Heves Megyei Népújság, 1963. november (14. évfolyam, 256-280. szám)
1963-11-07 / 261. szám
JEVGENYU JEVTUSENKO: JEVGENYIJ VINOKUROV: Szobrok a dzsungelben Zeng és csattog Égből, csendből faragott sima teste sötét, de lilás puha fényköde van, halott idegen szemeit kimeresztve kő-asszonyalak néz ránk komoran. Terhére vagyunk, iszonyú ez a sejtés, mert szent a magány mi köréje hever, félőn, viszolyogva tovább haladunk és rá visszatekinteni senki se mer. Aztán csupaszon vakító fide vállú más nő közelít, feketén sugaraz, mezítlen is isteni-szűz ragyogású, szebb mint a lián-kuszaságban amaz. Szót váltani ővele? Jaj, sose jártas istennő-nyelvben az emberi fej. Két kókusz keble, nehéz, kerek-árnyas, duzzasztja-teszí ti hűvös sűrű tej. Foga mint kaucsuk-fa lepergő nedve, mély éjszínű kérgen tiszta fehér, nyakán finoman kanyarogva-remegve fénylőn az agyar-nyaklánc körűién Miss istennő, a kegyét ím esengem, hadd zárjon e templom, az ős szövevény, s az eget verem én doboló tenyeremmel s dübögő-zuhogó tam-tam zene kél! Lassan vonul ő, de hamar tovalengő, fű egyenesül ki a Iába nyomán, s megint rideg öblű a rengeteg erdő, hiába tekintek a háta után... Hiába tekintek, elúszik a lombba, fölöttem a gúnyos puszta kacag. S megnő ama szikla, homályba borongva, kőből faragott örök asszony-alak. Én kérlelem egyre, legyen meleg, élő, de körülöttem a csend zord gőgje lebeg, s az ő szeme holt, idegen, noha fénylő, és kő-keze mindörökre hideg. Weöres Sándor fordítása Fehér tépés: füstcafat imbolyog az ablakon, éleskerekű vonat hasítja az éjt vakon. Zeng és csattog fémesen az ütközők éneke. Szomorú te, édesem, hol vagy? Visszatérjek-e? Elfutó, kopár vidék az üvegre rátapad. Az út hosszú, hosszú még, és csali egy pár sín szalad. ?. Egyszerűség Tárult a világ, vétkezett, mint barakklakók szörnyű léte, mint gyilkolásra élezett késpenge jeges pöresége. Élet és nő! Csak ez maradt. S a gyilkos, éles fény-nyalábban ős-egyszerűség. Iszonyat Rettentőbb arcot sose láttam; Mentünk. S ami megmenthetett, az is szakadó, gyönge szál volt: egy finom virágszerkezet, egy kék csillag, mely ránkvilágolt Rab Zsuzsa M. ABDULLAJEV: RASZUL KÖLTÖ PORTRÉJA ILJA SZELVINSZKIJ: Kozmikus szonáta (Részlet) Tűnődés Allegro Pihen a tenger ősi nyugalomban, fenékig kék, kristály vízrengeteg. Nagy néha bálna lomha háta csobban, nagynéha egy-egy hullám felpezseg. Hajógerinc hasít a tiszta-fényes, kék-kék elembe. Szemkápráztató, ötvenmillió négyzetmérföld széles roppant teknőben úszik a hajó. Csitt most, szívem. Lassűdjon lódulásod: itt egyszer kozmikus hullám repült, kivetve egy gránit-bazalt világot, mely égbe tört és Holddá merevült. Különös álom-lánc fűződik bennem. Torkom is elszorul — azt álmodom: hajónk nem itt suhan, de messze fenn, fenn, holdbéli tájakon. Andante Kétség M. ABDULLAJEV: FALUBAN — Vászja! — kiáltotta és vakon élrévedő tekintettel nézett az utcasarokra: azok gyorsan elfordultak — Vászja! Cső .., Csókolj meg... — Ugyan... — mormogta a legény, sanyarú képpel visszasandított és lehajolt) a lányhoz. Aztán kiegyenesedett, mintha nehéz munkával végzett volna, és felugrott a hágcsóra. A lány halkan feljajdult), beharapta reszkető ajkát, s tenyerébe temette arcát, de nyomban felnézett megint... Valami sistergett a vagonok alatt, elől fojtott hangon sípolt a mozdony és az erdő Ugyanolyan fojtottan verte vissza a kurta, tompa visszhangot. A kocsik alig észrevehetően megmozdultak. Nyikorogtak a talpfák. A legény ott állt a hágcsón, komoran bámult a lányra, aztán elvörösödött és halkra fogva hangját, odakiáltotta: — Hallod-e... Nem jövök én vissza többé! Hallod-e.... IZ' IVILLANTOTTA fogait, szilajul ma- gába szívta a levegőt, morgott még valamit dühödten és érthetetlenül, aztán felkapta bőröndjét a hágcsóról, és felhátrált az előtérbe. A lány hirtelen összeroppant, mélyen le- horgzsrtotta a fejét... Elsuhantak mellette a vagonok, tompán jajgattak a talpfák, valami reccsent, valami nyikordult, de ő csak bámulta mereven, rebbenés nélkül a sínen a szivárványszínű olajfoltot, amely eltűnt egy-egy pillanatra a kerekek alatt, majd felbukkant újra csak bámulta, szomorú gondolataiba merülten, s maga sem vette észre, hogy folyvást közelebb került ehhez az olajfolthoz, amely mintha hívogatta, csábította volna. A lány egész testében megfeszült, elviselhetetlenül fájó szívére szorította a kezét, s ijedten remegő, szinte még kislányos ajka egészen elfehéredett... Ebben a pillanatban vad kiáltás csattant fel a feje fölött. — Vigyázz! . A lány megremegett, hunyorgott. A szivárványszínű folt kivilágosodott, elnémult a .talpfák recsegése, meg a kerekek kattogása, fckivor felemelte fejét és látta, hogy az utolsó kocsi, ütközőjén a kerek, piros jelzőlámpával, § nesztelenül úszik egyre messzebb, mintha a r é levegőben sjihanna. A lány feltekintett azS alacsony, közönyt» égboltra, mélyen homlo- § kába húzta kendőjét, és részegmódon imbo-R lyogva, oregasszonyosán feljajdult: s — Hát elment!... $ A vonat hamarosan eltűnt a köze® erdőnk túl Csend lett. Az állomásfőnök csoszogva 2 odajött, megállt a lány háta mögött, és ásított, s — Elment? — kérdezte. — Hát igen ... § Mindnyájan elmennek manapság... «■ Hallgatott egy sort, aztán jóízűt köpött és S eltaposta. § — Nemsoká én is elmegyek... — mar- £ mogta. — Délre költözünk. Itt csupa unalom, z eső... Ott bezzeg, délen, pompás meleg van!S Meg aztán, hogy is hívják, ciprusok... § 'T'ETÖTÖL TALPIG végigmustrálta a£ lányt, sokáig bámulta sáros csizmáját, c aztán csöndesen, közönyösen megkérdezte: ’ 9 — Maga nem a Vörös őrtorony kolhozból § való? Mi? Igen... No Iám... Kutyaidőnke van, mi tagadás! £ Aztán, óvatosan kerülgetve a tócsákat, S elcsoszogott. § A lány még sokáig álldogált a kihalt pe-£ ronom, mereven maga elé bámult, s nem látottá semmit: sem a nedvesen sötétlő erdőt, sem a ü) homályosan fénylő sínpárt, sem a lelapuló, § barna fűszőnyeget. Csak a legény hinúöhe- r lyes, durva vonású képét látta. 9 Végül nagyot sóhajtva megtörölte köny-§ nyes orcáját, és kiballagott a lovacskáihoz. El- £ kötötte, majd eligazította a hámot, megfor- gáttá a szénát, felkapaszkodott a szekérre, S megcsúszva közben, s a gyeplőért nyúlt. A ló § farolt, csüggedten legyintett farkával; fárod-e tan emelgetve lábát, magától megfordult, és 9 elkocogott a kicsiny élőkért, a szénakazlak, § meg a keresztbe rakott talpfák mellett a me-£ zei út felé. 2 A lány mozdulatlanul ült a szekéren, el- £ nézett a járom felett, aztán még utoljára visz-S szapillantott az állomásra, és végighasalt aS szénán. c Radványi Ervin fordítása. 9 Az eszemmel, igen, fölérem: megtérülnek a milliók, s csapatban ringanak az égen a karcsú kozmikus hajók. Az ember-ész diadalára felujjongok én is, midőn a plutónium vad tűzárja felhőkbe szökken szédítőn. De elszorul a szívem, — érzem, ez az elem belémsajog. A nyárspolgárság ketrecében rekedtem volna, én konok? Szádnak makacsnak, ostobának? A vádra halkan felelem: minek nekünk holdbéli tájak? Férnénk meg békén — idélenn! Szépek a hold-alatti térek Kain bűne nélkül, emberek! Hegy, nyárfa, tenger, csöndes ének jut itt elég mindenkinek. De jaj, az ember mit se másít veszett-rohanó életén, előtte bár vak semmi ásít — a hidrogén. Ujongás Scherzo Ma örömtől azúrkék a földgolyó: titokzatos varázslók-üzenete hírt közölt a világgal a rádió — hogy rakéta szállt a végtelenbe, fel, a Holdba! Mintha mese volna! Benne drága gyermekévek álma van: kertek alján, harsányan dobolva cifra sárkányt röpítettünk lázasan. Nem volt akkor fontos más a földön, csak az ott, a türkiz-fényű semmiben ..; Egy-egy szomszéd bandukolt tűnődőn dolga után, mellettünk az ösvényen. Kemény akarat-fűtötté emberek lettünk bár és őszülünk is lassan, tűnt időkbe tévedt szívünk megremeg s hisszük: csoda suhan a magasban. S bár a csodát számok józan oszlopa, tudós képletek lökték az égre — a szívünktől mégse szakad eh soha: gyermekálmunk mintha benne égne. S a mosolygó, józan-kérgű föld fölött csoda röppen: száll az űri sárkány! Minden merev komolyság hogy széttörött a varázslat tündöklő csodáján! 1959. február 14. Rab Zsuzsa fordítása b. KRAVCSENKÖ: EGY GUINEÁI FALUBAN (metszet)
