Heves Megyei Népújság, 1964. január (15. évfolyam, 1-25. szám)
1964-01-06 / 3. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYE! MÖVEIÖDÉS! HÁZ IRODALMI KÖRÉNEK FÓRUMA fZOSS* Ka'ps.OJ.Y S A KÖZÖS SOft-s VT INKÓCZI MÁR ARRA IS nagyon meglepődött, hogy vacsoraidőben a kulcsot a kapufélen találta. Nem így szokta az asszony, hanem szépen hátrakötött fejjel, pi- rosbabos kötényben áll a küszöbön, vagy kihajol a kerítésen és jókedvűen integet a közeledő embernek. Ilyenkor mindig egy kicsit hangosabban dobogott Vinkóczi szive, a lábait is sebesebben szedte, még a kapa is vidámabban lengett a vállán. Mert úgy mondom, nagyon szemrevaló menyecske volt Vinkócziné. Nem hasztalan várt Vinkóczi negyvenöt éyes koráig, s csak akkor szánta el magát a nősülésre, amikor már ugyancsak beleszokott az öreglegénységbe. De a választás ellen senkinek nem lehetett kifogása. Az új asszonyka szép volt, mint egy harmatos virág, majd huszonöt esztendővel fiatalabb az uránál, olyan magányosan állt a világban, mint a kútgém a pusztában, se anyós, se após, se rokon nem terhelte az új embert és ilyenformán a boldogságának semmi sem állhatta útját Csak! Csak az öregasszonyok seppegtek, suttogtak erre is, arra is holmi csintalansá- gokat, de azokat okos ember elengedi a füle mellett És Vinkóczi okos ember volt Nem sokat gondolkodott, benyúlt a kapu tetején, levette a kulcsot a szögről, kizárta a kaput s egyenesen a konyhára tartott Közben a sarokba vetette a kapát, a nyélre ráakasztotta a tarisznyáját és vidáman megszívta az orrát arra a finom ételszagra, amely a konyhából imbolygóit feléje. A birkapörkölt leve olyan volt, mint • sűrű olaj. Vinkóczi nem sokat tanakodott, hanem teleszedett egy tányért tetejesen, s maga elé igazította. A pörkölt nagyon jól esett, de az is, hogy az ő drága felesége micsoda finom vacsorával gondol őrá még akkor is, amikor valami nagyon sietős dolga akad. jV'l ÁR JÓL A VACSORA derekán mártogatott, amikor a szeme megakadt Valamin, ami neki nagyon szokatlan volt Hófehér levélboríték támaszkodott a vizeskorsónak s ahogyan közelebb hajolt gyorsan elolvasta a rajta levő címzést. — Vinkóczi Péternek, hitös uramnak, tulajdon kézi be. Az ember szájában megállt a falat Jobb kezében forgatta a levelet, bal kezével feltámasztotta az állát és elgondolkodott Megvan ez a Piros gárgyulva. Nem szokott ez nekem levelet írni. Még akkor sem írt soha, amikor jegyben jártunk. Most meg Ugyan, ml a csudáért írna? A koperta nem volt leragasztva, egyetlen mozdulatra kifordult belőle a levél. Vinkóczi fcz ablak felé húzódott, hogy jobban lásson. — Kedves párom! Kívánom, hogy ezen áoraim a legjobb egészségben találjanak, aminthogy én is jó egészségben vagyok. Tudatom pedig veled, hogy én a mai nappal tetőled megszökök. Megbántam, hogy nem magamfajta emberhez mentem feleségül. Nem mondom, hogy nem állsz helyt mindenben, jó is vagy, mint egy falat kenyér, de hát lásd be, hogy én sols éccakán csak álmatlanul hentergek a fekhelyemen, meg aztán a horkolásodat se nagyon állom. Megköszönöm a hozzám való jóságodat és kívánom, hogy mentői előbb találj magadhoz valót, olyant, aki szeret, megbecsül és korodban is hozzádvaló. Csak a ruháimat viszem el, meg azt a mézes huszárt, amit tavaly ősszel a vásárból hoztál. Mindent rendben hagytam a ház körül, ki van mosva. Tisztát találsz a Sifonyban. A malacnak a darát beáztattam, add oda a jószágnak és ne bánkódj miattam. Ha nagyon el lennél szomorodva, eredj el a szövetkezeti kocsmába, Kicselesz Józsi jó bort mér, az majd megvigasztal és ezzel- zárom soraimat, kedves feleséged, született Girbicz Piroska. \ INKÖCZI ÖKLE LEVÁGÓDOTT az ” asztalra, az edények csárdást táncoltak a lapon. A korsó akkorát billent, hogy oldalba cseszte a bal fülest s az, szegény, egy hirtelen fordulással lebukott a padlóra, ahol aztán el is sóhajtotta az utolsót. — Megszökött az asszony! Hijnye, aki teremtette! — vakarózott az ember s indulatában leborította az asztal sarkáról a terítést. A birkapörkölt szép piros leve beterítette a füles pohár cserepeit. Vinkóczi kicsiny gondolkodás után felkapta a fejét és kirohant az udvarra. — Mihály! Te, Mihály! — rengette meg a levegőt indulatos hangjával, mialatt a ház végéhez sietett, ahol az alsó épületet Szopkó Mihálv régi katonacimborája lakta. Szinte egyidősek voltak. Csak éppen Mihálynak egy kicsit több esze volt a nősülés dolgában, mert egyre csak azt vallotta, hogy ő addig nem házasodik, amíg másnak felesége van. Meg különben is minden ember tartsa el a saját lányát. Magányosan élt. Nagyon Vígan meg volt egyedül, Vinkóczi hasztalan döngette az ajtót. Nem engedett, öklét keményen összefogta, s úgy próbálta az ütközőből kiverni a zárat. Hasztalan. Amikor már alaposan ki tornászta magát, álékor ötlött eszébe, hogy hiába próbálkozik, hiszen ha Mihály meglépett az asszonnyal, akikor az ajtó mögött hiába is keresd. Pedig bizonyosan nem lehetett más. Hiszen még a környéken sem ismert olyan embert, akit ilyen bitangságra képesnek tartott volna. Í’PPEN MÉG EGY UTOLSÓT nyomott az ajtón, amikor Mihály fütyörészve belépett a kapún. Vinkóczi haragja abban a pillanatban elfüstölt Szopkó feje fölül, s hirtelen elszégyei- te magát, amiért kedves komáját ilyen comd- rasággal meg is gyanúsította, — Jó estét! — Jó estét! Hogy akarod, Péter? — Csak vagyok! A malacot nézetem meg, aztán egyúttal ki is aljaztam! — füllentette bátortalanul Vinkóczi, csak éppen, hogy mondjon valamit. Közben Szopkó odaért az alsó épülethez, kapáját letámasztotta a falhoz, kizárta az ajtóit és belökte, hogy hadd levegőzzék a hajlék. Vinkóczinak elállt a szava és befelé indult a konyhára. A küszöbön megállt, hátrafordult. — Hallod-e, a Pirosnak kátéit az ideje! Mihály hirtelen nem értette a szót — Hogy mondod? — Gyere be! Olvasd él! Mert olyan nagyon tekintetes asszony lett belőle, hogy nekem is csak levelet ír. _ Ebből Mihály még kevesebbet értett, de azért hirtelen lelökte magáról a nyárikát, éa besattyogott Vinkóczihoz. Lassan, tempósan betűzhette az asszony levelét Néha egy pillanatra megállt, feltekintett a plafon felé, majd folytatta a böngészést.. — Hát ennek a levélnek az lenne a szakértelme, hogy őhozzá vén marha vagy, aztán ezért nem sokra néz! Te is így gondolod? Vinkóczi megvonta a vállát Ha bolond lett volna elismerni, hogy ő is ilyenformát olvasott ki a levélből. — Aztán hallod-e, még tanáccsal is szolgál, hogy mit csinálj! Eredj egyenesen a szövetkezeti kocsmába, ott majd megvigasztalnak. JtyflHÁLY EZT NAGY HAHOTÁVAL mondotta, de utána rögtön olyan ecetes lett a pofája, mint akinek nem jutott kenderföld. Hogy Vinkóczira nem ragadt át a csinált jókedv, ő is elhagyta. Leereszkedett a kanapé végére és újra kézbe vette az asszony levelét — Hát ilyen az asszonynép. Péter! Ezért nem hiszek én egynek sem. — Neked könnyű, te nem vág" szerelmes belé. Majd nehezebben viselnéd, ha az én napomban lennél. Szopkó a fejét csóválta. Hol a levél elejét nézegette, hol a végét Aztán váratlanul lecsapta az írást az asztal közepére és köszönés nélkül elszaladt Behúzódott az odvába és még a külső ajtót is magára húzta. Vinkóczi magányos haragjában nem is tudta, hogy merre forduljon. Az fájt neki legjobban, hogy fel mert volna esküdni az asz- szony becsületére, aztán itt van ni! Amíg ő odajárt kenyeret keresni, addig összeszűrte a levet valami jöttmemt csavargóval. Pedig 6 kitudja, hogy ki az a betyár és kikeríti még akkor is, ha az ökör szarvába húzódott is. Már alaposan besötétedett, amikor bekopogtatott a szomszédékhoa Veres nénje egyedül ült a szabadkémény alatt Nyakladozó lámpavilág mellett morzsolt amikor Vinkóczi leereszkedett a gyalogszékre. Persze, nem merte azonképpen kezdeni, hogy mimódon járt az asszonnyal, az öregasszony tudott mindent és nem takarékoskodott a szóval. — Hát elszállott a tarka madár, Pétör? — Igen! — A te helyedben so6e hittem volna el egy szavát sem! — De ha olyan szépen mondta. — Bizony, nem is csudálom. Mert egész nap nem volt egyéb dolga. Való az ilyen tisztességes asszonynak? Dehogyis, inkább pávának. Tudtuk ml nagyon jól, hogy csak ez lesz a vége. Egyszer csak egyet gondol és elszáll, mint a sóhajtás. — Maga látta, hogy kivel? — Bizony, láttam, ezzel a két jó szememmel. Vf INKÖCZI ELÖREHAJOLT s a gyön- ” ge lémpafény mellett bámulta a vénasszony ráncos képét. — Már vagy két hét óta járt itt a kerítésed alatt fel és alá egy jóképű fiatal. Katona volt-e, rendőr, vagy tűzoltó, én meg nem mondom. Kinőttem mór belőle, nem ismerem meg őket. Egy hete már be is járt hozzátok. Máma délután pedig úgy két óra táján mcgSASS ERVIN: Evőé, 1964 Evőé, 1964! Még egy-két perc és kezet fogok veled. Leszel a barátom? Derűs? Kedves? Vidám? Talán, suttogja csendben a szívem, talán igen ... ' Evőé, 1964! Köszöntlek napjaid hajnalán. Tudod, sokat várok tőled. Én is, és mind az emberek. A gond e percben szendereg, de várj csak! a válladra telepszik hamar. mert nem olyan még az élet ahogy szeretnénk, sok még a leckénk, mit feladott, s a válasz rád is vár, tudhatod. Evőé, 1964! Jöjj közénk, repülj! Szeretni szeretnénk nagyon, itt a jó alkotom, légy te több, mint elmúlt társad volt, ki éppen most kalapolt. Ide most te állsz, ez a helyed itt. Evőé, 1964! Hó pereg odakint, üdvözölnek ezüst fények, és pirosán lángolók, melyek szívünkben égnek, és mindent eláraszt a szó, a köszöntő seregé: Evőé... KATONA JUDIT: Naplótöredék , Elmentél. Az ajtó becsapódott, és én sokáig néztem utánad. Csupa ég és nyárfa meg ősz volt a táj. Még sokáig néztem utánad, s láttam a tájjal összecsukódott törékeny, sárga virágot: a vállad. A mezőkre szekerek zörögtek, s a szél mézet pergetett a nyárból. Iskoláig tartó szekérút várt rád. A szél mézet pergetett a nyárból, és parasztok jöttek egyre jöttek sorsaikkal eléd a tanyákról. POLNER ZOLTÁN: föomáiie Délelőtt érkeztem meg. A presszók színes ernyői alatt kuruttyoltak az öreg békák. Az egyik asztalnál éppen üzletet kötött a szerelem s a pincér kétszer fordult. Legtöbben a boldog ferenejózsefi időkre emlékeztek s időnként úgy rémlett mintha újra királyságban élnék. Délelőtt érkeztem meg. Mint őriás ütőér a nap hevesen lüktetett » a város felett. Nem tudtam másra gondolni csak a martinászokra s az aratókra a lángban álló földeken. Délelőtt érkeztem meg. A suhanc befejezte földi pályafutását. Innen már csak a felnőtt léphet tovább, aki hitet és töretlen hűséget vállal. A folyók felett már tart a sirályok zuhanó repülése s az idő egyre jobban sürget. Délelőtt érkeztem meg. az ifjúságból és most élesre töltöm szorongó szavaim s elindulok a nyárba. FORGÁCS KAROLY: Szonettek a szerelemről Mint gondolat a szóban: lobogsz bennem. Koromtalan láng: libbenő alak; Gyógyuló sajgás beheggedő sebben: Nekem születtél: féltlek, áldalak. Érő gyümölcs vagy zsongó lomb alatt, Szemem napként tűz rád, hogy megérleljen; Ha jő a nyár: karom majd learat, Hogy értelmét a napoknak megleljem. Ujjaidból nyilazó sugaraik: Erős indák fonódnak rá szívemre, Csordultig telt már vágyaimnak kelyhe; Űzöd kertemből a vak madarat, Hajnal lobban hűs éjfélutánra, S a hideg bíbort meleg sugár váltja. Mint gondolat a szóban: lobogsz bennem, Tűnő eszméből való értelem Lettél, hogy megszülettél énnekem, S nem kell az örömért másokhoz mennem. Igent mondok ma arra, mire még nem Pattant le ajkamról tegnap nekem, Nem futunk párhuzamos síneken.: Találkoztunk és nem a végtelenben! Ütjaink mellett futó házsorokra Röppen szemünk, s a kitárt ablakokba Lámpákat gyújt felszikrázó szemünk, Nevető ég ragyog az életünkbe, Leszünk az örömök vetítő tükre, A tört vágyak ideje messzetűnt! Koromtalan láng: libbenő alak, Lidérces fény voltál, megfoghatatlan, Kínozta, marta szívemet a katlan: Az éj: bezáró, forró tűzfalak; Ha végre kinyílt, ■ felfakadt a nap: Nyugodt perc után hiába kutattam; Ha láttalak ezer tűnő alakban: Mint égen szálló tüzes madarat, A távolság, mely kettőnk közt feszült, Befuthatatlan hosszú útnak tűnt, És röppenés helyett mélybe zuhantam. Ha nem látlak: napfogyatkozásban Botorkálok. Csak vágyakozás van, S a teljesülés megtalálhatatlan. Gyógyuló sajgás behegedő sebben, Csak néha, röpke percekre üzent, Ha feslő lombok alatt szólt a csend, S az illatok repültek sebesebben A gondolatnál. Hányszor elcsüggedte« Szaladtam el süket-vakon, mig fent Az ágon a szirom nekem tüzelt, S a végtelenség benne ült egy cseppben. Majd ahogy nyílt a föld és az idő is, Felnyílt szemem, s láttam reám ragyogni A boldogságot; messzire tűnő kis Hold lett a bú. Nem volt minek sajogni, Gyógyultan dőltem bele az örömnek Karjába. Tudtam: rég várt vendég jött meg. Nekem születtél: féltlek, áldalak. Óvlak, mint gyöngyhalász a meglelt kagylót. Emelkedünk föl, hogy reánk a nap önthesse fényét. Felnyíltak az ajtók: A kagylógyöngy gömbjén a sugarak Megtörnek és lángra gyújtják a partot, S a megfürösztő öröm-áradat Mint varázs-bot: ezer forrást fakasztott. Csók-láva-ár tör föl az ajkadon, Evezni itt e láng-vizű tavon, Hol csak öröm ölel és napjainkra Nem hull éj, felettünk örök fény ég, Életünkre ráfeszül a szépség. Mint őserdők fatörzsére az inda. állt a kaputok előtt egy autó. A te Pirosod vígan felpattant az ülésébe s azzal az autó el is porolt. — Kikerekítem még a föld alól is! Agyonverem, meggázolom! — dühöngött a szerencsétlen férj. — Hogy mer a piszok más asszonyához nyúlni. — Nono! Megállj csak! Asszonya válogatja. Mert akad azért a faluban sok asszony, akinél nem próbálkozott volna. — De ha ő nem sarkallta volna a feleségemet, akkor még mindig itt lenne. Tisztességesen. Veres nénje hosszú nevetésre húzta ráncos arcát, s ahogyan eltátotta a száját, öreg fogai megkoccantak. — Sokat nem tudsz te, Pétör! Ugyan, honnan is tudnád. Hiszen a dolgod után jártál. Néha napokig sem láttad a házad táját. — Talán maga egyebet is tudna az aszszonyról mondani? — Ha akarnék, de nem akarok! Érd be azzal, amit mondtam. A falubeliekre pedig ne gyanúskodj! Vinkóczi egészen megkeveredett. Izgalmában felpattant és haza igyekezett. De valakivel azért beszélni akart mindenáron. Ezért rákopogtatta az ajtót a lakójára. A szobában sötétség volt, az ajtó zárva. Ügy látszik, Mihály is elhúzódott valamerre. Nagy magányosságában ugyan mit is tehetett Vinkóczi. Kiment az utcára. Lassú, tempós lépésekkel elindult a szövetkezeti kocsma felé. Ilyen nagy dologidőben a kocsma népte- len szokott lenni. Kicselesz Józsi egy-két vendéggel is beéri és inkább csak becsületből tart ki a záróráig. Ahogyan Vinkóczi a söntés közelébe ért, hangos zeneszó és egy dercés férfihang csapta meg a fülét. Ugyan ki mulat ilyen alkalmatlan időben? Péter nem sokat teketóriázott, benyitott és egy pillanatra megmeredt a küszöbön. CZOPKÓ MIHÁLY NAGYON ellágyul- k“7 tan ölelgette a muzsikust és a részeg ember akadozó hangján motyogta. — Húzzátok, az anyátok szép csillagát! Mert énnékem nagy bánatom van. Itt hagyott a világ legszebb asszonya. Megszökött a disznó egy tűzoltóval! »
