem, csak az a boldog igazán, aki a szerelmet először elképzeli! SASS ERVIN: Sziluett A sziluettje csodaszép. Az ív, ahogy emeli kezét felfutna tán a Holdig, csillagporral hintené haját, s felejtve a világ baját, csókra ingerelne holtig § Márvány-költemény. S Észbontó remény. Sarki fény, tűztől ötvözött. ^ Ó, milyen kár, hogy felöltözött. § FORGÁCS KAROLT: | A Kékesen S A hegyrengeteg varázsos hangszerének § húrjain zeng, zeng, zeng az ének, 3* a nap-katlanból arany zuhatag 3 ömlik reám. A nagy sóhajokat § itt meghallja tán az a leány £ és megfogannak bennem az öröm s facsemetéi. Virág-színe S rám ragyog a nagy kacagásnak, § és vágyott szívét senki másnak, S nem adja csak nekem. A könny elapad sírós ajkamon. & S Én leszek akkor a mosolygás r a meleg nyári hajnalon. PATAKY DEZSŐ: SZENTHÁROMSÁG O stoba véletlen miatt vesztettük el Derákot. öt éve dolgoztunk együtt, 130 méter magasságban, ferdére vágott, keskeny sziklapárkányon; kötéllel a derekunkon. A kerületi bányarendészet százszor is be akarta már záratni a bányát, mert a kőfal magassága jóval meghaladta a törvény engedte 50 métert s életveszélyes volt a munka. Ám, ha a bánya leáll, a cementgyár kapujára is rátehetik a lakatot. — Nem mindegy, honnan zuhan le az ember? Nem hiszem, hogy bárki is élménybeszámolót tartana utána — mondogatta. Lemásztunk a falakról, a szerszámokat bevittük a hullámlemeztetős raktárba. Derák hátra maradt s egy lezúduló öt mázsányi kőtömb a bányaudvar szélén odalapította a csille oldalához. Pillanatok alatt. Hallhatta a robajt a háta mögött, de annyi ideje sem maradt, hogy érzékelje a közeli veszélyt. A falu régi temetőjében temettük él. Nem volt hozzátartozója. Mi gyászoltuk. Kevéske holmiját elosztottuk egymás között s szekrényeinkbe zártuk. Szabad idejében szeretett festeget- rú, rajzolgatni. Egy csendéletét ágya fölé, a falra szögezte. Nem akármilyen darab volt az a festmény: egy asztal tetején három alma, vadvirágcsokorral. Mindig megcsodáltuk: az almák olyanok voltak, mintha frissen szedték volna a kertből; s a vadvirágoknak még az illatát is érezni véltük. A festményhez nem nyúltunk. Ott díszelgett továbbra is az ágya fölött. A kőfeitőknél a mi brigádunk lett most már a legkisebb. Hárman maradtunk: Dominyák, Bertók és magam. Ügy is neveztek bennünket: „szentháromság!” Igazán mondom, hárman is űgv dolgoztunk, mintha még egyszer annyian lettünk volna. Derekasan nem kímélve erőnket. Akármilyen fáradtan másztunk is le ■ falakról, másnap már újra frissen láttunk munkához. Derák emléke hajtott mindnyájunkat, hogy a fejtésben elsőként nyerjük el a szocialista brigád rangot; ahogy még életében megfogadtuk közösen. J ól megvoltunk együtt, nem vártunk és nem leértünk segítséget Meglepett bennünket, amikor mégis új embert osztottak be hozzánk. Egy cigányfiút. Csolovánt Egyik délután elcsigázottan tértünk meg a szállásra s ott találtuk a szobánkban. Áliáig felhúzott térdekkel trónolt Derák ágyán. Feje fölött a falon, ahol Derák festménye volt, színésznők képei díszelegtek: Sophia Loren, Kim Novak, Manns- fieJd, s tenyérnyi bikiniben B. B. A festmény az asztalon hevert; rajta mindenféle kacat, zsebkendő, cigaretta, törött fejű gyufaszálak. Mellette egy csattos üveg s négy pohár. Bertáknak a szeme fehérje is megsárgult. A sztárok képére mutatott és nagyon csendesen azt mondta: — Szedd le! A fiú értetlenül bámult rá. — Azt hittem, nektek is tetszeni fog... — Szedd le! Mindet... — Ne izélj, hát miért? — Ott festmény volt, a Déráiké — ordította Bertók. — És a festmény ott is marad! Odarohant a falhoz, hogy leszaggassa a képeket. Dominyák szelíden megfogta a karját és visszahúzta. — Gyalázat, mit művel ez az állat — kiabáltuk egvszerre. — Elfoglalja az ágyat s eltünteti a festményt is. Dominyák nyugodtnak látszott — Ne h evesked j etek — mondta. Csői óvón kiment a szobából. — A cigány istenit! — dühöngött Bertók, amíg Dominyák rá nem szólt, hogy csillapodjék. A csendéletet viss zaerősí tettük a helyére. — Honnan tudhatta volna a fiú, hogy a festmény ereklye? — kérdezte csendesen Dominyák. — Nem tudhatott Derák haláláról ... Csolován úgy számította, itallal kell megpecsételni az eseményt, hogy a „szentháromság” tagjai befogadják maguk közé — negyediknek. A csa- tos üveg, amit az asztalra készített érintetlen maradt. Szárazon álltak a poharak is. Igaz, másnap elfogyasztottuk négyesben az üveg tartalmát, de két szót se szóltunk melléje. I? Italt egy hét. két hét. Mindig ugyanaz a kemény, veszélyes munka, kötéllel a derekunkon. Cso- lovánnai sokat nyertünk. Alig lehetett szavát venni, dolgozott, mint eav mes*szc'' rit. De hiába laktunk egy szobában, hiába élt és dolgozott velünk, valahogy mindig idegennek tartottuk. Eleget leckéztetett bennünket, Bert ókot meg engem Dominyák. a gyanakvás nem oldódott barátsággá. Meg voltunk győződve róla, hogy ennek már mindig így kell lennie... Pénteki napon fizettek. Az én borítékomat Dominyák hozta él a bányámért értől. — Tessék — vette ki a kabátta zsebéből a pénzt, s visszatette helyére. a fogasra. — De számold meg nehogy azt mondd, elvettem belőle...! Száz forinttal kevesebb volt. Azt hittem, tévedek s megszámoltam harmadszorra is. — Nem lehet, hogy hiányozzon — mondts Dominyák. — Számold csat rendesen. Bertók az ágyán heverészett. Csolován keresztrejtvényt fejtett az asztalnál. — Százzal kevesebb! Dominyák is megszámolta. — A szentségit! — káromkodott s a sajátját is megszámolta, hátha az több egy százassal. — Lehet, hogy kevesebbet raktak a borítékba — morfondí rozott. — Lehet... — mondtam, de nem akartam tévedést keresni a dologban. Lehet, hogy kevesebbet raktak. Vagy... — Tényleg hiányzik egy százas? — kérdezte Bertók. — Tényleg tényleg!! r^soJován ránk se figyelt. Ügy tett, mint aki nem hallotta a beszélgetést. — Tételezzük fel, hogy kevesebbet tettek a borítékba! — Nem valószínű — mondta Bertók. — Akkor nem ez lenne az. első eset, tudnánk többről is. Gondolkozzunk csak: a kabátod belső zsebébe raktad a borítékot, a kabátot meg felakasztottad a fogasra. — Tolvaj van köztünk — mondtam keményen. Csolován az asztal mellett felemelte felét. Arca fehér volt, akár a mész. Nem nézett senkire, csak rám. — „Fene azt a pénzt — gondoltam — nem sajnálom, mert úgvis elittam volna. De ha ez a Csolován vette el. akkor...” Csolován abbahagyta a kereszt- reitvénv féltését, fogta a kabátját és szó nélkül kiment Sokáig nem beszéltünk. Nem tudni, mennyi idő telt el, amikor valaki megkooogtatta az ablakot. A bínyamester volt. — Száz forint — mondta. — Siska tartozott már vagy két hónapja. Mondta, vegyem ki a borítékjából. Én meg rossz borítékból szedtem ki. Itt van, tessék, nem tudom, melyiketeké ... Ügy éreztem magam, mint akit fejbe kólintanak. Dominyáknak meg Bertáknak is a torkára forrt a szó. Ruhástól feküdtem az ágyon, nem tudtam aludni. Ébren voltam, mikör Csolován bejött a szobába. Az éjjeli- szekrényen gyújtotta meg a lámpát s lassan pakolni kezdett a laskájába. — Mit csinálsz, te? — kérdeztem rekedten. Megrezzent a hangra: — Elmegyek ... A többiek is megmozdultak. Hiszen nem is aludtak, csak mímelték az alvást. — Hülyeség! Hova mennél...? — Máshova. — De miért?? Nem válaszolt. — Elnyertük a szocialista brigád címet — mondta Dominyák. — Négyem dolgoztunk azért... — Ugyan, nem sok közöm van nekem ahhoz — mondta Csolován csendesen s leszedte a képeket áfáiról. — Már hogyne lenne közöd!? — dühösködött Bertók és mászott ki az ágyból. — Már hogyne lenne közöd! — mondtam én is sietve. — Majd megint azt mondják ránk, hogy „szentháromság!!” — kereste szemével Csolován tekintetét. Dominyák. |T elgyújtottuk a villanyt, s oda- 1 sereglettünk Derák ágyához, Csolován mellé. Bertók kezébe vette az egyik fényképet. • — Kár volt leszedni. — És oldalba lökött: — Szép nők, mi? Egyenként feltűzte a falra. A festmény mellé.
