Heves Megyei Népújság, 1964. január (15. évfolyam, 1-25. szám)

1964-01-06 / 3. szám

9 H A központi épület egyik szűk folyosóján az igazgatóságra sietett Tóth Mátyás. A felvételi iroda előtt egy tizenhét év körüli lány toppant elébe: — Nem tudja, ma is vesznek fel munkásokat? Tóth egy szót sem tudott szólni a meglepetéstől. A lány magabiztossága és kacér tekin­tete zavarba hozta. — Az irodában tessék ér­deklődni — motyogta zavará­ban és a felvételi irodára mu­tatott. „De csinos vagy” — gondol­ta magában, amint tovább sie­tett. Azon a délelőttön még háromszor találkoztak a köz­ponti épületben. A lány célta­lanul ődöngött Tóth a dolgát végezte. A szűk folyosókon észre kellett venniük egymást: a lány a férfira, mint ismerős­re, kedvesen mosolygott. Talán többször is találkoz­nak azon a napon, ha Tóth Mátyást ki nem hivatják a külszíni fejtésekhez, ahol a munkacsoportja dolgozott. El­lenőrök érkeztek és a csoport- vezetőt keresték. „Az alkalom szüli a tolvajt”. Az alkalmat meg néha a vé­letlen. Másnap reggel öt fiú és egy leány jelentkezett munkára a kettes munkacsoportnál. Tóik­nak a fejébe szállt a vér: „Mi­lyen különös, éppen hozzám került, „örült is, meg nem is_a szerencsének. A lány feltűnő­en boldog volt. Délután a telep vezetője, akit mindenki igazgatónak be­cézett, magához rendelte Tóth Mátyást és a figyelmébe aján­latta a hat fiatalt „Gyakorta cserélték munkahelyüket, Vá­gó és Mohos büntetve is volt, a többinek is volt már fegyel­mije. Majd meglátjuk, hogy al­kalmasak-e belső munkára...” Tóth megértette, hogy né­hány hónapig nála lesznek a fiatalok. S az ő véleményétől függ majd, hogy belső munká­ra. vagy elbocsátásra kerül­nek-e. r átárazott egyéniség volt a csoportvezető. A ma­ga elveiből egy jottá­nyit sem engedett. így volt a pedagógiával is. Azt vallotta: semmi haverkodás, mindent pontosan jegyezni és igazságo­san ítélkezni. Két és fél hónap elteltével nagyjából rendelkezésére ál­lott annyi feljegyzés és be­nyomás, hogy azok összesítésé­ből hű képet rajzolhatott a hat fiatalról. Azaz, csak rajzolha­tott volna, ha az utolsó fél hónapban nem következik be egy nagy és bonyolult fordulat az események menetében. Az egyik nap megkérdezte a fiúkat, hogy tudnak-e valamit a lányról, Szflasi Annáról. — Beteg, majd hoz orvosi Igazolást — válaszolták. Hajlandó lett volna ezt el­hinni, de úgy vette észre, hogy válasz közben alamuszi mo­soly bújkált a fiúk arcán. Az­tán a többszöri reggeli késé­süket is összekapcsolta gondo­latban. Furcsának találta, hogy amikor az öt fiú késett, akkor Anna is rendszeresen később érkezett. Próbálta megtudni a fiúktól, de azok mindig rövi­den elintézték, „haverkodni” tneg nem akart velük. Most, hogy már a harmadik napja hiányzik Anna és a vé­leményét egy napon belül pa­pírra kell vetni, erős izgalmat érzett. Nem tudta, hogy mit te­gyen! A lány iránt vonzalmat érzett, a fiúkat pedig egyre jobban gyűlölte. Eszébe jutott az egyes cso­port vezetője. Egyszer azt mondta: „Hol vetted ezeket az ázott verebeket, meg azt a kis ringyót?” Akkor dühös volt. védte őket, de most ostobaságnak tartotta, hogy úgy kikelt a kollégája ellen. Elvégre, igaza volt. M aga előtt látta Vágó Da­nit, amint zsebre tett kézzel, görnyedt test­tartással, flegma arccal rá bá­mul. Legszívesebben megverte volna, hogy gyorsan lefaragja jellemének torz kinövéseit. De az manapság tiltott dolog. „Nem is lehet bírni a mai fia­talokkal” — zárta le magában a gondolatsort. Tény, hogy nem sokat be­szélgetett velük. Egyszer — ele­inte még — Kovács Zolinak HEHAK FERENC — Veszélyben van a bánya, a dombokról leörnlő víz utat tört magának, a nagy daru alatt kiázott a talaj, megcsú­szott. Ha nem csinálunk vele semmit, akkor belefordul a vízibe. Ember kellene ... — Menjünk — mondta Vá­gó Dani a többiekre nézve. — Gyerünk morogták a töb­biek is. Tóth Mátyás elöl ment, utá­na Vágó Dani, majd Kovács Zoli, Vas Péter és utolsónak Moho- Zoli, Stejner Karcsival. •»rágó Daniban bizsergett V a vér. Talán ha más körülmények között vannak, akkor már a nyakába ugrott volna Tóth Mátyásnak, de most nem akarta bántani. Azért azt sem tudta elfelejte­ni, hogy öt Tóth állandóan gyanúsította valamivel. Egy­szer azt is mondta neki, hogy egy sittes ne be'zélien. Kész lett volna minden pillanatban a leszámolásra,— a legkegyet­lenebbre is. A fejtések mellett lépkedtek tapogatózva. Figyeltek előre, ahol az éjjeliőr lámpája pis­logott. Ide. Ide! — Jól van — morogta Tóth. A gépet körülvették, bánya­fákat vittek oda, aládúcolták, minden oldalról bébiztositot- tálk. Mire az első gépnél vé­geztek, a nyakukon befolyó esőtől átáztak, sárosak, latya­kosak voltak. Tovább mentek. — Egyvalaki jöjjön velem! — mondta Tóth. Vágó Dani gondolkodás nél­kül mellé lépett és vele ment. A többi maradt. Jól eltávolod­tak már Tóthék, amikor Vágó Daninak hirtelen ötlete támadt. „Tarkón kellene vágnom és belelökni a mélységbe.” Mellettük tízméteres mélység tátongott, s most a nagy eső­zésben bőven lehet benne víz is. A következő lépéseknél Tóth nagyot jajgatott és egy pilla­nat alatt eltűnt Vágó elől. — Lámpát! Baj van, gyor­san — hadarta. azt javasolta, hogy az ő zsebé­re vágassák le hátul a hajukat. Mégiscsak bosszantó, hogy elől rövidre vágatják, hátul meg hosszúra hagyják a hajukat, mint a „hülyegyerekek.” Szavának nem volt foganat­ja. még rondább frizurát csi­náltattak maguknak. Nem is szólt ő többé egy szót sem hozzájuk, csak amit a munka szükségessé tett. Az bántotta a legjobban, hogy Anna is velük tart, ho­lott belőle még rendes embert lehetne faragni. „Most már őt sem lehet meg­menteni, hát pusztuljon a ban­dájával együtt.” Elérkezett a pillanat. Szombat déltől vasárnap reggelig, mint munkacsoport­vezető a külszíni fejtéseknél volt ügyeletben. Sértőnek ta­lálta a beosztást, mert nemrég volt ünnepi szolgálatiban, de azért nem szólt. „Két napja szakad az eső, nem lehet a kertben dolgozni, itt meg leg­alább megírom az értékelést (amit egyébként utált), ha jól megy, aludni is tudok.” Az ügyeleti szoba a külszíni fejtések közelében épült föld­szintes ház északi szárnyában kapott fedelet. Tőle balra a korábban odaszállított bánya­gépek porosán, rozsdásodóban vártak bevetésre. Emellett a kéziszerszámok­nak, a kisebb b ányafelszerelé­seim ek és egyebeknek húztak falakat, ötven méterről odébb az öltözők, zuhanyozók L-alakú épülete meredt a felforgatott tájra. A fejtéseknél gödrök, földhányások, földemelő gépek, a közelükben vasbeton oszlo­pok jelezték, hogy a föld bel­sejében készül valami. A z ügyeleti szoba ablaká­ból a fejtésekre és egy távoli domboldalra nyí­lott kilátás. Az ajtóból új, kar­csú házóriások és ligetes sző­lőföldek panorámája gyönyör­ködtette a szemet. Tóth Mátyás imádta ezt a festői tájat, de most nem né­zelődött, nem érdekelte sem­mi, a bánya sem, amelynek fel­ügyeletét bízták rá, a szőlőföl­dek közé ékelt tarka házak sem, amelyek közül a C-épület első emeletén lakott a felesége és két gyereke. Semmi sem érde­kelte, csak a fiatalokról készí­tendő értékelés. Most, hogy ott ült füstös kis szobájában, gyűlölettel gondolt a fiata­lokra. Átkozta még azt a per­cet is, amikor beleegyezett abba, hogy az ő csoportjában dolgozzanak. Zsibbadtan ült a fenyőfaasz­talnál, vörös, sörteszerű baju­szát szálanként pödörgette és nagyokat pislogott. A negyedik cigarettát is elszívta már, de nem akart megindulni az ér­zése szerinti fogalmazás. A papír felett eszébe jutott egy régi ügye. Községi tanács­elnök volt, a tanácsakadémiát is eredményesen végezte el. Ügy érezte, hogy becsülettel dolgozik, senki sem emelt kü­lönösebb kifogást ellene, és egy szép napon mégis levál­tották. Igazi okát még ma sem tudja. Éppen azért nagyon igazságtalannak és embertelen­nek tartotta az eljárást. Akikor jött ide a bányához. Alig fogott a tényleges fo­galmazáshoz, zörrent az ajtó. Feltúrt gallérral, ázottan lé­pett be Kovács Zoli. — Elnézést a berobbaná- sért... Tóth Mátyás felállt, elébe lépett — Mi történt? — kérdezte felhúzott szemöldökkel. M ost Is, mint mindig, ele­gáns volt a csoportve­zető — már amennyire munkaruhában ez lehetséges. Kockás, barna zakót, zöld nad­rágot és vastag talpú cipőt vi­selt. Simára fésült, őszes haja, borotvált arca jólápoltságot tükrözött, ö is tudatában volt annak, hogy elegáns, jóvágású férfi hírében áll. — A srácok balhéznak Anni miatt... — Balhéznak? — Igen, valaki azt mondta, hogy el akarják bocsátani... — Mi ez, mit akartok ti — csattant fel Tóth Mátyás —, revolverem!, megszabni, hogy mit csináljak ...? — Félreértés ... — Elég volt! Túlságosan so­kat elnéztem nektek. Majd megtudtok hétfőn mindent. — De hát értsük meg egy­mást! — Te mondod ezt, aki még azt se tudja, hogy cigarettával, zsebre tett kézzel nem illik beállítani a feletteshez? Te mondod, hogy értsük meg egy­mást? Jó vicc! összebeszéltek mindent mögöttem, falaztok egymásnak és engem akartok befogni a szekeretekbe? Ahhoz ötször kellene mindegyikőtök- nek megszületnie... — Anni beteg, nem kell fa­lami neki... — Hazudsz! — Nem hazudok! A csoportvezető felugrott a helyéről és talán ha nincs út­jában a pad, akkor képen vág­ja a fiatalt Kovács Zoli megrettent. Hir­telen kinyitotta az ajtót és ki­lépett az esőbe. Gyors léptek­ben ment a munkásszállás felé. „Teljesen megőrült a fő­nök, még jó, hogy nem ütött le, de mindezt miért teszi?” Különösen vele, hisz a mun­kája ellen egyetlen egyszer sem emelt kifogást. „Talán a fiúk miatt?” Hús esőcseppek vágódtak 82 arcába. Érezte, hogy a cipője szára felett ömlik be a víz. Azon töprengett, hogy elmond­ja-e a történteket a fiúknak. Félt, hogy kitör a gyalázat. M ent. A piszkosszürke ég­bolt leereszkedett az új házak tetejéig, a má­sodik emeleteit kivilágított ab­lakai belevesznek a ködbe, a felhőkbe, a zuhogó esőbe. Amikor belépett a szobáiba, a többiek kártyáztak. Hárman az egyik ágyon, egy meg ve­lük szemben széken ült. Amint kinyílt az ajtó, valamennyien Kovács Zolira emelték tekin­tetüket — Ml van? — kérdezték egy­szerre. — Megint dilizik. Azt mond­ja, hogy Anninak mi falazunk és hétfőn mehetünk, ahonnan jöttünk. — Ezek szerint nem vagyunk alkalmasak még erre a fcróger munkára se? — kérdezte tág­ra meredt szemekkel Mohos Zoli. — Miért zavartad, ügyelet­ben foglalkozzék a mi ügye­inkkel? Amikor munkaidőiben se teszi — mondta nyugodtan Vas Péter. Vágó Dani haragra gerjedt. Levágta a kártyát az ágyra. — Menjünk el hozzá! Ha tényleg kj akar bennünket nyírni, akkor beverek neki, megint kibírok egy hónapot a sitten ... — Menjünk — mondták amazok is. Felvették az esőka­bátjukat és elindultak. Nem beszéltek. Az eső vál­tozatlanul szakadt. Körülöttük sötét volt minden és nyomasz­tó. Kabátjukhoz néha száraz kóró csapódott, amely az út fölé ágaskodott, mintha arra lett volna kíváncsi, hogy a csu­romvizes emberek hová igye­keznek. (Csont István illusztrációja) — Ne olvasd! Meglátja és balhé lesz! — mondta Vas Péter. — Nem érdekel. Figyeljetek! „A hozzám beosztott hat fia­talról kevés jót mondhatok el. Nyolc esetben késtek, erkölcsi figyelmeztetéseimet semmibe se vették, azt akartam, hegy az itteni divat szerint éljenek, a munkájuk is elég hiányos, pu­ha emberek, meg kellene edze­ni őket- Egy lányt magukkal hoztak és a magatartásuk nem példamutató.” — Több nincs? — Nincs! — Olvasd el mégegyszer! Olvasta. Egyszer csak Ko­vács Zoli élkiáltotta magát: „Vigyázz!” — Vágó Dani nagy sebtében eltolta maga elöl a papirt. Kivágódott az ajtó és Tóth Mátyás riadtan nézett a fiatalokra. Az éjjeliőr és a többiek nyom­ban ott terem­tek és nézték a beomlást. Lent­ről nyöszörgés, jajgatás hallat­szott. — Hülyeség! — mondta Mo­hos. Arra gon­dolt, hogy Vá­gó Dani fizetett meg a főnök­nek. — Ide azt a lámpát! — mondta Vágó és az omlásos föl­dön hanyatt csúszva, meg­indult lefelé. A parton ál­lók lélegzetet visszafojtva nézték a küz­delmet. Nem tudtak segíteni Vágó Daninak sem és a mély­ben fekvő Tóth Mátyásnak sem. Kiabálni kezd­tek, szólítgatták Tóth Mátyást, de nem kaptak választ. — Kövek van­nak lent, ősz, szetörhette ma­gát — motyogta az éjjeliőr. — Jól haladsz, Dani? — Igen! S a következő pillanat­ban iszonyatos jajkiál­tás hasított a levegőbe. — Dani! Dani! Dani! — kia­bálták a fent levők. Előbb csak nyöszörgés, az­tán riasztó némaság ült a mély. ségben. — Ne próbálkozzunk to­vább ... — Riasztani! Kovács és Vas megindult a központ felé. Az éjjeliőr, Ko­vács és Mohos tehetetlenül to- porgott a parton, kétségbe­esetten szólítgatták társaikat. Fél óra múlva megjelentek a mentők, kötelet, hordágyat hoztak. Orvos is jött velük. Ahogy megvilágították a mély­séget, Tóth teste az omladék- kövek között, mint egy hulla, szétterül ten feküdt. Vágó Da­nit nem látták sehol. Az orvos is leereszkedett ét , ómban Tóth fölé hajolt. — Él, elájult — mondta. Megvi sgálta, elsősegélyben részesítette és a szerencsét­len csoportvezető hamarosan magához tért. Vágó Daninak már csak a holttestét tudták kimenteni egy vízzel telt gödörből. Az orvo­sok véleménye szerint a halán­tékán kapott ütéstől megszé­dülhetett és úgy fulladt meg. T óth Mátyás jobban lett, már azt sem engedte, hogy kocsiba tegyék. A maga lábán ment az ügyelet­re. Vágó Danit elvitték a hul­laházba. Éjfél is elmúlt már, amikor Tóth Mátyás, Kovács Zoli, Vaa Péter, Mohos Zoli, Stejner Karcsi fáradtan, sárosán be­térhettek az ügyeleti szobába. — Maga hogyan esett belet kérdezte Mohos Tóthot. — Megcsúsztam, aztán zu­hantam. — Meghalt szegény, anélkül, hogy elbúcsúzott volna — só­hajtotta Kovács. — Mit' veszített, — vette át a szót Mohos, úgyis csak rúgtak rajta mindenütt, éppen ma panaszolta, hogy vele, mint egyenrangú emberrel, régóta nem beszélgetett senki. Mindig nélküle döntöttek róla. Hallgattak. Tóth megfogta az asztalon heverő papírlapo­kat, összegyűrte és lépegetni kezdte. A fiúik szomorúan né»- ték. — Egyszer engem is ok n&- kül bocsátottak el — suttogta Tóth. A fiúk nem szóltak. — Na, menjünk — mondta Kovács Zoli. Tóth is felállt, az asntalra támaszkodott, fájdltotta a lá­bát, meg a derekát. A fiúk at ajtóhoz vánszorogtak. Tóth fájdalmasan nézett, elérzéke- nyülten szólt a fiúkhoz. — Köszönöm a segítséget... — Jó éjszakát! — mondták azok és becsukták maguk után az ügyeleti szoba ajtaját. Vasárnap reggel futótűzként terjedt a hír: „Vágó Dani mentés közben meghalt.” Min­denki együtt érzett Dani szü­leivel, akik még vasárnap dél­után a helyszínre utaztak. Gyászolt az egész telep, a bá­nyász és nem bányász egy­aránt. Szilasi Anna is sápad­tan, betegen jött vissza, hogy a nagy gyászban együtt lehes­sen a fiúkkal. H étfőn délelőtt az igazga­tó magához hívatta Tóth Mátyást és a cso­portját. Már tudott mindenről. Azt mondta, hogy az éjszakai munkájuk egy milliós vagyont mentett meg az államnak. Amikor kérdezte, hogy kik voltak a hősök, Tóth csak ennyit mondott: „ök hatan.” Pedig Szilasi Anna nem volt köztük és most már Vágó Dánt se. Dicséretet kaptak és pénzju­talomra is felterjesztették őket. Harmadnap az igazgató megszólította Tóth Mátyás cso­portvezetőt. — Tóth elvtárs, nem is tud­tam. hogy ilyen nagyszerű em­berei vannak. Tegnap elbeszél­gettem velük munka után. Mondják, hogy Kovács Zoli beteges édesanyjának a jeges­ár elvitte a házát és másfél hónap alatt felépítették. Derék emberek ezek. — Nem is tudtam ezekről..« — Mindig mondtam magit* nak, hogy parancsolgatással nem sokra megyünk. Beszél-* getni kell az emberekkel, med kell őket belülről is ismemii együtt kell élni velük — nen* fizikailag, hanem érzésekben — és úgy kell nevelnünk őket. A z igazgató sokáig mond­ta még a tanácsait, de Tóth Mátyás alig értett belőlük valamit. Rettenetesen bántotta, hogy a félreismeri emberekkel szemben nagyon igazságtalan volt. S talán ami a legjobban megdöbbentetted nem érti a fiatalokat, az érzés- és gondolatviláguk idegen az 9 számára. „Tovább kell lépni, mint őM hatan” — sóhajtotta búcsúzóul az igazgatónak. í,«». V Tóth Mátyás, amikor elment Kovács Zoli, egy darabig bán­ta, hogy olyan ingerülten be­szélt vele. De aztán megnyug­tatta magát azzal, hogy az ilyen fiatalok csak a kemény szóból értenek. Néhány mon­dat leírása után megállt Hall­gatta a csatornán leömlő víz halk zenéjét. Kiállt az ajtóba és nézte a sötét égboltot, meg az ablakon kiszűrődő fénycsó­vában bugyborékoló víztócsá­kat. Nyomott volt a hangulata; „Ha azt írom, hogy a munká­jukat alapjában rendesen el­végezték, de a magatartásuk rossz, akkor azt mondják bent, hogy nem ezt kérdezték, hanem hogy alkalmasak-e vagy sem a belső munkára. Tehát csak az egyik tulajdon­ságukról irhatok, az meg nem lehet más, mint hogy nem al­kalmasak .. .” A távolból vészki ál tó« hangzott. - „Ügyelet, ügyelet!” Maid több­ször is megismétlődött — „A kettes éjjeliőr.” — Felkapta a viharkalbátját és gyors léptekben elindult a hang irányába. Egy pillanatra megállt, hogy a szeme meg­szokja a sötétséget, aztán ment. Alighogy elment, a fiatalok megérkeztek az ügyeleti szobá­hoz. Bementek. Vágó Dani az asztalhoz lépett.

Next

/
Thumbnails
Contents