Heves Megyei Népújság, 1963. december (14. évfolyam, 281-305. szám)
1963-12-08 / 287. szám
A KÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYE! MŰVELŐDÉS! HÁZ IRODALMI KORÉNEK KIADÁSÁBAN ABBAN AZ IDŐBEN nagyón egyedül voltain. Cj város, új és ismeretlen emberek. S ha ismerősnek vélt arcot is láttam, még keserűbb volt a rádöbbenés: a hasonló vonások mögött egy voltaképpen soha nem látott ember halad érdektelenül tovább a maga útján. Maradék pénzem vészesen fogyott, munka meg akkor még sehol. Ebben á városban, amelynek olyan szerencséje volt, hogy a háború mit sem pusztított, nem volt mit újjáépíteni. Hogy miért maradtam mégis? Ma sem tud. nám megmondani. Talán nem volt erőm továbbmenni, vagy egyszerűen célját sem láttam, értelmét sem találtam? — most már, ma már nem is érdekes. Ténferegtem az ébren is alvó város utcáin, s még arra se válaszoltak, ha valahol munkát kértem, csak széttárták a karjukat tehetetlenül, én mindenesetre úgy éreztem, kegyetlen egykedvűséggel. Olyan egyedül voltam, olyan társtalanul és végtére is olyan fiatalon, hogy szinte már természetesnek tűnt a mindenbe belenyugvó egykedvűség, a rezignált bizalom, hogy egyik nap úgyis tolja a másikat. Szétvetett karokkal, behunyt szemmel támasztottam a padot az öreg kert egy még nála is öregebb fája alatt, megtéve a’t a csodálatost, amire azóta sem vagyok képes: nem gondolni ■emmire. — Nincs egy szál gyufája? A HANG REKEDT VOLT, ** az arc még őrizte a gyorsan elpazarolt ifjúság és az éltéikoaolt szépség kontúrjait. Ha kinyitottam a szemem, akkor egy öregedő, barna női fejet láttam, ha kissé összehúztam, egy pikánsan szép, bronzhajú, fiatal nőt. Behunytam, kinyitottam, játszottam, volt időin. — Mit pislog, mint valami levelibéka? Gyufát kértem. Ha nincs, akkor mondja meg — pörgette meg ujjai között a cigarettát. — Van. Tessék. — Köszönöm — szfvta le mélyen a füstöt a nő és gyanús egykedvűséggel álldogált tovább, úgy mustrálva, mintha a piacon, káposztafe.iek között válogatna. — Egyedül van? — Egyed®. — És nem unalmas? —- Nincs egy vasam se — jegyeztem meg, hogy miattam nálam és most felesleges stra- pálnia magát. — Taknyos. Kis hülye! — rántotta meg a vállát, de egyáltalán nem sértődötten. —- Kinek kell a te pénzed ha van is. Az Ilyen nyakigláb gyerkőcökkel vagy szánalomból, vagy sehogy. Ügy sincs pénze a magadfa i tának. Ha meg van, rögtön valami kis fehérruhás leányka kell, aki szereti, ha megfogják a kezét, »erébe egy adag fagylaltért. Én is egyedül vagyok és kutyául unatkozom. Ennyi az egész. — A Napkirály is mindig «natkozott, s akkor karon fogott egy udvaroncot és bevonszolta egy ablakmélyedésbe, hogy együtt unatkozzanak — mondtam, és hogy befejezettnek tekintse a tárgyalást, újra behunytam a szemem. A nő nem tágított: — Nem tudom, ki az a te királyod, de itt nincs ablakmélyedés és én csak egyedül unatkozom. Ha beszélhetek valakihez, az sem fontos, hogy figyeljen, az sem. hogy válaszoljon. Nekem már elég. Nincs melód, kisfiam? — ült le,mellém és fizetség fejében szó nélkül egy cigarettát dugott a számba, aztán rögtön odatartotta a magáét, hogy rágyújti hassak. — Nincs. — Az rohadt dolog. Miből JBsz? Anyáim í^od. vagy apádat... GYURKÖ GÉZA: — Egyik sincs. —- Ez a rohadt háború, mi? — Az. — Hitler az egy dög volt. Mennyi férfi pusztult el — sóhajtott fel, hogy kajánkodva csúszott ki a számon: — Mennyi ügyfél! — Disznó vagy, kisfiam, átkozottul disznó. De hát mit várjon tőled az ember. Mert ki nevelt téged? Senki. — Válaszra sem várva, helyettem magyarázta saját magának. Legfeljebb a nagyszülők. Na hiszen, olyan is az. Tudom. Engem is azok neveltek. Nem sok köszönet volt benne Vagy kényeztetik az embert, vagy verik. Engem verteit, ' téged biztos dajkáltak. Nem bírtad, eljöttél. így van? — így... — Hogy hívnak? — Kázmér. — Hülye egy név. Egy férfi legyen Gábor, József, István, de Kázmér. Hát azt még becézni se lehet. Tényleg nincs egy vasad sem? t — Hát... nagyon a végén. ' De mit érdekli az magát? — fordultam hirtelen feléje, hogy hátrahőkölt. — Na, ne bolondozz, kisfiam! Csak úgy kérdeztem. Kérdezni talán csak szabad, 1 nem? Legfeljebb ne válaszolj, ha nem akarsz. Különben, mondom, nincs szükségem a ; pénzedre. Én dolgozom. Nekem van melóm, s ne vigyorogj! , Pincémő vagyok, s ha még egy évig Így élek, ahogyan az utóbbi hónapokban, még apácának is felvehetnek. Nem ‘ mondom, volt idő, amikor a hátam is borsódzott, ha ezt a : szót hallottam, hogy meló, de hát az évek fütyülnek rám, s egy bizonyos koron túl abból nem lehet megélni. Nem igaz? ■ Az ember lányának legyen annyi sütnivalója, hogy tudja, i mikor nyergeljen át egy másik ■ szakmára. Légy nyugodt, kis- , fiam, hogy én még férjet is fogok magamnak. Mosok rá gatyát, stoppolom a lyukas zok-S nijait, s kerülgetem, ha részeg f lesz a disznó. Mert amilyen ^ pechsm nekem van, az biztos,! beszív majd néhányszor, csak-j* hogy a pofámba vághassa, tud- ? ja ő, hogy mi voltam. 1 A NAP GONDOLT egyet 5 ** és szépen eltűnt a fák5 mögött. Én meg ott ültem at pádon ezzel a teste helyett? most már marhapörköltet kist fröccsel áruló nő mellett. Hall-2 gattam, furcsa módon, valami? belső boldogsággal hallgattam, ? hogy beszél és beszél egy má-í sík ember. Hozzám beszél, akis hetek óta csak magához beszél- s hefcne. ha nem szégyellné. Egy t idősebb házaspár lépegetett el t a pad előtt, ktmérten és meg-£ fon tol tan, mint akik nemcsak 5 azt tudják, hogy honnan jót- ? tek, de tökéletesen tisztán lát-? ják azt is, hová tartanak. ? Ránk néztek, arcukon egy pil- 2 lanatra felháborodott gúny vo-2 nult végig, aztán legyintettek? magukban. Hiába, ez a mai 7 világ, amikor egy ilyen nő és 5 egy alig férfi gyerek... A nős is észrevette, s maga elé szi-s szegte: 5 — Dögöljetek meg... Eskü- ? szóm, hogy az ilyenekben van? a legkevesebb tisztesség. Ezek? nem tudnak másra gondolni. 2 ha igy együtt látnak két em- ? bért, mint most minket. Ezek j* nem. Ezek még otthon is csám- i csogni fognák rajta a vacsora S után. Mert az olcsóbb, mint a mozi. Az ám, a vacsora. Te hol ^ és mit fogsz kajálni, kisfiam?? A gyomromba belecsikordult az éhség. Az utóbbi napokban már nem vacsoráztam, hogy tovább jusson az ebédekre. De azok az ebédek! Húszéves se voltam, s amit adtak, az egy gyomorbeteg számára is éhez- tetés lett volna. — A polgármesternél. Ott' szoktam vacsorázni. Ebédelni meg az alispánnál — fortyant fel bennem az éhség és a düh is. Nem szerettem, sohasem szerettem, ha sajnáltak. — Na, akkor ma mondjon le rólad a polgármester. Szabadnapon vagyok, gyere, egyél nálam! Nem neked teszek szívességet. Egy frászt Azt már meg. tanultam, hogy egy nő’sohasem tehet szívességet férfinak. Arra mindig ráfizet Utálok egyedül enni. Abban a rohadt odúban még az evéstől is elmegy az ember kedve. Na, gyere, kisfiú! — állt fel és már indult Is előre. Biztos volt benne, hogy utána megyek. Ha sajnálkozik, ha magyarázkodik, szó nélkül ott hagyom. De, hogy így, ilyen egyszerűen és természetes magabiztossággal hívott meg, eszembe sem jutott, hogy tiltakozzam. Mentem utána, aztán mellette, végig a sötétedő városon, kanyargós utcákon, aztán fel egy emeletre, be egy ajtón egy olyan szobába, amelyből szinte ordított a reménytelen erőfeszítés, hogy ha ízléstelenül is, de otthonossá akarta valaki tenni. f EÜLTEM A TENYÉR- NYI asztal mellé, tűrtem, hogy sürögjön-forogjon, terítsen, szedjen és mohón enni kezdtem. Már a tányér mélyén jártam, amikor észrevettem, hogy néz, de nem eszik. — Hát te? — böktem felé a villával. — Majd később. Csak egyél, kisfiam. Olyan ádámcsutkád van, hogy azon aggódom, egyszer fennakad és megfulladsz... Megettem az egész vacsoráMENELAOSZ LUDEMISZ; Jó o réggé If Jó reggelt... Valahol illatozó rózsabimbó, jó reggelt Valahol csobogó víz, jó reggelt. Valahol daloló erdő, jó reggelt. Pillangók, lombok, madarak, jó reggelt. Tenger mosta szíriek sorvasztó kőbölcsőjéből száll felétek hajnali fohászom könnyes sóhaja. Aprócska szem vágyakozik utánatok, két kicsiny kar, melynek ernyedt öleléséből kihullott a játékbaba. Gyönyörű rózsabimbó és ti ligetek s vizek, bontsa ki szárnyát tündérmesétek, körülzsongva a kedves otthon fájdalmasan távoli fészkét. Felnevet majd örömében és boldogan tapsikol, hiszen csak ötéves még. Görögből fordította: Boldog Balázs SASS ERVIN: ISKOLÁK Fények rezzennek lágyan, a tél bekopogott.!. Az iskolában zümmög a gyereknép, a tábla nagy fekete négyszög: szótlanul hord rengeteg tudományt. A kályha két szeme piros. Forogni tilos! Csak tanulni szépen ... Milyen furcsa ez az őszi világ! November van, s mégis tavaszi kertek az iskolák. FORGÁCS KAROLT: ütujím oaqii Enyém vagy már, te legszentebb aranyhal, belesuhantál a hálómba! Boldog csak Itt lehetsz, a szívemen plhegve, ne próbálj soha úszni másfelé Szívem a legforróbb ital: a vér kiapadhatatlan forrása és e forrás csak neked buzog italt Minden lökése, minden dobbanása ha muzsikál: csak néked muzsikál, és veszett, Izzó rohanással fut fut ereimben és mindig csak feléd, akár ha karom ölelésre hajtja, akár ha csókra nyitja fel a szám, szemembe fényt lop, vagy nyelvemre szót fakaszt: mindig csak neked, neked, érted.. ját. Aztán hanyatt vetettem : magam az ócska, sok vihart látott díványon és vártam, hogy 1 ez az öregedő nő most majd jön 1 és pinocriempóval benyújtja a számlát. Amikor reggel felébredtem, nem tudtam, hol va- 1 gyök. Csak akkor eszméltem j fel, amikor megláttam, hogy ott hajlong az asztal felett... 1 — Jól elaludtam. Miért nem 1 keltett fel? 1 — Miért, miért... ostoba | vagy, kisfiam. Hát mert el- : aludtál. Azért nem. Várj, 1 mindjárt kész az inged. Ki- I mostam, mert olyan volt, hogy j tíz lé kellett utána. Most már • vasalom... — Maga... szóval, hogy te j vetkőztettél le? 1 — Nem... a polgármestered... j De légy nyugodt, közben elfor- < dúltam — kezdte most már az \ ing gallérját vasalni. Hát eny- i nyj a történet... i — Na, de most ezt miért ■ mondtad el nekem? — Hogy írd meg! — Ugyan, ne bolondozz már, j mi ebben a tanulság, mi az ér- i dekes. Ezerszer megírt, szók- : ványos történet a Jószívű prostituáltról — oltottam el dühö- l 9en a cigarettát, hogy ennyi j időt, és hiába fecséreltem el ■ egy kívelőzött történetért. J^AZMÉR FELKAPTA a ! — Tanulság. Mindig a tanul- j ság... jó, ha az kell, azt is adhatok. A csattanóját mon- | dóm el, amit nem akartam. 1 Végül is állást kaptam és dől- ■ gozni kezdtem. Vagy egy jó évig, ha nem több, nem láttam | a nőt, nem is kerestem. Mi- j nek? Olyan kívánatos igazán • nem volt Aztán egyszer me- ! gyek az utcán a személyzeti»- . sei, aki a fiatal káderek nagy , nevelőjének vélte magát, ami- I kor jött velem szemben... 0. j Pontosan ő és pont tizennyolc ■ hónap után, akkor, amikor ! már megtanultam, hogy ki éi I mi az, hogy személyzetis és j pont akkor, amikor ez a **- j mélyzetis éppen velem foglal- J kozik, egy utcai népneveiéi j keretében. Jött a nő, felismert j és már indult is felém. Győr- 1 san hátat fordítottam. Nehogy i odaszóljon nekem, szervusz, í kisfiam. J A hóval együtt terpeszkedik i tájra az esti szürkület. A verető kilép a volán mellől a derékig érő hóba. — Nem tudjuk ellapátolniI — kiált be a kocsiba. — Mit csináljunk? Ember legyen, aki kivitó a hófúvásból a kocsit. Az autót persze, egyszer majd kiveszik a hóból, nyilvánvaló, nem fog ott elrothadni, végeredményben a fa és a vas tovább bírja, mint a hó. De mi lesz a kocsin levő kenyérrel és azokkal, akik a kenyeret várják a bányatelepen? — Maradj a motornál, bemegyek a faluba, ha itt réggé le- dünk, megfagyunk ... Tompos Mondott még valamit, de azt elnyelte a süvítő szél, meg a motor berregése. Varjas nekigyűrkőzködik az' útnak. Viharban a gyaloglás felettébb veszedelmes. Lefagyhat észrevétlenül a fül. az orr. A vékony ruhát átfújja a szél. mintha semmi sem lenne rajta. Előbb csak zsibbadnak a kezek és a lábak, aztán egyszer csak megmerevednek. Ahogy küszködik a vastag hóval, tomboló viharral, eszébe jut, hogy megrövidíthető könnyen az út. ha a kettős kitérőt megkerüli a szakadék mellett Ismerte jól a járást, tíz évvel ezelőtt táborozott a Farkasvölgyben ... a bánhegyi fiúkat is ismerte ... Együtt játszott számháborút velük, ke- ménykötésű, becsületes gyerekek voltak mindig — gondolta, amint néha föl-föltünt előtte a falu szélső, tornyos háza. Ma is híresek még a bánhegyi gyerekek. Bátrak, becsületesek. mint régen. A társadalmi tűzoltóság mellett úttörő1 — Csak a faluig sikerüljön! — kiabálja. — Nincs messze! — válaszolja amaz. — A Farkasvölgyet hamar befújja — próbálja túlkiabálni a motorberregést Varjas. Ahogy elérik a völgyet, óriási fehér tenger tárul a szemük elé. Az orkánná erősödő szél hatalmas hófüggönyöket bocsát a völgybe, szinte egybeolvasztja az eget a földdel. Az autó kerekei jobbra-baira csúszkálnak, félő, hogy a szakadékba sodródnak és eltűnnek a kenyérrel és az autóval együtt Még csak jelt sem tudnak adni magukról. — Leáll unk! A motor kísértetiesen, erőtlenül berreg. A két ember nagyokat hallgat, kezüket dörzsölik, rágyújtanak és türelmetlenül teklntgetnek ki az ablakon. A kocsi még jobban megfogja a sodródó havat... Varjas Jóska idegesen, reménytelenül próbál indítani. Hiába. A kocsi megmakacsolta magát. Kifáradt. A motor fulladozik, a hófúvás emelkedik. lad valaki, vizsgálgatja a látóhatárt hallgatózik, de az autónak nyoma sincs. A hideg fokozódik, szélárnyékban is mínusz tizenhét fok. Az erősödő szél vastag hófelhőket sodor errefelé. A gépkocsi lassan, majdhogy nem lépésben döcög a végtelennek látszó úton. A vezető és a kocsikísérő már alig bírja szusszal a sok hólapétolást. A gépkocsivezető, Varjas Jóska már a város szélén érezte, hogy meg-megnyomja kocsiját oldalról a szél. Ahogy Farkasvölgyhöz közelednek, mintha viharkatlanba keveredtek volna, itt-ott hótölcsérek keletkeznek, aztán a szemcsévé fagyott hópelyhék szétszóródva hullnak az erdő hópárnás fáira. A motor fáradtan berreg, vinnyog, könyörög. A kerekek magasra szórják a havat, mintha alatta nem köves út, hanem hó, meg hó, meg hó lenne a végtelen mélységig. A kocsi percről percre lassabban halad. Varjas Jóska a társához hajol: Három napja esik a hó. Az utak járhatatlanok, a bányász- települést már csak a telefondrót köti össze a külvilággal. De az is meddig? Mi lesz, ha az is felmondja a szolgálatot? Éppen most jelentették be a városból, hogy nagyon sürgős mentési munkálatokra rendelték vissza a település felé elindított három hóekét A baj azonban nem jár egyedül. A kenyérgyárból reggel telefonáltak, hogy a sütőkemence tönkrement, máshonnan gondoskodjanak kenyérről. Az öttonnást nyomban elküldték a városba, azt remélték, hogy útközben segítenek majd neki a hóekék. És íme. A telep vezetői hivják a kenyérgyárat. Nem kapcsolják össze őket. Végül mégis kapnak vonalat. Ott azt mondják, hogy tizenkettőkor megrakodva elindult a teherautó visszafelé. . — Mi történt, hol vannak? A telep boltja előtt tizen—tizenöten ácsorognak, fagyoslkodnak, várják a kenyeret. A központi irodából ki-kisza-
