Heves Megyei Népújság, 1963. december (14. évfolyam, 281-305. szám)

1963-12-24 / 301. szám

THACK! 1811-18b3 Megemlékezés halálának 100. évfordulóján B a ez az írás nem is felel meg a művészet kellé­keinek — olvashatjuk a „Pendennis története” című re­génye utószavában — „meg­van benne bizonyos igazság és őszinteség előnye, amelynek egy gondosabb mű talán híjá­val volna”. — E rövid és szerény önjel­lemzés is arról tanúsksdik, hogy írója, Thackeray, meny­nyire tudatosan realisztikus alkotó volt. Annyira, hogy az igazmondás követelményét — némi túlzással — még a művé­szi hatásosság fölé is emelte.. Irodalmi köztudatunk joggal sorolja őt (Dickens-szel együtt) — a múlt századi, viktoriánus Anglia nagy, polgári realista regényírói közé. Realizmusára talán még jobban illik a „kri­tikai” jelző, mint bárki másé­ra. Kifogyhatatlan élességgel bírálja az önzést, a törtetést (— ma azt mondanánk: karrie­rizmust —), a hiúságot, a szno­bizmust („a hitvány felsőbb­rendűség hitvány imádatát”). E hibák gazdag változatosság­ban, sokrétűen hálózzák be a regényeit, keresztül-kasul át­hatják a kor polgári társadal­mát; még az iskolásgyerekek életét is mérgezik, nyerssé, durvává teszik. (Emlékezetes például, hogyan gúnyolják „fügé”-nek jómódú iskolatár­sai Dobbin-t, mert apja egy­szerű kis fűszerkereskedő.) Az író nem hagy kétséget aziránt, hogy e hibák tömeges előfor­dulása szinte szükségszerű — forrásuk a pénz- és rangimá­datra beállított polgári társa­dalmi rend. Thackeray-t joggal tarthatjuk az önzés és törtetés valóságos „irodalmi specialis­tájának”. R egényeiben sűrűn és köz­vetlenül (talán túlságo­san is közvetlenül) jut szóhoz a hibák pellengére- zése, a moralizáló célzat. Né­melykor már az előszóban is megfogalmazza regénye tanul­ságát. Így pl.: „A nagy Hog- garty-gyémántban: „A spekulá­ció — (más szóval, konkrétab­ban:, a szélhámosság) — koc­kázatos és a becsületesség a legjobb üzlet” — hirdeti a gyakorlatias olvasó számára jó előre a tanulságokat, hogy be­levésődjön tudatukba, mint va­lami reklám. Kritikai realizmusa politi­kailag kevéssé radikális és szűkkörűbb, mint Dickens-é. Bírálata széles skálájú ugyan (a helytelenítő, enyhe irónián keresztül az éles, szatirikus hanáig)—. lényegében meg­marad a jellembírálat fokán, nem ás le mélyebb társadalmi­politikai gyökerekig. Látóköre, ábrázolási szférája is nagyobb­részt a jómódú polgárságra és az arisztokráciára korlátozó­dik. Hősei középszerű, nagyon is középszerű emberek, gyak­ran ellenszenves figurák. Nem tudunk együttérezni velük: az olvasó beleélésének, rokon- szenvének hiánya pedig csök­kenti a regények művészi ha­tását is. Ennek a .,h'«nélküli­ségnek” az író is tudatában van: Pendennis Artúrról, egyik ,,címszereplőjéről” Thackeray maga állapítja meg, hogy kö­zépszerű ember, gyengesége és hibái miatt „nem is tart arra igényt, hogy hős, hanem csak, hogy ember és testvér legyen”. L egismertebb, legnépsze­rűbb könyve a „Hiúság vására”. Sokszínűén ka­vargó történetben mutatja be a középszerű, elferdült jellemű emberek tarka, szinte vásári forgatagát. Az önzés és törte­tés megront, boldogtalanná tesz mindenkit: „a rang és a négylovas kocsi becsesebb já­tékszerek a boldogságnál a Hi­úság vásárában”. A hosszú re­gény a türelmes, komoly olva­só számára manapság is érde­kes olvasmány. Vannak izgal­mas, nagyszerű korfestő jele­netei — például a Waterlooi csata eseményeinek rövid, iz­galmas felvillantása a közvet­len részt vevők, a hozzátarto­zók, a félénk polgárok, a töme­gek oldaláról — filmszerűen pergő, modernül ható, felejt­hetetlen részletek. Máskor vi­szont lassabban hömpölyög a történet. Olykor nehézkes stí­lusában kellemes oázisként hat az irónia és a szellemei, mag­vas mondások sokasága — me­lyekkel úgyszólván minden la­pon találkozhatunk. Realizmusa szűkkörűségének egyik következménye, hogy az emberi jellemeket csaknem ki­zárólag a törtetés, az érvénye­sülési vágy oldaláról ábrázolja, bírálja. Mintha előlegezése, il­lusztrációja lenne a XX. szá­zadi Adler-féle „individuál- pszichológiának”, melynek kö­zéppontjában az érvényesülési, kompenzálási törekvés áll. A szerelemhez is inkább csupán az érvényesülés, vagy a kép­mutatás oldaláról közelít — a viktoriánus írók szemérmes tartózkodása távol tartotta őt - ’ -.„yes *érrr!:’ érintésétől Í r. emberi miiemet és hl-, báit kritikusan, olykor megbocsátón (mint a ndennis történeté ’-ben). d*> mindig fatalisztikusán szemlél­te. A „Newxome esalád”-ban félreérthetetlenül azt vallja a jellemről, hogy „A körülmé­nyek csak kibontják rejtett hi­bád. és képességeit, de nem szülik meg azokat”. E fatalista beállítottságból érthető, hogy a gyermekkor­ral, a név-’ — ■ hez viszonyítva oly kevéssé foglalkoznak regényei. Viszont kétségtelen, hogy realista igaz­mondással, őszinteséggel szólt kora iskoláinak nevelési szo­kásainak súlyos hibáiról: „ ... hány nemes lelket alacso-_ nyítanak le, vadítanak el, kínoz- § nak meg egy kis hevenyészett^ számtan és nyomorult konyha- ff latin kedvéért...” „Haazembe-*- rek magukra hagynák agyerme-s keket, ha a tanítók felhagyná-^ nak a zsarnokoskodással a aS szülők nem ragaszkodnának § hozzá, hogy irányítsák gondo-§ lataikat és ellenőrizzék érzé-S seiket — ... ha, mint mondom.? a szülők és tanítók kicsit töb-r bet hagynák magukra a gyer-g j menne a fejükbe.” (Hiúság vá-§ sára, V. fejezet.) — Ilyen és§ hasonló kifakadásai egy huma-§ nista, gyermekszerető pedagó- § gia csíráit rejtik magukban. § T hackeray, a nagy angolt realista író kedvelt, ésr megbecsült a mi társa-3 dalmunkban is. Ennek bizony-s sága, hogy az utóbbi években § öt művét adták ki, jelentős § példányszámban. Értékei mel-§ lett sok mai olvasója talán | hosszadalmasnak tartja regé-c nyeit, nehézkesnek, régiesnek 2 stílusát. Témái azonban nem 3 elavultak, amíg önzés, törtetés, j hiúság lesz ezen a sáros, ha-y vas, hepehupás földön, § Dr. Berencz János § MOLNÄR JENŐ: JULIANE WINDHAGER; DCaráewnij fájást GYERMEKORSZÁG Lollym szemében fürdőin, szeme a kéklő béke, hűsége fanyőiliat, lábam lejárom érte. Tisztító szép boldogság, boldogság tisztulása, jobbító üde álom, hóké vnrársa száll ma. Ferdén csüngő rozsdás rács mögött omlik a vakolat, fűcsomók, szárazak, kuszák a bamba-kék ég alatt, vadrepce, buja menta. Fiam. A szívem dobban gondozó szerétéire, növekvő víg napokban van az életem kedve. Cslcsf.j.ja — bölcső ringó*' boldo-”, borzoit£ó évek. őrködő éber álom, szeretek és így élek. A gyermekország: lejtős, csupasz meder, hol a közeli folyóból odaszálló szél jajong, a hely, hol az idő megrekedt a halszagú pocsolyák homokja közt, Együtt egyetlen körben csipogó üde fészek: család: lélekig élnek tétova szívverések. Tőlünk fényes a város, dalunk harsan a földön, bennünk épít a béke, melegít mindörökkön. elkallódott idő, Avalun. A víz színén táncoló síkos kavics, délidő, elsüllyedt tornyok harangjai, Fordította: Bán Ervin mekeket, semmi baj se történne, legfeljebb valamivel kevesebb Szilágyi Elek: ÖREG ÁLOM — Tessék. A fruska feláll. Arca vörös lesz, mint a hamvas, túlérett málna. Átveszi, füléhez nyom­ja a kagylót, majd pihegő, szaggatott előadásban ezt hall­juk: — Én vagyok... Nem, még mindig odavan ... Hol, hol, tu­dom is én, hogy hol? Pénz is jött? Te jő isten! Most mit csi­náljak? Jó, majd szólok, ha előkerül. Feltétlen szólok. Vé­ge. Azzal a fruska leteszi a kagy­lót, sóhajt egy nagyot, odabó­lint az igazgatónak, s el. A részvét kérdezted velem, mert a távozó fruska maga a két lábon járó kétségbeesés: — Ki volt ez? Tanítónő? Az igazgató és helyettese sietten, egymás szavába vágva magyarázza: — Dehogy! — Privát. — Az egyik tanyai téeszcsé irodistája. — Bajban van szegény. — A postával tárgyalt. — Bajban? — firtatom. — Miféle bajban? — Hát... — mondja.az igaz­gató — elég nagy bajban. Nin­csen felhatalmazása. — Milyen? — Postai. Se pénzt, se aján­lott levelet nem tud kikézbesí­teni neki a posta. A főnöke, a téeszcsé-elnök meg oda. — Oda? — nézek egy na­gyot. — Hogyhogy ... oda? Az !ffa''.gató és helyettese összenéz. — Elveszett, — születik meg végre nagy nehezen, mondatot mondathoz ragasztva a magya­rázat. — Most van a murci- idő, forrnak a homoki borok, és hát... rájött az ízükre. Rá bizony. Már a harmadik nap­ja iszik valahol. — Valahol? méltóságosan tovahömpölygő hullámaiból. Szőlőt takarnak, alma-, kör­te. és őszibarackcsemeíéket bónyálnak szalmába, s kalapot, süveget lengetve üdvözölnek Port lök, métereket csúszik, s mikor már azt hinné az em­ber, hogy elkerülhetetlen a karambol, olyan biztosan áll meg, mintha lecövekelték vol­na. világ fennállása óta se voltak a községben, mint az övékéi, s hogy a simavesszős telepítésük is olyan „világis gyönyörűre” sikerült, hogy már az első esz­tendőben bort szűrhettek róla. Bár azt még elnök létére is igencsak számon tartja, hogy — Persze, — bólogat az igazgató. — Nagy ez a tanya­világ, csupa hátság és zegzug, máma itt, holnap ott, ki tudna utánajárni, hogy ebben az órá­ban éppen hol? Itthon, már­mint ebben a központfélében meg minden áll. A nap lebukott, csak az ég alja parázslik. Az igazgatói irodában nőttön-nő a súlyos, lópokróc-durva homály. így aztán nem is a füzetembe, csak emlékezetem vásznára írom fel, mint új, de annál emlékezetesebb fogalmat: mur. ci-idő. É3 EGY ELEVEN ROBBANÓMOTOR Sík a vidék, olyan sík, mint­ha óriási, látóhatártól látóha­tárig gördülő Sodrófa tüntette volna el buckáit, horhosait és zsombékos, semmirevaló horpa­dásait. A tanyák még állnak, megvannak, de mint egy-egy mesebeli, akác- és nyárfaárbó- cos tutaj, úsznak az első éves szőlő- és gyümölcstelepítések tengerén. De nem, nem nyugodt—tajté­kos ez a tenger. Itt is ott is embercsapatok bukkannak fel egy kucsmás, veszettül szágul­dó motorost. Nem is utak, inkább csak alattomos, kiismerhetetlen ös­vények a homoki utak . Dob­nak is, süppednek is, a gerin­cük meg maga az ördög hin­tája. S lám: a motoros mégse csökkenti a tempót. Olyan iramban közeleg, hogy a nézé­se is valóságos tengeri beteg­ség; A megérkezése se különb. így bukkan elő a birodalom­ból, s mutatkozik be Farkas János, az orgoványi Petőfi téeszcsé elnöke. Hatalmas, szép szál egy em­ber. Az arca pozsgás, szélfút­ta. Araszos vállával akár zsá- kolónak, vagy súlyemelőnek is beállhatna. Ráadásul a humora is remek, energiája pedig egy eleven, emberszabású robbanó­motoré. És mire a legbüszkébb? Arra, hegy akkora kazlak a ez itt már a miénk, de ez még az enyém. Hanem... mindez csak szó, menjünk be vele inkább a ta­nyájába, ahol minden talpalat­nyi hely ki van használva. Olyannyira, hogy udvarán a kényelmes megállás is problé­ma. Kutyák rohannak elő, majd megeszik örömükben Farkast. Gazdájuk azonban elriasztja őket és hatalmasat kiált: — Gróf úr! Gróf űr, hé! Hol a zistenbe’ bujkál? Kérdezném, hogy miféle gróf urat szólít, de arra már él is tűnt, és valahol a tanya végében gázolja a szalmát. Utána lépnék, de ekkor a szerszámos kamrából egy csen­des, szelíd, tésztásan fehérképű emberke sompolyog elő. Meg­néz, majd hátra, Farkas irá­nyába kiált: — Jelen! Itt vagyok! Mi ké­ne, János? Nem akarok hinni a fülem­nek. — Maga az a bizonyos gróf úr? — kérdezem a szelíd, nagycsizmás emberkét. — Vónék, — feleli, s vigyo­rog ravaszul. — A neve után vagy .. .»va­lamikor valóságosan is a gróö foglalkozást űzte? — Én? — Ki más? — Azt1 tőle, az elnök „úr”-tól kérdezze. Indulok is, hogy megkérde­zem, ekkor a következő bece- szavakat hallom Farkas szájá­ból: — Gyerök-ö-ök! Picinye-e- em! Odasietek, s majd hanyatt esek a meglepetéstől, mert lát­ván látom, hogy Farkas egy falka kornvald-süldőt becéz gyerekeinek. A süldők viszont — pedig mint kiderül: aznap karikázták őket — két lábra állnak s úgy veszik körül, hogy a látvány cirkuszi mutatvány­nak is beillik. A falka — közös tulajdon, s lám: Farkasnak mégis szakasz­tott olyan kedvesek a süldők, mintha a sajátjaiként s nem csupán albérlőkként gyarapod­nának a tanyája végében. De... miért gróf úr a gróf úr? És egyáltalán ... miféle szerzet? — Ezök nevezték el a ko­mát! — nevet s mutat a sül dőkre Farkas. — Ezök a fekete gyerökök. Ezök mondogatják neki, ha jól bánik velük, mög a kosztjuk is ölégséges. hogy: gróf, gróf, gróf, gróf, gróf. Igaz-e, gróf úr? — Csakis! — kacag a gróf úr. Engem kacag ki, s holnap talán már anekdotába szer­keszti, hogy az egyszeri pesti ember őt valóságos, csak kissé levitézlett gróf úrnak nézte.

Next

/
Thumbnails
Contents