Heves Megyei Népújság, 1964. január (15. évfolyam, 1-25. szám)
1964-01-06 / 3. szám
9 H A központi épület egyik szűk folyosóján az igazgatóságra sietett Tóth Mátyás. A felvételi iroda előtt egy tizenhét év körüli lány toppant elébe: — Nem tudja, ma is vesznek fel munkásokat? Tóth egy szót sem tudott szólni a meglepetéstől. A lány magabiztossága és kacér tekintete zavarba hozta. — Az irodában tessék érdeklődni — motyogta zavarában és a felvételi irodára mutatott. „De csinos vagy” — gondolta magában, amint tovább sietett. Azon a délelőttön még háromszor találkoztak a központi épületben. A lány céltalanul ődöngött Tóth a dolgát végezte. A szűk folyosókon észre kellett venniük egymást: a lány a férfira, mint ismerősre, kedvesen mosolygott. Talán többször is találkoznak azon a napon, ha Tóth Mátyást ki nem hivatják a külszíni fejtésekhez, ahol a munkacsoportja dolgozott. Ellenőrök érkeztek és a csoport- vezetőt keresték. „Az alkalom szüli a tolvajt”. Az alkalmat meg néha a véletlen. Másnap reggel öt fiú és egy leány jelentkezett munkára a kettes munkacsoportnál. Tóiknak a fejébe szállt a vér: „Milyen különös, éppen hozzám került, „örült is, meg nem is_a szerencsének. A lány feltűnően boldog volt. Délután a telep vezetője, akit mindenki igazgatónak becézett, magához rendelte Tóth Mátyást és a figyelmébe ajánlatta a hat fiatalt „Gyakorta cserélték munkahelyüket, Vágó és Mohos büntetve is volt, a többinek is volt már fegyelmije. Majd meglátjuk, hogy alkalmasak-e belső munkára...” Tóth megértette, hogy néhány hónapig nála lesznek a fiatalok. S az ő véleményétől függ majd, hogy belső munkára. vagy elbocsátásra kerülnek-e. r átárazott egyéniség volt a csoportvezető. A maga elveiből egy jottányit sem engedett. így volt a pedagógiával is. Azt vallotta: semmi haverkodás, mindent pontosan jegyezni és igazságosan ítélkezni. Két és fél hónap elteltével nagyjából rendelkezésére állott annyi feljegyzés és benyomás, hogy azok összesítéséből hű képet rajzolhatott a hat fiatalról. Azaz, csak rajzolhatott volna, ha az utolsó fél hónapban nem következik be egy nagy és bonyolult fordulat az események menetében. Az egyik nap megkérdezte a fiúkat, hogy tudnak-e valamit a lányról, Szflasi Annáról. — Beteg, majd hoz orvosi Igazolást — válaszolták. Hajlandó lett volna ezt elhinni, de úgy vette észre, hogy válasz közben alamuszi mosoly bújkált a fiúk arcán. Aztán a többszöri reggeli késésüket is összekapcsolta gondolatban. Furcsának találta, hogy amikor az öt fiú késett, akkor Anna is rendszeresen később érkezett. Próbálta megtudni a fiúktól, de azok mindig röviden elintézték, „haverkodni” tneg nem akart velük. Most, hogy már a harmadik napja hiányzik Anna és a véleményét egy napon belül papírra kell vetni, erős izgalmat érzett. Nem tudta, hogy mit tegyen! A lány iránt vonzalmat érzett, a fiúkat pedig egyre jobban gyűlölte. Eszébe jutott az egyes csoport vezetője. Egyszer azt mondta: „Hol vetted ezeket az ázott verebeket, meg azt a kis ringyót?” Akkor dühös volt. védte őket, de most ostobaságnak tartotta, hogy úgy kikelt a kollégája ellen. Elvégre, igaza volt. M aga előtt látta Vágó Danit, amint zsebre tett kézzel, görnyedt testtartással, flegma arccal rá bámul. Legszívesebben megverte volna, hogy gyorsan lefaragja jellemének torz kinövéseit. De az manapság tiltott dolog. „Nem is lehet bírni a mai fiatalokkal” — zárta le magában a gondolatsort. Tény, hogy nem sokat beszélgetett velük. Egyszer — eleinte még — Kovács Zolinak HEHAK FERENC — Veszélyben van a bánya, a dombokról leörnlő víz utat tört magának, a nagy daru alatt kiázott a talaj, megcsúszott. Ha nem csinálunk vele semmit, akkor belefordul a vízibe. Ember kellene ... — Menjünk — mondta Vágó Dani a többiekre nézve. — Gyerünk morogták a többiek is. Tóth Mátyás elöl ment, utána Vágó Dani, majd Kovács Zoli, Vas Péter és utolsónak Moho- Zoli, Stejner Karcsival. •»rágó Daniban bizsergett V a vér. Talán ha más körülmények között vannak, akkor már a nyakába ugrott volna Tóth Mátyásnak, de most nem akarta bántani. Azért azt sem tudta elfelejteni, hogy öt Tóth állandóan gyanúsította valamivel. Egyszer azt is mondta neki, hogy egy sittes ne be'zélien. Kész lett volna minden pillanatban a leszámolásra,— a legkegyetlenebbre is. A fejtések mellett lépkedtek tapogatózva. Figyeltek előre, ahol az éjjeliőr lámpája pislogott. Ide. Ide! — Jól van — morogta Tóth. A gépet körülvették, bányafákat vittek oda, aládúcolták, minden oldalról bébiztositot- tálk. Mire az első gépnél végeztek, a nyakukon befolyó esőtől átáztak, sárosak, latyakosak voltak. Tovább mentek. — Egyvalaki jöjjön velem! — mondta Tóth. Vágó Dani gondolkodás nélkül mellé lépett és vele ment. A többi maradt. Jól eltávolodtak már Tóthék, amikor Vágó Daninak hirtelen ötlete támadt. „Tarkón kellene vágnom és belelökni a mélységbe.” Mellettük tízméteres mélység tátongott, s most a nagy esőzésben bőven lehet benne víz is. A következő lépéseknél Tóth nagyot jajgatott és egy pillanat alatt eltűnt Vágó elől. — Lámpát! Baj van, gyorsan — hadarta. azt javasolta, hogy az ő zsebére vágassák le hátul a hajukat. Mégiscsak bosszantó, hogy elől rövidre vágatják, hátul meg hosszúra hagyják a hajukat, mint a „hülyegyerekek.” Szavának nem volt foganatja. még rondább frizurát csináltattak maguknak. Nem is szólt ő többé egy szót sem hozzájuk, csak amit a munka szükségessé tett. Az bántotta a legjobban, hogy Anna is velük tart, holott belőle még rendes embert lehetne faragni. „Most már őt sem lehet megmenteni, hát pusztuljon a bandájával együtt.” Elérkezett a pillanat. Szombat déltől vasárnap reggelig, mint munkacsoportvezető a külszíni fejtéseknél volt ügyeletben. Sértőnek találta a beosztást, mert nemrég volt ünnepi szolgálatiban, de azért nem szólt. „Két napja szakad az eső, nem lehet a kertben dolgozni, itt meg legalább megírom az értékelést (amit egyébként utált), ha jól megy, aludni is tudok.” Az ügyeleti szoba a külszíni fejtések közelében épült földszintes ház északi szárnyában kapott fedelet. Tőle balra a korábban odaszállított bányagépek porosán, rozsdásodóban vártak bevetésre. Emellett a kéziszerszámoknak, a kisebb b ányafelszereléseim ek és egyebeknek húztak falakat, ötven méterről odébb az öltözők, zuhanyozók L-alakú épülete meredt a felforgatott tájra. A fejtéseknél gödrök, földhányások, földemelő gépek, a közelükben vasbeton oszlopok jelezték, hogy a föld belsejében készül valami. A z ügyeleti szoba ablakából a fejtésekre és egy távoli domboldalra nyílott kilátás. Az ajtóból új, karcsú házóriások és ligetes szőlőföldek panorámája gyönyörködtette a szemet. Tóth Mátyás imádta ezt a festői tájat, de most nem nézelődött, nem érdekelte semmi, a bánya sem, amelynek felügyeletét bízták rá, a szőlőföldek közé ékelt tarka házak sem, amelyek közül a C-épület első emeletén lakott a felesége és két gyereke. Semmi sem érdekelte, csak a fiatalokról készítendő értékelés. Most, hogy ott ült füstös kis szobájában, gyűlölettel gondolt a fiatalokra. Átkozta még azt a percet is, amikor beleegyezett abba, hogy az ő csoportjában dolgozzanak. Zsibbadtan ült a fenyőfaasztalnál, vörös, sörteszerű bajuszát szálanként pödörgette és nagyokat pislogott. A negyedik cigarettát is elszívta már, de nem akart megindulni az érzése szerinti fogalmazás. A papír felett eszébe jutott egy régi ügye. Községi tanácselnök volt, a tanácsakadémiát is eredményesen végezte el. Ügy érezte, hogy becsülettel dolgozik, senki sem emelt különösebb kifogást ellene, és egy szép napon mégis leváltották. Igazi okát még ma sem tudja. Éppen azért nagyon igazságtalannak és embertelennek tartotta az eljárást. Akikor jött ide a bányához. Alig fogott a tényleges fogalmazáshoz, zörrent az ajtó. Feltúrt gallérral, ázottan lépett be Kovács Zoli. — Elnézést a berobbaná- sért... Tóth Mátyás felállt, elébe lépett — Mi történt? — kérdezte felhúzott szemöldökkel. M ost Is, mint mindig, elegáns volt a csoportvezető — már amennyire munkaruhában ez lehetséges. Kockás, barna zakót, zöld nadrágot és vastag talpú cipőt viselt. Simára fésült, őszes haja, borotvált arca jólápoltságot tükrözött, ö is tudatában volt annak, hogy elegáns, jóvágású férfi hírében áll. — A srácok balhéznak Anni miatt... — Balhéznak? — Igen, valaki azt mondta, hogy el akarják bocsátani... — Mi ez, mit akartok ti — csattant fel Tóth Mátyás —, revolverem!, megszabni, hogy mit csináljak ...? — Félreértés ... — Elég volt! Túlságosan sokat elnéztem nektek. Majd megtudtok hétfőn mindent. — De hát értsük meg egymást! — Te mondod ezt, aki még azt se tudja, hogy cigarettával, zsebre tett kézzel nem illik beállítani a feletteshez? Te mondod, hogy értsük meg egymást? Jó vicc! összebeszéltek mindent mögöttem, falaztok egymásnak és engem akartok befogni a szekeretekbe? Ahhoz ötször kellene mindegyikőtök- nek megszületnie... — Anni beteg, nem kell falami neki... — Hazudsz! — Nem hazudok! A csoportvezető felugrott a helyéről és talán ha nincs útjában a pad, akkor képen vágja a fiatalt Kovács Zoli megrettent. Hirtelen kinyitotta az ajtót és kilépett az esőbe. Gyors léptekben ment a munkásszállás felé. „Teljesen megőrült a főnök, még jó, hogy nem ütött le, de mindezt miért teszi?” Különösen vele, hisz a munkája ellen egyetlen egyszer sem emelt kifogást. „Talán a fiúk miatt?” Hús esőcseppek vágódtak 82 arcába. Érezte, hogy a cipője szára felett ömlik be a víz. Azon töprengett, hogy elmondja-e a történteket a fiúknak. Félt, hogy kitör a gyalázat. M ent. A piszkosszürke égbolt leereszkedett az új házak tetejéig, a második emeleteit kivilágított ablakai belevesznek a ködbe, a felhőkbe, a zuhogó esőbe. Amikor belépett a szobáiba, a többiek kártyáztak. Hárman az egyik ágyon, egy meg velük szemben széken ült. Amint kinyílt az ajtó, valamennyien Kovács Zolira emelték tekintetüket — Ml van? — kérdezték egyszerre. — Megint dilizik. Azt mondja, hogy Anninak mi falazunk és hétfőn mehetünk, ahonnan jöttünk. — Ezek szerint nem vagyunk alkalmasak még erre a fcróger munkára se? — kérdezte tágra meredt szemekkel Mohos Zoli. — Miért zavartad, ügyeletben foglalkozzék a mi ügyeinkkel? Amikor munkaidőiben se teszi — mondta nyugodtan Vas Péter. Vágó Dani haragra gerjedt. Levágta a kártyát az ágyra. — Menjünk el hozzá! Ha tényleg kj akar bennünket nyírni, akkor beverek neki, megint kibírok egy hónapot a sitten ... — Menjünk — mondták amazok is. Felvették az esőkabátjukat és elindultak. Nem beszéltek. Az eső változatlanul szakadt. Körülöttük sötét volt minden és nyomasztó. Kabátjukhoz néha száraz kóró csapódott, amely az út fölé ágaskodott, mintha arra lett volna kíváncsi, hogy a csuromvizes emberek hová igyekeznek. (Csont István illusztrációja) — Ne olvasd! Meglátja és balhé lesz! — mondta Vas Péter. — Nem érdekel. Figyeljetek! „A hozzám beosztott hat fiatalról kevés jót mondhatok el. Nyolc esetben késtek, erkölcsi figyelmeztetéseimet semmibe se vették, azt akartam, hegy az itteni divat szerint éljenek, a munkájuk is elég hiányos, puha emberek, meg kellene edzeni őket- Egy lányt magukkal hoztak és a magatartásuk nem példamutató.” — Több nincs? — Nincs! — Olvasd el mégegyszer! Olvasta. Egyszer csak Kovács Zoli élkiáltotta magát: „Vigyázz!” — Vágó Dani nagy sebtében eltolta maga elöl a papirt. Kivágódott az ajtó és Tóth Mátyás riadtan nézett a fiatalokra. Az éjjeliőr és a többiek nyomban ott teremtek és nézték a beomlást. Lentről nyöszörgés, jajgatás hallatszott. — Hülyeség! — mondta Mohos. Arra gondolt, hogy Vágó Dani fizetett meg a főnöknek. — Ide azt a lámpát! — mondta Vágó és az omlásos földön hanyatt csúszva, megindult lefelé. A parton állók lélegzetet visszafojtva nézték a küzdelmet. Nem tudtak segíteni Vágó Daninak sem és a mélyben fekvő Tóth Mátyásnak sem. Kiabálni kezdtek, szólítgatták Tóth Mátyást, de nem kaptak választ. — Kövek vannak lent, ősz, szetörhette magát — motyogta az éjjeliőr. — Jól haladsz, Dani? — Igen! S a következő pillanatban iszonyatos jajkiáltás hasított a levegőbe. — Dani! Dani! Dani! — kiabálták a fent levők. Előbb csak nyöszörgés, aztán riasztó némaság ült a mély. ségben. — Ne próbálkozzunk tovább ... — Riasztani! Kovács és Vas megindult a központ felé. Az éjjeliőr, Kovács és Mohos tehetetlenül to- porgott a parton, kétségbeesetten szólítgatták társaikat. Fél óra múlva megjelentek a mentők, kötelet, hordágyat hoztak. Orvos is jött velük. Ahogy megvilágították a mélységet, Tóth teste az omladék- kövek között, mint egy hulla, szétterül ten feküdt. Vágó Danit nem látták sehol. Az orvos is leereszkedett ét , ómban Tóth fölé hajolt. — Él, elájult — mondta. Megvi sgálta, elsősegélyben részesítette és a szerencsétlen csoportvezető hamarosan magához tért. Vágó Daninak már csak a holttestét tudták kimenteni egy vízzel telt gödörből. Az orvosok véleménye szerint a halántékán kapott ütéstől megszédülhetett és úgy fulladt meg. T óth Mátyás jobban lett, már azt sem engedte, hogy kocsiba tegyék. A maga lábán ment az ügyeletre. Vágó Danit elvitték a hullaházba. Éjfél is elmúlt már, amikor Tóth Mátyás, Kovács Zoli, Vaa Péter, Mohos Zoli, Stejner Karcsi fáradtan, sárosán betérhettek az ügyeleti szobába. — Maga hogyan esett belet kérdezte Mohos Tóthot. — Megcsúsztam, aztán zuhantam. — Meghalt szegény, anélkül, hogy elbúcsúzott volna — sóhajtotta Kovács. — Mit' veszített, — vette át a szót Mohos, úgyis csak rúgtak rajta mindenütt, éppen ma panaszolta, hogy vele, mint egyenrangú emberrel, régóta nem beszélgetett senki. Mindig nélküle döntöttek róla. Hallgattak. Tóth megfogta az asztalon heverő papírlapokat, összegyűrte és lépegetni kezdte. A fiúik szomorúan né»- ték. — Egyszer engem is ok n&- kül bocsátottak el — suttogta Tóth. A fiúk nem szóltak. — Na, menjünk — mondta Kovács Zoli. Tóth is felállt, az asntalra támaszkodott, fájdltotta a lábát, meg a derekát. A fiúk at ajtóhoz vánszorogtak. Tóth fájdalmasan nézett, elérzéke- nyülten szólt a fiúkhoz. — Köszönöm a segítséget... — Jó éjszakát! — mondták azok és becsukták maguk után az ügyeleti szoba ajtaját. Vasárnap reggel futótűzként terjedt a hír: „Vágó Dani mentés közben meghalt.” Mindenki együtt érzett Dani szüleivel, akik még vasárnap délután a helyszínre utaztak. Gyászolt az egész telep, a bányász és nem bányász egyaránt. Szilasi Anna is sápadtan, betegen jött vissza, hogy a nagy gyászban együtt lehessen a fiúkkal. H étfőn délelőtt az igazgató magához hívatta Tóth Mátyást és a csoportját. Már tudott mindenről. Azt mondta, hogy az éjszakai munkájuk egy milliós vagyont mentett meg az államnak. Amikor kérdezte, hogy kik voltak a hősök, Tóth csak ennyit mondott: „ök hatan.” Pedig Szilasi Anna nem volt köztük és most már Vágó Dánt se. Dicséretet kaptak és pénzjutalomra is felterjesztették őket. Harmadnap az igazgató megszólította Tóth Mátyás csoportvezetőt. — Tóth elvtárs, nem is tudtam. hogy ilyen nagyszerű emberei vannak. Tegnap elbeszélgettem velük munka után. Mondják, hogy Kovács Zoli beteges édesanyjának a jegesár elvitte a házát és másfél hónap alatt felépítették. Derék emberek ezek. — Nem is tudtam ezekről..« — Mindig mondtam magit* nak, hogy parancsolgatással nem sokra megyünk. Beszél-* getni kell az emberekkel, med kell őket belülről is ismemii együtt kell élni velük — nen* fizikailag, hanem érzésekben — és úgy kell nevelnünk őket. A z igazgató sokáig mondta még a tanácsait, de Tóth Mátyás alig értett belőlük valamit. Rettenetesen bántotta, hogy a félreismeri emberekkel szemben nagyon igazságtalan volt. S talán ami a legjobban megdöbbentetted nem érti a fiatalokat, az érzés- és gondolatviláguk idegen az 9 számára. „Tovább kell lépni, mint őM hatan” — sóhajtotta búcsúzóul az igazgatónak. í,«». V Tóth Mátyás, amikor elment Kovács Zoli, egy darabig bánta, hogy olyan ingerülten beszélt vele. De aztán megnyugtatta magát azzal, hogy az ilyen fiatalok csak a kemény szóból értenek. Néhány mondat leírása után megállt Hallgatta a csatornán leömlő víz halk zenéjét. Kiállt az ajtóba és nézte a sötét égboltot, meg az ablakon kiszűrődő fénycsóvában bugyborékoló víztócsákat. Nyomott volt a hangulata; „Ha azt írom, hogy a munkájukat alapjában rendesen elvégezték, de a magatartásuk rossz, akkor azt mondják bent, hogy nem ezt kérdezték, hanem hogy alkalmasak-e vagy sem a belső munkára. Tehát csak az egyik tulajdonságukról irhatok, az meg nem lehet más, mint hogy nem alkalmasak .. .” A távolból vészki ál tó« hangzott. - „Ügyelet, ügyelet!” Maid többször is megismétlődött — „A kettes éjjeliőr.” — Felkapta a viharkalbátját és gyors léptekben elindult a hang irányába. Egy pillanatra megállt, hogy a szeme megszokja a sötétséget, aztán ment. Alighogy elment, a fiatalok megérkeztek az ügyeleti szobához. Bementek. Vágó Dani az asztalhoz lépett.
