Heves Megyei Népújság, 1963. december (14. évfolyam, 281-305. szám)

1963-12-28 / 302. szám

1963. december 28., szombat NÉPÜJSAG 3 CSAK A JÖVŐ KÖVETELMÉNYE LEHET A. — Ugyan, minek tanuljak? Látja ezt a sok gépet? És egy­re újabbakat hoznak, gépsoro­kat, meg automatákat... Ezek­hez nem kell technikusi vég­zettség, de szakmunkás se na­gyon. Egy kis gyakorlat és a betanított munkás is boldogul, hiszen a gép dolgozik, az em­ber csak kiszolgálja, — mond­ta a bervai munkás. Hangja nem árult el keserűséget, sem csalódást, legfeljebb közömbös­séget. De a szemében érdeklő­dés csillant, láttam, hogy vá­laszt vár. Az egri Finomszerelvény- gyárból 73 dolgozó jár a gép­ipari technikumba, 53 a köz- gazdasági technikumba, 23-an gimnáziumot végeznek, 10 fő felsőtechnikumban és 10 egye­temen tanul. És ki győzné fel­sorolni a különböző tanfolya­mok hallgatóinak a számát? Vajon hí téved ? Az állam, amely milliókat költ az oktatásra, azok az emberek, akik napi munkájuk után is­kolapadban ülnek és órák hosszat görnyednek a könyv fölött, vagy az, aki kishitűségét és kényelemszeretetét mente­geti? Gyakorlott technikust és mérnököt annyit vesz fel a gyár, amennyi jelentkezik. Ka­lorikusokat, kompresszorgyár­tásban jártas szakmunkásokat és elektroműszerészeket keres­nek. Csak az egri Finomsze­rei vé-ygyárban lenne ez így és itt is átmeneti jelenség, mert új termék gyártására tér­nek ál? De nézzük meg az Egyesült Izzó gyöngyösi félve­zető és gépgyárát. A bervaihoz hasonló a hely­zet, a szakember-utánpótlás mindkét helyen nagy gondot okoz. Gyöngyösön legalább 80 szerelőlakatosra, 30 festőre van szükség, tavaly mindössze 11 mechanikai műszerészt szerződ­tettek ipari tanulónak, az idén már GO-at és duplájára emel­ték az elektroműszerészek szá­mát. De egyáltalán nem biztos, hogy így is meglesz-e a szüksé­ges szakmunkáslétszám. Ugyan­is az Egyeáült Izzóban egy-két éven belül a félvezetőgyártás­hoz legalább 300 új szakmun­kás és 280 műszaki beosztású dolgozó kell. Növekvő igények Igaz, a Finomszerelvény- gyárban és az Egyesült Izzó­ban is átszervezés volt, mind­két helyen új gyártmányokat kaDtak, de hogyan alakul or­szágos méretekben a szakem­berigény? Az Országos Terv­hivatalban összeállították a szakemberszükséglet húszéves ■ távlati tervét. Ebből kitűnik, hogy a felszabadulást megelő­ző években egy-egy munkába lépő korosztály 15—20 százalé­ka szerzett szakképzettséget. Ez ma már 3Q százalék fölé emelkedett és 1980-ra eléri a 70 százalékot. A középfokú képzettségű szakemberek lét­száma jelenleg 130 ezer, 1980- ban el kell érni a 480 ezer főt. Ezen belül a technikusok és agrártechnikusok jelenlegi 55 ezres létszámát 250 ezerre, a közgazdasági technikusokat 33 ezerről 90 ezerre, a középfokú egészségügyi szakemberek lét­számát 43 ezerről 140 ezerre tervezik. A felsőfokú képzett­ségű szakemberek 150 ezres létszámát 20 éven belül 330 ezerre kellene emelni. Miért mondjuk azt, hogy 330 ezerre kellene emelni a felsőfokú kép­zettségű szakemberek számát? Azért, mert jelentősen emel­kedik a szakképzett dolgozók aránya, ezen belül is elsősor­ban a magasabb képzettségű dolgozóké. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy a jelenlegi isko­lázási színvonal mellett ha­zánkban évente legfeljebb 30 ezer fiatal érettségizne és 8 ez­ren végeznének felsőfokú szakképzettséget, viszont nép­gazdaságunk fejlesztése 1975. tői évente 34 ezer felsőfokú szakembert igényel, vagyis töb­bet, mint amennyien érettsé­giznek. Vajon nem túlzott-e a tanu­lás- és a szakemberigény? Né­pünk iskolai végzettsége szá­mottevően és folyamatosan ja­vult, de a fejlettebb országok­hoz képest lemaradtunk. Pél­dául a Szovjetunióban a 20— 29 évesed? 21,4, míg nálunk csak 11,8 százaléka rendelkezik érettségivel. Rajtunk a világ user*'? Nálunk talán nem kielégítő a gépesítés és az automatizálás, és azért növekszik rohamosan a szakemberigény? Valame­lyest ez is közrejátszik és töb­bek között a várható szakem­berhiány is sürgetni fogja a technika fejlesztését. De a gé­pesítés negatív hatásánál sok­kal erőteljesebben érvényesül az a körülmény, hogy a szo­cialista országok együttműkö­dése révén mi munkaigényes, nagy szakképzettséget igénylő gyártmányokat kapunk. Ezért szükséges nálunk egyre több szakmunkás. Természetesen a nagyobb szakképzettség maga­sabb bérezéssel jár. Az egyre növekvő feladató!: olyan munkásokat igényelnek, akik képesek a korszerű tech­nológiát elsajátítani, a rajzo­kon és a bonyolult munkákon is jól eligazodnak. Olyan mű­vezetőkre van szükség, akik jó gazdái a műhelynek, de a gondjaikra bízott embereknek is, akik jól ismerik a szak­mát és a munkaszervezéshez is értenek. És kórunk rohamos technikai fejlődése mennyivel nagyobb igénnyel lép fel a mérnökökkel szemben! Nem' elegendő a régebben megszer­zett tudás, a mi mérnökg^fi «. világ műszaki fejlődéséimmrt- sák szemüket. Persze,■^Híhez nyelvismeret és közgazdasági tudás is kell. Üj termékeket gyártunk, nemcsak belső fogyasztásra, hanem a szocialista országok, sőt, a világpiac számára. De a drága és a korszerűtlen termé­kek kiszorulnak a nemzetközi piacról, tehát, ha boldogulni akarunk, gazdaságosan és kor­szerűt kell gyártanunk. Ez a követelmény azt is jelzi, hogy a szakemberképzésben nem elegendő a mennyiségre töre­kedni, hanem egyre javítani kell az oktatómunka minősé­gét — minden szinten; a nap­pali és a levelező tagozaton egyaránt. Nemcsak bizonyít­ványra, hanem jól megalapo­zott általános műveltségre és elmélyült szaktudásra van szükség. Érdemes és kell is tanulni, itt csak a jövő követelménye lehet a mérce. Dr. Fazekas László üuílettje^ Háger Lászlóné, Heves: Panaszát kivizsgáljuk, s a kivizs­gálás eredményéről értesítjük. Kérjük, addig legyen türelemmel. Sápi Imre, Boldog: A Munka Törvénykönyve vonat­kozó paragrafusa értelmében a tanulmányi pótszabadságot az évi 12 nap fizetéses szabadságot meg­haladó részbe kell bes2ámilani. A dolgozónak joga van arra, hogy a neki kedvezőbbet válassza, tehát a 12 napot meghaladó pótszabadsá­got, vagy a tanulmányi szabadságod önnek tehát a 12 nap alapszabad­ság és a hat nap tanulmányi sza­badság jár, vagy, ha az kedve­zőbb, jogában áll a 12 nap alap- szabadságot és az évek után járó pótszabadságot kivenni. Pótsza­badság a Munka Törvénykönyve értelmében csak egyféle jogon jár. Tóth Zs. Mihály né, Hatvan: j Lakásügyekkel kapcsolatos pa­naszokkal nem foglalkozunk, saj­nos hem áll módunkban elintézni. Kérjük, forduljon a városi tanács­hoz. Sz. J„ Makiár: Kérjük, közölje velünk 'pontos címét is. mert csak így tudjuk panaszos levelét kivizsgálni. Meg­jegyezni kívánjuk, hogy a pana­szos nevét sohasem szoktuk az illetékesekkel közölni, így bi­zalommal közölheti pontos’ nevét és címét, hogy munkatársunk sze­mélyesen 'felkereshesse. Nézem a naptárt, az 1963. évit. Telefirkál- va, — jegyezve, kér- dőjelezve, sőt jelkiál- tójelezve is. Ügy néz ki, mint valami sok csatát megjárt, kiszol­gált obsitos. Nézem és unom. Határozot­tan unom, hogy las­san már 365 napja mást se láttam az asz­talon, mint ezt az egykedvű pof&jú, aptronfirkáit naptárt. Mellette áll az új, tisztán, üdén, hófehé­ren és fiatalon: régi szeretőm unván, az újra kacsingatok... Még négy nap és bedobom a papírko­sárba a régi naptárt és frigyre lépek az újjal.' Még négy nap! És szívtelenül, os­tobán, köszönet és hála nélkül repül a régi naptár, vele együtt 365 nap, egy esztendő: az én éle­temből. (-ó) az egri. hirdetcoszlopok és táblák körül... Két kisgyermek tűzhalála Szomorúan végződött a ka­rácsony Nyírkárászban Dudás Miklós családjának. Dudás Miklós italboltvezető leittaso. dott és este már nem tudott j helytállni, felesége ment el j helyettesíteni. A két és fél I éves ikrek, István és Tünde, j az apával maradtak otthon! I Az émber lefeküdt, rágyúj­tott, s közben elaludt. A ciga­rettától meggyulladt alatta az ágy, s amikor a tűzre az apa felébredt, kiszaladt a szobából és segítségért kiabált. A két gyermeket azonban a lakásban hagyta, ahol az egyik súlyos égési sebei miatt, a másik pe­dig füstmérgezésben halt meg. Az ügyben vizsgálat indult. Eger városképének elriasztó foltjai: az elhanyagolt hirdető- táblák és hirdetőoszlopok. Ezen a téren a fő ludas az Állami Hirdető Vállalat, amely ugyan tavaly megkezdte az elavult hirdetőberendezések selejtezé­sét és felújítását, de bizony a munka máig sem fejeződött be teljesen. Bármerre megyünk, mindenfelé lehangoló kép fo­gad. Nézzünk csak körül... A város egyik legforgalma­sabb helyén, az autóbuszállo­másnál is áll egy kivilágítható, de esténként mégis méla sötét­ségben maradó hirdetőoszlop. Ez iskolapéldája annak, mi­ként nem szabad propagandát csinálni,)— főleg egy megye- székhelyen! Az elfakult, be­ázott, piszkos plakátok között olyan „aktualitások” riogatják a jobb sorsra érdemes járó­kelőket. mint az egri dalos- találkozó 1961 júniusi hívogató hirdetése! A város egyik főútvonalát, a Kossuth Lajos utcát valóság­gal elcsúfítja két hirdetőberen­dezés. A Fellner utca sarkán álló háromoldalú hirdetőszek­rény évek hosszú sora óta üre­sen kiált méltó elégtétel után, de hasztalan. Ma is betört üvegével, piszkos elhanyagolt­ságával tüntet a város rendje ellen. A helyőrségi klub előtt szégyen telenkedik egy több méter magas kivilágítható, de esténként mégis vakon ásító hatalmas oszlop. Plakátjai piszkosak, elfakultak, az egész teljességgel elhanyagolt. Na­gyon rég letépett ablakán át elénk tárul a hirdetőoszlop rej­telmes belső szerkezete, noha arra senki sem kíváncsi... De a Dobó téren sem valami rózsás a helyzet! Az Állami Áruház előtt évek óta tüntet­nek ürességükkel a piszkos, há­romoldalú hirdetőszekrények! A főiskola új köntösbe öltö­zött csodás szépségű épülete melletti, Kossuth utcai oszlop üveglapjaira a hirdetéseket olyan hihetetlenül szakszerűt­lenül helyezték el, hogy ma már összevissza hajolva, le­billenve nem hirdetnek, de el­riasztanak ... No, és a fali hirdetőtáblák? Sok elavult, komoly- felújítást igényel. Emellett a vállalat nem haj­landó tudomásul venni, hogy tetszése szerint szerte a város­ban, a házak falára nem ra­gaszthat plakátokat! Nem cso­dálkoznánk, ha a háztulajdo­nosok, közte elsősorban az Egri Ingatlankezelő Vállalat, jogor­voslat keretében találná meg e „barbár cselekedet” radiká­lis orvosszerét. Ilyen keretek között, amel­lett, hogy elrútítják ezek a berendezések a város szép ut­caképét, de nem is töltik be alapvető hivatásukat: nem csi­nálnak jó propagandát a hir­dető félnek. Helyesen tenné a városi ta­nács, ha teljes egészében ér­vényt szerezne a megyei ta­nács 1962-es vb-határozatának, az építési szabályrendelet vo­natkozó paragrafusainak és rendet teremtene az egri hir­detőoszlopok és táblák között. Sugár István ülés alá, szokásból, valahogy természetesen, pedig tudta, hogy hiába néz... — Ott hagytam... A malom­ban hagytam a ponyvát! Most már emlékezett is rá; letette, mielőtt rakodni kezd­tek. S amint feldobták a sze­kérre az utolsó zsákot, épp csak köszönt és hajtott el. A ponyva meg ott maradt. Vilá­gosan látta maga előtt a sar­kot. ahová ledobta, s a lisztfel­hőt is, amely a puffanó ponyva alól a magasba szökött. — A liszt! Megázik a liszt! — a magától értetődő, természe­tes gondolat úgy vágta mellbe, mint a halálhír. Az ‘ is termé­szetes ... A malom messze van már, nagyon messze, s majdnem olyan messze a falu is. Vissza nem fordulhat, éppen az út derekán kapná a zápor. És a falu? Legalább egy óra járás. Ha a legsebesebb vágtában hajt, akkor is több fél óránál. — Mi lesz? — jajdult fel, s a két lóra nézett. Azok meg bé­késen, kókadozva emelgették a lábaikat, csak a bőrük reme­gett szaporábban, mert hirte­len előrajzott, acsargó légyhad kavargóit körülöttük. Futni! Futni vágtában és futni és futni! — gondolta az öreg, vagy talán mondta is. — De nyolc mázsa! Beleszakad­nak!... Akkor is! Ha futnál:, ha vágtában, futnak, talán oda­érünk ... Kimarkolta a fekete, rogy- gyant, bőrtokból a hajlékony ostort. Mögötte zúgott, ropogott az ég — mintha óriási vászna­kat hasogattak volna. Meglendítette az ostort. A bal oldali ló előbb a farkát rándította, majd hirtelen dó­ré ugrott. Megint lendült az ostor, a szíj ferde vonalat vá­gott a másik ló hátán. A két állat meglendült. A bal oldali még hátranézett, mintha nem akarná hinni, hogy megütötték, ismét mozdította a farkát, az­tán felcsapta a fejét, és vág­tatni kezdett a másikkal együtt. — Fussatok! — ordított az öreg és egyre lóbálta az ostort. A hangja eltorzult, mint' azoké, akik a kitömi készülő sírást szeretnék titkolni. — Fussa­tok! — Rángatta a gyeplőt, s meg se hallotta a bal oldali ló kényes horkanását, amivel a zabla okozta fájdalom ellen próbált tiltakozni. — Fussatok! Mögötte feketére vált az ég. A nyugatról egymásra torlódó felhők sűrű homályba vonták a mezőket, s alaktalan folttá sötétítették a mezőket szegé­lyező ritkás erdőt. A nap sü­tött még. de a gyászos gomo- lyagból elindult már feléje az előhad, hogy megvakítisa. Az erdő fölött villám cikázott, s alig lobbant el a tüze, partta­lanul hömpölygő dörgés rázta meg a földet. szembe a széllel, a finoman ringó gumirádlin ... — Vágta! Vágta, az anyátok! Az álmok netovábbja, csen­des vasárnap délutánok gondo­lat-labdája volt a vágy: pará­désnak. lenni. Soha nem lett az. Most aztán repül. Hátra nézett. A felhőtenger irgalmatlanul, fenyegetően ka­vargóit, a napot elfojtotta már, s mintha gúnyolódni akarna, számol kevesebbet ötnél! A Bódisék heten vannak... És várják az új lisztet... — Vágtassatok! Vágtassatok! A gyeplőt odaakasztotta az ülés karjára. Az ostor kiesett a kezéből. Nem kapott utána, lerúgta a lábáról a fűzetlen bakancsot, s átlendült az ülés támláján. Próbálta megragad­ni az egyik zsákot. Nem talált rajta fogást, a kisujján bere­A két ló rohant. A . szekér recsegett, fickándozott, a kere­kek meg-megcsúsztak a ren­detlen út kiálló kövein. — Fussatok! Különös: most jutott eszébe az öregne!: —a leszegett fejje; vágtató lovakról, a fickándozó szekérről —, hogy valamikor parádés kocsis szeretett volna lenni. Fekete, sújtásos ruhá-, ban, tollas fövegben hajtani a kényes telivéreket, repülni hátul, beláthatatlan messziség- ben szivárványt villantott. A zsákokra esett a pillantá­sa, s meglendült, hogy odakap- jon. A száguldás, a hullámos út szétzilálta a zsákok katonás rendjét. Még egy-két perc, egy­két méter és menthetetlenül leesnek a felsők! Megállni! Rendbe tenni!... Ha megáll, biztosan eléri az eső! De nem érhet haza a fele rakomány-' nyal! Kilenc család, egy se pedt a köröm, de nem törő­dött a fájdalommal, arrébb csúszott, a zsák száját kereste, annál fogva cibálta vissza, rá a többire. — Trappoljatok! Trappolja- tok, az anyátok ... Míg a felső zsákokkal vias­kodott, alul kicsúszott egy, s mint a terhétől szabadult em­ber, szinte jóízűen szuszogva nyúlt el. Az alap bomolván mozdult az egész halom, s in­dult lefelé. Egyik zsák ott fe­küdt már a szekéroldalon. Az öreg megmarkolta, cibálta, húzta vissza, s talán kiáltott is rá, valami káromkodást vagy más gonoszűző szót. S egyszer csak kinyílt a zsák szája, s ömlött, dús sugárban folyt a liszt. A szél felkapta, a ma­gasba dobta, s zászlóként len­gette a reszkető mező fölött. Ott lengett, kavargott a liszt. És otthon az asszonyok. Hogy várják! ök várják legfőkép­pen, az asszonyok, biztosan előkészítették már a dagasztó teknőket is. — Miért nem küldtek mást? — csuklóit ki belőle hangosan a magamentegető kérdés. — Alá gondol a ponyvával* Aki nem hagyja ott! Reszkető ujjaival a nyitott zsák madzagját kereste, pró­bálta megkötni. — A többi... Fussatok! Vágta, vágtassatok! Hiába. A zápor első cseppjei keményen megkoppantak az úton, rácsaptak a zsákokra, fi­nom permettel hűtötték az öreg tűzben égő arcát. Odébb, nem messzebb egy futásnyinál. már locsogott, füstölt. S hol van még a falu? Hol vannak az asszonyok? Kopog az eső. mint a géppuska, úgy kopog, minden cseppie egv lövedék, minden cseppje sebet üt az eleven életbe. — Hiába* — ejtette ölébe a kezét az öreg. Nem mozdult, csak ült a zsákok tetején az egyre vágtató szekérben. — Ho­gyan nézek a szemükbe? ... Nyakában érezte az eső sű­rűjét, amikor szaporán, siető­sen kattogva, piros motor-' kerékpár suhant a szekér mel­lé. A fék visított, valaki leug­rott a nyeregből, éppen a lo­vak elé. — Hó! A lovak ágaskodva torpan­tak. A motoros megragadta az egyik zablát, kiáltott valamit, s máris szaladt vissza a mo­torhoz. felnyalábolta a benzin­tartályon sötétlő csomót. Oda­dobta az öregnek, és megint kiáltott. — Ott a széle! Terítsük, egy- kettő! Az öreg megragadta a pony­va szélét, ráncigálta, húzkodta, terítette. Rá a zsákokra. A lisztre. Közben fél szemével odanézett a motorosra. Megis­merte, pedig délelőtt lisztes ruhában, csupaliszt arccal lát­ta a malomban, most meg tom­pán fénylő, hosszú bőrkabát és fekete bőrsapka volt rajta. Egy pillanat, vagy kettő, s a ponyva szétterült a zsákokon. Az öreg szólni akart, tudta, mondani kellene valamit, kö­szönöm, hát persze, köszönöm — de mire kimondta volna, a motor újra berregett, s a mol­nárlegény nekivágott, vissza­felé a sugárban leszakadó eső­nek. Az öreg végignézte még egyszer a ponyvát, már csu- romvíz, dobol rajta az eső, de a zsákok, a zsákok megnyu­godva bújnak alatta, s az asz- szonyok nemhiába készítették a teknőt... Magára húzta a ponyva szélét, betakarta a fe­jét is, s úgy nézte a szomjas földeket öntöző, ferdén aláhul­ló vízfüggönyt. Leakasztotta az ülés karjáról a- gyeplőt, meg- !sbbentette kicsit, épp csak osv kicsit, és oda szólt a fúj­tató, toporgó lovaknak: — Ballagjunk*

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents